Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-03-13 / 11. szám

Szegény ember, nem tudta, hogy a virágo­kat , mik Marie kezében vannak, én szaggatom ! — Ha tudná, Marie — mondom szünet köz­ben — mit álmodtam az éjjel ? — Megtudom, ha megmondja. — Találja ki mégis, kivel? — Nem gondolhatom. — köztünk van-e? — Oh, igen, Marie. — Talán Malvin? — Nem. — Talán Jolánka? — Nem — nézzen ön a tükörbe. — Nos? — Most már látja. — Én senkit sem látok. — Hát magát ? Marie elpirult. — Tehát én velem? — Igen, Marie, önnel járkáltam virágos me­zőben, — én beszéltem önnek szép regéket, s ön oly édesdeden hallgató, aztán leültünk a fűbe, és néztük az eget. — Milyen szép álom ! — Ön szépnek tartja ? — Természetesen. — Hát én mennyivel, szebbnek tartom Marie. Hogy miért ? nem mertem megmondani, s átalában az, miről legkevésbé bátorkodtam szólni — növekvő szerelmem vola. Marie mindennap vígabb, beszédesebb jön. Apró érdektelen dolgokról oly jó ízűn el tu­dunk beszélni, de ha azon érzésre czélozgatok, mi előttem oly kedvessé téve, arcza elborult — és én elnémultam. Később mindennap vittem neki valami em­léket , most egy képet, majd egy aranyos szélű papirra irt költeményt, természetesen Petőfi­től , mit ő néha egy-egy száradt virággal viszon­­zott----— Szerelmem egyre nőtt, mint Marie szívessé­ge és bizalma, s rettegve gondoltam rá, hogy két hét múlva tánczóráinknak vége szakad. Mariék házához mehetni reményem sem vo­ló , mert az ő öreg anyja igen szigorú és vallásos lévén, ily látogatásokat aligha megengedett volna. És a két hét elmúlt. Még csupán egy búcsú­bál volt hátra. Istenem ,— gondolom magamban — minő boldogtalan leszek már én, a tánczórák elmúlnak, Mariéval nem beszélhetek, nem tánczolhatok, s tán kezeit sem foghatom meg többé. Bánatom fölvitt a hegyre, — hogy magáno­san merenghessek. — Ha gazdag volnék — sohajtám fe­l — ha e faluk, miket itt látok az enyéim volnának , né­hány év múlva Marie is enyém lehetne, s minő boldog lennék, az ő csókjai mellett olvasva a „Szerelem gyöngyeit.“ Ily töprengések közt érkezett meg a bál estéje. Öröm ragyogó arczc­al készültem föl, s el­­határzom Mariétól megkérdeni azt, mit eddig so­ha nem merek — „megtudom, a lányka szeret-e hát, avagy nem szeret ? . . .“ A terem már ki volt világítva, s kis lányok mind fehérbe öltöztek, s a zenekar egy előindu­­lót játszott. Végig tekintek a tánc­osnőkön — Marie nem volt közöttük. Egy barátnőjéhez mentem kérdezősködni. — Tegnap este áthűlt — mondá az — át­hűlt, megbetegült, és nem jöhet el. — Szegény Marie! — Úgy sírt, midőn beköszöntem hozzá. — Tehát szeretett volna eljőni? — De mennyire. Le voltam verve, egy szögletbe vontam ma­gam, és semmi részt sem véve a vigalmakban — töprengettem a kis barna fürtös angyal fölött. Tánczmesterem rangszólita: — Miért nem tánczol ön ?. — Beteg vagyok, fejem fáj. — Úgy menjen haza, mert a zaj ártani fog. De nem mentem, jól esett magam gyötreni a kába reménynyel — hogy még tán Marie is el­jöhet.­­És nem jött el — és én nem beszélhette­m­ vele és ki tudja, mikor beszélhetek ?!.... Következett a nyári szünidő Mariét ritkán láthatom, bár eleget kószál­tam házuk körül. — Egyetlen vigaszom, boldog­ságom csak Petőfi könyve vola. Egy reggel a piaczon járkáltam. Igen szép kék hortensiákat árultak ott, s egyet meg akartam venni Mariénak, mert ő e vi­rágot — mint mondta — nagyon szereté. De elébb egy sétát tevék. • E séta közben rendesen megálltam a könyv­árus-bolt előtt, hogy kirakatait végig nézhessem. s e kirakat két szekrényből állott, s egyik ké­peket, másik uj könyveket tartalmazott. Társaim rendesen a képeket nézték, én min­dig a könyveket, s ha kedvencz Íróim egy-egy uj művét megpillantom, égtem a vágytól azt sajá­tommá tehetni. * Most legelőször is „T­o­m­p­a versei“ tűn­tek szemembe. A regék költője egyike volt azoknak, kik fi­atal kedélyemre mély hatást tevének. „A­z á­r­v­a­­lányhaj“, a „Vándorláp“, a „Jávorfa“ legkedvesebb költeményeim valónak, mig csak Petőfi mennyei költészete velem mindent, de min­dent nem feledtetett. S ki fogja felróni egy tizenöt éves fiúnak, kit nem magasabb értelem, hanem szivének lázas rajongásai vezetnek , ha egy nagy szellem túlsá­gos istenitésében igazságtalan lesz mindenki iránt, ki épen előtte ama nap magasságig nem emelkedett. S én, bár Tompa költeményeit szivemből szeretem, kezdtem elidegenedni tőle. S ezt daczos önfejűségem okozá, és nem meg­győződésem. Környezetem Tompát mindig Petőfi rovásá­ra magasztalá, s én hogy daczoljak — igazságta­lan levék a regék fölülmulhatlan köl­tője iránt. De ha magamban valók,f elővevém a,,N­ép­regé­k“-et, órák hosszáig gyönyörködöm bennök, és meggyőződtem, hogy éretlen, igazságtalan sza­vaim sohasem valának öszhangzatban szívem íz­lésével. Így volt, hogy most Tompa verseit megsze­rezhetni egyetlen óhajtásom vala, s elfeledém a kék hortensiát is, melyet a szeretett Mariénak megveendő valék. Belépve a könyvárushoz, nem ismerek na­gyobb vágyat, minthogy a könyv ára erszényem értékét meg ne haladja, s örültem, midőn — bár öszve e pénzemmel — a szép könyvet megvehetem. Siettem haza. Ismét láttam a kék hortensiákat. Oh, bár csak annyi pénzem maradt volna — sohajtám - hogy egyet megvehetve, vele Mariét megaj­ándékozhatnám. De mert nem maradt, megnyugodtam, s meg­vigasztalt a tudat, hogy uj könyvem elfeledte­­tendi velem megbukott tervemet. Útközben betértem bátyámhoz, ki velem Pe­tőfi költeményeit megismerteté , s kit ezért most már százszor jobban szerettem. Atyám és többen valának ott. — Mi az ? kérdé atyám könyvemre mutatva. — Tompa versei. — Benne van-e a „Temetői hango­k“? kérdé atyám, ki Tompát határtalanul szereté, s Petőfinek —­ talán, mert még ekkor kevéssé is­mere — sokkal elébe helyzé. — Igen — feleltem, a tartalmat átfutva. — Olvasd csak. Elolvastam. Képzelhető, mindenkinek — és nékem is mily véletlenül tetszett, s csaknem lel­kesedve valék, midőn atyám e­roszul eső szavait hallám: — Irt-e valaha ilyet Petőfi ? Vérem felforrt. Olybá tartom ezt, mint mi­dőn egy bálványt emelnek az igaz isten oltára fölé, tagjaim convulsióba jöttek, s az éretlen ész igazságtalanságával szóltam a regék költője ellen. Mindnyájam rám támadtak, csupán bátyám fogó pártomat, ki Petőfit és Tompát egy képen szereté. — Vitatkozás támadt, mi­közben senki sem észre , hogy az ablak alatt egy kocsi állott meg. Kevés idő múlva az ajtón kopogának. Egy fővárosi rokonom lépett be, s mellette: egy kisded szikár férfiú. — Pető­fi Sándor — mutató be a jelen­levőknek. Petőfi Sándor? nyilallott szivembe e szó, az én bálványom, az én napvilágom, az én féléletem!­­ Fölugortam, elsápadtam, s Tompa verseit önkénytelenül dobom az ágyra. Végig tekintek rajta, a meglepetés bátorta­lanságával, s a véletlen öröm lázával. Közép, szikár termet, halavány arcz, világos nagy szemek, ég felé álló haj, derült homlok , vé­kony bajusz és ajkszakáll. Mintha most is látnám! . . . Öltözete oly meglepő és sajátságos volt, ve­res kihajtókájú kék dolmány, czingombokkal, ki­hajtott inggallér, szürke nadrág, alján kevés fe­kete vitézkötéssel, s kezében keskeny szélű s göm­bölyű fekete kalappal. Tekintete bátor, tartása egyenes, arczkifeje­­zése komoly, de nem lelkesitő. Szótlanul bámultam, Atyám mosolygott, mig bátyám, megfogva kezemet, az istenitett költőhez vezetett.­­— Itt van egy bálványzó­ja önnek! Petőfi mosolyogva kérdé nevemet. — És most is ön fölött beszéltünk — foly­tató bátyám. — Igen? kérdé Petőfi. S elmondák neki, hogy ő egyetlen bálvá­nyom, s hogy kívüle senki mást nem akarok köl­tőnek tartani, s most is Tompa verseit olvasván, róluk nem méltányosan nyilatkozom. — Hohó, öcsém! — mondá ekkor Petőfi, ke­zét vállamra téve — nem minden bokorban le­lünk olyan költőt mint Tompa, olvassa csak „Ö -­z­i képeit“, mily gyönyörűek, aztán „N­é­p­­d a­­­a­­­t“ . . . . s Nagy Sándor mondá, „hogy ha Nagy Sándor nem volna, Diogenes szeretne len­ni“, én meg mondom, ha Petőfi nem volnék, csak Tompa szeretnék lenni! Értettem, hogy igazsága van és szégyenítem magamat, de megnyugtatott a tudat, hogy előbbi oktalan szavaimat csak a daczolás űzte ajkaimra. A jelenlevők nagy része a lángeszű költő, végső szavait elbizakodottságnak véve, de én ösztönszerűleg sejtem, hogy az csak egy nagy szellem költő önérzete. Aztán beszélgetünk. A költő Murány várról , Bejéből — hol ak­kor T­o­m­p­a lakott — jött és Szatmárba akart menni — menyasszonyához. Keveset beszélt, valószínűleg mert a szere­lem álmaival volt elfoglalva. S én áhitattal néztem, ha a szobában le s föl járva szótlanul mélázott, s hallgatóm ha beszélt. Néha hozzám is intézett néhány szót, s én: büszke levék örömömben, midőn a bizalmas te hangon szók­ta meg. Átalában úgy látszott, hogy tetszett neki ama gyermekies ragaszkodás, melyet minden sza­vam, minden tekintetem elárult. Elhatárzók, hogy délután szép társaságban s a nagy költővel a diósgyőri s hámorosi regé­nyes vidékbe rándulunk, melyet régibb költőink Tempe völgyének neveztek. Telt kebellel mentem haza, s eldicsekedve nagyszerű ismeretségemet, alig vártam a dél­utánt, hogy ismét Petőfivel lehessek. Bátyám tudó, hogy boldoggá teend, s azon szekérre hivott, melyen ő és Petőfi ültek. Petőfi most is keveset beszélt, bár elő-elő hozó a szép boldog családi életet, mely reája vár, s néha néha a szép vidékekre ten meg­jegyzést. V­a­d­n­a­i Károly. (Vége következik.) , 87 .*—

Next