Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-03-13 / 11. szám
Szegény ember, nem tudta, hogy a virágokat , mik Marie kezében vannak, én szaggatom ! — Ha tudná, Marie — mondom szünet közben — mit álmodtam az éjjel ? — Megtudom, ha megmondja. — Találja ki mégis, kivel? — Nem gondolhatom. — köztünk van-e? — Oh, igen, Marie. — Talán Malvin? — Nem. — Talán Jolánka? — Nem — nézzen ön a tükörbe. — Nos? — Most már látja. — Én senkit sem látok. — Hát magát ? Marie elpirult. — Tehát én velem? — Igen, Marie, önnel járkáltam virágos mezőben, — én beszéltem önnek szép regéket, s ön oly édesdeden hallgató, aztán leültünk a fűbe, és néztük az eget. — Milyen szép álom ! — Ön szépnek tartja ? — Természetesen. — Hát én mennyivel, szebbnek tartom Marie. Hogy miért ? nem mertem megmondani, s átalában az, miről legkevésbé bátorkodtam szólni — növekvő szerelmem vola. Marie mindennap vígabb, beszédesebb jön. Apró érdektelen dolgokról oly jó ízűn el tudunk beszélni, de ha azon érzésre czélozgatok, mi előttem oly kedvessé téve, arcza elborult — és én elnémultam. Később mindennap vittem neki valami emléket , most egy képet, majd egy aranyos szélű papirra irt költeményt, természetesen Petőfitől , mit ő néha egy-egy száradt virággal viszonzott----— Szerelmem egyre nőtt, mint Marie szívessége és bizalma, s rettegve gondoltam rá, hogy két hét múlva tánczóráinknak vége szakad. Mariék házához mehetni reményem sem voló , mert az ő öreg anyja igen szigorú és vallásos lévén, ily látogatásokat aligha megengedett volna. És a két hét elmúlt. Még csupán egy búcsúbál volt hátra. Istenem ,— gondolom magamban — minő boldogtalan leszek már én, a tánczórák elmúlnak, Mariéval nem beszélhetek, nem tánczolhatok, s tán kezeit sem foghatom meg többé. Bánatom fölvitt a hegyre, — hogy magánosan merenghessek. — Ha gazdag volnék — sohajtám fel — ha e faluk, miket itt látok az enyéim volnának , néhány év múlva Marie is enyém lehetne, s minő boldog lennék, az ő csókjai mellett olvasva a „Szerelem gyöngyeit.“ Ily töprengések közt érkezett meg a bál estéje. Öröm ragyogó arczcal készültem föl, s elhatárzom Mariétól megkérdeni azt, mit eddig soha nem merek — „megtudom, a lányka szeret-e hát, avagy nem szeret ? . . .“ A terem már ki volt világítva, s kis lányok mind fehérbe öltöztek, s a zenekar egy előindulót játszott. Végig tekintek a táncosnőkön — Marie nem volt közöttük. Egy barátnőjéhez mentem kérdezősködni. — Tegnap este áthűlt — mondá az — áthűlt, megbetegült, és nem jöhet el. — Szegény Marie! — Úgy sírt, midőn beköszöntem hozzá. — Tehát szeretett volna eljőni? — De mennyire. Le voltam verve, egy szögletbe vontam magam, és semmi részt sem véve a vigalmakban — töprengettem a kis barna fürtös angyal fölött. Tánczmesterem rangszólita: — Miért nem tánczol ön ?. — Beteg vagyok, fejem fáj. — Úgy menjen haza, mert a zaj ártani fog. De nem mentem, jól esett magam gyötreni a kába reménynyel — hogy még tán Marie is eljöhet.És nem jött el — és én nem beszélhettem vele és ki tudja, mikor beszélhetek ?!.... Következett a nyári szünidő Mariét ritkán láthatom, bár eleget kószáltam házuk körül. — Egyetlen vigaszom, boldogságom csak Petőfi könyve vola. Egy reggel a piaczon járkáltam. Igen szép kék hortensiákat árultak ott, s egyet meg akartam venni Mariénak, mert ő e virágot — mint mondta — nagyon szereté. De elébb egy sétát tevék. • E séta közben rendesen megálltam a könyvárus-bolt előtt, hogy kirakatait végig nézhessem. s e kirakat két szekrényből állott, s egyik képeket, másik uj könyveket tartalmazott. Társaim rendesen a képeket nézték, én mindig a könyveket, s ha kedvencz Íróim egy-egy uj művét megpillantom, égtem a vágytól azt sajátommá tehetni. * Most legelőször is „Tompa versei“ tűntek szemembe. A regék költője egyike volt azoknak, kik fiatal kedélyemre mély hatást tevének. „Az árvalányhaj“, a „Vándorláp“, a „Jávorfa“ legkedvesebb költeményeim valónak, mig csak Petőfi mennyei költészete velem mindent, de mindent nem feledtetett. S ki fogja felróni egy tizenöt éves fiúnak, kit nem magasabb értelem, hanem szivének lázas rajongásai vezetnek , ha egy nagy szellem túlságos istenitésében igazságtalan lesz mindenki iránt, ki épen előtte ama nap magasságig nem emelkedett. S én, bár Tompa költeményeit szivemből szeretem, kezdtem elidegenedni tőle. S ezt daczos önfejűségem okozá, és nem meggyőződésem. Környezetem Tompát mindig Petőfi rovására magasztalá, s én hogy daczoljak — igazságtalan levék a regék fölülmulhatlan költője iránt. De ha magamban valók,f elővevém a,,Népregék“-et, órák hosszáig gyönyörködöm bennök, és meggyőződtem, hogy éretlen, igazságtalan szavaim sohasem valának öszhangzatban szívem ízlésével. Így volt, hogy most Tompa verseit megszerezhetni egyetlen óhajtásom vala, s elfeledém a kék hortensiát is, melyet a szeretett Mariénak megveendő valék. Belépve a könyvárushoz, nem ismerek nagyobb vágyat, minthogy a könyv ára erszényem értékét meg ne haladja, s örültem, midőn — bár öszve e pénzemmel — a szép könyvet megvehetem. Siettem haza. Ismét láttam a kék hortensiákat. Oh, bár csak annyi pénzem maradt volna — sohajtám - hogy egyet megvehetve, vele Mariét megajándékozhatnám. De mert nem maradt, megnyugodtam, s megvigasztalt a tudat, hogy uj könyvem elfeledtetendi velem megbukott tervemet. Útközben betértem bátyámhoz, ki velem Petőfi költeményeit megismerteté , s kit ezért most már százszor jobban szerettem. Atyám és többen valának ott. — Mi az ? kérdé atyám könyvemre mutatva. — Tompa versei. — Benne van-e a „Temetői hangok“? kérdé atyám, ki Tompát határtalanul szereté, s Petőfinek — talán, mert még ekkor kevéssé ismere — sokkal elébe helyzé. — Igen — feleltem, a tartalmat átfutva. — Olvasd csak. Elolvastam. Képzelhető, mindenkinek — és nékem is mily véletlenül tetszett, s csaknem lelkesedve valék, midőn atyám eroszul eső szavait hallám: — Irt-e valaha ilyet Petőfi ? Vérem felforrt. Olybá tartom ezt, mint midőn egy bálványt emelnek az igaz isten oltára fölé, tagjaim convulsióba jöttek, s az éretlen ész igazságtalanságával szóltam a regék költője ellen. Mindnyájam rám támadtak, csupán bátyám fogó pártomat, ki Petőfit és Tompát egy képen szereté. — Vitatkozás támadt, miközben senki sem észre , hogy az ablak alatt egy kocsi állott meg. Kevés idő múlva az ajtón kopogának. Egy fővárosi rokonom lépett be, s mellette: egy kisded szikár férfiú. — Petőfi Sándor — mutató be a jelenlevőknek. Petőfi Sándor? nyilallott szivembe e szó, az én bálványom, az én napvilágom, az én féléletem! Fölugortam, elsápadtam, s Tompa verseit önkénytelenül dobom az ágyra. Végig tekintek rajta, a meglepetés bátortalanságával, s a véletlen öröm lázával. Közép, szikár termet, halavány arcz, világos nagy szemek, ég felé álló haj, derült homlok , vékony bajusz és ajkszakáll. Mintha most is látnám! . . . Öltözete oly meglepő és sajátságos volt, veres kihajtókájú kék dolmány, czingombokkal, kihajtott inggallér, szürke nadrág, alján kevés fekete vitézkötéssel, s kezében keskeny szélű s gömbölyű fekete kalappal. Tekintete bátor, tartása egyenes, arczkifejezése komoly, de nem lelkesitő. Szótlanul bámultam, Atyám mosolygott, mig bátyám, megfogva kezemet, az istenitett költőhez vezetett.— Itt van egy bálványzója önnek! Petőfi mosolyogva kérdé nevemet. — És most is ön fölött beszéltünk — folytató bátyám. — Igen? kérdé Petőfi. S elmondák neki, hogy ő egyetlen bálványom, s hogy kívüle senki mást nem akarok költőnek tartani, s most is Tompa verseit olvasván, róluk nem méltányosan nyilatkozom. — Hohó, öcsém! — mondá ekkor Petőfi, kezét vállamra téve — nem minden bokorban lelünk olyan költőt mint Tompa, olvassa csak „Ö -zi képeit“, mily gyönyörűek, aztán „Népd aat“ . . . . s Nagy Sándor mondá, „hogy ha Nagy Sándor nem volna, Diogenes szeretne lenni“, én meg mondom, ha Petőfi nem volnék, csak Tompa szeretnék lenni! Értettem, hogy igazsága van és szégyenítem magamat, de megnyugtatott a tudat, hogy előbbi oktalan szavaimat csak a daczolás űzte ajkaimra. A jelenlevők nagy része a lángeszű költő, végső szavait elbizakodottságnak véve, de én ösztönszerűleg sejtem, hogy az csak egy nagy szellem költő önérzete. Aztán beszélgetünk. A költő Murány várról , Bejéből — hol akkor Tompa lakott — jött és Szatmárba akart menni — menyasszonyához. Keveset beszélt, valószínűleg mert a szerelem álmaival volt elfoglalva. S én áhitattal néztem, ha a szobában le s föl járva szótlanul mélázott, s hallgatóm ha beszélt. Néha hozzám is intézett néhány szót, s én: büszke levék örömömben, midőn a bizalmas te hangon szókta meg. Átalában úgy látszott, hogy tetszett neki ama gyermekies ragaszkodás, melyet minden szavam, minden tekintetem elárult. Elhatárzók, hogy délután szép társaságban s a nagy költővel a diósgyőri s hámorosi regényes vidékbe rándulunk, melyet régibb költőink Tempe völgyének neveztek. Telt kebellel mentem haza, s eldicsekedve nagyszerű ismeretségemet, alig vártam a délutánt, hogy ismét Petőfivel lehessek. Bátyám tudó, hogy boldoggá teend, s azon szekérre hivott, melyen ő és Petőfi ültek. Petőfi most is keveset beszélt, bár elő-elő hozó a szép boldog családi életet, mely reája vár, s néha néha a szép vidékekre ten megjegyzést. Vadnai Károly. (Vége következik.) , 87 .*—