Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-07-10 / 28. szám
Szerkesztői szállás: Zöldfa utca 3. sz. , hova a kéziratok, levelek,rajzok, s lapelmaradás miatti panaszok küldendők. HETI KÖZLÖNY. Előfizetési diíj: Helyben, úgy mint vidékre, egész évre 5 ft, félévre 2 ft 30 kr., évnegyedre; 1 ft 20 kr. Mindezt küldemény s levél bérmentesítendő. Kiadóhivatal: Országút, Rulewalder-ház , hova az előfizetési pénzek, hirdetések, s hirdetési díjak beküldendők. Völgyi házikó. Messze, nagyon messze, hol az Alpeseknek Egy hó födött ága merőn az égbe néz . Miként ősz óriás, s miként ha mondaná : Hogy még az éggel is szembeszállani kész. És még azon is túl, tágas völgy ölében, Házikó fehérült, kicsiny ajtajával; Fölverte a fil már udvarát, — jeléül : Hogy a ház küszöbét régen lépték által. Fenyvesekkel terhelt bércek veszik körül, Csodálatos hangon susogván egymásnak : És a kis házikó, lenn a völgy ölében, Mintha nem is venné észre — mit csinálnak. Kéménye most is áll, de a gólyafészek, A kis kémény mellett, meg van már rongálva . Tudj’ isten, hová lett a régi lakója ! Minek jőne ide, minden olyan árva ! — Szomorú egy hely ez ! — De hát ki lakott itt? Még csak a nevét sem véste föl egy fára. Hogy már legalább egy sóhajjal adóznék. A ki e vidéket valaha megjárja. Szép virágzó honnak száműzött gyermeke. Választó lakhelyül e szomorú helyet. — Oh ! a száműzésnél kínosabb büntetés. Ezen a világon, már semmi sem lehet. — Megleste a napot, midőn nyugodni ment. Mondja el e magas hegyen túl — mit látott? Élnek-e rokoni, régi ismerősi ? Talán nincsen is már olyan jó világ ott? Volt egy szép lánya is. Mi volt ez a szép lány ? Sötét rengetegnek legszebb virágszála . Letörte a bánat , addig búsult szegény. Egyszer csak szemfedőt borítottak rája.— Tudj’ isten hová lett aztán a száműzött. De, ha igaz, a mit róla a hit beszél, Leánya sírjánál megszokott jelenni. Megtörve bár, most is, mindig hisz és remél. M a gy a r i. *) ■ Itt!..... Stibor vajda végnapjai. Novella. (Folytatás.) .. Veszélyes vállalat volt, de meg kellett lennie. Stibor nem akará, hogy az ő hatalmát, az ő büszkeségét megszégyenítsék a természeti akadályok torlaszai. Mit e neki az a meredek csúcs, az a szé?) Tisztelt munkatársunk irányában , ki fiatal kora mellett oly szép tehetséggel lépett az irói küzdtérre, erkölcsi kötelességünknek érezzük felhívni a közönség figyelmét, s alkalmilag megjegyezzük, miszerint a legközelebbi időben, több lap hasábjain jelent meg tőle több szép költemény Kossa Gusztáv névalájegyzéssel. Sze r k. ditö magasság! Hisz, vannak erős fejüek, kik a munkát könnyen megbirják, s egy kis iga alatt nem szakadnak össze. — Stibor olyan volt mint a vadállat. Ő nem igen vizsgálgatá a célt, az elvégzendő munkát. Csak parancsolt, s hajtotta az igába fogott népet, mintha épen arra lett volna kárhoztatva, hogy ott vészen el a legelső kő alatt, melyet nyalábjába emel. Bár csak egyszer felment volna arra a magas hegyre, bár csak egyszer megnézte volna annak meredek körvonalait! Talán majd eszére jött volna ! ? De így? . . . . minden mérlegelés nélkül, mi nem történhetik meg? Stibor nem gondolt a helyközi nehézségekkel. Nem ő izzadt a munka alatt, más ember szenvedése nem fájt neki; érzékei eltompultak; feje zavarban állott, s jót várni tőle többé már nem lehetett. Egész közönynyel tereltette a várcsinálásnak azt a szegény vágvidéki népet. A szerencsétlenségek legkevésbé sem hatottak meg. Semmi befolyással sem volt az rá, ha valaki elszédült, és lebukott a meredek hegyről. Újabb és merészebb munkásoknak kelle felváltani őt. Persze ezek is visszaeshettek, — beverhették fejeiket, — rakásra múlhattak, — de ez mind nem tett semmit, a várnak el kelle készülnie. Folyott is a munka erősen, szakadatlanul. Az emberek egymást verték le lábaikról a nagy súrlódásban. Törött szekerek, elgyengült barmok, kifáradt gazdák, egész rendezett rendetlenségben hevertek lába alatt. A legkínosabb zajt lehetett hallani mindenről. Kövek hullottak le az építész kezéből és rakásra sodorta a felfelé vánszorgó népet. Elhaltak menthetetlenül. Zsigmond királyhoz e közben panasz érkezett, hogy Stibor megbolondult, hogy Stibor Bábeltornyot épített, s halálra kínozza a nehéz, fárasztó munkával népit. — De Zsigmond nem sokat gondolt az elégületlenek ügyével. Hisz — gondola — barátja is jóakarója ellen csak nem hozhat ítéletet. Tehát a munkával tovább is haladtak. Már magasan emelkedtek föl a vár falai; az ácsok már táncot jártak rajtuk, s a zöld gályák már ki voltak szúrva. Ki hitte volna, hogy véghez lehessen, vinni ezt a szédítő munkát? Oly roppant mélységből, oly roppant magasságra építeni ? Ott is veszett érte fele annak a szegény vágvidéki népnek. Stibor, Stibor! , . hogy meg nem haltál abban a percben, látva, hogy mit levél hogy hány családnak vetted el boldogságát.... Fönt a magasban palota emelkedett .... lent a völgyben meg temető..........Minden falu, minden család hagyott maga után egy áldozatot. . . És Stibor mégsem borzadt össze. Nem könyörgött, nem imádkozott, hogy isten meg ne büntesse ennyi halottért. Könnyen vette az egész dolgot, mint kinek nincs tökéletes esze, mint ki öntudatlan közelget a sírhoz, — s halállal ölelkezik álmaiban. Elkészült a vár, — s a kifáradt munkások búsan cammogtak haza felé. — Веско örömmel nézett fel a várra, s előre készité magát azon szerephez, melyben a háziurat játsza az ember. Alig tudott már maradni bőrében. Egészen neki volt hevülve, s fel is tette legott magában, hogy mihelyt elfoglalandja uj szállását, megházasodik, feleséget vesz, — csak ennek él, csak ezt ölelgeti, és nem pedig az öreg nagy orrú Stibornét, sem pedig ennek sovány szobaleányait. —■ Azonban a terv — egészen másként ütött ki. Midőn készen volt a vár, Stibor gazda maga is körülnézte azt. Kikönyökölt a tágas ablakokban, órákig nézte ott a messze elnyúló Kárpátot, Túróénak kékes hegyeit, s a híres Magura-halmat Lelke emelkedni kezdett. A táj hallgatag tüneményei; a Vág kanyargó folyása; a messzeható, gazdag lápos vidék, — és a szép tatai tavak, egészen meghalni látszottak benső világát érzékeinek. Úgy szerette itt ezt a helyet, ezt a pontot, hogy nem tudott tőle megválni. — Ez szebb hely! — gondola — mintsem hogy egykönnyen le is lehetne mondani róla. Aztán kiballagott a tágas termekből. Arcát egyszerre valami szokatlan, valami nehéz komorság ülte meg. Lelke elsötétült, nem tudott mosolyogni, — mindig vadabb, mindig kiállhatlanabb lett, — mintha egy bőszült irokézként mondaná : — Halál lesz ma! Vért kell nekem ma inni! . . Nemsokára oda állt Веско elé. Веско egy meredek csúcsról bámulta a vidéket, úgy, hogy ha egy hajszálnyit mozdul hátra felé, hrányát esik, és agyonzúzza magát. — Stibor szeme közzé nézett e bámész fickónak, aztán erősen szorította át karját, egy dühös lökést adott neki, s vadul orditá utána: — Eredj pimasz, nem neked való e felséges lakás! . . . . Веско lezuhant, esésében összetörte magát, s szomorúan jajgatott föl a bevérzett völgyből. — Szibor nem szólt, úgy tett, mint a kinek be vannak zárva szemei, mint ki visiókkal vesződik, visiókkal, melyeknek tárgyain kacagni is lehet Szegény Stibor! szegény eszeveszett Stibor! . . III. Mig ezek itt történtek, az alatt a vág melletti palotában Dobrochna asszonyság, Stibor vajda nagyorru felesége, szorgalmatosan sülögetteté a sok