Büntető Jog Tára, 1918. október-1919. január (71. kötet, 1-8. szám)

1918-10-01 / 1. szám

egyike sem olyan, hogy azok e felett szabad volna a bíróságnak könnyedén elsiklani. Ami először is a vádolást illeti, kétségtelen, hogy BV. 20. §-ában hasz­nált kifejezést nem szabad műértelemben venni, más­részt nem is szabad mindazt a fogalmi körébe vonni, a­mit a közönséges szóhasználatban — a szónak tág értelmezése szerint — vádolásnak nevezzük. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a 20. §. tényálladéka alá csak a bűnvádi vagy fegyelmi eljárás kezdeményezésére esetleg már folyamatban levőnek folytatására irányuló célzattal használt állításokat lehet vonni. Ez a felfogás felel meg annak az értelmezésnek is, a­melyet legfelsőbb bíróságunk még a BTK. 260. §-ában hasz­nált azonos kifejezésnek adott (v. ö. BJT. LXIII. 126., LI. 263., Lili. 232., LIV. 261., LVIi. 213., LVIII. 31.). A BJT. XXVII. 229. között határozat, mely szerint a bűnvádi eljárás megindításának kifejezett kérése nem kívántatik meg, ezzel a felfogással szintén összeegyeztethető, mert nem mond le arról az elvről, hogy az állításoknak az eljárás kezdeményezése végett használ­taknak kell lenniök. A másik ismérvet illetően nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a vád valónak be nem bizonyulása tényálladéki elem. Ez azt jelenti, hogy az állításnak az abban foglalt vádat illető hatósági eljárásra kellett vezetnie, mely a vád bizonyítása szempontjából eredménytelenül végződött, bárha nem is bírói ítélettel nyert megállapítást, hogy a vádat nem bizonyították be. Az ellentétes magyarázat mellett nem volna értelme annak, hogy a törvényhozó a bűncselekmény tényálladéki elemei közé a vád valótlannak nem bizonyulását felvette. Olyan értelemben ugyanis, hogy az állítás valóságára nézve a tettes az állítással egyidejűleg nem szolgáltatott bizonyítékokat, a rágalmazó állí­tások túlnyomó részét olyannak lehetne tekinteni, mint a­mely nem bizonyult valónak. Ez az értelem egyébiránt a törvény kifejezését nem is fedné. E nél­kül a hatósági eljárás nélkül továbbá a bűncselekménynek egy további ismérve: a kellő ténybeli alap hiánya sem volna megállapítható. A Curiának az anyagi jogi kérdésben elfoglalt álláspontja tehát a törvénynek megfelel. De ezen kívül nagy elvi jelentőségű perjogi kérdésben való döntést is tartalmaz a határozat. A Curia nehéz dilemmát oldott meg: határozni egy nem létező magán­­indítványi jog kellő időben történt előterjesztése kérdésében, vagy a jog­erősen megállapított hatóság előtti rágalmazástól megtagadni — a törvény szerint lényeges ismérvet tevő — magánindítványi jelleget, minek következ­­ményeképen már most úgy áll a dolog, hogy vádlottat elítéltek hatóság előtti rágalmazásért, mely —­ annak ellenére, hogy ez de lege nem létező valami — hivatalból üldözendő. Ámde szükséges volt-e a Curiának magát ez elé a dilema elé állítani? A védelem részéről csak a magánindítványnak kellő időben történt előterjesztése kérdésében éltek semmiségi panasszal. Ez azt jelenti, hogy a cselekménynek a másodbíróság által történt minősítését — a kiszabott bünte­téssel együtt — elfogadták. Kellett-e a Curiának, mely a minősítés tekinteté­ben meg nem támadott határozattal állott szemben, a magánindítványnak csu­pán kellő időben történt előterjesztése miatt bejelentett semmiségi panasz

Next