Californiai Magyarság, 1983. január-december (60-62. évfolyam, 1-50. szám)
1983-11-18 / 44. szám
6. oldal Sokan voltunk folytatás az 5. oldalról, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult Olyan szégyenlősen, vagy, mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Ayámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha. Kimentünk a sötétbe. Csillagos nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomba, mint amikor nagy baj van, a ház ég, vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebébe hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy sokú nagyapám szólt bele a csöndbe: — Holnap reggel gyertek ki, mert mindent ott hagyok. Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszéjét a karjába, s elköszönt. — Isten áldjon benneteket, fiam! Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne: — Isten áldja. S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt: — Aztán vigyázzon magára. Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját: — A Ferikét. . . Hadd jöjjön szó. . . el velem egy kicsinykét! Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig. — Eredj nagyapádhoz! Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem, úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzám. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogy az újszülöttet, vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta: — Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz! Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbekaptam, csak épphogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő. Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül. A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban — nagyapám mikor jön vissza? — Ő akkor, amikor te nem kérdezed! — mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjét, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fején, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam pisszenni sem volna jó, mert biztos agyonütne. Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával. — Jó estét! — Adjon Isten — fogadta apám de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác babotjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt: — Hát apád hol van? Apám most sem nézett rá. — Láthatja, hogy nincs bent. Ignác bá' elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte: — Aztán igaz-e, hogy elment? Apám felkapta a fejét. — Hová? — kérdezte és nézett Ignác bá'-nak a szeme közé. — Fel a Büdösbe — válaszolt az. Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna. Jaj, a Büdös. Aki csak belészippant, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belé repült, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel odament, és apám akarta, anyám is hagyta, ha csak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hogy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztos túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülök. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam. Apám Ignác bácsit nézte. — Maga azt honnan tudja? — Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad. — Az igaz — válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet — Rég ment-e el? Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Apám szólt, de alig jött hang a torkára. — Egy fertály órája megvan. Ignác bábólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól: — Őket megcsókolta-e? — Egyet se - mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte töröngetni. Mikor anyám visszajött, leült és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban. Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna. — Készülj, mert megyünk az erdőbe favágni. Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszembe nagyapám járt, az apámében nem tudom mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam. Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!" És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt. A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája,lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is, a nagyapámé lenne. Mintha bele sem férne egy ember. Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóra, s mi megnéztük. Egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a kezefejével, végigsimította az arcomat. — Majd otthon megeszed — szólt — mert most fagyott. Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese. Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketél lett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem fog, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki. I —ír NAPNYUGAT ABELOVSZKY ZSÓKA: Szent-János bogár Jékely Zoltán emlékére, aki közel ötven éve kéri folytatni az első 4 sort. A Szent-János bogárnak sohsem jut eszébe, hogy ne világítson, amikor felrepül a nagy közönyével, szörnyű tömegével mindent beborító langyos nyári éjbe ami birodalmán sötéten elterül. Az ő lényét betölti a Szentjános-bogárság amit betölteni öntudatlan törvény. Fellobbanó fénye, mint vállig érő égbolt, gyermekkorom óta hordozza varázsát s ma is megcsodálom, sokszor eltűnődvén. Ki az, ki feltölti új elektromossággal ezt a parányi, kis fényhordozó forrást? S ki az, aki ehhez a fénylő kis csordához odarendelt egykor egy terelő erőt, időt, teret, létet bölcsen tudó csordást? No. 44. — 1983. november 18. Karácsonyi ajándéknak rendelje meg: FÉNYES MÁRIA: A NAPNYUGAT ÍRÓI KÖRÉNEK ÁTKOZOTT SZÉPSÉG I- ANTOLÓGIÁJA című modern társadalmi regénye. 160 oldal. Serge luxus fehér Puha kötésben. 155 oldal. 3.00 dollár (f.a. 20 cent) kemény kötésben 7.00 dollár (forgalmi adó 46 cent). Puha kötésben 5.00 dollár (f.a. 33 cent). II. ANTOLÓGIÁJA Kék-arany díszkötésben. 143. oldal. 8.00 dollár A KRÓZUS FELESÉGE (f a-52 cent) című modern társadalmi regénye. 224 oldal. Királykék-arany A forgalmi adó csak a kaliforniai vevőkre vonatkozik! luxus kemény kötésben, arany borítóval 11.00 dollár (f.a. 72 --------------------------------------- ?—- ------cent). Puha kötésben 8.00 dollár (f.a. 52 cent). Aki 37 „ÁTKOZOTT SZÉPSÉG *et, és „A KRÖZUS FELESÉGE ’-t KACAGÓ ÁRIA kemény kötésben megveszi, ajándékba Vidám történetek. Puha kötésben. 93. oldal. kapja, vagy a „KACAGÓ ÁRIA -t, vagy 3,50 dollár (f.a. 23 cent) az ,1. ANTOLÓGIA”-át._______