Californiai Magyarság, 1984. január-december (61-63. évfolyam, 1-50. szám)

1984-01-06 / 1. szám

No. 2­1. 1984. január 6. CALIFORNIAI MAGYARSÁG MONOSZLÓY DEZSŐ:­­ ALAGÚT Miután annak ellenére, hogy , inkognitóban utazott, a vonat­­összes kalauza, két közlekedési rendőr, s a gyorsra merő véletlen­ségből felszállt rendőrorvos is tudta kilétét, némi leegyszerűsí­tés kedvéért így is kezdhető: Grünbaum detektívfelügyelő ki­­bámult az étkezőkocsi ablakán. A vonat még az állomáson vára­kozott, a vagonokat összekötő fékkábelek gőzkieresztő, sistergő hangot hallattak, valahol távo­labb a forgalmi tiszt sapkája pi­­roslott, minden az elindulás elő­készületeire utalt. Ebben a pilla­natban borostásképű alak tűnt fel a vonat mellett, tekintete a kifelé bámészkodó Grünbaumé­­val villant össze. Akkor behúzta a nyakát, s a következő sínpár felé iramodott. Egy tolatómoz­dony éppen arra a vágányra sza­ladt. A felügyelő jól látta, amint a férfi a levegőbe emelkedik. A tolatómozdony tovább rohant, a férfi a túlsó vágányon hevert. Hanyatt feküdt, s úgy lehet moz­dulatlanul, de mintha egész teste a hirtelenséget, a mozgást őrizte volna. Hasa tájékán valószínűt­­lenül nagy vörös csomó járt pum­paként föl és alá, s váratlanul egyik keze a magasba lendült, majd lehanyatlott. Tőle néhány lépésre hordárok álltak, figyel­ték, mozdul-e még, de nem men­tek közelebb hozzá. A gyors köz­ben elindult. — Ja, ennyi egy emberélet — sóhajtotta az étkezőkocsi pincé­re. — Ennyi — hagyta rá Grün­baum. — Konyakot? — Konyakot. Ez úgy látszik, komolyan veszi az inkognitómat, s azt hiszi, rosz­szul lettem - dünnyögte a felü­gyelő a konyaknak, mivel a pin­cér már egy másik asztalnál fe­csegett az élet esendőségéről. Az első korty kellemes meleget árasztott a gyomrában, s már csak áttételesen gondolt arra a kellemetlenül mocorgó vörös cso­móra, egész figyelmét a Gonius­­rejtély kötötte le. Úgy érezte, rájött valamire, amin hónapok óta hiába töprengett. Hát persze, a vonat legtöbb esetben eldobja magától, akit elkap. Kár, hogy rossz vonatra szállt, ez a nappa­li gyors,s neki az éjszakai hozná a megoldást. Dehát miért? Kissé megoldotta nyakkendőjét, ez se tartsa vissza, hogy a jól körülta­pogatott gondolatok szavakká öblösödjenek. Olyan ez, mint a golyva, az embernek már a tor­kában van, s ahelyett, hogy ki le­hetne bökni, megreked az álla alatt. Nem szabad elsietni. Mód­szeresen kell számbavenni min­dent. Először volt a Doktor Go­­rius-eset. Őt találták meg nyolc hónappal ezelőtt az alagútban. Úgy feküdt ott, mintha ponto­san a sínek közé illesztették vol­na. Koponyaalapi törés. Egy óra múlva elérik az alagutat. A többi ötöt is ott találták meg. Vala­mennyien jól szituált, jelentős pozíciójú egyének voltak. És még annyit sem tudott megálla­pítani a nyomozás, hogy az ál­dozatok azt megelőzőleg kapcso­latban álltak-e egymással. Csak a halálozási helyük volt azonos, megközelítőleg az alagútnak ugyanazon a pontján feküdtek, szépen a sínek közé igazítva. Egy közülük igaz, vagy harminc mé­terrel beljebb feküdt. Mennyi is az? Gyorsan szemügyre vette az étkezőkocsi hosszát. Meg volt elégedve azzal, amit látott. Igen, ez éppen egy vagonnyi távolság lehet. Vagyis? Rendelt még egy konyakot. — Annak már jó — jegyezte meg a pincér. Türelmetlenül bólintott, mert­­ félt, kizökken a gondolatmeneté­ből. Ha azok mind ögyilkosságot követtek el, miért mentek olyan messzire be az alagútba, s ha be is mentek, a lokomotív egyiket­­másikat biztosan eldobja magá­tól, akárcsak azt a behúzott nya­­kú, borostás , pasast. Most már pontosan tudta, mi a teendője. A következő állomáson leszáll. Az még az alagút előtt van, gép­kocsival visszautazik és bevárja az éjszakai expresst. Közben még arra is lesz ideje, hogy megérdek­lődje, vajon mindig ugyanoda csa­tolják-e a hálókocsit, vagy eset­leg az is előfordul, mint Weiss mérnök esetében, hogy egy va­­j­gonnal hátrébb. Ettől kezdve mintha a külső idő eseményei rohamlépésben felgyorsultak vol­na. Jön a megálló, szabad gépko­csi, a visszautat szinte nem is ész­lelte. Már az állomásfőnök szobá­jában állt és két magasrangú vasúti tisztviselővel beszélgetett. Az egyik gyerekkorának hórihor­­gas filmkomikusára, Zorora ha­sonlított. Tőle azt is megtudta, hogy az a bizonyos alagút főze­­csavarozással készült. — Bizony kérem — magyaráz­ta a Zoro-szerű vasúti mérnök — ma már nem úgy építjük az alag­­utakat, mint azelőtt. Régebben az alagút tartotta a hegyet, ma a hegy az alagutat. Grünbaum úgy találta, hogy ezzel a felvilágosítással nem tud mit kezdeni. A hálókocsikra te­relte a szót. Mire az éjjeli express befutott, ezekről is megtudott egy sereg fölösleges adatot. Meg­nézte a hálókocsijegyét és elin­dult a hatos számú fülke felé. Egy barnaruhás kalauz udvaria­san útját állta. — Ön ugye a Gorius-ügyben nyomoz? Bólintott. — Az ön fülkéje a tizenkettes számú. A felügyelő engedelmesen elin­dult a kalauz nyomában. — Biztonsági okokból — tette hozzá a barnaruhás. — Másokkal is előfordulhat, hogy a tizenkettes kupéba kerül­nek, bár a jegyük máshová szól? — érdeklődött a felügyelő. — Ó, hogyne, biztonsági okok­ból, és... — És? — Van, akinek a jegye a tizen­­hármasba szól és babonás. Van, aki nem szeret a felső ágyban aludni, van aki. . . Grünbaum megköszönte a felvi­lágosítást és ruhástól végignyúlt az alsó fekhelyen. Később felkat­tintotta kézikofferét, előkereste pizsamáját, kivette, visszatette. Hát persze. Azok ott az alagút­ban, a sínek között mind pizsa­mában feküdtek. Ujjával körül­tapogatta a kupé falát, aztán ma­ga mellé készítette zseblámpáját és revolverét. Az express egyen­letes ütemben haladt előre az éj­szakában. Néha kisebb állomá­sok fényei villantak a szemébe. Ez jó — ez ébren tart. Nemsoká­ra elérik az alagutat, s addig mindenképpen ébren kell vára­koznia. Maga se értette, hogyan történt, mégis elszunnyadt. Ami­kor újra kinyitotta a szemét, egy barnaruhás férfi az ő zseblámpá­jával világított rá. Rámeredt, s rögtön látta, hogy ez nem az, aki a fülkébe beengedte. Az arca bo­rostás volt, nyakát kissé behúzta. — De hiszen. . . — Ön rossz vonatra szállt — sza­kította félbe a hálókocsikalauz — és az mindig kellemetlenséggel jár, ha valaki az utóbb történtet összekeveri az előbbivel. — Szóval, minden ebben a ti­zenkettes fülkében ment végbe? Dehát miért éppen ezt az öt em­bert tették el láb alól? — Csak nem kívánja tőlem, hogy most valami elmés magyará­zaton törjem a fejem. Mindjárt jön az alagút és erre már nincs idő. — Ha jön az alagút, gombnyo­másra elmozdul a kupé alja, ki­csúszik az ember alól az ágy, így van? — kérdezte Grünbaum. — Pontosan így — hagyta rá a borostásképű. Esés közben még érezte, hogy a ruhája rajtamaradt. Ez így még­is illendőbb, gondolta, mint pi­zsamában. Folytatás az 5. oldalon! 3. oldal

Next