Czegléd, 1885 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

Harmadik évfolyam. 1885. 45-ik szám. Czegléd, 1885. November 8. Előfizetési dij : Helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre.....................................4 frt — Fél évre 2 írt — .Negyedévre.....................................1 frt. — Egyes szám ára 10 kr. Szerkesztőség: VEGYESTARTALMÚ HETILAP. I. kerület 94. szám alatt vasut-utczán. Ide a szerkesztőhöz küldendők a kéz- mm */*// • • I/' iratok és mindennemű hirdetmények. Megjelenik hetenkint egyszer Vasárnap Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetmények: Egy hasábos petit sor 15 kr. Nagyobb és többszöri hirdetéseknél tetemes árle­­engedés. Minden beiktatásnál külön 30 kr. bélyegdíj előre fizetendő. Hirdet­ményt még szombaton délelőtt is elfogad e lap. Nyílttérben megjelenő közlemények minden sora 35 krajczár, a reklamációk a kiadóhi­vatalhoz küldendők. A kiállítás bezárása. Az országos kiállítás, mely pompájával, ragyogó képeivel hónapokon át gyönyörköd­tetett bennünket e hó 4-kén bezárult k­örök­re. — Hazánk történelmének egyik legfénye­sebb lapja lesz az, mely a nagy jelentőségű mű­nek emlékét az utókor részére megörökíti, — az élő nemzedék pedig megelégedéssel s jogos büszkeséggel fog emlékezni dicső alkotá­sára , ami által „sikerült a külföld előtt országun­kat természetadta kincs­bányáiz lakosságának életerejét és szívós szorgalmát, alig meghonoso­dott iparunk és kereskedelmünk egészséges fejlődési képességét nem szemkápráztató és így állandóságot nem ismerő tünetekkel, ha­nem a valóságnak megfelelően hű és könyen felismerhető őszinteséggel bemutatni és azt meggyőzni, hogy szt. István birodalmának lakói képesek a polgárosodás és kultúra közvetíté­sére, megteremtvén önmagunknál és gondosan ápolván azok főtényezőit.“ Kiállításunk uj népet mutatott be Európá­nak ; olyat, mely ez előtt nem létezett s a melyet nem is remélt senki ily hamar feltalál­hatni a négy folyó mentén. — Uj nép, csodá­latra méltó fejlődés —­ képességével, mely nem lesz soha többé a régi s mely kivívta méltó helyét a jövő nagy világkiállítások csarnokai­ban. E hitnek, e meggyőződésnek adott kifeje­zést a magyar királyi trón örököse s a ki­állítás védnöke Rudolf főherczeg is emelkedett s hazafias szellemű beszédében, melyet a ki­állítást ünnepélyesen berek­eszté s mely nem­csak azok szivében keltette föl az őszinte lelkesedésnek eddig alig ismert melegét akik hallották, hanem azokéban is — a kik azt csak olvashatják ; — mert a magyar nemzet­hez ily lelkes hangon az uralkodó házból, még nem szólt senki soha. .... „Mai nap teljes megelégedéssel tekinthetünk ezen művünkre vissza,“ — monda a trónörökös — „melynek erkölcsi értéke mindenek előtt tartós haszonra fog szolgálni,­ mert ezen kiállítás mindnyájunkban a bizalmat, az önérzetet s a hatalmas közművelődési emel­kedésünk jövőjébe vetett hitet költötte fel és külföld előtt is bemutatta, mivé alakult Ma­gyarország az utóbbi évek alatt, hogyan emel­kedett föl a szellemi és művészi alkotások terein, éppen úgy, mint ipari és mezőgazda­­sági tekintetetekben teljes mértékben a kultur­­államok sorába. A Szent István koronájához tartozó or­szágokra nézve e mostani kiállítás fontos szakaszát képezi ifjú erejű művelődési kifej­lődésünknek s ebben rejlik a legjelentéke­nyebb siker. — Reánk nézve, kik szerencsé­sek voltunk ezen műben résztvehetni, a leg­szebb jutalom és büszkeség azon öntudat, hogy hazánknak szolgáltunk, azon hazának, melynek szent földéhez a hűség és gyermeki szeretet kötelékei csatolnak bennünket. Ez ünnepélyes pillanatban, midőn ezen első nagy országos kiállítást bezárjuk, h­ála­­teszten egyesítsük szavainkat ezen felkiáltás­ban, mely minden magyarnak lelkesülten le­beg ajkain: „Éljen a mi urunk és királyunk ő cs. és apostoli királyi Felsége — és éljen a mi imádott hazánk!“ És jól esik, kimondhatlanul jól esik ne­künk a kiállítás sikere fölötti általános öröm közepett ismételve kifejezni abbeli örömünket és büszkeségünket is, hogy az ott elért di­csőséghez városunk is jelentékenyen hozzájá­rult, habár nem úgy, miként azt tehette volna. Iparosaink képessége, buzgalma s anyagi­­ áldozata szintén segített kivívni a közös nagy győzedelmet, maguknak pedig egyenként az elismerést s annak büszke jelvényeit. E jelvények szolgáljanak zálogául jövő­ben is a folytonos képzésnek és kitartó mun­kásságnak, melyek önmaguknak, városunk­nak és hazánknak tesznek szolgálatot, sze­reznek dicsőséget! A „CZEGLÉD“ TÁRCZÁJA. M­A K Y. Bete,- valál . . . Én éjjel nappal Agyadnál ültem fenn vírrasztva, Kurcsolt kezekkel, állítattál Küldtem fohászom a magasba: Jé Istenem imádva kérlek, Ogd meg ez ifjú drága éltet! Ne adta volna meg kérésem, S vett vén’ az angyalok közébe, Oly égetőn nem fájna nékem, Mint tudnom téged más ölébe. Úgy a halál köt véled össze .... így elvesztelek..............mindörökre ! II. Nem vágytam én rideg magányba, Hogy eltemesd ott ifjú élted! Ragyogni, ki a nagy világba, S dolgozni lankadatlan érted .... A csöndes puszta völgy ölében Sohasem lett vén’ nyugalmam nékem. Küzdeni vágytam . . . Megszerezni Sok fényes csillagát az égnek, Dicsővé, ünnepeltté lenni, Kit a nagyok csodálva néznek .... S kincset, babért, mi már enyém lett, Szerelmedért odadni néked ! III. Nem panaszkodom már többé, Nem vádolom hűtlenséged, Árva legyek bár örökké Nem átkozlak soha téged. Boldogabb lessz bizonyára, Mint lehettél volna vélem . . . . Hisz e boldogság ára Nagy volt: az én üdvösségem ! _______ Szirmay Lajos. Olsteroer G±, 1805. A világh­istoriában nem volt még ekkora nevezetességű nap, már csak azért sem, mert mi ezt megértük. — Annektáltam is egy pár üveg somjait este olyan fizikai számítással, hogy majd hamarabb átestem a rengeteg éjszakán s felvirradok a nagy napra. Az ablakomon olyan zöld függöny van, amelyik kék, hanem én szentül meg voltam győ­ződve, hogy az rózsaszínű; a szobám fala mintha perla szőnyegekkel volna borítva, pedig valójában csak Herman Ottónak egy pár ideálja végzi és gyakorolja a sarokban a békés­csabai házi ipart; a nagy bőrköpenyeges könyvek és dikcionáriumok is mintha mozognának és elkészülnének a porlepte polczról, — hallani vélem, amint mondogatják egymásnak, úgy sem kellünk mi ennek az urnak holnaptól kezdve. Ne hidd, kedves olvasó, hogy tán a somlai hozott ilyen hallucinációba. Oh nem! Majd kisül annak az oka mindjárt. Ágyba megyek. — S ime megjelenik előttem egy gyönyörűséges szép nő — lehellete arczomat éri s jobban tüzel, mint a somlai. Bíboros az ajka patyolat a karja lágyan ölel kebelére s vállamat takarja. No, ne tessék mindjárt gyanúsítani a becsületes embert, meg is nevezem, hogy ki volt ez a szépséges nő, hát Fortuna asszony. Én is szorosan tartottam őt, mint a berlini szerződés a szegény Törökországot. — „Ne menj el, ne menj el, maradj nálam az éjjel, dudolám neki, csak piros hajnal hasadásig, csak holnap estig v­olt imádott hölgyem! Holnap húzzák a kiállítási sorsjegyeket. Van nekem ilyen hat darab. — Egy czipőt vontam el e miatt magamtól. Pillants reám te minden asszo­nyok legdicsőbbike, te „földiekkel játszó égi tüne­mény“ Oh Fortuna!! De nem is lehet az, hogy az én sorsjegyeim ne nyerjenek. Három hét óta szüntelen numerusok­kal álmodom, pedig a mathesisből örökösen szekun­­dám volt diák koromban. — Rám férne az a tíz, húszezer forintocska nagyon. — De mit itt, húsz­ezer?! — Vagy a százezer, vagy semmi, én nem alkuszom. Hiszen Pepike is, akitől vettem húza antó júliusban, biztosított, hogy ezek ki fognak jönni és olyan szépen mosolygott hozzá, mint a régi véres hajú bankó. — Bizonyára ki fognak jönni.. . Csak már reggel volna! . . Nem jön rám álom, kevés volt a somlai. Hadd lám csak, mit csinálok a százezer forinttal?! — Megházasodom .... Nem, akkor hamar elfogyna a pénz. — Oda adom Milán k­irály­­­nak kamatra s rátábláztatom az ingatlanjára . . . Az sem jó lesz, mert ott még nincsenek hitelesítve a telekkönyvek. Mindenek előtt Pepikének emeltetek egy villát az Andrássy út végén. Aztán megveszem a Verdungos Ferencz uram birtokát. — De nem adja százezer forintért. Micsoda? — Nem adja? No iszen csak azt kéne még elkezdeni! . . Eltar­tanám a fiát is holtig, legalább megragyogtatnánk még egyszer „Mátyás király“ dicsőségét. — Aztán Városi közgyűlés november 3-án és 5-én Napirenden az 1886. évi költségvetés folytató­lagos tárgyalása. — A tanácskozási terem kong az ürességtől, a padokon alig 30 képviselő foglal he­lyet; ennyiből áll az érdeklődés a város legfonto­sabb ügye, háztartása iránt. — Valóban ez óriási közöny a mily bántó mindazokra, kik a város ügyeit szivükön viselik, és oly megmagyarázhatlan is egy­szersmind főkép azok részéről, kik fennen szeretik hangoztatni, hogy mennyi adóval járulnak a község költségeihez, — de még inkább az, az értelmi osz­tály tagjai részéről, kiknél állandó panasz tárgyát képezi, hogy nem képesek megszerezni a város ügyeinek intézésére az őket megillető befolyást, holott annak megszerzésére semmi komoly törek­vést nem tanúsítanak hanem önként átengedik a tevékenység terét sokszor illetéktelen egyéneknek. A közgyűlés tárgyalása semmi érdekesebb mozzanatot nem tüntet fel; a költségvetés egyes tételei nagyobb részt vita nélkül és csekély mó­dosításokkal mentek keresztül, csupán két pont volt olyan, melynél felszólalások történtek; az egyik a város tartozásaira felvett kamat s a má­sik a városi szegény- és kórház átalakítására elő­irányzott összeg.­­ Az utóbbi" tétel fölötti vitában kissé éles szóváltás keletkezett Makkay F. és B. Molnár S. képviselők közt, mely a polgármester figyelmeztető közbeszólását is provokálta. A közgyűlés lefolyása a következő : a­z. évi okt . 29-ei közgyűlés­­könyvének felolvasása és hitelesítése után felvétetett a költség­vetés tárgyalása. A kiadások közt előre nem látható kiadások czimén, — tekintettel arra, hogy az e czimen a folyó évre megszavazott 1800 frt kevésnek bizonyult, ez­úttal 3000 frt. vétetett fel. A polgári, tanyai és ipariskolák fentartására az előirányzattól némi eltéréssel 2878 frt* szavazta­tott meg. Nyomdai költségek, tekintettel arra, hogy az eddigi 400 frtért a nyomdász nem hajlandó a város

Next