Czeglédi Hiradó, 1920 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1920-07-04 / 54. szám

­ if. Évfolyam, 14-ik szál*. Cegléd­, 1024. Vasárnap, julius 4 CZEGLÉDI HÍRADÓ POLITIKAI LAP MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER, SZERDÁN ÉS SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. ker., Eötvös*tér, régi járásbírósági épület Felelős szerkesztő: KOLOFONT JÓZSEF Előfizetési díj: egész évre 80 K. félévre 40 K., negyedévre 20 K. ■=̋ Egyes szám­ára f K­i—h Nyu­ttér garmond sora 5 K .c.-ali « A kormányzó’előtt. Az a küldöttség, amely a város szerény adományát mutatta be az ország kormányzójának, a legemel­­kedettebb hangulatban, a legmegnyug­­tatóbb benyomásokkal hagyta el a palotát. A kormányzó nem mondott beszé­det szép frázisokkal s nem tett hang­zatos kijelentéseket, hanem közvetlen modorban beszélt a küldöttséghez és illetve a küldöttséggel. Nyilatkozott a megoldásra váró nagy feladatokról s az a megnyugtató érzé­sünk, sőt meggyőződésünk keletkezett, hogy a kormányzó is csakis keresz­tény és nemzeti egész Magyarországot akar. Megtanulhattuk, hogy ma­ nem­ sza­bad pártoskodnunk, hanem mindnyá­junknak az egy közös nagy cél érde­kében vállvetve kell dolgoznunk, egy­mást megértve, megbecsülve és sze­retve.­­ A zsidókérdés megoldandó gyöke­res intézmények által. Általában nyilatkozott a kormányzó mindazon kérdésekről, amelyekhez a megbukott kormány nem tudott vagy nem akart hozzányúlni, amelyeket nem oldott meg. A kormányzó az alkotmányos érzés, a rend tiszteletének és követelésének a legmagasabb fokán áll s e tekintet­ben is példaképül szolgáljon. Az ország ügyeinek vitele sosem volt oly nehéz, mint ma. A kormá­nyok két ütköző között vannak. Egy­felől az antant nyomása, másfelől az ország lakosságának hangos és álta­lános követelése ; — ezekhez járul a külső és belső, nyílt és titkon dolgozó ellenségek keresztező- és aknamunkája — bizony erős egyéniségek, rátermett emberek kellenek a kormányrúd mellé. Az ország hajója mégsem sülyed­­het el s nem is tévedhet el a zugó viharban, ha határozott akaratú, cse­lekvésre kész emberek kormányozzák, akik a keresztény irányt sohasem té­vesztik szem elől. A kormánynak, mely ebben az irány­ban halad és cselekszik is, mindenkor kész hadserege van az ország közvé­leményében. Az egész lakosság szinte egy han­gon követeli a keresztény - nemzeti intézményeket, s míg a kormány ily értelemben kormányoz, el nem hagyja s követni kész, bármily nehéz hely­zetbe kerüljön is a külfölddel szemben. A legutóbbi esemény, a zsidó "Vörös bojkott megítélése is azt mutatja. Az ország egyetlen lakosa sem okolja azért a kormányt, sőt helyesli ez ügy­ben magatartását. . . Bármi történjék is a keresztény nem­zeti irányzatban kormányzó, kormány és nép tökéletesen egy lesz. E tekintetben úgy­­össze tudunk forrni, mintha egy test volnánk s egy volna a szerepünk, a helyünk is az állami, jólétben. Csak keresztény kormányzat jöhet, de bárkikből is fog állani, e tekintet­ben egységes népet fog találni maga mellett vagy ellene, aszerint, amint ténykedéseivel rászolgál az egyik vagy a másik állásfoglalásunkra. — Mit akarunk ? Félév óta tele szájjal hirdetjük Szent István országának újbóli kereszténnyé tételét, mely ,a vakon hivő és rövidlátású elődeink révén jutott azoknak a kezeire,a­kik végül, is Csonka-Magyarországgá tették a sok balsorsot ért 1000 éves hazán­kat. Félév alatt mit tettünk a kereszténység erőssé tevésén ? Semmit. Ez szól úgy nekünk czeglédieknek, mint a nemzetgyűlés tagjai­nak, kik e jelszóval ajánlották be magukat a haza sorsán aggódó magyaroknak. Csalód­tunk. Eddig nyíltan, most kevésbé úgy, de eredményesebben vagyonosítjuk azokat, akik­nek a hazafiságuk az árfolyammal mérődik. Élelmiszereink legjavát most is a zsidónak adjuk, szobáinkat azzal festetjük, stb. stb. Zsidó boltok tömve keresztény vásárlóval, a hatósági ruhaüzlet csak azért se lesz áruval ellátva, nehogy a zsidó boltosokkal konku­rálhasson. Különben is ezen egyedüli keresz­tény ruhaüzlet léte vagy nem léte mindig az impresszió szerint igazodik.Vasúti jólétet zsi­dók kezelik. Több ily elszomorító adatokkal világíthatnék meg, hogy csak szájjal hirdet­jük, de tettekkel a kereszténység megerősö­déséért nem teszünk semmit. Mit akarunk? Végkép eltürtni az életrevalók közül vagy Jehova jóslása szerint szolgájává lenni­ az ő kiválasztott népének ? — Mikor ébredünk fel már egyszer igazán ? Kovács J. Paulovits Károly. Paulovits Károly, főgimnáziumunk tanára, ez év folyamán nyugalomba vonult. Otthagyta a kathedrát s az ifjúságot, melyet atyai sze­retettel vezetett. Amikor Ries Ferenc főigazgató ezt az ese­ményt az évzáró ünnepélyen bejelentette, hozzáfűzte, hogy e felett nem lehet szó nél­kül átsiklani. Ha az iskolának nem lehetett, nekünk, a városnak, még kevésbé lehet. Paulovits Károly közel négy évtizedet töl­tött a város tanügyének szolgálatában. És milyen szolgálat volt ez ? Nem a feladatát mesterségből teljesítő em­ber munkája, hanem az az apostoli műkö­dés volt, amely a célt önmagáért szolgálja. Lelkes tanító volt mindig, aki hitte s tudta, hogy szent célt szolgál. Magas értelmiség, biztos ítélet, erős igaz magyar érzés párosult tökéletes tudással, ki­tűnő oktató módszerrel s egészséges, tisztim világnézettel. Az iskolában tanított, de az életnek, az életre oktatott. Egyéniségének átható ereje tovább kisérte tanítványait az élet utjain, az iskola falain kivül is s jótékony hatása ma is meglátszik rajtunk mindnyájunkon, mert alig van a vá­rosban ötven évnél fiatalabb ember, aki tanítómestere gyanánt ne tisztelné őt. Így Paulovits Károly a városé, a szeretet és tisztelet, az általános megbecsülés kivált­ságos jutalmát kapja az egész várostól osz­tályrészül. Amikor nyugalomba vonul, kísérje őt az a tudat, hogy hatékony munkálkodását a kellő mértékkel értékeljük. Sajnáljuk, hogy őt is elérte a közös emberi sors, elérte a mind­nyájunk végzete, amikor a munka nehéz lesz, az erély elhanyatlik, a tetterő lecsökken. Amilyen szomorú ez a megváltozhatlan, épp oly felemelő, ha tudja valaki, hogy mun­kája, élete nem veszett kárba, hanem hasz­nos gyümölcsöket terem. Ezt pedig Paulovits Károlynak tudnia kell, mert mindnyájan tudjuk mi is róla, hogy értékes működésének a gyümölcse is értékes. Ennek az értéknek a megbecsülését mara­dandóvá, a későbbi utókor által is láthatóvá kell tennünk, egyrészt igaz elismerésünk je­léül, másrészt az utána következők buzdí­tásául. Ott kell hozzá méltó emléket állítani neki­, ahol életét oly buzgóan s oly eredménnyel ledolgozta.­­Hisszük, hogy alakul mielőbb egy bizott­ság, amely­­ezt az ügyet a kezébe veszi s a kiváló , tanár érdemességéhez mért eszközök­kel ad kifejezést a város őszinte megbecsü­lésének.

Next