Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-01 / 1. szám
HÍREK A NAGYVILÁGBÓL STETTINBŐL, amelynek most a leírhatatlan és kimondhatatlan . Szczecin a neve, Anders Thunberg , svéd rádióriporter ezt jelentette » lapjának telefonon, amíg a lengyel központ ki nem kapcsolta: „Tankok rohantak a tömegnek. Futnia kellett, hogy le ne gázolják az embereket Egy anya kislányával nem tudott már félrehúzódni, mindkét* !töt halálra gázolta a tank. Egy fia tal katona állt mellettük és zokogott...” Ezt nehezen felejtik el a dokkmunkások és hajóépítők. Mit adhatnak nekik, hogy lelkükből is kitöröljék ezeket a rémképeket? ’ Semmit. Még több kenyér sem ér semmit. A lengyel mezőgazdaság, bár alig van kolhozosítva, nagyon elöregedett anakronisztikus, nem termel eleget Most két éven át ! rossz termés volt így a kormány félbilliónyi dollár-valutát veszített , mert nem exportálhatott Mégis kell az export, így az embe* ■ rek szájából veszik ki a darab ke* ■ nyeret hogy eladják külföldön. Olyan szörnyen beteg a marxista gazdálkodás, hogy ezt a problémát nem lehet többé megoldani . Nem csak ott, máshol sem. Bár Ceausescu rögtön bejelentette a román népnek, hogy nekik van ■ elég húsuk, kenyerük és más is az egész télre. A bulgár kommunista ■ párt is elhalasztotta az „ár-revíziót”, de... ahol a rák már a vég* . ső fázisában rombol, ott nem lehet segíteni. — Jellemző a potenciá* , lisan kitűnő mezőgazdasági lehe*tőségekkel rendelkező Lengyelországra (és Magyarországra is), az a tréfa, ami Varsóban járja. A munkás azt mondja: „Én bizony • nem izgulok, ha a feleségem órákig nem jön haza. Tudom, hogy nem baleset érte, tudom, hogy ] nem egy másik férfivel tölti az idejét, hanem tudom, hogy csak sorbaáll a zöldségért”. Ha a nyugati bal Új bal és mindenképpen bal ezek után is szocializmust ki*dván, meg kell adni neki: le kell te* lepíteni a marxista országokba. Hadd éljen jól végre...! JOHN CONNALLY kinevezése pénzügyminiszterré — új politikát jelent a Nixon-kormányban. Connally demokrata, nem ért a pénzügyekhez, mégis megkapta a posztot. Miért? — kérdik meghökkent republikánusok és demokraták egyaránt. Általában azt hiszik, hogy Connally jobban keresztül tudja hajtani a demokrata többségű Kongresszusban Nixon gazdasági reformjait. A cinikus „intellektuellek” azonban azt mondják, hogy ezzel Nixon csak azokat a vádakat akarja előre kiküszöbölni, amelyek majd 1972-ben érik, ha a közgazdaság bizonytalan és a munkanélküliség nagy lesz. Így átháríthatja egy demokratára. Republikánusok azt hiszik, hogy Connally kivonásával Texasból, Nixon nagy választási sikereket érhet majd el ott. Mindben lehet valami igazság, de a lényeg nem ez. Nixon most lassan és lehetőleg feltűnés nélkül irányt változtat. Visszacsúszik a „középhez”, vagy attól kicsit balra is. A „jobboldali” politika, amit 70-ben megpróbált, nem biztosította azokat a reményeket, amiket várt. Ha így van, akkor most téved és nem 70- ben tévedett. 70-ben a munkanélküliség vitte az embereket a demokratákhoz. Még így is remek eredményeket ért el. 72-ben is ezen múlik a sorsa. Ha tud prosperitást biztosítani, mindegy, hogy jobboldali vagy középutas politikát követ-el győzni fog. Ha nem tud, akkor elveszti a csatát, mégha magát Fulbrightot is beveszi a kormányába. A SZOVJET MEGINT becsapta Nixont Megígérte, hogy nem épít nukleáris támaszpontot Kubában. Már csaknem teljesen készen áll egy. Méghozzá nukleáris tengeralattjárók részére. U-2 kémrepülők pontos részleteket, fényképeket szállítottak az újabb szovjet csaláshoz. A bázis elég nagy ahhoz, hogy bármelyik szovjet szábot befogadhassa, még a Polaris-típusúakat is. Tengerészkörökben azt mondják, hogy a bázis még akkor is veszélyes volna, ha csak pihenést és a szabad levegőn való mozgást biztosítaná is, mert ezzel is nagyban fokozza a szovjet tengeralattjárók hatékonyságát. — Most — mit? Nixonnak itt van a vietnámi, középkeleti probléma a nyakán és itt van — a SALT, ami nagyon döcög. Ha nyíltan kiáll a Szovjet ellen, mindezt veszélyezteti. Ha nem...? Szerintünk, akkor még jobban veszélyezteti. Egyetlen megoldás van: emlékeztetni a Szovjetet arra, hogy Hruscsoval abban állapodtak meg az első számú kubai válság idején, hogy ameddig a Szovjet nem épít nukleáris támaszpontot Kubában, az Egyesült Államok sem támadja meg Kubát. Más szóval: ha épít, akkor megtámadhatja. Támadja meg! Most van a legjobb alkalom erre, amikor a Szovjetet ellenséges szövetségesek” veszik körül! A Szovjetnek több problémája van, mint Amerikának, nem kell habozni! Minél tovább tűrik ezeket a kihívó csalásokat, annál jobban vágják saját maguk alatt a fát... Hogy nehéz ezt elhatározni? Az. De ilyenkor kell az igazi „vezéri anyag”. A BOLSOJ BALLET nem jön Amerikába, mert a Szovjet meg van sértve, hogy tüntettek ellene New Yorkban. Rettentően sajnáljuk, hogy nem jön a ballet. De jó lenne, ha végre egy őszinte szót is mondanának ebben az ügyben! A moszkvai elhatározások rugóival is ismerős más kommunista diplomaták csak nevetnek. Dehogy ez az oka! Hanem az, hogy a Kreml attól fél, hogy egy újabb nyugati túra után — nem marad egyetlen ballerinája sem. Natalia Makarova és mások disszidálása óta nem merik még a művészeiket sem kiengedni. STAFFORD, a híres asztronauta legközelebb — azaz 72-ben — fel akar lépni szenátornak szőkebb hazájában Oklahomában, méghozzá republikánus programmal. Akkor jár le ugyanis egy túlságosan kövér galambnak, Fred Harris , szenátornak a terminusa, akiről rossz vélemény alakult ki az államban. Mással sem törődött, mint Vietnámmal és hasonlókkal és teljesen elhanyagolta választóit. — Ha már pártpolitikáról beszélünk, — meg kell azt is említenünk — hogy a demokrata pártnak még mindig 9,3 milliós adóssága van, mint a tavasszal volt Most 5 millió párttaghoz fordultak — könyöradományért Különben — hogy vágnak neki a 72-es elnöki kampánynak? A VÖRÖS HALOTTAK számát 600 ezerre tették eddig Vietnámban. Most inkább egy milliót tartanak valószínűnek. Ezekhez járul másik egy millió annyira súlyos sebesült, hogy már mint harctéri katonák nem jöhetnek tekintetbe. De Hanoi — ennek a szörnyű veszteségnek ellenére is — akar és tud harcolni. Jó volna valamit tőlük is tanulni... NEMRÉG JELENT MEG lapunkban egy cikk a „víz-pánikról” Azt a véleményünket kozkáztattuk meg, hogy túlzás volt és ma is az — rögtön a pánik-gombot megnyomni. Most nyomták meg Amerikában a higany-mérgezéses tuna-konzervek és egyebek pánikgombját. Nixon elnök új polluciós figyelője, Russel Train is úgy gondolja, hogy az egész „szennyeződési” kérdés tele van túlzással. Örülünk, hogy egy szakembernek is ez a véleménye. 3 LIBERÁLIS REPUBLIKÁNUS szenátor — Mark Hatfield, Charles Percy és Edward Brooke — kihallgatásra jelentkeztek a boss-nál a Fehér Házban és megkérdezték, hogy őket is ugyanaz a sors éri-e, mint Goodellt New Yorkban? Nixon megnyugtatta a trojkát, hogy nem szándékszik őket is száműzni, de ... Ezek után erősen várható, hogy a három galamb halkan csiripel csak Nixon ellen. Goodell példája nagyon sok figyelmeztetést rejt magában... LON NOL TÁBORNOK, Kambodzsa erős embere, ott akarja hagyni a miniszterelnökiSzéket és átadni azt jelenlegi helyettesének. Hruscsov emlékirataiból... Hruscsov emlékiratainak első fejezetét korábbi számunkban közöltük. Ebben a volt diktátor elmondotta, hogy a Don-medencében lévő Kalinovában született, igen vallásos szülőktől, kora gyermeksége idején maga is térdenállva imádkozott a szentképek előtt, de egy tanítónője hamar atheistává nevelte. Végigverekedte a polgárháborút, majd visszatért a Donec-medencébe, ahol akkor igen nagy éhség uralkodott. Ezrével haltak éhen a parasztok, köztük első felesége, Galina. Mint leszerelt katona nem tért vissza korábbi mesterségéhez, a bányaszereléshez, hanem pártmunkát vállalt. Helyi viszonylatban gyorsan emelkedett a ranglétrán, majd Moszkvába küldték a fémipari akadémiára, ahol együtt tanult Nadezsda Szergejevna Allilujevával, Sztálin későbbi második feleségével, a két esztendővel ezelőtt Amerikába menekült Szvetlána édesanyjával, akinek a karrierjét köszönhette. Sztanislav Redens, Sztálin sógora és a moszkvai körzet titkosszolgálatának (akkor még NKVD-nek) főnöke mesélte el neki hogy a „tisztogatás” Moszkvában kezdődik, összeállították azoknak a névsorát, akiket a városból el akartak távolítani. Hogy hova vitték őket, Hruscsov nem tudja. Soha nem érdeklődött a sorsuk felől. Ha valakivel nem közöltek valamit, nem volt tanácsos utána érdeklődni A fővárosban valósággal orgiát ült az erőszak. A párt színe-világát kiirtották, a Lenin idejében működött politbüró tagjai közül alig maradt életben valaki. Kivégezték Szinovjevet és Kamenevet is, akik a párton belül ellenzékben voltak Sztálinnal szemben, de tarkónlövéssel végeztek Rykoval is, aki Lenin halála után a népbiztosok tanácsának elnöke volt Mindenkit ez a sors ért, aki Sztálin ellen pisszenni mert A pártvezetés és a párt gyorsan elvesztette a hatalmát és valósággal hason csúszott a Sztálin utasításainak mindenben vakon engedelmeskedő NKVD előtt. Annak idején gyerekjáték volt megszabadulni valakitől. Csak rá kellett fogni, hogy ellensége a népnek és már vitték is, hogy soha többé ne kerüljön elő. Még Sztálin közvetlen környezete sem volt biztonságban az élete felől. A három kaukázusi: Sztálin, Mikoján és Ordzsonikidze évekig elválaszthatatlan partnerek voltak, Ordzsonikidze azonban nem sokáig bírta a feszültséget: 1937 elején agyonlőtte magát. Erről azonban csak a második világháború után értesült Hruscsov. Tájékozatlansága súlyos órákat szerzett neki Egy este többen együtt vacsoráztak Sztálinnal Szóba került Ordzsonikidze. Hruscsov megjegyezte, hogy kár érte, kitűnő elvtárs volt, sokat köszönhet neki a párt és még nagy tettekre volt hivatott Fagyos hallgatás volt rá a válasz. Hruscsov érez-Nadezsda állandóan dicsérte Sztálin előtt, aki végül Moszkva és a moszkvai járás első titkárává nevezte ki, majd maga mellé emelte a központi bizottságba, végül a politbüróba. Azt hitte, hogy elérte karrierje tetőfokát magasabbra már nem emelkedhet. Jellemzőnek tartja, hogy még ekkor is éhezett. Otthon nem volt elég ennivaló. Csak a politbüró üléseinek szüneteiben tudott jóllakni a Kreml büfféjében. 1934-ben meggyilkolták Kirovót, a leningrádi pártszervezet első titkárát, aki Sztálin utódjának számított Temetésén a többi párthatalmasság mellett Sztálin is részt vett, díszőrséget állt a koporsója előtt, majd vitte a koporsót, holott ő volt a gyilkosság értelmi szerzője, ami később bebizonyosodott. Kirov meggyilkolása után Sztálin elrendelte az általános „tisztogatást”, de, hogy darázsfészekbe lépett. Malenkovhoz, a későbbi miniszterelnökhöz fordult: „Helytelen volt, amit mondtam?” Malenkov suttogva válaszolt: „Nem tudod, hogy Ordzsonikidze nem természetes halállal halt meg? Sztálin sohse bocsájtott meg neki. Könnyelmű kijelentést tettél”. Hruscsov ezután a következőket közli: „Becsületes, hű leninisták voltak az elsők, akik örökre eltűntek. Itt van például Tuhacsevszki marsall. A polgárháború idején, 26. éves korában a nyugati front főparancsnoka volt, zseni a maga nemében, ellenségei a köldökéig sem értek, Sztálin mégis agyonlövette, mert önálló nézeteket mert képviselni Fel sem tudom sorolni azoknak a tábornokoknak a neveit, akik hasonló sorsra jutottak. Hitler eleinte sem győzött volna a Szovjetunió ellen, ha a tisztikar negyedétfelét ki nem tisztogatják”. Hruscsov a második világháború végefelé már tisztában volt azzal, hogy Sztálin, a főnöke brutális, irracionális és beteg ember. A szellemi zavartság már megmutatkozott rajta. Ebben a betegágyban született meg a lehetetlen beszolgáltatási kötelezettség. A második világháború befejezése előtt az ukrán mezőgazdaság újjáépítése azokra az emberekre volt bízva, akiket az előnyomuló hadsereg maga mögött hagyott, vagyis öreg emberekre, hadirokkantakra és főleg asszonyokra. Mégis 6 és félmillió tonna gabona beszolgáltatását vetették ki rájuk. Nem az volt a kalkuláció, hogy mennyit tudnak termelni, hanem hogy mennyire van okvetlen szükség. A beszolgáltatási kötelezettség minősíthetetlen zsarolás volt. Vagy még ennél is több: rablás. Sztálin elsősorban a városi lakosságot, köztük is a munkásságot akarta ellátni. Tőlük függött a hatalma. Innen volt, hogy a parasztoktól elvettek mindent, még a saját betévő falatjukat is. Az 1930 évi éhség sokkal nagyobb kiterjedésben megismétlődött. A parasztok százezrei haltak éhen. Fellépett a kannibalizmus: volt eset, hogy az anya megette a saját gyermekét. Kricsenko, Hruscsov egyik ukrajnai alárendeltje — személyes tapasztalatként — a következőket jelentette 1947 őszén: „A megnevezett kolhozban egy asszony a saját gyermekét szeletelte szét az asztalon. Miközben a késsel vagdalt, csendesen mormogta maga elé: Manecskát (Máriácskát) már megettük, most Vanecskát (Ivánkát) sózzuk be. Az asszony akkor más őrült volt az éhségtől”. Mikor Hruscsov mindezt elmondta Sztálinnak, a diktátor irgalmatlan dühbe gurult és azzal vádolta Hruscsovot, hogy puhány, szentimentális és az orránál fogva engedi vezettetni magát Nem irgalmazott a parasztoknak akkor se, ha nagyritkán belátta a tévedését. Bocsánatkérésre egyáltalán képtelen volt. Brutalitása környezetével szemben is megnyilvánult. Halála előtt egy esztendővel Sztálin ebédre hívta munkatársait a moszkva környéki dácsájába (villájába). Az asztalok roskadoztak a legjobb ételektől és italoktól. Enniök és inniuk kellett a megszakadásig. Rengeteget ittak, főleg Sztálin, aki már fiatal korában iszákos volt. Száműzetése helyén főleg a bűnözőkkel ivott, emiatt száműzött elvtársai ki is akarták zárni a földalatti pártból. Sztálin rájuk sem fütyült. Szóval dőzsöltek a dácsában. Végül Sztálin zenészeket hozatott és ráparancsolt minden vendégére, hogy táncoljanak. Mikoján kitűnő táncos volt, könynyen járta, Hruscsov viszont, a saját szavai szerint, úgy táncolt, mint„tehén a jégen”, de azért táncolnia kellett. Nem volt tanácsos Sztálint magára haragítania. Végül Sztálin maga is táncra kerekedett: „Evezett a kezeivel”. A mulatságnak végkimerülés lett a vége. Ebben az időben a kormányzat gyakorlatilag már nem működött, csak Sztálin akarata érvényesült. Máskor megesett, hogy Sztálinnak éjjel 2 órakor jutott eszébe enni. Feltelefonáltatta munkatársait, akiknek nem volt más választásuk, mint felkelni az ágyból és rohanni Sztálinhoz — enni és inni. „Éhesek vagytok, úgy-e?” — kérdezte Sztálin. Mind hangos igennel feleltek és mind hazudtak. Rabszolgáiként viselkedtek még Malenkov, Berija, Bulganin és Hruscsov is, bár Berija egyben ellenállt Sztálinnak: vegetáriánus létére nem ette meg a húst. Sztálin zöldséget tálaltatott eléje, mondván: „Itt a szénád, egyél!” Maga Sztálin csak akkor nyúlt az ételekhez, ha előbb valaki megkóstolta. Attól félt, hogy megmérgezik. A főkóstoló rendszerint Hruscsov volt. Sztálinnal együtt étkezni nem tartozott a kellemes mulatságok közé, de még kellemetlenebb volt vele együtt szabadságon lenni, nyaralni. Ezzel kapcsolatban Rákosi Mátyással, a későbbi véreskezű magyarországi diktátorral történt epizódot meséli el, az időpont megjelölése nélkül. „A kaukázusi Borsomban nyaraltunk, csak egykét ember tartotta a frontot Moszkvában. Egy napon közölte velünk Sztálin, hogy Rákosi is a Kaukázusban tölti az időt. Felhívta telefonon és engedélyt kért arra, hogy meglátogathassa. — No és? — kérdeztük, egyébként tartottuk a szánkat. Sztálin parancsot adott, hogy valamelyikünk hívja át Rákosit, aztán azt kérdezte, hogy honnan tudja Rákosi, hogy ő (Sztálin) a Kaukázusban van. Érdeklődött utána? Erről le kell szoktatni. Rákosi azonnal a gyanúsak listájára került. „Végül megérkezett Rákosi és részt vett a zabálásunkban és vedelésünkben, közben megkérdezte, hogy mi van itt tulajdonképpen, mit jelent ez a határtalan részegeskedés. Mi is kényszerből zabáltunk és vedeltünk ugyan, mégis kikértük magunknak Rákosi okvetetlenkedését. Berija közölte Sztálinnal, hogy mit mondott Rákosi. Nem szó szerint. Azt mondotta Sztálinnak, hogy Rákosi részeges bandának nevezte a társaságot. — Úgy? — húzta fel szemöldökét Sztálin, — akkor hát gondoskodjunk Rákosiról. Rákosiba belediktált először 3 üveg pezsgőt, aztán töméntelen bort. Innia kellett, ha akarta, ha nem. Egy darabig bírta az iramot, de aztán megrogyott és másnap megszökött. Sztálin egész nap jókedvű volt. — Láttátok, — mondta, — jól elbántam vele. Sztálin utoljára 1951-ben volt szabadságon. Szellemileg és testileg megtört ember volt már akkor. Egy este a háza verandáján maga elé beszélt: „A végemet járom. Már nem hiszek senkiben, magamban sem”. Az emlékező tehetsége egyre jobban elhagyta. Egyszer azt kérdezte Bulganintól, hogy „ki vagy te?” — Bulganin, — válaszolt a megkérdezett. — Persze, Bulganin, én is azt akartam mondani, — válaszolt Sztálin. Ebben az időben Molotovot azzal gyanúsította, hogy az amerikai kémszolgálat ügynöke. A XIX. pártkongresszus után Molotovot és Mikojánt „hidegre” állította és amikor egyszer mégis a szemei ■ elé kerültek, dühösen a környezeteihez fordult: „Ezt a két embert nem akarom látni többé!” A „két ember” csak azzal kerülte el a kivégzését, hogy Sztálin hamarosan meghalt. Hruscsov a továbbiak során bevallja, hogy ebben az időben őt is egyre jobban elfogta a félelem. Sztálin 70 éves volt ekkor és egyre nehezebbé tette a helyzetet. Kívánta is Sztálin halálát, nem is. De inkább nem, mert senki nem tudta, hogy mi következhet Sztálin halála után. Mindenki félelemben élt. Egy Sztálinnál töltött vacsora után Hruscsov Bulganinnal együtt hagyta el a Kremlin épületét. Útközben beszélgettek. Bulganin a következőket mondotta: „Az ember barátként ül le Sztálin asztalához, de soha sem lehet tudni, hogy haza mehet-e onnan, vagy valamelyik börtönben köt ki”. Hruscsov Bulganinnak ehhez a megjegyzését ez szó szerint a következőket közli: „Bulganin meglehetősen be volt, rúgva, de amit mondott, hajszálpontosan jellemezte a helyzetet”. Sitik Mataknak. Nem jól érzi magát a politikai légkörben, egyedül és kizárólag a hadsereggel kíván törődni. Így helyes. Nemcsak azért, mert Len Nol kiváló szervező és kiváló katona, hanem azért is, mert így... Amerika szenátusa nem fogja olyan nagyon gyűlölni Kambodzsát A galambok rettentően félnek a katonától. Civil kell nekik. Olyan mint McNamara volt..._______ (FIGYELŐ) Mi még ma is „húzunk ! Lehet hogy nem sokan emlékeznek már a Guttmann-nadrágra, amit jobbról-balról izmos munkások húztak, de sehogysem sikerült széthúzniok. Volt azután egy másik reklám is: ünnepeken a munkások mosolyogva álltak a nadrág két száránál : „Ma nem húzunk!” Az újság azonban újság és hiába van Karácsony, vagy Újév, nekünk bizony akkor is húznunk kell. De nem is tudnánk megállni, hogy ne „húzzunk”, amikor olyan csodálatos, vigasztaló dolgok történnek körülöttünk. Már látszik, hogy az újév még több társadalmi békét, összefogást és szeretetet ígér, mint amit a tavalyi hozott. Az ember nem is nagyon tudja, hogy hova nyúljon, melyik örömhírt emelje ki az egymást imádó emberek karjából. KEZDJÜK TALÁN A NŐKKEL! A nő, ugyebár, teljesen egyenlő, de azért valahogy... mégis... jobban örülünk neki, mint a férfitestvéreinknek. Különösen tavasztól őszig, amikor a miniben járkál... De attól is el vagyunk ragadtatva, hogy a „felszabadítási” mozgalmuk már annyira haladt, hogy néha 200 főnyi még nemegészen-felszabadult női tömeg is tüntet a férfiak uralma ellen. Hogy 100.000-t vártak a felszabadító vezérnek? Nos, a többi 99.800-nak más dolga akadt. Lehet, hogy otthon főztek, hogy az elnyomó bestiát etessék. Az, hogy a nők legalábbis nagyjából felszabadultak már (egyes cinikus férfiak szerint már Éva anyánk óta), őszinte örömmel tölti el szívünket, de ez semmi ahhoz a lelkesítő példához képest, amit a maguk küzdelmével a társadalom többi elnyomott osztályának nyújtottak! És ez az, amiért a női felszabadítók hősi harcát olyan rettentően nagyra becsüljük, íme egy példa. Az egyik újságban megjelent egy levél a szerkesztőhöz. A levél írója egy 8 éves elnyomott... Persze, lány. Vagy inkább a nő. Carolyne arról panaszkodik, hogy valahányszor egy áruházban, vagy a moziban sorbaáll, hogy valami „frissítőt” vegyen, a háta mögött álló felnőttek egyszerűen félresodorják, amikor rá kerülne a sor. Persze, ez minősíthetetlen brutalitás és Carolyne joggal panaszkodik. Sajnos, azt nem írja, hogy kik álltak mögötte, kik fosztották meg a jogos pop-tól vagy a pattogatott kukoricától. Mármint, hogy ezek a felnőttek férfiak voltak-e, avagy nők? Persze, mi látatlanban is brutális férfiakra gyanakszunk, mert a nők gyengéd lelkisége kizár ilyesmit. Nőt még sosem láttunk tolakodni... Ugye, nem? Carolyne felháborodva folytatja: „A gyerekekkel úgy bánnak, mintha harmadosztályú személyek volnának!” Még a pop-ot kiszolgáltató nő (Noü!) is fütyül rájuk — írja Carolyne, — és inkább a felnőtteket szolgálja ki. Az ember megdöbben! De szerencsére — itt közbelép a Nők Felszabadítási Mozgalma! A nagy, hősi példa! Carolyne meg is ragadja az alkalmat és így fejezi be levelét: „Csak egyetlen megoldás van: meg kell indítani a Gyerekek Felszabadítási Mozgalmát is!” Ez az! Carolyne okos kislány, nagy vezérne lehet még belőle, ha felnő és a nők még akkor is elnyomottnak érzik magukat (ami valószínű). De, könyörgöm, mi lesz — ha már a égvilágon mindenki felszabadult! — mi lesz a még mindig fel nem szabadított — férfiakkal? Boldog Újesztendőt!