Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-01 / 1. szám

HÍREK A NAGYVILÁGBÓL­ ­ STETTINBŐL, amelynek most a leírhatatlan és kimondhatatlan .­­ Szczecin a neve, Anders Thunberg , svéd rádióriporter ezt jelentette » lapjának telefonon, amíg a lengyel­­ központ ki nem kapcsolta: „Tan­­­kok rohantak a tömegnek. Futni­a kellett, hogy le ne gázolják az em­­­­bereket Egy anya kislányával nem­­ tudott már félrehúzódni, mindkét* !­töt halálra gázolta a tank. Egy fia­­­ tal katona állt mellettük és zoko­­­­gott...” Ezt nehezen felejtik el a­­ dokkmunkások és hajóépítők. Mit­­ adhatnak nekik, hogy lelkükből is­­ kitöröljék ezeket a rémképeket? ’ Semmit. Még több kenyér sem ér­­ semmit. A lengyel mezőgazdaság,­­ bár alig van kolhozosítva, nagyon­­ elöregedett anakronisztikus, nem­­ termel eleget Most két éven át ! rossz termés volt így a kormány félbilliónyi dollár-valutát veszített , mert nem­­ exportálhatott Mégis kell az export, így­­ az embe* ■ rek szájából veszik ki a darab ke* ■ nyeret hogy eladják külföldön. Olyan szörnyen beteg a marxista gazdálkodás, hogy ezt a problé­­­mát nem lehet többé megoldani . Nem csak ott, máshol sem. Bár­­ Ceausescu rögtön bejelentette a­­ román népnek, hogy nekik van ■ elég húsuk, kenyerük és más is az egész télre. A bulgár kommunista ■ párt is elhalasztotta az „ár-reví­­ziót”, de... ahol a rák már a vég* . ső fázisában rombol, ott nem lehet segíteni. — Jellemző a potenciá* , lisan kitűnő mezőgazdasági lehe*­­­tőségekkel rendelkező Lengyelor­­­­szágra (és Magyarországra is­), az a tréfa, ami Varsóban járja. A­­ munkás azt mondja: „Én bizony • nem izgulok, ha a feleségem órá­­­­kig nem jön haza. Tudom, hogy­­ nem baleset érte, tudom, hogy ] nem egy másik férfivel tölti az­­ idejét, hanem tudom, hogy csak sorbaáll a zöldségért”. Ha a nyu­­­­gati bal Új bal és mindenképpen­­ bal ezek után is szocializmust ki*­d­ván, meg kell adni neki: le kell te*­­ lepíteni a marxista országokba. Hadd éljen jól végre...! JOHN CONN­ALLY kinevezése pénzügyminiszterré — új politikát jelent a Nixon-kormányban. Con­­nally demokrata, nem ért a pénz­ügyekhez, mégis megkapta a posz­tot. Miért? — kérdik meghökkent republikánusok és demokraták egyaránt. Általában azt hiszik, hogy Connally jobban keresztül tudja hajtani a demokrata többsé­gű Kongresszusban Nixon gazda­sági reformjait. A cinikus „intel­­lektuellek” azonban azt mondják, hogy ezzel Nixon csak azokat a vádakat akarja előre kiküszöbölni, amelyek majd 1972-ben érik, ha a közgazdaság bizonytalan és a munkanélküliség nagy lesz. Így átháríthatja egy demokratára. Re­publikánusok azt hiszik, hogy Con­nally kivonásával Texasból, Nixon nagy választási sikereket érhet majd el ott. Mindben lehet valami igazság, de a lényeg nem ez. Ni­xon most lassan és lehetőleg feltű­nés nélkül irányt változtat. Vissza­csúszik a „középhez”, vagy attól kicsit balra is. A „jobboldali” po­litika, amit 70-ben megpróbált, nem biztosította azokat a remé­nyeket, amiket várt. Ha így van, akkor­­ most téved és nem 70- ben tévedett. 70-ben a munkanél­küliség vitte az embereket a de­mokratákhoz. Még így is remek eredményeket ért el. 72-ben is ezen múlik a sorsa. Ha tud prospe­ritást biztosítani, mindegy, hogy jobboldali vagy középutas politi­kát követ-e­l győzni fog. Ha nem tud, akkor elveszti a csatát, még­ha magát Fulbrightot is beveszi a kormányába. A SZOVJET MEGINT becsapta Nixont Megígérte, hogy nem épít nukleáris támaszpontot Kubában. Már­­ csaknem teljesen készen áll egy. Méghozzá nukleáris ten­geralattjárók részére. U-2 kémre­pülők pontos részleteket, fényké­peket szállítottak az újabb szov­jet­ csaláshoz. A bázis elég nagy ahhoz, hogy bármelyik szovjet szábot befogadhassa, még a Pola­­ris-típusúakat is. Tengerészkörök­ben azt mondják, hogy a bázis még akkor is veszélyes volna, ha csak pihenést és a szabad levegőn való mozgást biztosítaná is, mert ezzel is nagyban fokozza a szovjet tengeralattjárók hatékonyságát. — Most — mit? Nixonnak itt van a vietnámi, középkeleti probléma a nyakán és itt van — a SALT, ami nagyon döcög. Ha nyíltan kiáll a Szovjet ellen, mindezt veszélyez­teti. Ha nem...? Szerintünk, ak­kor még jobban veszélyezteti. Egyetlen megoldás van: emlékez­tetni a Szovjetet arra, hogy Hrus­­csoval abban állapodtak meg az első számú kubai válság idején, hogy ameddig a Szovjet nem épít nukleáris támaszpontot Kubában, az Egyesült Államok sem támadja meg Kubát. Más szóval: ha épít, ak­kor megtámadhatja. Támadja meg! Most van a legjobb alkalom erre, amikor a Szovjetet ellenséges szö­vetségesek” veszik körül! A Szov­jetnek több problémája van, mint Amerikának, nem kell habozni! Minél tovább tűrik ezeket a kihívó csalásokat, annál jobban vágják saját maguk alatt a fát... Hogy nehéz ezt elhatározni? Az. De ilyenkor kell az igazi „vezéri anyag”. A BOLSOJ BALLET nem jön Amerikába, mert a Szovjet meg van sértve, hogy tüntettek ellene New Yorkban. Rettentően sajnál­juk, hogy nem jön a ballet. De­­ jó lenne, ha végre egy őszinte szót is mondanának ebben az ügyben! A moszkvai elhatározások rugói­val is ismerős más kommunista diplomaták csak nevetnek. Dehogy ez az oka! Hanem az, hogy a Kreml attól fél, hogy egy újabb nyugati túra után — nem marad egyetlen ballerinája sem. Natalia Makaro­va és mások disszidálása óta nem merik még a művészeiket sem ki­engedni. STAFFORD, a híres asztronau­ta legközelebb — azaz 72-ben — fel akar lépni szenátornak szőkebb hazájában Oklahomában, méghoz­zá republikánus programmal. Ak­kor jár le ugyanis egy túlságosan kövér galambnak, Fred Harris , szenátornak a terminusa, akiről rossz vélemény alakult ki az ál­lamban. Mással sem törődött, mint Vietnámmal és hasonlókkal és tel­­jesen elhanyagolta választóit. — Ha már pártpolitikáról beszélünk, — meg kell azt is említenünk — hogy a demokrata pártnak még mindig 9,3 milliós adóssága van, mint a tavasszal volt Most 5 mil­lió párttaghoz fordultak — kö­­nyöradományért Különben — hogy vágnak neki a 72-es elnöki kampánynak? A VÖRÖS HALOTTAK számát 600 ezerre tették eddig Viet­námban. Most inkább egy milliót tartanak valószínűnek. Ezekhez járul másik egy millió annyira sú­lyos sebesült, hogy már mint harc­téri katonák nem jöhetnek tekin­tetbe. De Hanoi — ennek a ször­nyű veszteségnek ellenére is — akar és tud harcolni. Jó volna va­lamit tőlük is tanulni... NEMRÉG JELENT MEG lapunk­ban egy cikk a „víz-pánikról” Azt a véleményünket kozkáztattuk meg, hogy túlzás volt és ma is az — rögtön a pánik-­gombot megnyomni. Most nyomták meg Amerikában a higany-mérgezéses tuna-konzervek és egyebek pánik­gombját. Nixon elnök új polluciós figyelője, Russel Train is úgy gon­dolja, hogy az egész „szennyező­­dési” kérdés tele van túlzással. Örülünk, hogy egy szakembernek is ez a véleménye. 3 LIBERÁLIS REPUBLIKÁNUS szenátor — Mark Hatfield, Char­les Percy és Edward Brooke — ki­hallgatásra jelentkeztek a boss-nál a Fehér Házban és megkérdezték, hogy őket is ugyanaz a sors éri-e, mint Goodellt New Yorkban? Nixon megnyugtatta a trojkát, hogy nem szándékszik őket is száműzni, de ... Ezek után erősen várható, hogy a három galamb halkan csi­ripel csak Nixon ellen. Goodell példája nagyon sok figyelmezte­tést rejt magában... LON NOL TÁBORNOK, Kam­bodzsa erős embere, ott ak­arja hagyni a miniszterelnöki­­Széket és átadni azt jelenlegi helyettesének. Hruscsov emlékirataiból... Hruscsov emlékiratainak első fejezetét korábbi számunkban közöltük. Ebben a volt diktátor elmon­dotta, hogy a Don-medencében lévő Kalinovában született, igen vallásos szülőktől, kora gyermek­sége idején maga is térdenállva imádkozott a szentképek előtt, de egy tanítónője hamar atheis­­tává nevelte. Végigverekedte a polgárháborút, majd visszatért a Donec-medencébe, ahol akkor igen nagy éhség uralkodott. Ezrével haltak éhen a pa­rasztok, köztük első felesége, Galina. Mint leszerelt katona nem tért vissza korábbi mesterségéhez, a bányaszereléshez, hanem párt­munkát vállalt. Helyi viszonylatban gyorsan emel­kedett a ranglétrán, majd Moszkvába küldték a fémipari akadémiára, ahol együtt tanult Nadezsda Szergejevna Allilujevával, Sztálin későbbi máso­dik feleségével, a két esztendővel ezelőtt Ameri­kába menekült Szvetlána édesanyjával, akinek a karrierjét köszönhette. Sztanislav Redens, Sztálin sógora és a moszkvai körzet titkos­szolgálatának (akkor még NKVD-nek) főnöke mesélte el neki hogy a „tisztogatás” Moszk­vában kezdődik, összeállították azoknak a névsorát, akiket a városból el akartak távolítani. Hogy hova vitték őket, Hruscsov nem tudja. Soha nem érdek­lődött a sorsuk felől. Ha valakivel nem közöltek va­lamit, nem volt tanácsos utána érdeklődni A fővárosban valósággal orgiát ült az erőszak. A párt színe-világát kiirtották, a Lenin idejében műkö­dött politbüró tagjai közül alig maradt életben vala­ki. Kivégezték Szinovjevet és Kamenevet is, akik a párton belül ellenzékben voltak Sztálinnal szemben, de tarkónlövéssel végeztek Rykoval is, aki Lenin halála után a népbiztosok tanácsának elnöke volt Mindenkit ez a sors ért, aki Sztálin ellen pisszen­­ni mert A pártvezetés és a párt gyorsan elvesztette a ha­talmát és valósággal hason csúszott a Sztálin utasí­tásainak mindenben vakon engedelmeskedő NKVD előtt. Annak idején gyerekjáték volt megszabadulni valakitől. Csak rá kellett fogni, hogy ellensége a népnek és már vitték is, hogy soha többé ne kerüljön elő. Még Sztálin közvetlen környezete sem volt biz­tonságban az élete felől. A három kaukázusi: Sztálin, Mikoján és Ordzsonikidze évekig elválaszthatatlan partnerek voltak, Ordzsonikidze azonban nem soká­ig bírta a feszültséget: 1937 elején agyonlőtte magát. Erről azonban csak a második világháború után ér­tesült Hruscsov. Tájékozatlansága súlyos órákat szerzett neki Egy este többen együtt vacsoráztak Sztálinnal Szó­­ba került Ordzsonikidze. Hruscsov megjegyezte, hogy kár érte, kitűnő elvtárs volt, sokat köszönhet neki a párt és még nagy tettekre volt hivatott Fagyos hallgatás volt rá a válasz. Hruscsov érez-Nadezsda állandóan dicsérte Sztálin előtt, aki végül Moszkva és a moszkvai járás első titkárává nevezte ki, majd maga mellé emelte a központi bizottságba, végül a politbü­róba. Azt hitte, hogy elérte karrierje tetőfokát magasabbra már nem emelkedhet. Jellemzőnek tartja, hogy még ekkor is éhezett. Otthon nem volt elég ennivaló. Csak a politbüró üléseinek szüneteiben tudott jóllakni a Kreml büfféjében. 1934-ben meggyilkolták Kirovót, a leningrádi pártszervezet első titkárát, aki Sztálin utódjának számított Temetésén a többi párthatalmasság mel­lett Sztálin is részt vett, díszőrséget állt a koporsó­ja előtt, majd vitte a koporsót, holott ő volt a gyilkosság értelmi szerzője, ami később bebizo­nyosodott. Kirov meggyilkolása után Sztálin elrendelte az általános „tisztogatást”, de, hogy darázsfészekbe lépett. Malenkovhoz, a ké­sőbbi miniszterelnökhöz­ fordult: „Helytelen volt, amit mondtam?” Malenkov suttogva válaszolt: „Nem tudod, hogy Ordzsonikidze nem természetes halállal halt meg? Sztálin sohse bocsájtott meg neki. Könnyelmű kije­lentést tettél”. Hruscsov ezután a következőket közli: „Becsüle­tes, hű leninisták voltak az elsők, akik örökre eltűn­tek. Itt van például Tuh­acsevszki marsall. A polgár­­háború idején, 26. éves korában a nyugati front fő­­parancsnoka volt, zseni a maga nemében, ellenségei a köldökéig sem értek, Sztálin mégis agyonlövette, mert önálló nézeteket mert képviselni Fel sem tu­dom sorolni azoknak a tábornokoknak a neveit, akik hasonló sorsra jutottak. Hitler eleinte sem győzött­ volna a Szovjetunió ellen, ha a tisztikar negyedét­­felét ki nem tisztogatják”. Hruscsov a második világháború végefelé már tisz­tában volt azzal, hogy Sztálin, a főnöke brutális, ir­racionális és beteg ember. A szellemi zavartság már megmutatkozott rajta. Ebben a beteg­ágyban szüle­tett meg a lehetetlen beszolgáltatási kötelezettség. A második világháború befejezése előtt az ukrán mezőgazdaság újjáépítése azokra az emberekre volt bízva, akiket az előnyomuló hadsereg maga mögött hagyott, vagyis öreg emberekre, hadirokkantakra és főleg asszonyokra. Mégis 6 és félmillió tonna gabo­na beszolgáltatását vetették ki rájuk. Nem az volt a kalkuláció, hogy mennyit tudnak termelni, hanem hogy mennyire van okvetlen szükség. A beszolgálta­tási kötelezettség minősíthetetlen zsarolás volt. Vagy még ennél is több: rablás. Sztálin elsősorban a váro­si lakosságot, köztük is a munkásságot akarta ellát­ni. Tőlük függött a hatalma. Innen volt, hogy a pa­rasztoktól elvettek mindent, még a saját betévő fa­latjukat is. Az 1930 évi éhség sokkal nagyobb kiter­jedésben megismétlődött. A parasztok százezrei hal­tak éhen. Fellépett a kannibalizmus: volt eset, hogy az anya megette a saját gyermekét. Kricsenko, Hrus­csov egyik ukrajnai alárendeltje — személyes ta­pasztalatként — a következőket jelentette 1947 őszén: „A megnevezett kolhozban egy asszony a saját gyermekét szeletelte szét az asztalon. Miközben a késsel vagdalt, csendesen mormogta maga elé: Ma­­necskát (Máriácskát) már megettük, most Vanecs­­kát (Ivánkát) sózzuk be. Az asszony akkor más őrült volt az éhségtől”. Mikor Hruscsov mindezt elmondta Sztálinnak, a diktátor irgalmatlan dühbe gurult és azzal vádolta Hruscsovot, hogy puhány, szentimentális és az or­ránál fogva engedi vezettetni magát Nem irgalma­­zott a parasztoknak akkor se, ha nagyritkán belátta a tévedését. Bocsánatkérésre egyáltalán képtelen volt. Brutalitása környezetével szemben is megnyilvánult. Halála előtt egy esztendővel Sztálin ebédre hívta munkatársait a moszkva környéki dácsájába (villájá­ba). Az asztalok roskadoztak a legjobb ételektől és italoktól. Enniök és inniuk kellett a megszakadásig. Rengeteget ittak, főleg Sztálin, aki már fiatal korá­ban iszákos volt. Száműzetése helyén főleg a bűnö­zőkkel ivott, emiatt száműzött elvtársai ki is akar­ták zárni a földalatti pártból. Sztálin rájuk sem fü­tyült. Szóval dőzsöltek a dácsában. Végül Sztálin zené­szeket hozatott és ráparancsolt minden vendégére, hogy táncoljanak. Mikoján kitűnő táncos volt, köny­­nyen járta, Hruscsov viszont, a saját szavai szerint, úgy táncolt, mint„tehén a jégen”, de azért táncolnia kellett. Nem volt tanácsos Sztálint magára haragí­tania. Végül Sztálin maga is táncra kerekedett: „Eve­zett a kezeivel”. A mulatságnak végkimerülés lett a vége. Ebben az időben a kormányzat gyakorlatilag már nem működött, csak Sztálin akarata érvénye­sült. Máskor megesett, hogy Sztálinnak éjjel 2 órakor jutott eszébe enni. Feltelefonáltatta munkatársait, akiknek nem volt más választásuk, mint felkelni az ágyból és rohanni Sztálinhoz — enni és inni. „Éhe­sek vagytok, úgy-e?” — kérdezte Sztálin. Mind han­gos igennel feleltek és mind hazudtak. Rabszolgáiként viselkedtek még Malenkov, Berija, Bulganin és Hrus­csov is, bár Berija egyben ellenállt Sztálinnak: vege­táriánus létére nem ette meg a húst. Sztálin zöldsé­get tálaltatott eléje, mondván: „Itt a szénád, egyél!” Maga Sztálin csak akkor nyúlt az ételekhez, ha előbb valaki megkóstolta. Attól félt, hogy megmérgezik. A főkóstoló rendszerint Hruscsov volt. Sztálinnal együtt étkezni nem tartozott a kelle­mes mulatságok közé, de még kellemetlenebb volt vele együtt szabadságon lenni, nyaralni. Ezzel kap­csolatban Rákosi Mátyással, a későbbi véreskezű magyarországi diktátorral történt epizódot meséli el, az időpont megjelölése nélkül. „A kaukázusi Borsomban nyaraltunk, csak egy­két ember tartotta a frontot Moszkvában. Egy na­pon közölte velünk Sztálin, hogy Rákosi is a Kau­kázusban tölti az időt. Felhívta telefonon és enge­­délyt kért arra, hogy meglátogathassa. — No és? — kérdeztük, egyébként tartottuk a szánkat. Sztálin­ parancsot adott, hogy valamelyikünk hív­ja át Rákosit, aztán azt kérdezte, hogy honnan tud­ja Rákosi, hogy ő (Sztálin) a Kaukázusban van. Ér­deklődött utána? Erről le kell szoktatni. Rákosi azon­nal a gyanúsak listájára került. „Végül megérkezett Rákosi és részt vett a zabá­­lásunkban és vedelésünkben, közben megkérdezte, hogy mi van itt tulajdonképpen, mit jelent ez a ha­tártalan részegeskedés. Mi is kényszerből zabáltunk és vedeltünk ugyan, mégis kikértük magunknak Rá­kosi okvetetlenkedését. Berija közölte Sztálinnal, hogy mit mondott Rákosi. Nem szó szerint. Azt mondotta Sztálinnak, hogy Rákosi részeges bandának nevezte a társaságot. — Úgy? — húzta fel szemöldökét Sztálin, — ak­kor hát gondoskodjunk Rákosiról. Rákosiba belediktált először 3 üveg pezsgőt, az­tán töméntelen bort. Innia kellett, ha akarta, ha nem. Egy darabig bírta az iramot, de aztán megrogyott és másnap megszökött. Sztálin egész nap jókedvű volt. — Láttátok, — mondta, — jól elbántam vele. Sztálin utoljára 1951-ben volt szabadságon. Szel­lemileg és testileg megtört ember volt már akkor. Egy este a háza verandáján maga elé beszélt: „A végemet járom. Már nem hiszek senkiben, magam­ban sem”. Az emlékező tehetsége egyre jobban elhagyta. Egyszer azt kérdezte Bulganintól, hogy „ki vagy te?” — Bulganin, — válaszolt a megkérdezett. — Persze, Bulganin, én is azt akartam mondani, — válaszolt Sztálin. Ebben az időben Molotovot azzal gyanúsította, hogy az amerikai kémszolgálat ügynöke. A XIX. pártkongresszus után Molotovot és Miko­­jánt „hidegre” állította és amikor egyszer mégis a szemei ■ elé kerültek, dühösen a környezeteihez for­dult: „Ezt a két embert nem akarom látni többé!” A „két ember” csak azzal kerülte el a kivégzését, hogy Sztálin hamarosan meghalt. Hruscsov a továbbiak során bevallja, hogy ebben az időben őt is egyre jobban elfogta a félelem. Sztá­lin 70 éves volt ekkor és egyre nehezebbé tette a helyzetet. Kívánta is Sztálin halálát, nem is. De in­kább nem, mert senki nem tudta, hogy mi következ­het Sztálin halála után. Mindenki félelemben élt. Egy Sztálinnál töltött vacsora után Hruscsov Bulganinnal együtt hagyta el a Kremlin épületét. Útközben beszélgettek. Bulga­nin a következőket mondotta: „Az ember barátként ül le Sztálin asztalához, de soha sem lehet tudni, hogy haza mehet-e onnan, vagy valamelyik börtönben köt ki”. Hruscsov Bulganinnak ehhez a megjegyzését e­­­z szó szerint a következőket közli: „Bulganin meglehetősen be volt, rúgva, de amit mondott, hajszálpontosan jellemezte a helyzetet”. Sitik Mataknak. Nem jól érzi ma­gát a politikai légkörben, egyedül és kizárólag a hadsereggel kíván törődni. Így helyes. Nemcsak az­ért, mert Len Nol kiváló szerve­ző és kiváló katona, hanem azért is, mert így... Amerika szenátusa nem fogja olyan nagyon gyűlölni Kambodzsát A galambok retten­tően félnek a katonától. Civil kell nekik. Olyan mint McNamara volt..._______ (FIGYELŐ) Mi még ma is „húzunk ! Lehet hogy nem sokan emlé­keznek már a Guttmann-nadrág­­ra, amit jobbról-balról izmos munkások húztak, de sehogysem sikerült széthúzniok. Volt azután egy másik reklám is: ünnepeken a munkások mosolyogva álltak a nadrág két száránál : „Ma nem húzunk!” Az újság azonban újság és hiá­ba van Karácsony, vagy Újév, nekünk bizony akkor is húznunk kell. De nem is tudnánk megállni, hogy ne „húzzunk”, amikor olyan csodálatos, vigasztaló dolgok tör­ténnek körülöttünk. Már látszik, hogy az újév még több társadal­mi békét, összefogást és szerete­­tet ígér, mint amit a tavalyi ho­zott. Az ember nem is nagyon tud­ja, hogy hova nyúljon, melyik örömhírt emelje ki az egymást imádó emberek karjából. KEZDJÜK TALÁN A NŐKKEL! A nő, ugyebár, teljesen egyen­lő, de azért valahogy... mégis... jobban örülünk neki, mint a férfi­testvéreinknek. Különösen tavasz­tól őszig, amikor a miniben jár­kál... De attól is el vagyunk ra­gadtatva, hogy a „felszabadítási” mozgalmuk már annyira haladt, hogy néha 200 főnyi még­ nem­­egészen-felszabadult női tömeg is tüntet a férfiak uralma ellen. Hogy 100.000-t vártak a felszaba­dító vezérnek? Nos, a többi 99.800-nak más dolga akadt. Le­het, hogy otthon főztek, hogy az elnyomó bestiát etessék. Az, hogy a nők legalábbis nagy­jából felszabadultak már (egyes cinikus férfiak szerint már Éva anyánk óta), őszinte örömmel töl­ti el szívünket, de ez semmi ahhoz a lelkesítő példához képest, amit a maguk küzdelmével a társada­lom többi elnyomott osztályának nyújtottak! És ez az, amiért a női felszabadítók hősi harcát olyan rettentően nagyra becsül­jük, íme egy példa. Az egyik újságban megjelent egy levél a szerkesztőhöz. A le­vél írója egy 8 éves elnyomott... Persze, lány. Vagy inkább a nő. Carolyne arról panaszkodik, hogy valahányszor egy áruházban, vagy a moziban sorbaáll, hogy valami „frissítőt” vegyen, a háta mögött álló felnőttek egyszerűen félreso­dorják, amikor rá kerülne a sor. Persze, ez minősíthetetlen bruta­litás és Carolyne joggal panaszko­dik. Sajnos, azt nem írja, hogy kik álltak mögötte, kik fosztották meg a jogos pop-tól vagy a pat­togatott kukoricától. Mármint, hogy ezek a felnőttek férfiak vol­tak-e, avagy nők? Persze, mi lá­tatlanban is brutális férfiakra gya­nakszunk, mert a nők gyengéd lelkisége kizár ilyesmit. Nőt még sosem láttunk tolakodni... Ugye, nem? Carolyne felháborodva folytat­ja: „A gyerekekkel úgy bánnak, mintha harmadosztályú személyek volnának!” Még a pop-ot kiszol­gáltató nő (Noü!) is fütyül rájuk — írja Carolyne, — és inkább a felnőtteket szolgálja ki. Az ember megdöbben! De sze­rencsére — itt közbelép a Nők Felszabadítási Mozgalma! A nagy, hősi példa! Carolyne meg is ra­gadja az alkalmat és így fejezi be levelét: „Csak egyetlen megoldás van: meg kell indítani a Gyere­kek Felszabadítási Mozgalmát is!” Ez az! Carolyne okos kislány, nagy vezérne lehet még belőle, ha felnő és a nők még akkor is elnyomottnak érzik magukat (ami valószínű). De, könyörgöm, mi lesz — ha már a égvilágon mindenki fel­szabadult! — mi lesz a még mind­ig fel­ nem­ szabadított — férfiak­kal? Boldog Újesztendőt!

Next