Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-03 / 1. szám

GÁBOR ÁRON Clevelandi Krónika nyomában Fogalmilag az volna he­lyes, ha tovább kutatnám, milyen úton érhetünk az amerikai tankönyvek, en­ciklopédiák magyar anya­gának revíziójához, hogy megváltoztathassuk az amerikai ember magyar­ságszemléletét. Gyakor­latilag viszont úgy rajzo­lódik ki korszerű magyar­ságszolgálatunk körvona­la, hogy először azokról az alapokról beszéljünk, ame­lyeket kizárólag magunk találhatunk meg. Elfo­gyott az új emigrációs jár­vány, mikor azt kérdezem, melyik életfontosságú fel­adatunk előzi meg a mási­kat? Inkább újból arról van szó, hogy ez áldozat­­készség, a magyarságtu­dat milyen forrásaiból me­rítsük azt a néhány száz­ezer dollárt, amely nélkül legszebb terveink is a „szarka” címszó alatt ma­radnak a történelemben. Nagyot akartunk, de nem bírtuk erővel. A „források” előtt a tan­könyvekről legfeljebb még annyit, hogy saját kiadása­inkon kezdhetjük a reví­ziót. Amíg történelem­­könyveinkben nem hasz­náljuk fel a magyar ősku­tatás legújabb anyagát, addig nehéz megértetni fi­ainkkal, hogy miért fáj, ha az amerikai tankönyvek olyan népnek tartanak, amely kultúrája első mor­zsáit a szlávoktól, vagy a germánoktól kapta. Su­­mirkodom? Azért sem te­hetem, mert a nevem mi­att is bajba keveredhetek. A Gábor még elmegy, amolyan sumir lefőt, je­lent, de az Áronnal nem tu­dok mit csinálni. Mózes testvére volt és Új Sumé­­riában is sárga csillagot akasztanának rá. Másod­szor csak annyit tudok az egészből, hogy hasznos. Ha nem tudatosítjuk belőle azt, ami tényleg a miénk „barátaink” ülnek törté­nelmi helyünkre. Úgy ala­kítják származási mesé­álló jobboldali maronita milíciának szintén külde­nek külföldről támoga­tást, bár ezek sokkal ke­vesebb fegyvert kapnak, mint a baloldali gerillák. Sokan hiszik, hogy kerü­lő után nagy titokban a jobboldal is kap segítséget amerikaiaktól és talán Izraeltől is. S vannak, akik azzal vádolják Szaudi Ará­bia konzervatív kormá­nyát, hogy még onnan, az egész mozlem világ egyik fő vallási és­­politikai pil­lérét alkotó Szaudi Arábi­ából is küldenek pénzt a li­banoni Falánx-nak é s így katolikus-maronita milí­ciát támogatnak, nem azért mert mozlemek el­len, hanem mert baloldali mozlemek ellen küzdenek. Az igaz, hogy a fizikai értelemben vett barrikád egyik oldalán csak mozle­mek és csak kommunista nem-mozlemek, a másik oldalon pedig katolikusok, főleg mároniták harcol­nak. De tudnunk kell, hogy ha a szovjet nem avatkoz­nék bele, a libanoniak meg­találnák az együttélés módját. Vallásosságá­nál és mozlem hagyomá­nyainál fogva az arab kon­zervatív nép s a mozlemek többsége nem akar balol­dali rezsimet, nem akar orosz uralmat, főleg pedig nem akarja az ország pusz­tulását. A Nyugatban reménykednek Úgy hogy ha nem Szol­­datov nagykövet oldalán lenne a túlerő, a mérsé­kelt mozlemek megeléged­nének a maronita befé­jüket, hogy a sumir kirá­lyok és kínai császárok is románul beszéltek. Tréfá­lok? Inkább jelzem, hogy az újabban feltáruló tör­ténelmi kincsek kiakná­zása több, mint divat. Po­litikai protekciók és törté­nelmi jogok születnek be­­­­lőle. Románia különleges kül­politikai helyzetére gondo­lok? Inkább arra, hogy Ká­dár János diplomata­­kisinas sem lehetne Ceau­­cescunál. Ez nem tartozik tankönyv problémáink­hoz? Sajnos, nagyon is. Ha az emigráció ideológiai átszervezése helyett csak fele annyit foglalkozna Ká­dár a magyar történelem és kultúra védelmével Nyugaton, mint ötven éve a román és cseh kormá­nyok én sem tapogatnám tovább, hogy védekezhet­nék hatásosabban törté­nelmi és nemzeti kincseink széthordása ellen, így vi­szont? Az emigráció legel­ső feladata, hogy végre olyan magyarságszolgá­latot építsen, amely né­pünk jóhírét nemcsak az idegen, hanem az otthonról áramló anti-magyar felfo­gás ellen is védi. Megvalósíthatatlan fel­adat? Könnyebb lenne, ha Kádár Jánosék úgy járná­nak el, mint például a len­gyelek. Államközi meg­egyezés keretében német­lengyel bizottság tisztítja meg a lengyel történelmet, kultúrát „helytelenül” fel­tüntető elemektől a német tankönyveket. Mit értenek ilyen „elemek” alatt? Az elvi szempontokból Csak annyit árult el egy félhi­vatalos nyilatkozat, hogy mindazt, ami a bismarcki és hitleri szemlélet alapján került a német tanköny­vekbe. Bizonytalan az ilyen­ meghatározás? Olyan gondolat is meghú­zódhat benne, hogy a len­gyel és az orosz nép tör­ténelme kiegészíti egy­mást? Esetleg az ellenke­­ ző az folytatás az 1. oldalról irás visszaszorításával, nem akarnák a katoliku­sokat politikailag is és a gazdasági életben is lete­ríteni. De amíg Szoldatov embereié az utca, addig nem számít, hogy a mozle­mek többsége mit akar. Ezért olyan tehetetlen még Karami is, a mohamedán miniszterelnök. Beirutban az egész hely­zetet áttekintő emberek­nek az a véleménye, hogy amíg a konzervatív mol­­lemekkel titokban egyet­értő Arafat nem tud nyíl­tan kiállni mellettük (és ezt a pánarab jelszavak­nak a baloldaltól való ki­sajátítása teszi nehézzé a számára), addig a polgár­­háborúnak csak három do­log vethet véget. Egyik a moronita milí­cia megsemmisítése és a katolikusok politikai és gazdasági eltiprása len­ne. A másik, hogy a polgár­­háborúba Szíria és Izrael beavatkoznék, ami újabb középkeleti háborúra ve­zethetne és csődbe vihet­­né az arab világ felé ki­épített amerikai külpoli­tikát (s voltaképpen ez az orosz politika fő célja Li­banonban). A harmadik lehetőség pedig, amit a maronita Fa­lanx vezetőinek egy része egyedüli kiútnak tekint, az lenne, hogy külföldről jö­vő katonai közbelépés áll­ná útját az orosz politikát szolgáló baloldali erőszak­nak. 1956-ban mi már megta­nultuk, hogy jár az, aki az oroszokkal szemben a Nyu­gat segítségében bízik. S ilyen tanulsággal szolgált tője? Egyelőre csak annyi világos, hogy a történel­mek újjáértékelése és hasznosítása világjelenség és a nyugati országok „li­berális” beállítottsága ál­lamközi egyezmények szintjén is lehetőséget ad rá. Ilyen alapon az sem le­hetetlen, hogy Kádárék marxi vagy szovjet vetü­­letből kössenek „kultúr­­egyezményt” az amerikai és kanadai tankönyvek fe­lülvizsgálására? Majd­nem elképzelhetetlen, de csak majdnem. Az ameri­kai és kanadai szemlélet­ben is egyre több olyan „bűnbánat” motívum sze­repel, amilyennel a néme­tek „külső kérés” nélkül is úgy átértékelték törté­nelmüket, hogy a koegzisz­­tenciális jószándékuk messze maga mögött hagyja az igazságot. Pillanatnyilag mindez azért fontos, mert jobb ha többezer éves történel­münk távlatából saját ma­gyarságtudományi inté­zeteink állnak őrt nemze­ti és történelmi értékeink előtt. Különben a Trianon­ban elrabolt országrésze­inkről sohasem tudják meg az amerikai elnökök, hogy azok több, mint ezer éve az egységes Kárpát-me­dence fogalmához tartoz­tak és örökre azt hiszik, hogy 1956-ban nem a ma­gyar nép harcolt szabadsá­gáért, hanem reakciós martalóc banda robbantot­ta ki az ellenforradalmat. Kicsit furcsa gondolat, de valamilyen síkon mégis csak idetartozik: mennyit adnának Washingtonban azért, ha az új történelem­kutatási láz kiderítené, hogy a Sziklás Hegység ős­­lakói fehérbőrűek, kéksze­­müek, szőke hajúak voltak és csak utánuk szivárog­tak be Ázsiából az indiá­nok. Nevetséges? Ha ezzel a felfedezéssel ötszáz éves történelmük ötezer évesre kerekedne ki, egyáltalán nem lenne nevetséges, most megint az amerikai szenátus, amikor 22 szava­zattal szemben 54 szená­tor tiltakozott az ellen, hogy az oroszoknak Ango­lában ellenálló két benn­szülött csoportot az ameri­kai kormány anyagilag se­gítse. Milyen rettenetes féle­lem nyomaszthatja a Szol­datov nagykövet gerilla­hadseregétől szorongatott libanoni katolikusok szí­vét, hogy egyes vezetőik ilyen hiú illúzióba kapasz­kodnak? Hogy még ma is nyugati, amerikai katonai akcióban reményked­nek? Vallásosság és marxistákkal való együttműködés Rengeteg támadható felü­let esne ki az amerikai tör­ténelemből. Megint új téma borítot­ta fel a sorrendiséget? Té­vedés. A rövidke kitérő szervesen odatartozik, hogy történelemkönyve­ink átdolgozása, a „belső” és „külső” magyarság­értékelés revíziója nem­csak hozzáállás, hanem pénz dolga is. Akár a ma­gyar iskolahálózathoz, akár a kultúrközpontok­­hoz, vagy a magyarság­tudományi tanszékek ter­véhez kapcsoljuk, minden­hol olyan költségvetési többletet jelent, amelyre csak most próbálgatunk fedezetet találni. Ez pedig nehéz és sok­oldalú prob­léma. Újra az kerül előtér­be, hogy fogalmunk sincs emigrációs magyarsá­gunk anyagi erejéről. De ha megismerjük, akkor sem tudjuk kiszámítani, mennyi jut abból, nem­olcsó igényeink kielégí­tésére és mennyi a ma­gyarságszolgálat új intéz­ményeire. A torontói Kultúrköz­­pont mamut­gyűjtése ugyanis csak részben iga­zít el. Egyelőre azt jelzi, hogy a „vasmag”, az emigráció áldozatkész ré­tege, a megfogható, telek­­könyvezhető, hivatalosan megbecsülhető magyar befektetésekre most is elő­veszi a csekk-könyvét. Órák alatt összeadja a startpénzt, aztán vár, hogy veszi az új intézmény ve­zetősége a kanyarokat. Ha mindenki megtalálja, amit igényel, nincs baj. Az igazi nehézség ott kez­dődik, hogy előre sose tud­juk ki, mit akar. Az két­ségtelen, hogy a bál, a csa­ládi est, a bajtársi találko­zó, a színdarab, a hangver­seny, az esküvői party, a szépségverseny, a mozi táblás házat jelent és pénzt hoz. Még az irodalmi est, az író-olvasóval3 képzól az őstörténelmi előadás is el­megy, de a magyar nyelv­­oktatás, a cserkészet és nemzeti ünnepeink már ko­molyan belenyúlnak az egyesületi pénztárakba. Honnan teremtsük elő hoz­zájuk a pénzt? Mibe ke­rül az a most induló igény­sor, amelyet fiatal generá­cióink hoznak magukkal? Csupa olyan kérdés, amelyre csak most próbál­gatjuk a feleletet. A syd­neyi Magyar Ház például autós szakosztályt állított fel. Hogy a vezetőiskolán, elméleti oktatáson kívül milyen lehetőségeket rejt magában az új szakosz­tály, még nem alakult ki. Valószínűleg azt valósít­ják meg, amiről ottjártam­­kor olyan lelkesedéssel beszéltek: valamilyen for­mában az autóbiztosítási üzlet hasznát is kisajá­títják a magyar alap ja­vára. Lehet, hogy rengeteg nehézségbe ütközik az új tapogatódzás, de a rossz tapasztalat is hasznos. Ki­mutatja, hol hibáztak, amikor a sydneyi Magyar Központ nemzetpolitikai feladataihoz akartak új pénzmagot gyűjteni. A dél-afrikaiak az utazási üzletből szednek jutalé­kot a magyar feladatok­hoz. Miért ne? Akár az autóbiztosítás, akár az uta­zás olyan üzletág, amely­ből valaki úgyis jutalékot húz. És hol a többi lehe­tőség? Akárhová nézünk, mindenhol találunk olyan síkot, ahol igényeinket csak pénzért elégítik ki. Ha százszor mondjuk akkor sem felesleges, ezekből a pénzekből komoly ma­gyarságszolgálati intéz­mények épülhetnek és rá­adásul azokat még kérni sem kell. Természetesek. Különösen, ha megszokott, látható, megfogható szol­gáltatások fűződnek hoz­zájuk. Mi történik azonban, ha végül arról kell még be­számolni, hogy a múlt hé­ten az olasz püspöki kar deklarációt tett közzé. Eszerint vallásos em­ber nem lehet marxista; a marxista tanok elkerül­hetetlenül szolgaságra ve­zetnek; marxista mozgal­mak támogatása össze­férhetetlen az Istenbe ve­tett hittel. A nyilatkozat alapgondolata félreérthe­tetlen: minden vallásos embert óvni kell a mar­xistákkal való együttmű­ködéstől. A püspöki kar hozzátet­te, hogy nyilatkozatát VI. Pál pápával való egyetér­tésben adta ki. Ezt nyil­ván azért hangsúlyozták, hogy megszólalásukat ne lehessen úgy értelmezni, mintha az a Vatikánnak a szovjet tömb felé folyta- a „szolgáltatás” olyan osz­­tott hétente­ politikája el­­mei hasznot jelent, mint a len irányulna. Kanadai Magyar Tanszék Magyarságtudományi In­tézet? A „közvetett” ma­gyar adókból fedezzük? Új áldozatkész réteget keres­sünk, vagy megpróbál­kozzunk az amerikai jóté­konysági businissel, hogy összejöjjön a tanszék és az intézet felállításához „üzemeltetéséhez” szük­séges hatszázezer dollár? Mivel a „közvetett ma­gyar adó”, vagy a „szol­gáltatási jutalék” még na­gyon idegen fogalom, a Széchenyi­ Alap a hagyo­mányos gyűjtési módsze­rek mellett nekünk új, a kanadaiaknak és ameri­kaiaknak megszokott, hi­vatásos, jutalékra dolgo­zó „akviráló” vállalatot is igénybe vett. Megtalálta vele az új kihasználatlan réteget? El tudta fogadtat­ni az amerikai észjárás­sal azt, amit az emigráció is nehezen fog fel, hogy a kanadai multikulturális szerkezet csak akkor lehet időtálló, ha abban hamisí­tatlan nemzeti kultúrák, történelmek kerülnek és részünkről ezt a munkát független magyarságtu­dományi intézet végzi el? Még egyik kérdésre sem ad végleges választ a gyűj­tés eredménye. Egyelőre csak annyi világos, hogy a Széchenyi Alap helyesen járt el, amikor korszerű és környezetszerű lehető­ségeket is igénybe vett. Mert az idő sürget: Kana­dában 63 szláv tanszék mű­ködik. Hány foglalkozik ezek közül a közép- és ke­let-európai kultúra tör­ténelem újabb felmérésé­vel? Rossz rá gondolni. TWA BOEING 747 — A hatalmas gép, mely sokkal nagyobb, mint Columbus Santa Maria nevű zászlós­hajója volt, meglepő könnyedséggel felemelkedik, s alattunk összezsugorodik a Párizstól egyórányira fekvő vadonatúj, szuper­­modern Charles de Gaulle repülőtér, a jövő szimbóluma. Miután beutaztam Európát, a magasból utolsó pillantást vetek a kontinensre, hogy felmérjem ba­jait, problémáit, melyekkel meg kell birkóznia, ha a saját ura akar maradni. A Szovjetunióval érintkező déli és északi szárnya két különböző magatar­tást képvisel. Törökország, bár terüle­tileg Ázsiához tartozik, a NATO és az európai védelem legbiztosabb bástyája volt, amíg az amerikai kongresszus nem inzultálta a katonai segély leállí­tásával. A külpolitikában járatlan sze­nátorok és képviselők görög szavazatok reményében (és a ciprusi akció ürü­gyén) még az alkatrészpótlást is meg­tiltották a Ford-kormányzatnak, s most a törökök másutt igyekeznek fegyvert vásárolni, esetleg az oroszoktól, akik ellen talán használniok kell. A török-görög viszony annyira elrom­lott, hogy egymást tekintik a legnagyobb ellenségnek, s fenyegetődzéseik félelme­tes távlatokat nyitnak. A görögök Isz­­tanbult (az egykori Konstantinápoly) követelik vissza, a törökök a partmen­ti görög szigeteket akarják megszáll­ni. Északon a finn semlegesség állandó teherpróbáját állja, példaszerűen. Önál­lóságuk szigorú feltételeként nem inger­ük a Szovjetuniót, aminek ellenében megkövetetik, hogy belügyeiktől tartsa távol magát. A szeptember végi válasz­tásoknál a finn kommunista párt (Népi Demokratikus Liga a hivatalos ne­ve. . . ) 19 százalékot kapott, ami két­százalékos gyarapodás, de a kormány­koalícióban nem növelte súlyát. A koal­­ció vezetője a szociáldemokrata párt, a szavazatok 25 százalékával, ami egy százalékkal kevesebb az előzőnél; sze­rencse, jó helyre ment, a Konzervata Párt kapta, így a részesedése 18,5 szá­zalék. Az agrárpárt is nyert 1.3 száza­lékot, 17,7 százalékos eredményével­­ negyedik a koalícióban, mely a finn sta­bilitás és semlegesség igen szilárd alap­ja. Egészen más jelleggel semleges Svéd­ország: tömböktől független, külön úton járó külpolitikája gazdasági és katonai erőre támaszkodik. Svédország bármely pillanatban az atomklub tagja lehet, modern tengeralattjárói jól rejtett, szik­lába fújt betonfedezékekben várják eset­leges bevetésüket. Gazdaságilag egyi­ke a legfejlettebb országoknak, terme­lési módszereit a tisztára kapitalista or­szágok is utánozhatnák, akárcsak szoci­ális rendszerét a szocialista országok. A svéd szakszervezetek felelősségtel­jesen képviselik a munkásság érdekeit; jelenleg két irányban nyomják követe­léseiket, egyik a beleszólás joga a vál­lalatvezetők kinevezésébe, se az elő­­munkásokig. A másik a profitrészese­dés: a tiszta jövedelem egy részét a szakszervezeti alapoknak kell juttatni. Svédország eleget tett annak az ENSz­­határozatnak (elsőnek és egyedül a ta­gok között), hogy a fejlett ipari államok nemzeti jövedelmük egy százalékát se­gélyként adják a szegény, vagy fejlődő országoknak, a svéd segélyprogram 1975-ben elérte a nyolcszáz millió dol­lárt. Norvégia úgy NATO tag, hogy nem en­ged NATO katonaságot az országban állomásozni. Komoly problémája hirte­len meggazdagodása az Északi-tenge­ren feltárt olajmezőkkel, ami egyúttal a Szovjetunióval is összeharagította: Moszkva kutatási és feltárási engedmé­nyeket követel a Spitzbergáknál. Az egy­szerű halász és fatermelő népet elkapta az iparosodás láza, ami­­súlyos meg­próbáltatásoknak teszi ki a­ politikai­lag, társadalmilag és morálisan fejlő­désüket. A NATO legerősebb európai tagja Nyugatnémetország, hadserege az ál­talános elkényelmesedésben változatla­nul fegyelmezett és mintaszerűen kép­zett elit. A leggyengébb Hollandia, a NATO legnagyobb gondja a holland had- I sereg zilált állapota. K­elenc éve a hol- s­­and katonák szakszervezetbe tömörül­tek, ahogy nevezik, a Besorozott Kato- I­nák Aktív Uniója kollektív szerződést köt a főparancsnoksággal szolgálatuk­­ szabályozására. A katona élet minden mozzanata a kétoldali szerződés hatá­­l­­ya alá esik: mikor kelnek, mennyit­­ gyakorlatoznak, hol tölthetik a hétvégé- I két, stb. A szervezett katonák a haju­kat olyan hosszúra növesztik, amilyen­ I re akarják, feletteseiknek csak akkor I köszönnek, szalutálnak, ha kedvük van­­ hozzá. Még elképzelni is borzasztó, hogy mi lesz akkor, ha egy esetleges szovjet I támadáskor sztrájkba lépnek? . . . Az egész déli vonal a NATO lázálma.­­ A török bizalmatlanságot kiegészíti a gö­rög bizonytalanság. Hiába váltotta fel a legutolsó katonai juntát Konstantin Ca­­ramanlis demokratikus rendszere, azok­­ a problémák megoldatlanok, melyek a háború óta nyolc különféle puccsot idéz­tek elő. A katonatisztek változatlanul nyugtalanok, titkos szervezetekben és társulatokban tervezik újabb akcióikat. A helyzetet komplikálja, hogy a balol-­­­dali tisztek, a „Kadafisták”, a hírhedt­­ baloldali vezetővel, Andreas Papand­reouval konspirálnak a hatalomátvé­ t­­elre. Baloldali tisztek és a kommunis­ta párt összefogása majdnem sikerrel járt Portugáliában. Tito halálától mindenki fél, általános meggyőződés, hogy az oroszok azonnal bevonulnak, ami merőben új helyzetet­­ teremt Európában. Katonailag súlyos kihatással lesz a Földközi-tengerre, po­litikailag Olaszországra, ahol a kommu­nista párt készen áll a „történelmi kompromisszumra”. Az olasz kommu­nisták annyira biztosak a dolgukban, hogy nem erőltetik a hatalomátvételt, biztosra veszik, hogy egy nap magá­tól az ölükbe hull. Franciaországban éppen most fedez­tek fel szakszervezeti sejteket a hadse­regben, melyeket kommunista és állító­­lag szocialista agitátorok kezdeményez­tek és szerveztek. A szigorú intézkedé­sek egyszerre kiformálták az új nép­frontot Mitterrand vezetésével. Fran­ciaország megint a politikai akrobati­ka arénája. Portugália megmutatta, ha egy nép idejében észhez tér, megmenekülhet a kommunista hatalomátvételtől: a de­mokratikus erők spontaneitása veresé­get mért a kommunistákra a választá­soknál, az utcai tüntetéseknél, a szak­­szervezetekben és­ a katonai tanácsban. Milyen lesz a spanyol nép ébersége, ha szabad mezőny alakul ki a politikában? Spanyolországban a fasizmus és az an­­tifasizmus egyaránt kifújta magát, a munkásság erősen szindikalista, trocki­­jista és maoista beütésekkel. A hadse­reg már nem egészen intakt, s a diák­ság még nem mozdult meg. A spanyol jövő az ifjúság gondolkodásában formá­lódik. Az Európához csak féllábbal tartozó Anglia mintha magához tért volna. Az angol munkásság már a „nemdolgozás jogát” vitatta, tartsa el a jóléti állam, hogy miből, arra nem volt kiváncsi. Végülis egy Labour-kormánynak kel­lett kinyilatkoztatni, hogy munka nél­kül nincs jólét, vissza kell állítani a munkafegyelmet, s majd akkor vitatkoz­zanak a jövedelem elosztásáról, ha azt előteremtették, produkálták. Utolsó este egy párizsi kávéházban ültem együtt barátokkal, ismerősökkel, újságírókkal, kommentátorokkal és köz­gazdászokkal — jól tájékozódott embe­rekkel. Szinte egyöntetű volt a véleke­dés: addig nem lehet változás Kelet­­európában, amíg a szovjet politika meg nem változik, arra viszont nincs kilá­tás. Nyugateurópa így vagy úgy, de egy­szer „leesik”. Legvalószínűbb a „Finn­­landizálás”, amiben egyikük sem kétel­kedik, legfeljebb a menetrendben tér el a véleményük: mikor? Háborúra nem számítanak, de a kínaiak ismétlődő jós­lata, hogy a Szovjetunió készülődik, aggasztja őket. Ezek után csak boldog újévet kíván­hatok a nyájas olvasónak. 3. oldal

Next