Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-05-12 / 19. szám

6. oldal Ismét szegényebbek lettek egy álommal azok a­­ nyugati széplelkek, akik azt hiszik, hogy a kommunizmus „eny­hül” és a demokráciá­hoz közeledik. James Pringle, a „Newsweek” nevű amerikai politikai folyóirat munkatársa, januárban, amikor az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között diplomáciai kap­csolat létesült, néhány hetet töltött Kínában és cikkeiben lelkesen em­lékezett meg arról, amit a kínai kommunizmus, demokráciájának neve­zett. Mr. Pringle az el­múlt héten ismét vissza­látogatott Kínába és ez a kitűnő amerikai újság­író elég tárgyilagos és intelligens ahhoz, hogy beismerje tévedését, íme, James Pringle el­múlt­ heti jelentése a „a kínai demokráciá­ról”: — Pekingben még mindig van egy Fal, amelyet a Demokrácia Falának neveznek és amelyre a polgárok f­ali­újság-cikkeket ragasz­tanak. Amikor megláto­gattam ezt a különös fa­liújságot, amelyről ko­rábban azt hittem, hogy a demokrácia jelképe le­het, egy alacsony, so­vány férfivel találkoz­tam, aki éppen egy cik­ket ragasztott fel. A cikk bevezető szavai: — A kormány és a Párt ügynökei újabban leszaggatják a Falról a polgárok által írt cik­keket. Ideiglenesen eredményes lehet erőfe­szítésük, végső fokon azonban valószínűleg veszíteni fognak. Az igazságot nem le­het egyszerűen leszakí­tani a Falról — az igaz­ság elpusztíthatatlan. Lehetséges, hogy ez a kijelentés, hosszú távra kivetítve, igaz, jelenleg azonban az a helyzet, hogy a kínai liberalizálá­si folyamat nemcsak megszűnt, hanem Kína meglehetős gyorsan visszatért ahhoz a ko­rábbi politikai állás-, ponthoz, amelynek lé­nyege: a kormány és a Párt teljes mértékben ura és ellenőrzője akar maradni annak, ami az országban történik. A pekingi Kommunis­ta Párt Politikai Bizott­sága a közelmúltban a következő rendelkezése­ket hozta, hivatalosan: — A kormányt és a Pártot bíráló faliújság­cikkeket haladéktalanul el kell távolítani. Azo­kat a kínai polgárokat, akik nyíltan a kommu­nizmus ellenségei, le kell tartóztatni, mert magatartásukkal és cse­lekedeteikkel „állam­biztonsági érdekeket” veszélyeztetnek. A Politbüro nemhiva­­talos álláspontja: — Nem ajánlatos,­ hogy egyetlen kínai pol­gár is bármiféle kap­csolatot tartson fenn egy nyugati látogatóval. A korábbi hivatalos állás­pont teljesen megválto­zott.­­ A Kínai Népköz­­társaság és Nyugat gaz­dasági kapcsolata adott esetben katasztrofális lehet Kína számára. A pekingi faliújságo­kon egyre gyakrabban jelennek meg olyan cik­kek, amelyeket a kor­mány, vagy a Párt ügy­nökei írnak. Az egyik ilyen cikk, fényképpel együtt, Hua Guofenget, a kínai Kommunista Párt intézőbizottságá­nak elnökét, Mao hivata­los örökösét dicsőíti, a fényképen Huat mosoly­gó gyerekek veszik körül és az aláírás: — Kína jövőjéért és a világ boldogságáért dol­gozol. Nehéz nem emlékezni azokra a „megható és könnyezhető” fényké­pekre, amelyek Sztálin atyát ábrázolták a Kreml kertjében, amint jóságos atyai mosollyal nézi a karjában tartott kisfiút. (A szentimentá­lis jelenet hatásából va­lamicskét tagadhatatla­nul levon az a körül­mény, hogy pontosan ak­kor, amikor a „szívet megindító fénykép” ké­szült — Sztálin körülbe­lül tízmillió szovjet pol­gár lemészárlását ren­delte el.) Vajon hol tart az úgy­nevezett kínai „Liberali­ságosan világosak. Deng Xiaoping, helyet­tes miniszterelnök, aki a „liberalizálási” folya­mat megindítója volt, néhány nappal ezelőtt, egy shanghaii tömeggyű­lésen — többek között — a következőket mondta: — Azok a kínai polgá­rok, akik nyugatiakkal táncoltak és közben ál­lamtitkokat adtak el ne­kik, meg fognak bűnhőd­ni­ és felelni fognak áru­lásukért. Nincs olyan „liberalizálási” folya­mat a Kínai Népköztár­saságban, amely ezt a magatartást megenged­né. A kommunizmus vál­tozatlanul az egyetlen politikai rendszer, amelyben élni akarunk. Néhány­ kérdést érde­mes feltennünk: azok a gépírónők és gyári mun­kások, akik esetenkint nyugati férfiakkal tán­coltak, vajon „eladhat­tak”­ olyan államtitko­kat, amelyeket a Central Intelligence Agency nem tudott volna? — Erősen kérdéses ezenkí­vül az is, hogy a kom­munizmus az egyetlen olyan politikai rendszer, amelyben a kínai polgá­rok többsége „élni akar.” Nyugati politikai meg­figyelők szerint a hely­zet a következő: — Deng, a kínai libe­ralizálás atyja, alap­jában véve, semmi olyat nem tett, ami meglepő. Deng, minden úgyneve­zett „liberalizálási” törekvés ellenére — habár a maoizmus el­lensége, s amelyet egyáltalában nem indo­kolatlanul — korszerűt­lennek tart,­ végső fo­kon és elvitathatatla­­nul kommunista. Ami­kor Deng felfedezte — a nyugati újságírók és dip­lomáciai hírmagyará­zók szerint, — hogy a Mao-ellenes kampány kommunista-ellenes kampánnyal végződhet, meghátrált, mert nem ez volt az eredeti cél­ja. A tömeggyűlésen adott magyarázat az ál­lamtitkok „eladásáról” szinte mulatságos. A jelenlegi kínai hely­zet, mindenesetre egy nagyon érdekes tanul­sággal szolgál a nyuga­ti újságírók és a nyuga­ti politikai hírmagyará­zók számára és ez pedig a következő: — Semmit sem jelent az, hogy a kommunista vezetők időnként eljátsz­­szák ezt a játékot a de­mokráciát illetően. Sztá­lin és Mao örökösei ma más eszközökkel dolgoz­nak, mint elődeik, a cél azonban semmiesetre sem a demokrácia. A Kí­nai Népköztársaság két­ségtelenné tette ezt és alighanem sokkal őszin­tébben és nyíltabban, mint a Szovjetunió, amely álhumanista szó­lamokat játszik állandó­an Nyugat felé. Mr. Pringle, a „News­week” utazó riportere, ezekkel a szavakkal tá­vozott Pekingből: — Meg vagyok döb­benve, hogy a Kínai Nép­­köztársaság feladta a li­beralizmust. Mi magunk viszont őszintén meg vagyunk döbbenve azon, hogy Mr. Pringle megdöb­bent egy olyan jelen­ségen, amely kezdettől fogva sem adott meg­döbbenésre okot. Lehet­séges, hogy Mr. Pring­le alapjában véve bízott a kommunizmus de­mokráciájában? Vi­szont, ha ez így van,­­ mi vagyunk őszintén megdöbbenve, hogy az amerikai újságírók nagy többsége bízik, vagy legalábbis úgy­­ tesz, mintha bírt­a a kommunizmus liberali­zálódásában. • — Ayatollah infláci­ója — írta az elmúlt hé­ten egy párizsi napilap és a helyzet az, hogy ez a megjegyzés nem volt indokolatlan. Minded­dig úgy tudtuk, hogy Iránban egyetlen aya­tollah (szent ember) van és ez Ruhollah Kho­meini. Úgy éreztük, hogy ezzel Irán ayatol­­lah-szükséglete teljes mértékben, sőt túlzott­­ mértékben fedezve van. Az elmúlt héten azonban kiderült, hogy még egy ayatollah is él Iránban és ez Mahmoud Talegha­ni. Ayatollah Taleghani szinte serdülőkorú szent ember Khomeinivel szemben, tekintettel ar­ra, hogy ayatollah Kho­meini 78 éves és ayatol­lah Taleghani mindösz­­sze 72 esztendős. Ayatollah Taleghani, aki hirtelen a semmiség­ből materializálódott, kijelentette: Ayatollah Khomeini adminisztrá­ciója azt jelenti, hogy Irán „lassan visszasüly­­lyed” a diktatúrába és a deszpotizmusba.” Ez­után a kijelentés után azonban bujkálnia kel­lett, mert ayatollah Kho­meini kijelentette: ha megtalálja, kivégezteti, mert megjegyzése a dik­tatúrára és a deszpotiz­­musra vonatkozóan kö­zönséges hazugság. Az más kérdés, hogy a „hi­vatalos” ajatollah fe­nyegetése a demokrácia bizonyítéka volt-e, min­denesetre azonban érde­kes volt az, hogy az „új­jászületett” Iránban — aránylag rövid idő alatt —­ már a szent emberek között is ellentétre ke­rült a sor. Ayatollah Taleghani viszont rövidesen bi­zonyságot tett arról, hogy nemcsak „szent ember’'­­le bölcs ember is. Taleghani néhány­ nap múlva elhagyta bú­vóhelyét és az állami televízió egyik hírközlő adásában, egy interjú alkalmával kijelentette: — Alázatosan elis­merem, hogy tévedtem. Ayatollah Khomeini az iráni nép igazi vezetője, jótevője, szabadságá­nak megtestesítője , akiben mindnyájunknak hinnünk kell. Taleghani ezután is­mételten eltűnt a szín­ről és ez érthető is: Iránban csak egyetlen szent embernek van he­lye és ez a legszentebb ember, ajatollah Ruhol­lah Khomeini. Az igazi szent ember helyzete azonban ennek ellenére sem könnyű. Külügy­minisztere Karim San­jabi lemondott, tiltako­zásul az ellen, amit a „kormányban lévő esz­mei és gyakorlati zűrza­varnak” nevezett. A kül­ügyminiszter ilyen mó­don fogalmazta meg azt, hogy a Khomeini-admi­­nisztrációban ezreket gyilkolnak meg és vé­geznek ki, olyan „bíró­sági tárgyalások” után, amelyek Sztálin bírósá­gainak is becsületére válnának. Mr. Sanjabi 75 éves — az iráni forra­dalmat, érdekes módon aggastyánok vezetik — és a forradalmat ellen­zők többsége általában fiatal ember, negyven esztendős, vagy annál is fiatalabb. Sanjabi egy­­ideig nyíltan a második számú szent ember Ta­leghani mellé csatlako­zott, nem sokkal később azonban visszavonult, mert jelenleg, ha valaki Iránban nem csatlako­zik a „legszentebb em­berhez” ayatollah Kho­meini mellé, könnyen Allah paradicsomában találhatja magát, a ser­bet és a frissítő gyümöl­csök mellett. Mehdi Bazargan mi­niszterelnök helyzete sem könnyű és a külügy­miniszter lemondása nem tette helyzetét könnyebbé. Az igazság- Ügyminiszter is lemon­­­­dott és a munkaügyi mi­niszter is kijelentette, hogy csak „ideiglene­sen” marad hivatalá­ban. Nem lehet kétség a­­felől, hogy a Bazara­­gan-kormány még saját ellenzékével szemben is tehetetlen. A kormányválság ta­gadhatatlan annak a nyilatkozatnak a fényé­ben, amelyet nemrégi­ben Ibrahim Yazdi, he­lyettes miniszterelnök tett: — Keménykezűbb emberekre van szük­ségünk ahhoz, hogy a je­lenlegi problémákat megoldjuk. Ez a megnyilatko­zás kétségtelenül any­­nyit jelent, hogy Bazar­­gannál keménykezűbb­ emberekre lenne szük­ség. Nyílt titok­­ Irán­ban, hogy az ajatollah kedvenc politikusa Yah­di, akinek veje jelenleg Amerikában Irán diplo­máciai küldöttségének ügyvezető igazgatója. Yahdi szerint mindazok, akiket kivégeztek Irán­ban, kémek, szabotőrök és árulók. A kifejezés fé­lelmetesen ismerős: a sztálinisták ugyanezt a kifejezést használták tömeggyilkosságaik al­kalmával. S mi lesz Irán jövője? Az országot je­lenleg néhány ostoba szenilis aggastyán veze­ti, akiknek egyike sem tudja, hogy valójában a szovjet kémelhárító szervezet akaratlan bábja.. Allah, il Allah, Allah Akbar ... • Más íze van a csóknak ma,­ mint akárcsak tíz évvel ezelőtt is. A ne­mek közti kapcsolat je­lentős mértékben válto­zik az évek folyamán és a csók íze a férfiak és a nők számára is egyre keserűbb. Az egyik leg­lényegesebb és utat nyi­tó bírósági döntés a kö­zelmúltban történt Lee Marvin, az ismert ame­rikai Oscar-dí­jas jellem­színész és egykori barát­nője, Michelle Trioré kö­zött. Michelle később Marvinra változtatta ne­vét, ez azonban semmit sem jelent: mindenki úgy hívja magát Ameri­kában, ahogyan akarja. Michelle hat évig élt együtt Marvinnal és amikor a románc véget ért, az egykor csinos pincérnő azt követelte, hogy fele illeti meg an­nak az összegnek, ame­lyet együttélésük alatt Lee keresett. Ez a „fél” Michelle bírósághoz be­nyújtott keresete szerint 1,8 millió dollár. A bíró végülis 104.000 dollárt ítélt meg Michellenek. Indokolásában kijelen­tette: Ez nem „kártérí­tés”, hanem rehabilitá­ciós pénz, azért, hogy Michelle meg tudjon élni addig, amíg valamilyen szakmát kitanul és elhe­lyezkedik. A dolog érdekessége nem az, hogy Michelle Tripla sokkal keveseb­bet kapott, mint­ ameny­­nyit követelt, hanem az, hogy ügyével egyálta­lán foglalkozott a bíró­ság. Ma már az ameri­kai bíróságok vélemé­nye az, hogy egy házas­ság nélkül együttélő pár ügyét ugyanúgy kell kezelni, mintha házas­ságban éltek volna együtt. A jogi indokolás maga is rendkívül érde­­­­kes. A Californiai Leg­felsőbb Bíróság előtt a házasság nélkül együtt­élő pár esetében a nőt ugyanolyan jogok ille­tik meg, mintha házas­ságban éltek­ volna együtt, két feltétellel: közös bankszámlájuk­nak kell lenni és a nyil­vánosság előtt általá­ban Mr. és Mrs.-nek kell magukat nevezniük. Mi­chelle egyik feltételt sem tudta bizonyítani, ezért nem kapta Lee hat évi jövedelmének a felét. A nemek közötti kap­csolat — házasságban és házasságon kívül is — megváltozott. Három olyan amerikai állam van, amelyekben a fele­ség (sőt a férj is) bíró­sági eljárást indíthat azon a címen, hogy há­zastársa erőszakot kö­vetett el rajta. A US Legfelsőbb Bí­rósága nemrégiben azt az elvi jelentőségű hatá­rozatot hozta, hogy adott esetben, az elvált házas­társak pénzügyi körül-­ ményeit figyelembe vé­ve, nem a feleség, ha­nem a férj jogosult tar­tásdíjra. Számos amerikai ál­lamban újra­fogalmaz­ták a nemi erőszakra vo­natkozó­­ büntetőjogi törvényt és ezekben az államokban az áldoza­tot a vádlott védőügy­védje nem vetheti alá keresztkérdéseknek. (Talán csak egy nyug­talanító van ebben az enyhítésben és ez pedig a következő: Statiszti­kai adatok szerint egye­dül California állam­ban kiderült, hogy a ne­mi erőszak elkövetésé­ért bíróság elé állított férfiak 28 százaléka ár­tatlan és a feljelentés a nő részéről hosszú mű­ve volt. (Tehát tanácsos a férfiaknak a kétesér­tékű „hölgyeket” tisz­tes távolságban tartani.)­­ A nők ebben a küz­delemben gyakran ve­szítenek és egyes bíró­sági döntések következ­tében a jelenleginél hát­rányosabb helyzetbe ke­rülnek, tény azonban az, hogy a nemi megkülön­böztetést és előítéletet a bíróságok ma szigo­rúbban kezelik és komo­lyabban veszik, mint például 10 esztendővel ezelőtt — mondta az új­ságíróknak Barbara Babcock, helyettes igaz­ságügyminiszter. • Az utóbbi hetekben számos vita történt ar­ról, hogy Nyugat-Né­­metország balra tartó, és egy szovjet szövetség és szorosabb együttmű­ködés érdekében, haj­­landó-e elhagyni a Nyu­gatot és hajlandó-e en­nek érdekében megválni a NATO-tól? Ezzel kapcsolatban ta­lán nem érdektelen, rö­viden összefoglalva, idézni­­Theo Sommer, a „Die Zeit” nevű nyu­gatnémet politikai folyó­irat főszerkesztőjének a véleményét: — Egyetlen szó sem igaz azokból az állítá­sokból, amelyek a nyu­gati sajtóban napvilágot láttak: nem igaz az, hogy Nyugat-Németor­­szág el akarja hagyni a NATO-t, nem igaz az sem, hogy Helmut Schmidt kancellár „ki akarja játszani” Brezs­­nyevet, Jimmy Carter ellen.­­ Az igazság az, hogy miután Amerika és Kína között diplomáciai kap­csolat létesült, Brezs­nyev szívesen látná, ha ennek ellensúlyozására maga mellett tudhatná Nyugat-Németországot. Erre vonatkozóan azon­ban komoly, kísérletet sem tett, mert Brezs­nyev, aki reálpolitikus, tisztában van azzal­, hogy minden ilyen kísér­let reménytelen. — Ugyanekkor, vi­szont nem vitás az, hogy a nyugatnémet kancel­lár a legteljesebb mér­tékben kiábrándult Jim­my Carter külpolitikájá­ból — ha ilyesmi egyál­talában létezik. Ennek ellenére, Bonn-nak esze­­ágában sincs elhagynia a Nyugatot egy estle­ges szovjet szövetsé­gért. Valamikor, izzó kérdés nem annyira je­lentős a nyugatnémetek számára, mert ha nehe­zen is, de tudomásul vet­te azt, hogy a két Német­ország egyesítésére — legalábbis, a közeljö­vőben — nem kerülhet sor. Minden nyugatné­met polgár tisztában van azzal, hogy ha Bonn valamikor is szembefor­dulna a Nyugattal és a Szovjetunióhoz csatla­koznék, ki lenne szolgál­tatva a Kremlnek. — A nyugatnémete­ket egy úgynevezett politikai semlegesítés sem csábítja, mert tud­ják, hogy mit jelent szovjet támogatással „semlegesnek” lenni. Javaslatom mindenki számára az, hogy ne ve­gye figyelembe ezeket az indokolatlan híresz­teléseket. Nyugat-Né­­metország tudja, hogy melyik táborban van a helye. A Kreml nem tit­kolta, hogy mi a vélemé­nye és magatartása egy olyan helyzetben, ami­kor egy ország a Szov­jetunió érdek­szférájá­ba tartozik. Elég, ha csak a magyar a kelet­német, és csehszlovák felkelésekre emléke­zünk. Nyugat-Németország szilárdan a nyugati tá­borba tartozik és ezen az sem változtat, ha Hel­mut Schmidt és Leonid Brezsnyev, időnkénti találkozásaik alkalmá­val még mosolyognak is egymásra. Hírek és képek a nagyvilágból... Balról jobbra: Sanjabi, lemondott iráni külügyminiszter, ayatollah Taleghani, ayatollah Khomeini Michelle Triola és Lee Marvin, boldogabb időkben zárás”? A jelek nem túl­Leonid Brezsnyev és Helmut Schmidt 1978-ban, Bonnban. . . A mosoly nem jelent semmit — állítja a „Die Zeit főszerkesztője Shanghaiban a katonaság szétoszlat egy kormány­ellenes tüntetést. A kínai liberalizálási kísérlet végetért

Next