Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-09-08 / 36. szám

6. oldal - Amerika közelkeleti diplomáciája — amely kezdettől fogva is hatá­rozatlan és zűrzavaros volt — a zűrzavar újabb állomáshoz érkezett. Az elmúlt héten Robert Strauss, a Carter admi­nisztráció úgynevezett különleges közelkeleti nagykövete, visszatért a Közelkeletről — üres kézzel. Strauss — akit egyébként az izraeliek és az egyiptomiak is ked­velnek—azzal a feladat­tal utazott a Közelkelet­­re, hogy meggyőzze az izraelieket és az egyip­tomiakat affélét: az Egyesült Államok eny­hébb és közeledőbb ál­láspontja a PSO-val és minden palesztin köve­teléssel szemben indo­kolt és szükségszerű. Mr. Strauss javasla­tát egyik érdekelt fél sem fogadta kedvezően. Az izraeliek, érthető módon, saját biztonsá­guk szempontjából, el­lenzik egy önálló palesz­tin állam létesítését, az egyiptomiak véle­ménye az volt, hogy egy ilyen amerikai kezde­ményezés „semmit sem oldana meg.” Amerika, végülis, visszavonult az eredeti PLO kezdemé­nyezéstől. A­­dolgot különösen bonyolulttá tette az a körülmény, hogy az izra­eli kémelhárító szolgá­lat jelentése szerint Jim­my Carter adott enge­délyt arra Andrew Yo­­ungnak, aki akkor Ame­rika UN-nagykövete volt, hogy tárgyaljon a PSO egyik megbízott­jával. Robert Strauss aligha hibáztatható a közel­­keleti kudarcért. Az eredeti probléma válto­zatlanul ez: miképpen lehet a palesztíniaiak önálló államra vonatko­zó követelését összegez­­tetni Izrael nemzetbiz­tonsági követelményei­vel? Az igazság az, hogy a probléma majdnem megoldhatatlan. A közelkeleti út után Strauss egy sajtóérte­kezleten a következő nem-diplomatikus nyi­latkozatot tette: — Én nem voltam egyéb,-­mint egy kül­dönc­ fiú, aki újságot szállít. Semmiféle meg­­hatalmazásom nem volt arra, hogy a diplomá­ciai katasztrófát elke­rüljem. Straussnak annyiban feltétlenül igaza volt, hogy nem diplomata és a külügyminisztérium hivatásos diplomatái már kezdettől fogva ké­telkedtek abban, hogy ő-e a megfelelő személy a közelkeleti kiegyezés előkészítésére? Cyrus Vance, külügy­miniszter és Zbigniew Brzezinski, az Elnök nemzetbiztonsági ta­nácsadója, közösen egyetértettek abban, hogy Strauss nem volt és nem a megfelelő em­ber a közelkeleti meg­egyezés előkészítésére — és körülbelül, hosszú idő óta, ez volt az első eset, hogy Vance és Brzezinski valamiben is egyetértett. Mindezek után, ha fel­tesszük a Straussra vo­natkozó kérdést, hogy személyileg mennyiben felelős a..közelkeleti si­kertelenségért, a jelek arra mutatnak, hogy a felelősség nem őt terhe­li, annak ellenére, hogy közelkeleti misszióját a lehető legtapintatla­­nabbul végezte el. (Drá­mai beszédekkel, ame­lyek senkit sem győz­hettek meg.) Az igazság az, hogy Amerika már hosszabb ideje feszült kapcsolat­ban van Izraellel a pa­lesztin probléma miatt. A Young ügy, ahol kide­rült, hogy Carter titok­­ban tárgyalni akart a PSO-val, csak a végső csapást adta ennek a po­litikának. Mellékesen megjegyezve: Ez a kö­rülmény megfosztotta Jimmy Cartert az ame­­rikai négerek és az ame­rikai zsidók támogatá­sától. Kevés olyan kül­politikai akció történt az Egyesült Államok történetében, amely olyan halálosan és vég­zetesen ledöfte volna a hivatalban lévő admi­nisztrációt, mint ez.­­ Az amerikai politika hagyománya az, hogy egyetlen hivatalban lévő adminisztráció sem vál­toztatja meg az előző ad­minisztráció nemzetközi ígéreteit, akkor sem, ha azokkal az ígéretekkel nem ért egyet. (Ez, ter­mészetesen, még ke­­vésbbé vonatkozik az előző adminisztráció ál­tal hozott federális­ tör­vényekre, amelyeket amúgy is csak a federá­lis törvényhozók bele­egyezésével lehetne megváltoztatni.) A Carter-adminisztrá­­ció az első Amerika tör­ténetében, amely ezt a hagyományt megszegte. Amikor 1975-ben Izrael visszavonult a Szuez Csatorna övezetéből, Kissinger, akkori kül­ügyminiszter, az ameri­kai adminisztráció ne­vében írásbeli ígéretet tett az érthető módon nyugtalan és idegen iz­raelieknek arra, hogy Amerika soha, semmi­lyen körülmények között nem fog tárgyalni a PLO-val, hacsak a PLO két követelménynek nem tesz eleget. Az el­ső követelmény az, hogy a PLO elismeri Izraelt, mint létező országot. A második követelmény: A PLO elismeri a UN 1967-es 242-es határoza­tot, amely anélkül, hogy határozottan említené, elismeri és tudomásul veszi Izrael törvényes létét, anélkül, hogy a pa­­lesztíniaiakról említést tenne. A Carter adminisztrá­ció ezt az ígéretét meg­szegte, az amerikai poli­tika hagyományaival el­lentétben. Az amerikai külügy­minisztérium magas­rangú diplomatái sze­rint az Egyesült Álla­mok szeretne újabb bé­ke­kísérleteket tenni a Közelkeleten ,ezeknek a várható béke­kísérletek­nek azonban számos akadálya van. Az egyik az, hogy Izrael — saját biztonsága miatt—sem­miképpen sem egyezhet bele egy önálló palesz­tin állam létesítésébe. A másik probléma: Sza­dat, egyiptomi elnök, ugyancsak nem egyez­het bele egy olyan ame­rikai megoldásba, amely ámbár az önálló palesztin állam felállí­tásához vezetne, de kompromisszumot je­lentene a többi arab or­szággal. Izrael létezé­sének problémája tekin­tetében és például, arra­­vonatkozóan, hogy eb­ben az esetben az összes arab országnak diplo­máciai kapcsolatot kel­lene létesítenie Izrael­lel. Amerika problémája: Az arabok visszauta­sítják a Camp David-i értekezlet határozatá­nak elfogadását és min­denfajta Amerika által kezdeményezett békét visszautasítanak Izrael és Egyiptom között. (Ez, mellesleg, Egyiptom problémája is.) Vajon, kerülhet-e sor újabb amerikai béke­kezdeményezésre? — Semmi esetre sem a régi vonalon, mert mindenfajta olyan ame­rikai kísérlet, amely a PSO-hoz való közele­dést jelent, veszélyez­teti Izrael biztonságát— válaszolta a kérdésre egy sajtóértekezleten Menachem Begin, izrae­li miniszterelnök. • 01’ Man River — énekelte a tömeg. Jim­my Carter rövid nadrág­ban zongorázott és az egész dolog olyan volt, mintha egy Mark Twain regényből kelt volna életre. Később Carter és Rosalyn az emelvé­nyen táncolt... mindez Quincyban (Illinois) történt és később más helyeken is megismét­lődött. Illinois államban az elnöki körút alkalmá­val hatalmas tömegek üdvözölték Jimmy Car­tert és a First Ladyt,­ akik nem hivatalos vá­lasztási kampányon vet­tek részt. A tömeg azon­ban megtévesztő volt, mert a legtöbb esetben nem volt több, mint 500- 600 fő és annak ellené­re, hogy elénekelték a „God Bless America” kezdetű dalt, a tömeg nem volt meggyőző ar­­ra vonatkozóan, hogy mi történik Jimmy Carter­­rel 1980-ban. A statisztikusok szá­mítása szerint a követ­kező, évben majdnem 50 millió amerikai pol­gár fog szavazni és az el­nöki körút látszólagos si­kere valójában nem si­ker — az ötszázas töme­gek megjelenése valójá­ban — a kétségtelen lel­kesedés ellenére — nem jelent Carter-sikert. Az elnöki körút idején egyébként kedvezőtlen hírek érkeztek a Fehér Házba Cartert illetően. A „Washington Post” élesen támadta az Elnök kö­zetkeleti politikáját és Alan Cranston szená­tor, a szenátus többségi csoportjának helyettes vezetője, kijelentette:­­ 1980-ban szenátusi újra­választásomért kell indulnom és nem hi­szem, hogy számomra kedvező lenne, ha Jim­my Cartert támogat­nám. Éppen ezért, nem vagyok hajlandó endor­­zálni Jimmy Cartert és remélem, hogy ő sem en­­dorzál engem. A helyzet az, hogy a demokrata szenátorok jelentős része úgy­ érzi, hogy le kell magát vá­lasztania 1980-ban Jim­my Cartertől. (Ezt a fo­lyamatot egyébként a Johnson adminisztráció esetében is láthattuk, annak ellenére, hogy a szenátorok leváltása Johnsontól sohasem ke­rült realizálásra, mert Lyndon Johnson elha­tározta, hogy nem indul újraválasztásáért.) A Gallup Közvéle­ménykutató­ Intézet legutóbbi jelentése sze­rint Edward Kennedy határozottan vezet Jim­my Carter és legveszé­lyesebb republikánus ellenfele, Donald Rea­gan ellen. Jerry Brown, californiai kormányzó, is vezet Jimmy Carter ellen. A demokraták kétség­telen problémája 1980- ban az lesz, hogy mit te­gyenek egy olyan elnök esetében, aki újraválasz­tásáért indul, de mind­egyik várható politikai ellenfele népszerűbb, mint ő? Az illinoisi kampány­­körút senkit sem tévesz­tett meg, sem a republi­kánusokat, sem a de­mokratákat. A táncoló és zongorázó Jimmy Carter továbbra is, változatlanul, olyan népszerűtlen, amire ed­dig egyetlen amerikai elnök esetében sem volt példa. Az ötszázas tö­meg megjelenése hatá­rozottan impozáns, de egy elnökválasztás ese­tében nem elég. Carter kommentárja: — Egyetlen elnököt sem választottak meg még a déli államok tá­mogatása nélkül és a dé­li államok változatlanul engem támogatnak. 1976-ban valóban ez volt a helyzet, politikai megfigyelők szerint azonban kétséges, hogy a déli államok ma is támogatják-e Cartert. Az Elnöknek ezenkívül, szembe kell néznie az­zal, hogy az Andrew­ügy következtében el­vesztette a négerek és zsidók támogatását, leg­alább is, ez a valószí­nűség. A „Washington Post” gúnyos kommentárja: — Mr. Carter elfelej­ti, hogy — zongorázni — nem elég. Indira Gandhi, egyko­ri indiai miniszterelnök­kel kétségtelenül szá­molnia kell az indiai po­litikai pártoknak­­ és a Nyugatnak. Mrs. Gand­hi elvesztette miniszter­­elnöki pozícióját 1977- ben és azóta bűnügyi el­járás indult ellene, a kö­zel 60 éves Indira azon­ban sohasem adta fel a küzdelmet és egyáltalá­ban nem lehetetlen, hogy képes lesz minisz­terelnöki pozícióját visszanyerni. Alig hat héttel ezelőtt, nem utolsó sorban az ő befolyása következté­ben, Morarji Desai mi­niszterelnök, kényte­len volt lemondani. A le­,­mondás után Mrs. Gand­hi utasította parlamenti híveit, hogy a 77 eszten­dős Singhet támogas­sák. Indira Gandhi tá­mogatásával Charan Singhet miniszterelnök­ké választották. Nem sokkal a megvá­lasztás után azonban Mrs. Gandhi megvonta támogatását Singhtől, parlamenti frakcióját utasította, hogy ellene szavazzanak — ennek következtében Singh, aki összesen 4 napig volt India miniszterel­nöke , lemondott. Indira Gandhi jelentős befolyása az indiai par­lamentben elvitathatat­lan. Singh kommentár­ja: — Azért vesztettem el Indira Gandhi támoga­tását, mert nem voltam hajlandó eltörölni azo­kat a különleges bírósá­gokat, amelyek az ő és fia, Sanjai, állítólagos visszaélései ügyében folytatnak vizsgálatot. Ma sem hiszem, hogy az indiai nép meg fog bo­csátani nekünk, ha nem büntetjük meg azokat, akik a hatalommal visz­­szaéltek. Mrs. Gandhi — minden befolyását fel­használva megbukta­tott, mert nem akar foly­tatni ilyen vizsgálatot saját maga és fia, San­jai ügyében. Singh magyarázata azonban alapjában véve jelentéktelen. Bukása mögött mindenképpen Indira Gandhi áll és ez­­a letagadhatatlan tény. Minden jel arra mutat, hogy Indira Gandhi ma népszerűbb Indiában, mint amikor miniszter­­elnök volt. Mrs. Gandhi előnyei: — Hivatkozhat arra, hogy Indiában az inflá­ció szinte fantasztikus méreteket ölt (átlagosan évi 400 százalék), és az ország gazdasági és pénzügyi problémái óri­ásiak. Mindezekért a problé­mákért nem utolsó sor­ban a Gandhi-adminiszt­­ráció felelős, Gandhinak azonban, aki jelenleg el­lenzékben van, könnyű a jelenlegi adminisztrá­ciót hibáztatni. Az amerikai közvéle­ménykutató intézetek jelentései szerint, tekin­tettel a gazdasági és a pénzügyi problémákra, az indiaiak többsége nem akar új választáso­kat, mert egy új válasz­tást túlságosan költsé­gesnek tartanak.­­ Az indiai polgárok apátiája szemmel látha­tó, dehát meddig lehet elodázni a választásokat, tekintettel arra, hogy Indira Gandhinak mód­jában van minden új in­diai kormányt endorzál­­nia, vagy megbuktat­nia? — kérdezi a Reu­ter, angol hírszolgálati iroda munkatársa. A japánok — a Doug­las MacArthur által rájuk kényszerített de­mokrácia ellenére sem demokraták. A mene­külteket általában így nevezik: gaijin (idege­nek) és egyáltalában nem fogadják őket szíve­sen, semmilyen esetben, érthető tehát, hogy a legutóbbi vietnami me­nekülteket, az úgyne­vezett hajó­ embereket sem akarják befogadni, függetlenül a nyugati világ általános rokon­­szenvétől. Japánt a közgazdá­szok a világ harmadik leggazdagabb országá­nak tekintik és az or­szág — habozva és ide­genkedéssel — eddig összesen 32 menekültet fogadott be, mindegyi­kük indokínai volt. Ennek ellenére, Ja­pán hajlandó volt jelen­tős pénzösszeggel hoz­zájárulni ahhoz, hogy a menekültek (különösen az 1975-ös vietnami bu­kás után) letelepedje­nek — máshol, csak nem éppen Japánban. Legutóbb, a nyugati világ nyomására, Japán 500 vietnami menekül­tet hajlandó volt befo­gadni, erre azonban a je­lek szerint valójában sohasem kerül majd sor, mert a japánok beván­dorlási törvényei sok­kal szigorúbbak, mint akár az amerikai, akár a kanadai bevándorlási törvények. A bevándorlási felté­telek a következők: Minden bevándorló­nak olyan japán roko­nai kell, hogy legyenek, akik garantálják eltar­tásukat, állást kell sze­rezniük számukra, a be­vándorlóknak jól kell be­szélniük japánul, a spon­­soroknak legalább egy év óta kell Japánban élő­­­niük. Ezeknek a beván­dorlási feltételeknek a figyelembe vételével ed­dig összesen 11 vietnámi családot engedtek be Ja­pánba. Ezenkívül, ha bárki, aki japán állampolgár, felajánlja, hogy vietna­mi (vagy bármilyen egyéb) menekülteket sponzorál, olyan ke­resztkérdéseknek vetik alá, ami a nyugati or­szágokban szinte elkép­zelhetetlen. A sponsor­­jelölteknek még a ha­zugság­mérő gép (poly­­raph) vizsgálatán is ke­resztül kell menniük. A japán bevándorlás­ügyi minisztérium egyik főtisztviselőjének a kommentárja: — Szerte a világon, — Japán sem kivétel — ál­landóan emelkedik a munkanélküliségi arány­szám. Ez az oka annak, hogy a bevándor­lást a minimumra akar­juk csökkenteni. Ha a nyugati országok nem így cselekszenek — osto­bák. Minden egyéb meg­fontolás képmutató, ér­zelmes és a gyakorlati valósággal ellentétes. A United Press Inter­national nevű amerikai hírügynökség tokiói le­velezője megjegyzi tu­dósításában: — Az sem lehetetlen, hogy gyakorlati szem­pontból — a japánoknak igazuk van... Hírek és képek a nagyvilágból... Robert Strauss — PLO guerillák Libanonban Winona (Minn.) ilyen tömeg üdvözölte Jimmy Cartert. A politikai hírmagyarázók szerint ez a tömeg még mindig nagyon kicsi ahhoz, hogy az Elnök újraválasztását biztosítsa 1980-ban. Az olajbiüijeik ellenére az arabok szorosan kötik magukat évezredes hagyományaikhoz. Képünk sólyom árusokat mutat be egy Riyadh-i piacon. ■

Next