Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
6. oldal - Amerika közelkeleti diplomáciája — amely kezdettől fogva is határozatlan és zűrzavaros volt — a zűrzavar újabb állomáshoz érkezett. Az elmúlt héten Robert Strauss, a Carter adminisztráció úgynevezett különleges közelkeleti nagykövete, visszatért a Közelkeletről — üres kézzel. Strauss — akit egyébként az izraeliek és az egyiptomiak is kedvelnek—azzal a feladattal utazott a Közelkeletre, hogy meggyőzze az izraelieket és az egyiptomiakat affélét: az Egyesült Államok enyhébb és közeledőbb álláspontja a PSO-val és minden palesztin követeléssel szemben indokolt és szükségszerű. Mr. Strauss javaslatát egyik érdekelt fél sem fogadta kedvezően. Az izraeliek, érthető módon, saját biztonságuk szempontjából, ellenzik egy önálló palesztin állam létesítését, az egyiptomiak véleménye az volt, hogy egy ilyen amerikai kezdeményezés „semmit sem oldana meg.” Amerika, végülis, visszavonult az eredeti PLO kezdeményezéstől. Adolgot különösen bonyolulttá tette az a körülmény, hogy az izraeli kémelhárító szolgálat jelentése szerint Jimmy Carter adott engedélyt arra Andrew Youngnak, aki akkor Amerika UN-nagykövete volt, hogy tárgyaljon a PSO egyik megbízottjával. Robert Strauss aligha hibáztatható a közelkeleti kudarcért. Az eredeti probléma változatlanul ez: miképpen lehet a palesztíniaiak önálló államra vonatkozó követelését összegeztetni Izrael nemzetbiztonsági követelményeivel? Az igazság az, hogy a probléma majdnem megoldhatatlan. A közelkeleti út után Strauss egy sajtóértekezleten a következő nem-diplomatikus nyilatkozatot tette: — Én nem voltam egyéb,-mint egy küldönc fiú, aki újságot szállít. Semmiféle meghatalmazásom nem volt arra, hogy a diplomáciai katasztrófát elkerüljem. Straussnak annyiban feltétlenül igaza volt, hogy nem diplomata és a külügyminisztérium hivatásos diplomatái már kezdettől fogva kételkedtek abban, hogy ő-e a megfelelő személy a közelkeleti kiegyezés előkészítésére? Cyrus Vance, külügyminiszter és Zbigniew Brzezinski, az Elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, közösen egyetértettek abban, hogy Strauss nem volt és nem a megfelelő ember a közelkeleti megegyezés előkészítésére — és körülbelül, hosszú idő óta, ez volt az első eset, hogy Vance és Brzezinski valamiben is egyetértett. Mindezek után, ha feltesszük a Straussra vonatkozó kérdést, hogy személyileg mennyiben felelős a..közelkeleti sikertelenségért, a jelek arra mutatnak, hogy a felelősség nem őt terheli, annak ellenére, hogy közelkeleti misszióját a lehető legtapintatlanabbul végezte el. (Drámai beszédekkel, amelyek senkit sem győzhettek meg.) Az igazság az, hogy Amerika már hosszabb ideje feszült kapcsolatban van Izraellel a palesztin probléma miatt. A Young ügy, ahol kiderült, hogy Carter titokban tárgyalni akart a PSO-val, csak a végső csapást adta ennek a politikának. Mellékesen megjegyezve: Ez a körülmény megfosztotta Jimmy Cartert az amerikai négerek és az amerikai zsidók támogatásától. Kevés olyan külpolitikai akció történt az Egyesült Államok történetében, amely olyan halálosan és végzetesen ledöfte volna a hivatalban lévő adminisztrációt, mint ez. Az amerikai politika hagyománya az, hogy egyetlen hivatalban lévő adminisztráció sem változtatja meg az előző adminisztráció nemzetközi ígéreteit, akkor sem, ha azokkal az ígéretekkel nem ért egyet. (Ez, természetesen, még kevésbbé vonatkozik az előző adminisztráció által hozott federális törvényekre, amelyeket amúgy is csak a federális törvényhozók beleegyezésével lehetne megváltoztatni.) A Carter-adminisztráció az első Amerika történetében, amely ezt a hagyományt megszegte. Amikor 1975-ben Izrael visszavonult a Szuez Csatorna övezetéből, Kissinger, akkori külügyminiszter, az amerikai adminisztráció nevében írásbeli ígéretet tett az érthető módon nyugtalan és idegen izraelieknek arra, hogy Amerika soha, semmilyen körülmények között nem fog tárgyalni a PLO-val, hacsak a PLO két követelménynek nem tesz eleget. Az első követelmény az, hogy a PLO elismeri Izraelt, mint létező országot. A második követelmény: A PLO elismeri a UN 1967-es 242-es határozatot, amely anélkül, hogy határozottan említené, elismeri és tudomásul veszi Izrael törvényes létét, anélkül, hogy a palesztíniaiakról említést tenne. A Carter adminisztráció ezt az ígéretét megszegte, az amerikai politika hagyományaival ellentétben. Az amerikai külügyminisztérium magasrangú diplomatái szerint az Egyesült Államok szeretne újabb békekísérleteket tenni a Közelkeleten ,ezeknek a várható békekísérleteknek azonban számos akadálya van. Az egyik az, hogy Izrael — saját biztonsága miatt—semmiképpen sem egyezhet bele egy önálló palesztin állam létesítésébe. A másik probléma: Szadat, egyiptomi elnök, ugyancsak nem egyezhet bele egy olyan amerikai megoldásba, amely ámbár az önálló palesztin állam felállításához vezetne, de kompromisszumot jelentene a többi arab országgal. Izrael létezésének problémája tekintetében és például, arravonatkozóan, hogy ebben az esetben az összes arab országnak diplomáciai kapcsolatot kellene létesítenie Izraellel. Amerika problémája: Az arabok visszautasítják a Camp David-i értekezlet határozatának elfogadását és mindenfajta Amerika által kezdeményezett békét visszautasítanak Izrael és Egyiptom között. (Ez, mellesleg, Egyiptom problémája is.) Vajon, kerülhet-e sor újabb amerikai békekezdeményezésre? — Semmi esetre sem a régi vonalon, mert mindenfajta olyan amerikai kísérlet, amely a PSO-hoz való közeledést jelent, veszélyezteti Izrael biztonságát— válaszolta a kérdésre egy sajtóértekezleten Menachem Begin, izraeli miniszterelnök. • 01’ Man River — énekelte a tömeg. Jimmy Carter rövid nadrágban zongorázott és az egész dolog olyan volt, mintha egy Mark Twain regényből kelt volna életre. Később Carter és Rosalyn az emelvényen táncolt... mindez Quincyban (Illinois) történt és később más helyeken is megismétlődött. Illinois államban az elnöki körút alkalmával hatalmas tömegek üdvözölték Jimmy Cartert és a First Ladyt, akik nem hivatalos választási kampányon vettek részt. A tömeg azonban megtévesztő volt, mert a legtöbb esetben nem volt több, mint 500- 600 fő és annak ellenére, hogy elénekelték a „God Bless America” kezdetű dalt, a tömeg nem volt meggyőző arra vonatkozóan, hogy mi történik Jimmy Carterrel 1980-ban. A statisztikusok számítása szerint a következő, évben majdnem 50 millió amerikai polgár fog szavazni és az elnöki körút látszólagos sikere valójában nem siker — az ötszázas tömegek megjelenése valójában — a kétségtelen lelkesedés ellenére — nem jelent Carter-sikert. Az elnöki körút idején egyébként kedvezőtlen hírek érkeztek a Fehér Házba Cartert illetően. A „Washington Post” élesen támadta az Elnök közetkeleti politikáját és Alan Cranston szenátor, a szenátus többségi csoportjának helyettes vezetője, kijelentette: 1980-ban szenátusi újraválasztásomért kell indulnom és nem hiszem, hogy számomra kedvező lenne, ha Jimmy Cartert támogatnám. Éppen ezért, nem vagyok hajlandó endorzálni Jimmy Cartert és remélem, hogy ő sem endorzál engem. A helyzet az, hogy a demokrata szenátorok jelentős része úgy érzi, hogy le kell magát választania 1980-ban Jimmy Cartertől. (Ezt a folyamatot egyébként a Johnson adminisztráció esetében is láthattuk, annak ellenére, hogy a szenátorok leváltása Johnsontól sohasem került realizálásra, mert Lyndon Johnson elhatározta, hogy nem indul újraválasztásáért.) A Gallup Közvéleménykutató Intézet legutóbbi jelentése szerint Edward Kennedy határozottan vezet Jimmy Carter és legveszélyesebb republikánus ellenfele, Donald Reagan ellen. Jerry Brown, californiai kormányzó, is vezet Jimmy Carter ellen. A demokraták kétségtelen problémája 1980- ban az lesz, hogy mit tegyenek egy olyan elnök esetében, aki újraválasztásáért indul, de mindegyik várható politikai ellenfele népszerűbb, mint ő? Az illinoisi kampánykörút senkit sem tévesztett meg, sem a republikánusokat, sem a demokratákat. A táncoló és zongorázó Jimmy Carter továbbra is, változatlanul, olyan népszerűtlen, amire eddig egyetlen amerikai elnök esetében sem volt példa. Az ötszázas tömeg megjelenése határozottan impozáns, de egy elnökválasztás esetében nem elég. Carter kommentárja: — Egyetlen elnököt sem választottak meg még a déli államok támogatása nélkül és a déli államok változatlanul engem támogatnak. 1976-ban valóban ez volt a helyzet, politikai megfigyelők szerint azonban kétséges, hogy a déli államok ma is támogatják-e Cartert. Az Elnöknek ezenkívül, szembe kell néznie azzal, hogy az Andrewügy következtében elvesztette a négerek és zsidók támogatását, legalább is, ez a valószínűség. A „Washington Post” gúnyos kommentárja: — Mr. Carter elfelejti, hogy — zongorázni — nem elég. Indira Gandhi, egykori indiai miniszterelnökkel kétségtelenül számolnia kell az indiai politikai pártoknak és a Nyugatnak. Mrs. Gandhi elvesztette miniszterelnöki pozícióját 1977- ben és azóta bűnügyi eljárás indult ellene, a közel 60 éves Indira azonban sohasem adta fel a küzdelmet és egyáltalában nem lehetetlen, hogy képes lesz miniszterelnöki pozícióját visszanyerni. Alig hat héttel ezelőtt, nem utolsó sorban az ő befolyása következtében, Morarji Desai miniszterelnök, kénytelen volt lemondani. A le,mondás után Mrs. Gandhi utasította parlamenti híveit, hogy a 77 esztendős Singhet támogassák. Indira Gandhi támogatásával Charan Singhet miniszterelnökké választották. Nem sokkal a megválasztás után azonban Mrs. Gandhi megvonta támogatását Singhtől, parlamenti frakcióját utasította, hogy ellene szavazzanak — ennek következtében Singh, aki összesen 4 napig volt India miniszterelnöke , lemondott. Indira Gandhi jelentős befolyása az indiai parlamentben elvitathatatlan. Singh kommentárja: — Azért vesztettem el Indira Gandhi támogatását, mert nem voltam hajlandó eltörölni azokat a különleges bíróságokat, amelyek az ő és fia, Sanjai, állítólagos visszaélései ügyében folytatnak vizsgálatot. Ma sem hiszem, hogy az indiai nép meg fog bocsátani nekünk, ha nem büntetjük meg azokat, akik a hatalommal viszszaéltek. Mrs. Gandhi — minden befolyását felhasználva megbuktatott, mert nem akar folytatni ilyen vizsgálatot saját maga és fia, Sanjai ügyében. Singh magyarázata azonban alapjában véve jelentéktelen. Bukása mögött mindenképpen Indira Gandhi áll és eza letagadhatatlan tény. Minden jel arra mutat, hogy Indira Gandhi ma népszerűbb Indiában, mint amikor miniszterelnök volt. Mrs. Gandhi előnyei: — Hivatkozhat arra, hogy Indiában az infláció szinte fantasztikus méreteket ölt (átlagosan évi 400 százalék), és az ország gazdasági és pénzügyi problémái óriásiak. Mindezekért a problémákért nem utolsó sorban a Gandhi-adminisztráció felelős, Gandhinak azonban, aki jelenleg ellenzékben van, könnyű a jelenlegi adminisztrációt hibáztatni. Az amerikai közvéleménykutató intézetek jelentései szerint, tekintettel a gazdasági és a pénzügyi problémákra, az indiaiak többsége nem akar új választásokat, mert egy új választást túlságosan költségesnek tartanak. Az indiai polgárok apátiája szemmel látható, dehát meddig lehet elodázni a választásokat, tekintettel arra, hogy Indira Gandhinak módjában van minden új indiai kormányt endorzálnia, vagy megbuktatnia? — kérdezi a Reuter, angol hírszolgálati iroda munkatársa. A japánok — a Douglas MacArthur által rájuk kényszerített demokrácia ellenére sem demokraták. A menekülteket általában így nevezik: gaijin (idegenek) és egyáltalában nem fogadják őket szívesen, semmilyen esetben, érthető tehát, hogy a legutóbbi vietnami menekülteket, az úgynevezett hajó embereket sem akarják befogadni, függetlenül a nyugati világ általános rokonszenvétől. Japánt a közgazdászok a világ harmadik leggazdagabb országának tekintik és az ország — habozva és idegenkedéssel — eddig összesen 32 menekültet fogadott be, mindegyikük indokínai volt. Ennek ellenére, Japán hajlandó volt jelentős pénzösszeggel hozzájárulni ahhoz, hogy a menekültek (különösen az 1975-ös vietnami bukás után) letelepedjenek — máshol, csak nem éppen Japánban. Legutóbb, a nyugati világ nyomására, Japán 500 vietnami menekültet hajlandó volt befogadni, erre azonban a jelek szerint valójában sohasem kerül majd sor, mert a japánok bevándorlási törvényei sokkal szigorúbbak, mint akár az amerikai, akár a kanadai bevándorlási törvények. A bevándorlási feltételek a következők: Minden bevándorlónak olyan japán rokonai kell, hogy legyenek, akik garantálják eltartásukat, állást kell szerezniük számukra, a bevándorlóknak jól kell beszélniük japánul, a sponsoroknak legalább egy év óta kell Japánban élőniük. Ezeknek a bevándorlási feltételeknek a figyelembe vételével eddig összesen 11 vietnámi családot engedtek be Japánba. Ezenkívül, ha bárki, aki japán állampolgár, felajánlja, hogy vietnami (vagy bármilyen egyéb) menekülteket sponzorál, olyan keresztkérdéseknek vetik alá, ami a nyugati országokban szinte elképzelhetetlen. A sponsorjelölteknek még a hazugságmérő gép (polyraph) vizsgálatán is keresztül kell menniük. A japán bevándorlásügyi minisztérium egyik főtisztviselőjének a kommentárja: — Szerte a világon, — Japán sem kivétel — állandóan emelkedik a munkanélküliségi arányszám. Ez az oka annak, hogy a bevándorlást a minimumra akarjuk csökkenteni. Ha a nyugati országok nem így cselekszenek — ostobák. Minden egyéb megfontolás képmutató, érzelmes és a gyakorlati valósággal ellentétes. A United Press International nevű amerikai hírügynökség tokiói levelezője megjegyzi tudósításában: — Az sem lehetetlen, hogy gyakorlati szempontból — a japánoknak igazuk van... Hírek és képek a nagyvilágból... Robert Strauss — PLO guerillák Libanonban Winona (Minn.) ilyen tömeg üdvözölte Jimmy Cartert. A politikai hírmagyarázók szerint ez a tömeg még mindig nagyon kicsi ahhoz, hogy az Elnök újraválasztását biztosítsa 1980-ban. Az olajbiüijeik ellenére az arabok szorosan kötik magukat évezredes hagyományaikhoz. Képünk sólyom árusokat mutat be egy Riyadh-i piacon. ■