Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-06-13 / 24. szám

­ Az Associated Press nevű amerikai hírügy­nökség varsói levelező­je szerint a lengyelor­szági forradalom ko­moly válságba került az állandó sztrájkok és a termelés produktivitá­sának drasztikus csök­kenése következtében. Az AP szerint a legna­gyobb probléma jelen­leg az élelmiszerhiány, amely — érdekes módon — a legkatasztrófáli­­sabb a mezőgazdasági területeken. A mező­­gazdasági területeken élő lengyel családok számára komoly vita­min-hiány vár, ma már vajat is csak élelmiszer­jegyre tudnak kapni. A lengyel farmok termelé­si csökkenésének — az AP szerint elsősorban az az oka, hogy az ipari sztrájkok következtében a gyárak nem termelnek elegendő mennyiségű műtrágyát. Ezenkívül, a traktorokat sem hajlan­­­­dók megjavítani a Var­­r­sóban és az egyéb ipar­­i városokban sztrájkolók.­­­ Ennek következmé­­­­nye az, hogy a lengyel­­, mezőgazdasági területe- e­zen jelenleg 60.000 trak­tor áll tétlenül, mert a­­ parasztok nem tudják­­ megjavíttatni a trakto- ús rókát és a hiányos, vagy­is megrongált alkatrésze­ a két újakkal pótolni, az a ipari sztrájkok követ­­k­­eztében. 1: Különlegesen érdekes­­ az AP hírügynökség bu­­i­­dapesti levelezőjének a­­ jelentése, amelynek lé­­é­nyege a következő: „ A magyarok, akik 1956-ban keresztül men­tek egy pusztító hatású a forradalmon, egy részük­­ de főleg a kommunisták , nem rokonszenveznek a ■ lengyel forradalommal , és véleményük körülbe­ fe­lül a következőkben fog- fj­lalható össze­­g — Mi az, amit Wale­­a­sa valójában akar? I: A folyamatos sztráj­­a­kokkal megszünteti a­­­ lengyel ipari és mező­­k gazdasági termelést. A­­ lengyelek ma ipari és a mezőgazdasági válság­­g­ban vannak, mert nem­­ termelnek. Kérdéses,­­ hogy a szovjet kommu­­r­nizmus elleni harcnak­­ ez-e a legmegfelelőbb új formája? a Walesa egy sajtónyi­­g­­atkozatban azt vála-­v szólta erre, hogy a ma­­e­gyarok akik nem érte­­n­­ek vele egyet—egysze­­­­rűen nem értik a lengyel e helyzetet.­­ Az amerikai külügy­minisztérium megpró­bálta megnyugtatni Iz­raelt azzal kapcsolat­ban, hogy az Egyesült Államok csupán úgyne­vezett „megfigyelő re­pülőgépeket” szándéko­zik eladni Szaudi Arábi­ának. A Pentagon fel­ajánlotta Izraelnek, hogy mielőtt a repülő­gépeket leszállítják Szaudi Arábiának, szak­embereivel vizsgáltassa meg azokat és bizonyo­sodjék meg afelől, hogy a repülőgépek „nem tá­madó jellegűek.” Izrael válasza: — Minden repülőgép „támadó jellegű” és Iz­rael minden ilyen repü­lőgépszállítást Szaudi Arábiának Amerika ré­széről Izrael-ellenes ak­ciónak fog nyilvánítani. Ez az első eset, hogy Amerika és Izrael ilyen nyíltan került szembe egymással. Amerika a Johnson adminisztráció és a Nixon adminisztrá­ció éveiben jelentős mértékben támogatta Izraelt az arab orszá­gokkal folytatott har­cában és soha Izrael nem tette kérdéssé ezt megelőzően az amerikai támogatást. Úgy látszik azonban Amerika most először hosszú évek után szembe került Izrael ér­zékenységével.­­ Az új francia elnök, Francois Mitterrand, megválasztása nem­csak a francia üzletem­berek körében okozott nyugtalanságot — tekin­tettel arra, hogy Mit-Ronald Reagan el­szenvedte első veresé­gét a szenátusban, ami annál érdekesebb és fi­gyelemreméltóbb, mert a szenátus jelenleg nem­csak republikánus több­ségű, de az újonnan be­került republikánusok többsége konzervatív. A szenátus száz tagja közül 96 volt jelen a sza­vazáson és az eredmény 96 szavazat volt Reagan ellen. A szavazás két­ségtelenül annak volt a következménye, hogy a szenátorok választóinak több, mint 50 százaléka él nyugdíjból és főleg népjóléti juttatásból. A Reagan-javaslat eredetileg az volt, hogy minden nyugdíjas és welfare kedvezménye­zett juttatását azonnal 23 százalékkal szállít­sák le és mindazoknak akik 65 éves koruk előtt 62 esztendős korban vonulnak nyugdíjba szállítsák le a már ere­detileg is leszállított nyugdíjukat 40 száza­lékkal. A javaslat nem lehe­tett sikeres azért, mert a szenátorok szavazói­nak a százaléka nem­csak a fiatalok, hanem az időskorúak között is egyre emelkedik. Ame­rikában nemcsak min­den évben egyre több a fiatalok száma,­­ akik­nek jelenleg nagy szá­zalékuk welfaren van, hanem egyre több az Philip Habib, ameri­kai külügyminiszter he­lyettes (még az sem biz­tos, hogy valóban az, mert hivatalos címe nincs.), újabb néhány napot töltött Izraelben, abból a célból, hogy egy esetleges újabb közel­­keleti válságot, amely­nek lényege egy Izrael és Szíria közötti válság lenne,­­ megakadályoz­zon. Menachem Begin, iz­raeli miniszterelnök, a következőket mondot­ta egy televíziós inter­jú alkalmával: — Nekem az a véle­ményem, hogy Mr. Ha­bib korunk egyik legte­hetségesebb diplomatá­ja. Intelligens, türelmes és bölcsessége olykor szinte megdöbbentő. Morális és intellektuá­lis kvalitása elvitatha­tatlan. Egy pillanatny szü­net után azonban Begin hozzátette: — Ennek ellenére, Mr. Habib semmit sem ért el közelkeleti tárgya­lásaival mindeddig. Habib eredeti célja a következő volt: Rábírni Szíriát arra, hogy Libanonból kivon­ja a szovjet gyártmányú rakétákat és ezzel egy­idejűleg rábírja arra Iz­raelt, hogy csökkentse Libanont fenyegető légi­erejét a területén. A jelen pillanatban, amikor ezeket a sorokat írjuk, egyik fél részéről sem történt ilyen enged­mény. Haig, amerikai külügyminiszter, kez­dettől fogva nem bízott Habib missziójának sike­rében. A helyzet az, hogy Habibot nem Haig, ha­nem maga Reagan elnök bízta meg a küldetéssel. — A United Press Inter­national nevű hírügy­nökség véleménye sze­rint — Haig tábornok ez­zel a misszióval kezdet­től fogva nem értett egyet és kijelentette, hogy Közép-Keleten bár­mikor kitörhet egy há­ború. A helyzet azonban az, hogy Habib mindeneset­re időt nyert és minded­dig megakadályozta a háború kitörését Izrael és Szíria között és ez ön­magában véve is nem je­lentéktelen teljesít­mény. Talán nem érdektelen most emlékeznünk arra, hogy a legutóbbi közel­­keleti válság hozzáve­­tőlegesen egy hónappal ezelőtt kezdődött, ami­­­kor az úgynevezett Szí­riai „békefenntartó ka­tonai egységek” offenzí­­vát kezdtek Libanon északi területein a ke­resztény milíciák ellen. A keresztények Izrael segítségét kérték és vá­laszul Izrael két szíriai repülőgépet lőtt le Liba­non felett. Szíria válasza az volt, hogy további orosz raké­tákat helyezett el a ha­tárterületein. Ami itt történik az, va­lóban az, hogy Habib igyekszik időt nyerni. A közelkeleti válság olyan ponthoz érkezett, ahol a legbiztonságosabb té­nyező az idő. Habibnak sikerült elérnie azt, hogy a szovjet gyártmányú szíriai rakéták lőtávol­­ságra maradtak Izrael­től. Ez azonban természe­tesen nem oldja meg a válságot. A jelenlegi helyzet az, hogy sem Begin sem Asszad, szí­riai elnök, nem akarnak háborút egyszerűen azért, mert egy ilyen há­borúnak semmi gyakor­lati értelme nem lenne és egyetlen problémát sem oldana meg, függet­lenül attól, hogy ezek a problémák valójában nem is léteznek. Begin a következőket mondta az amerikai új­ságíróknak egy sajtóér-Christopher Cooke, az ameri­kai légierő kapitányát azzal vádolják, hogy fontos haditit­kokat árult el a szovjetnek a Titán nevű rakétáról é­tekezleten néhány nap­pal ezelőtt Jeruzsálem­ben. — Nincs szándékunk­ban az, hogy a szíriai­­akat megtámadjuk. Ez alapjában véve semmi előnyt nem jelentene a számunkra. Mielőtt Helmut Schmidt, nyugatnémet kancellár Washington­ba repült, azzal fenye­getőzött, hogy lemond. A fenyegetőzést saját pártja a Szociáldemok­rata Párt felé intézte. A probléma az volt, hogy a párt ellenezte Ameriká­nak azt a határozatát, hogy úgynevezett takti­kai nukleáris fegyvere­ket helyezzen el Nyugat- Európában. A helyzet az, hogy az ben történt Nyugat- Németországban. A kancellár amerikai lá­togatása elsősorban saját pozícióját erősí­tette meg, vagy leg­alábbis ez volt a szán­déka. Reagan elnök „barát­ságos kétkedéssel” fo­gadta Schmidt washing­toni látogatását. Schmidt közismerten Amerika­­ellenes és nem bízik ab­ban, hogy egy esetleges szovjet támadás alkal­mával Amerika hajlan­dó lenne Nyugat-Német­­országot megvédeni. A helyzet az, hogy Schmidt nincs egyedül ezzel a véleményével Nyugat-Európában. Giscard, nemrégiben megbukott francia el­nök, több ízben kijelen­tette, hogy nem bízik Amerika esetleges tá­mogatásában. Washington másik problémája Zenki Suzu­ki,­japán miniszterelnök támogatása volt. A ja­pán miniszterelnök és az amerikai elnök közöt­ti probléma a következő volt: Suzuki nem haj­landó a japán honvédel­mi költségvetést olyan összeggel felemelni, mint amennyivel azt Washington kívánná. Suzuki egyik — és leg­jelentősebb — érve az, hogy a Második Világ­háború befejezésével olyan egyezmény tör­tént Amerika és Japán között, amely Japán fegyverkezési költség­­vetését jelentős mérték­ben korlátozza, így tehát az erre vonatkozó ame­rikai kívánság, hogy ezt a költségvetési keretet emeljék, teljesen indo­kolatlan. A japán miniszterel­nök számára az alapve­tő kérdés az volt, hogy lehetséges-e egy úgyne­vezett amerikai-japán katonai szövetség? A probléma nem je­lentéktelen, mivel Ja­pánban egy ilyen kato­nai szövetségnek mind több ellenzője van. Az ellenzés oka nem utolsó sorban a Hiroshi­­mára és Nagasakira le­dobott két atombomba. Eddig összesen négy IRA terrorista halt éhen éhségsztrájk következ­tében a Maze börtönben és Margaret Thatcher, angol miniszterelnök ki­jelentette az újságírók előtt: — Továbbra sem va­gyok hajlandó arra, hogy ezeket az embere­ket politikai foglyoknak tekintsem. Ezek az em­berek közönséges gyil­kosok és ezen az állás­pontomon nem vagyok hajlandó változtatni. A miniszterelnök ál­láspontja azonban jelen­tős szakadást okozott saját pártjában, amely­nek balszárnya az IRA foglyok mellett foglalt állást és úgy véli, hogy az IRA terroristái poli­tikai státuszt érdemel­nének meg. Ez az első eset, hogy az angol konzervatív párt törvényhozóinak a soraiban ilyen szaka­dás tapasztalható és egyúttal ez az első eset, amikor a konzervatív párt ilyen határozottan szembefordult minisz­terelnökével. Hírek és képek a nagyvilágból.. Philip Habibon múlik a közelkeleti háború megakadályozása? Ferrand választási prog­ramja a kulcsiparok ál­lamosítása volt,­­ de érdekes módon, külön­leges nyugtalanságot keltett a latinamerikai országokban is. A latin-amerikai or­szágok legfőbb gondja Regis Debray, aki évek óta Mitterrand legfőbb külpolitikai tanács­adója. Monsieur Debray az 1960-as években azt hangoztatta, hogy a la­tinamerikai országok­ban marxista forrada­lomnak kell történnie. Ezenkívül, Bolíviában egy ideig részt vett a né­hai Che Guevara gueril­­la-hadjáratában is. Választási kampá­nyában Mitterrand — Debray támogatásával — hangsúlyozta, hogy ,,immorálisnak” tartja azt, hogy Franciaország fegyvereket adjon el a Harmadik Világ orszá­gainak és célzást tett arra is, hogy Franciaor­szág nem lesz hajlandó a fegyver­eladásokat folytatni a latinameri­kai országok számára. Ennek a politikának — a latinamerikai orszá­gok véleménye szerint — a legfőbb képviselője és szószólója Regis Deb­ray. Ha álláspontja ér­vényesül, ez gyakorlati­lag azt jelentené, hogy a latinamerikai orszá­goknak szállított fegy­verszállítmányok teljes egészükben megszűn­nek. Argentína és Chile a két ország, amelyet egy ilyen francia fegy­verszállítási tilalom a legérzékenyebben érin­tene. Ez a két ország az, amely évek óta francia Mirage harci repülőgé­peket vásárolt. Ez az első Reagan tör­vényhozási kudarc azt jelenti, hogy az új ame­rikai elnök, aki évek óta kitartóan harcol a szük­ségtelen welfare jutta­tások ellen és a szerinte némelyeknél szükségte­lenül magas nyugdíjak ellen, küzdelme nem lesz könnyű. A demokra­ta többségű képviselő­­házban kétségtelenül nehezebb dolga lesz, mint a konzervatív több­ségű republikánus sze­nátusban. Egy másik Reagan ja­vaslat, ami lehetséges, hogy kudarcra van ítél­ve: az Elnök azt java­solta, hogy az 1982-es fö­derális költségvetés 695,5 billió dollár legyen. Ezt a javaslatot azon­ban a különböző föderá­­lis törvényhozási bizott­ságoknak kell tárgyalni­uk és egyáltalában nem lehetetlen, hogy vissza fogják utasítani. A dolog külön érdekessége az, hogy amikor két évvel ezelőtt Jimmy Carter a federális költségvetés emelését kérte, sem a szenátus, sem a kong­resszus nem tiltakozott ez ellen. A harmadik harca: a federális grant juttatások ellen lesz, amely nem egy kis fe­jezetet, hanem egy könyvet igényel. * Szovjet és kubai „tanácsadók” Ethiópiában. Mi történik a Madridi Konferencián? A madridi konferen­cián az angol delegá­tus, John Wilberforce egy bűnvádi eljárás ügyészére emlékezte­tett, amikor sorolta: szovjet csapatok meg­szállták Afganisztánt és ezzel megsértették más ország területi integri­tását; több keleteurópai országban korlátozzák a szabad vallásgyakor­lást; nem tartják tisz­teletben a szabadság­­jogokat; adminisztratív intézkedéseket hoznak a polgárjogi csoportok tagjai ellen; zavarják nyugati rádióállomá­sok adásait; nehézsé­geket gördítenek nyuga­ti újságírók tevékenysé­ge elé. Ki tudná megmon­dani, hogy ezek a vádak, amelyeket az angol kül­dött tegnap ismét felso­rolt, hányszor hangzot­tak el a múlt év novem­bere, a madridi konfe­rencia kezdete óta. És hogy ezek a problémák még mindig napirenden vannak, bizonyítja: a konferencia nem jutott előbbre ezekben — nyu­gati delegációk szerint — fontos kérdésekben.” Az angol és amerikai delegátus közös sajtó­­konferenciáján azon­ban hangsúlyozták, hogy nem annyira rossz a helyzet, mint azt so­kan gondolnák. Igaz, írásos megegyezés még nem született az úgyne­vezett „kis kérdések­ben” sem, de szóbeli megállapodás létre­jött már például a terroriz­mus ügyében. Vala­mennyi résztvevő or­szág hajlandó aláírni a nemzetközi terroriz­must elítélő határoza­tot. Csak abban nem tör­tént megegyezés, hogy mit értenek „a nemzet­közi terrorizmus” fogal­mán. A Szovjetunió til­takozik az ellen, hogy a magukat „nemzeti fel­szabadító mozgalmak­nak’ ’ nevező, terroris­ta módszereket alkal­mazó szervezeteket ter­roristának nevezzék. Az ügyben azonban lassan kibontakozik a megoldás lehetősége. A családösszevonás és a különböző nemzetiségű állampolgárok házas­ságkötését megkönnyí­tő intézkedések terü­letén van bizonyos előre­haladás. A két diploma­ta meggyőződése szerint a madridi konferencián már eddig is több meg­egyezésre nyílt kilátás, mint három évvel ez­előtt a belgrádi találko­zón. A mostani feladat­­paragrafusokba foglalni ezeket az úgynevezett „feltételes megállapo­dásokat.” A tapasztalat azt mutatja, hogy a meg­szövegezésnél még sok nehézség merülhet fel. Az amerikai és angol diplomata ugyanakkor nem hagyott kétséget afelől, hogy egy másik fontos kérdésben a le­szerelés területén, to­vábbra is egyhelyben topog a konferencia. Halvány kilátás sincs bárminemű megegye­zési lehetőségre. Nyu­gati diplomáciai körök­re hivatkozva jelenti tu­dósítónk, hogy a Szov­jetunió a jelek szerint messzemenő érdekte­lenséget mutat ezen a téren, nem hajlandó semminemű kompro­misszumra. A szovjet delegátus megismételte azt a kö­vetelését, hogy a nyu­gatiak tegyenek enged­ményt, miután Brezs­­nyev szovjet pártfőtit­kár beleegyezett abba, hogy a Szovjetunió euró­pai területét is bevon­ják a katonai ellenőr­zés alá. A nyugati or­szágok viszont ezt ter­mészetesnek és nem en­gedménynek tekintik. Madridban egyébként folyik a találgatás, hogy a Szovjetunió bele­egyezik-e a madridihoz és belgrádihoz hasonló további konferenciák dátumának és színhelyé­nek kitűzésébe. Vita az olajár körül Az OPEC 21 esztendős történetében a tagálla­mok között még soha­sem voltak ilyen nagyok a nézeteltérések abban a kérdésben, hogy meny­nyit kérjenek azért a mintegy 25 millió hordó olajért, amelyet napon­ta termelnek. Ez a mennyiség a világon ter­melt összes olaj mennyi­ségének körülbelül 40, a nemzetközi piacon áru­ba bocsátott olajmeny­­nyiségnek pedig körül­belül 80 százaléka. A leg­utóbbi hasonló konferen­cián — múlt év decem­berében — az olajat ex­portáló államok szerve­zete körülbelül 10 száza­lékkal emelte az árat, de mindenkire kötelező egységárat nem szabott meg. Így a nemzetközi olajpiacon jelenleg nagy ár­eltérések mutatkoz­nak, nem utolsósorban a kínálat megnövekedése és az ennek következté­ben előállott telítettség állapota miatt. A legol­csóbb a legnagyobb mennyiséget exportáló ország, Szaúd-Arábia olaja: hordónként 32 dollár. A legdrágább or­szágok — Nigéria, Algé­ria és Líbia — árai, 40- 41 dollár körül mozog­nak. A vita alapjául felte­hetően az a szaud­­arábiai javaslat szolgál majd, amely a jelenlegi olajárak befagyasztását indítványozza a jövő esz­tendő végéig. Ez gyakor­latilag azt jelentené, hogy Szaúd-Arábia vala­mennyivel emelhetné — amennyiben a piac kö­rülményei ezt lehetővé teszik — 32 dolláros el­adási árát, viszont a je­lenleg legdrágább orszá­gok — ugyancsak a ke­reslet és a kínálat tör­vényének hatására — az általuk követelt árak csökkentésére kénysze­rülnének. Szaúd-Arábia távolabbi célja egy olyan egységár kialakí­tása, amely az iparilag fejlett országok inflá­ciójának üteméhez al­kalmazkodva évente automatikusan emel­kednék. Ez a fokozatos növekedés elejét venné azoknak a váratlan ug­rásszerű drágulások­nak, amelyek oly súlyo­san ráznák meg az ipa­rilag fejlett országok gazdaságát az elmúlt években. Az egyrészről Szaúd- Arábia, másrészről Lí­bia, Algéria és általá­ban a drágán árusító or­szágok között várható heves összetűzésnek fon­tos eleme a kiaknázott olaj mennyiségének kér­dése­ . Szaud-Arábia szándékosan sokat, na­ponta több mint tízmil­lió hordó olajat termel, ami az OPEC-tagálla­­mok össztermelésének mintegy 40 százaléka. A szaudi olajmennyi­ség az utóbbi időben több országot kényszerí­­tett az általa követelt ár csökkentésére, ezért Ri­ad ellenfelei termelésé­nek csökkentésére sze­retnék rávenni Szaud Arábiát. A New York Ti­mes már említett genfi tudósításában az olvas­ható, hogy amennyiben Szaud-Arábia valóban hajlandónak mutatko­zik erre, ez valamilyen kompromisszumhoz ve­zethetne.

Next