Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-09-24 / 39. szám

A nagy zarándok Lourdes-ban különös nagy csönd volt Párizsban. Soha még ilyet nem tapasztal­tunk. Jól hallottuk a ma­darak szárnyrebbenése­­it és a fák leveleinek suttogását. Augusztus 14 vasárnap délután 3 óra volt. A televízióban meg­kezdték a pápa Lourdes­­ba érkezésének közve­títését, amely kisebb megszakításokkal hét­fő estig tartott. Azért lepett meg ez a két napon át tartó vég­telenül nagy csönd és nyugalom, mert ahol élek, nem valami szent környék. S tudtam, hogy sokan itthon vannak. De a kertekben és az er­kélyeken nem mozdult senki, üresek maradtak a nyugágyak s a laká­sokból nem hallatszott más, mint szent énekek és a pápa hangja. Mindenki őt figyelte. Mintha egész Párizs lé­lekben Lourdes-ba ment volna. De amint későb­bi beszélgetésekből ki­derült, sokan úgy vol­tak mint magam is: fi­gyelni kell a pápát, mert ha nem nézem, nem „tartom” akkor baja lesz. Féltünk, féltettük sokan, hiszen az érkezé­se előtti napokban több terrorakció is történt. Fölrobbantották az em­bernagyságú szobrokból álló Lourdes-i keresztút első stációját, de csak Pilátus szobra ment tönkre. Robbanás volt a telefon­központban is. Pedig mennyi rendőr, mennyi figyelő volt ra­­porton. Mondták sokan, minek az a nagyszámú védelem, hiszen közelé­be sem férnek m­indany­­nyian. Nem is csak az ő személyi védelmét szol­gálták, hanem az em­berekét, a zarándoko­két, kik nagy tömegben tolongtak. Szükség volt sok rendtartóra. Tehe­tetlen betegek is több ezren. Amint néztem Szőke Klári ezeket a rendfenntartó­kat arra gondoltam, ezek biztos azért imád­koztak, ne legyen ma itt csoda, mert arra nagy baj következne. Bizony, ha megindulna az a tö­meg... No, de nem lett sem­mi baj. Simán ment min­den. Csak a Szentatyát sajnáltam, aki hangsú­­lyozottan mint zarán­dok jött Lourdes-ba, Szűzanyához, imádkoz­ni, könyörögni az embe­riségért, ébredjenek, térjenek Isten útjára, keressék, kérjék bűn­bocsánatukat. Biztos ezt akarta, de nem hagytak rá időt. Amint megérkezett a Tarbes-i repülőtérre, vö­rös szőnyeges elnöki fo­gadtatásban részesült. Azután helikopterekbe szálltak, melyeket kato­nai gépek kisértek, így röpültek be Tarbes-ba ahol a városházán ismét fogadás volt. (Eközben terroristák föl akarták gyújtani a Tarbes-i templomot!) A fogadás után — vég­re — elindultak kocsi­kon a kb. 25 km-re fek­vő Lourdesba. Ott ismét fogadás a Lourdes-i ve­zetők részéről. (Mitter­rand elnök ott már nem volt.) Itt már beszállt a Szentatya a közismert „Papamobilba” így ér­kezett meg Mária jele­­nési helyére. Gyalog ment a sziklakápolná­hoz, ahol mint fáradt vándor rogyott le az elő­készített térdeplőre. Kis ideig csönd volt kö­rülötte, de pár perc után­­­már megérintették vál­lát: Atyám, várnak az emberek! S ez így ment, más­nap boldogasszony Anyánk fölvétele nap­ján, hétfőn is. Kora reg­gel misét mondott, pe­dig előző este a rózsa­­füzér litánia, majd a fák­lyás körmenet későig tartott, a magán­mise után, ki az emberek kö­zé a folyó túloldalá­ra, ahol szabadtéren épített oltárnál celeb­rálta a nagymisét. Gon­doljuk el milyen óriási tömeg lehetett, ha csak áldoztató pap hétszázöt­ven volt! A jelenlevők­ről nem is tudtak pon­tos számot adni, körül­belül 250-300 ezren lehet­tek. Nem parancs­szóra mentek, kizárólag lelki parancsra. Ezekben a napokban zárva marad­tak a Lourdes-i kegy­árusok boltjai is, mert mindenki részt akart venni, ott akart lenni a pápa közelében. A nagymise után, melyben hosszan beszélt az ember életének lé­nyegéről, felkészülni az örök életre, mert az el­kerülhetetlen halál után az következik, s mi lesz velünk amikor ott szem­betaláljuk magunkat Is­tennel, akire életünkben ügyet sem vetettünk?... Úgy beszélt mint min­dig, nagy hatással. So­kan könnyekre fakadtak és máris a bűnbánat út­jára tértek. A nagymise után ebé­delt (elmesélték a me­nüt is) s talán kicsit le is pihent. Szerencsére az idő a lehető legideáli­­­sabb volt. Állandóan fá­tyolfelhők takarták a napot. Ebben a hőség­ben tűző napsütésben sok baj lett volna. Az időjárás kellemes volt, egész addig, amíg este nyolc órakor (ismét Tarbes-ből) el nem rö­pült. Akkor, mintha po­kol szabadult volna el, oly nagy vihar tört ki. Visszatérve pápai beszámolómra, a déli pihenő után (talán órács­ka lehetett) kora dél­után, már a fiatalokkal volt találkozója a Lour­des-i altemplomban, melynek 12000 négyzet­­méteres területe egye­zik a Szent Péter bazi­likáéval. (Csak sokkal alacsonyabb, amolyan barlanghatást kelt.) A fi­atalok műsort adtak, majd a Szentatya mon­dott hosszú beszédet. Ezután gyors tempó­ban (mert az örökös lel­kesedés miatt késés volt) a tolókocsikban várakozó betegekhez hajtattak, kik ott sora­koztak a jelenési hely előtt. Gyalog, mindenkit megsimogatva, megáld­va ért lassan, lassan is­mét és most már búcsú­zóra a Szűzanya jelené­­si helyét jelölő szobor elé. A nagy zarándok, pár percre, ismét céljánál lehetett. Egy halálraítélt, aki túlságosan beteg ahhoz, hogy — kivégezzék Az amerikai igazság­szolgáltatásnak — kü­lönleges, technikai jogi követelmények követ­keztében — nem egyszer különös buktatói van­nak. Az egyik legérdeke­sebb ilyen technikai jo­gi buktató a 30 éves Ma­nuel Quintana esete, akit Fairfaxban (Wa.) akar­nak kivégezni, miután a bíróság halálra ítélte és fellebbezését minden felsőbb fórum elutasítot­ta. Quintana 1981-ben halálra vert egy 72 esz­tendős öregasszonyt, akinél pénzt sejtett. Az öregasszonynak azon­ban összesen 32 centje volt. Az utolsó fellebbezés elutasítása után Quinta­na közölte a halálcella orvosaival, hogy szív­­bántalmai vannak. Az orvosok megvizsgálták és kiderült, hogy Quinta­na igazat mondott: szív­­bántalmai megszünteté­séhez szív­műtétre van szüksége. Ez alapvető­en fontos, mivel egy amerikai federális tör­vény értelmében senkit sem lehet kivégezni, aki az orvosok szerint fizi­kailag és szellemileg nem tekinthető egész­ségesnek. Quintana vi­szont nem "hajlandó ma­gát alávetni a műtétnek, egy másik amerikai fe­derális törvényre hi­vatkozva, amely szerint senkit sem lehet meg­operálni, ha az illető nem egyezik bele a mű­tétbe. A különleges helyzet tehát az, hogy Quintana, törvényes jogaival élve, a végletekig meg tudja akadályozni saját kivég­zését. A halálcellából a börtön kórházába szál­lították, ahol az orvo­sok igyekeznek őt rábe­szélni arra, hogy a szív­műtétnek vesse alá ma­gát — Quintana azon­ban, természetesen, nem hajlandó erre. Tény az, hogy ha szívbaja kö­vetkeztében meghalna, csupán az történnék ve­le, ami a műtét végre­hajtását követő néhány héten belül amúgy is be­következne. Manuel Quintananak tehát sem­mi oka és semmi érdeke, hogy saját halálát „si­ettesse.” A dologban az a leg­érdekesebb, hogy az or­vosok — hippocratesi esküjükhöz híven — különböző gyógyszerek­kel hosszabbítják meg Quintana életét, mi­vel feladatuk az emberi élet védelme és meg­hosszabbítása. A kór­ház fő­orvosának a vé­leménye: Quintana száz évig is élhet és ha nem hajlandó magát a szív­műtétnek alávetni, könnyen előfordulhat, hogy végelgyengülés­ben fog meghalni­­ a halálcellában. VENDÉGLÁTÓIPAR — Miképpen lehetséges az, hogy­­önöknél a mosdó mindig tiszta, és mindig van szappan és hófehér tö­rülköző? — Egyszerű. A mosdón egész nap kint van a tábla: TAKARÍTÁS MIATT ZÁRVA. %­0 e.7i M­ondja, az ég szerelmére, mi van magával? Nem aludt három napja? Családi gon­dok gyötrik? Anyagilag ment tönk­re? Vagy egyszerűen csak dögro­váson van? — Látszik valami az ábrázato­­mon? — Hogy látszik-e? Ne vicceljen, uram. Könnyek szöknek a sze­membe, ha az arcára pillantok. Mi baja van? — Itt a karácsony. — Na és? Már túléltünk néhá­nyat, nemde? __ Ha uraságod a szeretet ünne­péről így beszél» akkor nem fog en­ * gém megérteni. ‘ — Az lehet De azért csak sírja ki magát Nos? — Én karácsony előtt mindig összeomlok idegileg. Mert a mi csa­ládunk eléggé kiterjedt és belerok­kanok* az ajándékvásárlás gyötrel­meibe. Már abba is, hogy kinek mit vegyek. S aztán amikor bemegyek egy üzletbe! Már egyetlen üzlettől is kikészülök, hát még hetvenhat­tól... Tavaly karácsony után hat hétig feküdtem az ideggyógyinté­­zetben, ha mindent akar tudni... Éppen tegnap foglaltattam ágyat az egyikben — — Mért nem követi az én mód­szeremet? — Maga szívtelen ember. Nyil­ván nem vesz senkinek, semmit. — Félreismer. Nem szívtelen va­gyok, hanem praktikus. Az én csa­ládom sem kicsi éppen, mégis kap és ad ajándékot mindenki. Minden gyötrelem nélkül. Sőt, mindannyian remekül szórakozunk.­­— Hogy csinálja? És mióta? —. Már sok éve. Szép ajándék egy iparművészeti majolika váza? — Nem mondom, szép. És? — Nos, én ezt már november elején megvettem. És karácsony es­téjén átadom a feleségemnek. Aki nagyon örül neki. — És a többiek? — Várjon. Ezt a szép vázát a ne­jem másnap reggel elviszi az any­jának, vagyis az anyósomnak. Aki nagyon örül neki és egy­ óra múlva ajándékba adja a férjének, vagyis az apósomnak, aki nagyon örül ne­ki és egy óra m­úlva elviszi aján­dékba a­ lányának, aki délben el­viszi MZ öccsének. Az öccse ebéd után elviszi az én apámnak, aki persze szintén nagyon örül neki s egy félóra múlva tovább adja az édesanyámnak. Tőle délután meg­kapja az öcsém, aki nem sokkal utóbb odaajándékozza a húgának, vagyis a másik testvéremnek. — Meddig akarja ezt még foly­tatni? — Mondtam, hogy nagy a csa­lád. Nem is számítva a barátokat. — Szóval ugyanaz a váza ván­dorol körbe? — Természetesen, összesen­ ti­zenhat helyre. De ebben már ben­ne van a háziorvosunk, a házfel­ügyelőnk és a főnököm is. A fő­nököm odaajándékozza a feleségé­nek, aki elküldi az én feleségem-' nek, aki karácsony második napján nekem ajándékozza, hogy én is kapjak valamit. —­ Ha meggondolom, tulajdon­képpen nem­ is rossz módszer. . — Mindannyian boldogok va­gyunk vele. Nem annyira a vázá­val, mint azzal, hogy megoldottuk az ajándékozás gondjait. — Dehát mindannyian tudják, hogy ugyanaz a váza megy kör­be ... — Hát persze. Nem suttyomban csináljuk. Annak idején így be­széltük meg a dolgot És boldogan ment bele mindegyikünk. Semmi gond, nix ideggyógyintézet semmi gyötrelem. Kényelmes, kedves és olcsó. — Olcsó? Mibe kerül egy ilyen váza? — Ezerhétszáz forint — Nem is olyan nagyon olcsó. Ezt maga fizeti? — Ne vicceljen. Karácsony után mindenkitől megkapom a ráeső részt vagyis száz-száz forintot — Ez tényleg jó módszer. És ma­gának mindössze száz forintjába kerül. — Még annyiba se. — Miért nem?­­ — Mert karácsony után a vázát visszaviszem abba a boltba,­­ahol vettem, azzal, hogy lepattogzott ról­­a a zománc. . . — És tényleg lepattogzik? — Hát persze. Ha két nap alatt, annyi tripla megy keresztül... Egy estélyen az­ egyik férfi hosszú po­hár köszöntőt mond, aminek nem akar vége szakadni. Egyik vendég odasúgja a mellette ülő hölgynek : — Nem lehetne ezt az urat hall­gatásra kényszeríteni? — Nem valószínű. Én már 15 éve próbálkozok vele. A felesége va­­gyok. Izgalmas újság a Pshycho­­logy Today című tudományos lapból: — Az idős férfiak többsége nős. Ezzel szemben az idős nők legnagyobb része özvegy. Egy hirdetés a Dallas News­­ból: „A Delta óriásgépe mától leszállás nélkül repül Jackson­­villebe is vissza." A Reader's Digest jelenti: „Egy fiatal tajvani férfi az elmúlt év során 700 szerelmes levélben kérte az imádott lányt, hogy legyen a felesége. A kitartás végül is eredmény­— Én olyan nyugtalan va­gyok. — Miért? — A feleségem miatt. Azt mondja, hogy a szabónőjé­hez megy délután. Hátha görbe utakon jár. —­Tönkreteszi magát ez­zel az állandó gyanúsítások­kal. — Gondolja? — Igen. Vegyen példát ró­lam. Én tökéletesen megbí­zom az asszonyban, ő még soha nem hazudott nekem. Ha ő egyszer azt mondja, hogy megcsal, arra mérget lehet venni. S ez olyan meg­nyugtató. — Öregem, gratulálhatsz. — Mihez? — Kineveztek főraktárai­nak az Arany- és Gyémánt­­elosztó központjába. — Ez azt jelenti hogy most már nem vagy haj­landó velem részt venni be­töréses lopásban? — Dehogynem, összeköt­nek minket a régi szép idők. Emlékszel, amikor abból a kastélyból egymagam elvit­nyel járt. A lány férjhez ment a postáshoz." Megdöbbentő ajánlat a kali­forniai Orange Coast Pilot ha­sábjairól: „November 10-től bolti tol­­vajlásból indítunk tanfolya­mot azok részére, akik jókor óhajtanak a karácsonyra fel­készülni.’’­tem egy százszemélyes rendi étkészletet? — Hogyne emlékeznék. — És amikor kétszázezer forintot loptam egy lottó­­nyertes aktatáskájából? — A szakma sokáig tiszte­lettel beszélt rólad. — És amikor öröklakást ígértem kedvezményesen öt­venezer forintért. Az előle­get, 49 ezer forintot előre kellett kifizetni. — Bravúrosan csináltad. De mondd, hogyan lehet, hogy ezzel a múlttal fel­vettek főraktárosnak az Arany- és Gyémántelosztó központba? — Egyszerűen. Bemutat­tam a makulátlan erkölcsi bizonyítványomat. — Neked van erkölcsi bi­zonyítványod? — Igen, mert eddig hála az égnek, nem kaptak el... — Tud ön titkot tartani? — Meghiszem azt! — De nem ám, hogy csak ígéret, aztán holnap vissza­hallom egy társaságban. — Ami a fülemen be, ar­ról mélységesen hallgatok egy életen át. — Tehát megbízhatom ön­ben? — Esküszöm. De mondja már a titkot. — Rendben van. Tehát bi­zalmasan elárulhatom, hogy ön egy tökkelütött buta em­ber! De kérem, hogy ezt sa­ját érdekében ne terjessze" — Uram, miért olyan rosszkedvű? — Egy ostoba tréfának vagyok az áldozata. — Mesélje el — Képzelje, a kollégáim munkahelyemen bedugtak zsebembe egy női nadrágot vagyis egy bugyit — Hahaha! Képzelem, hogy röhögött, amikor meg­­találta! — Csakhogy ennek a fe­le sem tréfa. Nem én ta­láltam meg, hanem a fele­ségem, amikor a zakómat tisztította. — Botrányt csapott? — Egyáltalán. Azt mondta, mi modern eryberes­ va­gyunk, ebből nem csinálunk nagy ügyet. S rögtön be­vallotta, hogy minden ked­den és pénteken megcsal egy jóképű gázleolvasóval! — Maga olyan érzékeny. Azért, mert kést szúrtam a hátába, nem, kell mind­járt megsértődni! MODERN IDŐK — Nem szeretem pírzsebkendőt. — Miért? — Nagyon feledékeny vagyok és papírzsebken­­dőre nem lehet csomót kötni. — Anyád meglepetést tartogat szá­momra? MN­? — Drágám, megjött Novák úr, aki két éve járt nálunk. Emléknél rá? . UNALMAS SZÓNOK Jimmy Connors new yorki tenisz-győzelme az akaraterő diadala Az a vagy 80 ezer em­ber, aki vette magának a fáradtságot és bátorsá­got, hogy kifáradjon Queens-be, New York déli városrészébe, a te­nisz-stadionba, ahol a US Open nevezetű ame­rikai nemzetközi tenisz mérkőzés utolsó és leg­izgalmasabb összecsa­pására készültek,­­ nem bánta meg, hogy el­jött ide a múlt vasár­nap. Igaz, hogy a hőmérő 107 fok Fahrenheit­et mutatott, de a nézők ezt hamarosan feledték, mert a két bajnok aki a győzelemért küzdött, az amerikai Jimmy Con­nors és a cseh Ivan Lendl ugyancsak felsűtötték a kedélyeket. Az időjá­rás szeszélyére a szep­tember közepi kánikulá­ra az idei kegyetlen nyár legkomiszabb napjára az emberek ügyet sem vetettek. Jimmy Connors 31 esz­tendős, 4 ízben nyerte eddig Amerika férfi baj­nokságát a férfi egyes­ben. Lendl mindössze 23 esztendős, tavaly csakis Connorsnak köszönhet­te, hogy nem ő nyerte el ugyanitt a pálmát. Ezúttal azonban Lendl volt a favorit. Minden­ki az ő győzelmére fo­gadott, mondhatnánk majdnem mindenki neki drukkolt. Kettőjük közül ő az elegáns játékos, lo­bogó sörényével, az erő­feszítéstől eltorzult arc­­cával, Jimmy Connors kissé a new yorki utca­gyerekekre emlékeztet, akik bandába verődnek és életre- halálra küz­denek, késsel kővel a másik banda tagjaival. És pontosan ez volt ez a múlt vasárnapi mérkő­zés. Lendl nem játszott hibátlanul. Szervái nem mindig sikerültek, de a döntő mérkőzésben úgy tűnt mégis ő van fölény­ben. Connors kissé sántí­tott is. Egyik lábán meg­rándította kisujját egy korábbi mérkőzésen. És tetejébe gyomorgör­csök gyötörték, gyomor­influenza. Emiatt a mér­kőzést egy izben félbe kellett szakítani. Ameny­­nyiben ez mégegyszer előfordul és újból rájön a hasmenés, úgy disz­kvalifikálják. Ilyen előzmények után, majdnem a győze­lem küszöbén Lendl el­hibázta egyik első szer­váját, majd a másodikat is. A háló túloldaláról a lobogó hajú 31 esztendős amerikai süvölvény hir­telen vért szagolt. Ettől kezdve a tenisz többé nem volt tenisz, hanem könyörtelen harc a gyengébb, a sebzett el­len. Lendl a következő 10 game-t elvesztette. Az utolsó játszmában Con­nors a hihetetlen 6:0-ra verte őt. Kiderült az, amit a te­niszjátékosok és a vér­beli drukkerek mindig tudtak. A tenisz több, mint tudás és tehetség, az akaraterő és a kitartás, az önhipnózis és a figye­lem öszpontosítás szin­tén számít. Lendl a vereség után beismerte, hogy a két té­ves szerva teljesen tönk­re tette őt. Ettől kezdve figyelme megoszlott, agya egyik rekeszével tévedése felett morfon­dírozott, miközben ellen­fele rapityára verte őt, még mielőtt befejezték volna a játékot. Különös módon ami Lendl-vel most történt, az ex-honfitársnővel, Martina Navratilová­­val, aki időközben disz­­szidált és most cseh szí­nek helyett az amerikai­akban játszik,­­ már szintén megesett. Martina minden való­színűség szerint a világ legjobb teniszbajnok­nője. New Yorkban azonban sohasem tudott nyerni. Ez valósággal rögeszméje lett, ami továbbra bénította őt. Ez idén azonban aka­ratereje győzött, túltet­te magát az átkon és végtelen erőfeszítéssel toldotta meg tudását és idén végre ő lett Ameri­ka bajnoknője. Most mindenki azon töpreng, vajon Ivan Lendlnek sikerül-e New Yorkban itt jövőre? Le­hetséges, hogy a 32 esz­tendős Connors addigra már túl öreg lesz és nem áll ki újból ellene. De ott a másik amerikai ut­cagyerek, a méginkább süvölvény John Mc­Enroe, aki idén minden­ki és valószínűleg saját legnagyobb meglepetésé­re korábban kiesett és most valószínűleg for­tyog a méregtől és a jö­vő esztendei mérkőzésre készül, hogy bosszút álljon. A tenisz, — mondják, — többé nem az elegáns, udvarias fehér sportja a kiváltságosoknak! Valami egész más lett. Lehetséges, de ki tudna elképzelni egy izgalma­sabb mérkőzést, mint azt, amit múlt vasárnap Lendl elvesztett és Jim­my Connors nyert meg? 9. oldal

Next