Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-08 / 41. szám

4 Az izraeli Munka Párt nem hajlandó egység­kormányra Az „Associated Press” nevű amerikai hírügy­nökség Tel Aviv-i irodá­ja jelentette: Yitzhak Shamir, külügyminisz­ter, akit Menachem Bé­gin hivatalos lemondása után Izrael elnöke kormány­alakításra kért fel, azt javasolta az ellenzéki Munka Pártnak, hogy csatla­kozzék a Likud koalíció­hoz és azért cserében öt miniszteri pozíciót aján­lott fel a Munka Párt­nak a megalakítandó új kormányban. A javasla­tot azonban Shm­on Pe­res, a Munka Párt elnö­ke és Yitzhak Rabin, volt Munka Párt-i mi­niszterelnök, egyaránt visszautasította. Mr. Peres a következőket mondta ezzel kapcsolat­ban a hivatalos izraeli rádióállomás munka­társának: — A Munka Párt nem fogadhatja el az ajánla­tot, mert túlságosan lé­nyeges különbségek vá­lasztanak bennünket el a Likud-koalíció politiká­jától. Mindenekelőtt, nem értünk egyet a Li­kud-koalíció gazdaság­­politikájával, amely vé­leményünk szerint, egyáltalában nem alkal­mas az izraeli infláció megszüntetésére, vagy csökkentésére. Ezenkí­vül, a Munka Párt, a Li­­kud-koalícióval ellen­tétben, minden egyes iz­raeli katona azonnali visszavonását követeli Libanonból, valamint ellenezzük a Nyugati Parton új izraeli tele­pülések létesítését. Senki sem tudja, hogy Shm­on Peres visszauta­sító válasza végleges-e, tekintettel arra, hogy Mr. Shamir az öt minisz­teri tárca között két olyan miniszteri pozíci­ót ajánlott fel a Munka Pártnak, amely rendkí­vül jelentős: a hadügy­­miniszteri és a külügy­miniszteri tárcát. Kétségtelen, hogy egy ilyen széleskörű koalíci­óval Mr. Shamir bizto­sabbá akarná tenni a Li­kud koalíció bázisát, amennyiben a Munka Párt véglegesen eluta­sítja a miniszterelnök­jelölt javaslatát, az új kormány ismét az erede­ti Likud-koalícióra fog támaszkodni, amelynek sorsa nem utolsó sorban függ a kicsiny orthodox vallási pártok támoga­tásától és általában 2-5 szavazatos parlamenti többségre támaszkod­hat, ami minden szava­zás esetében elegendő a parlamenti győzelem­hez, de semmi esetre sem kényelmes. 6. oldal M­cNamara: A nukleáris fegyverkezés esztelen Robert McNamara, aki a Kennedy és a John­son adminisztráció ide­jén Amerika honvédel­mi minisztere volt és je­lenleg a Világbank el­nöke, a­ közelmúltban cikket írt a Washington, D.C.-ben megjelenő po­litikai folyóiratba, amelynek neve: „Fore­ign Affairs”. Különlege­sen érdekes az, hogy ez a folyóirat a külügymi­nisztérium félhivatalos támogatásával jelenik meg és ennek ellenére, Mr. McNamara cikkét, amely élesen szembe­fordul a Reagan-admi­­nisztrációval, leközöl­ték. És ez egyúttal jel­lemző az amerikai de­mokráciára. Robert McNamara cikkéből, rö­vid összefoglalásban, a következő részleteket közöljük: — A NATO állandóan azzal fenyegetőzik, hogy adott esetben fel fogja használni a keleti tömb ellen a nukleáris fegyve­reket. Meggyőződésem, hogy ez az álláspont esz­telen és veszélyes. A stratégiai nukleáris fegyverek igénybe véte­le a Szovjetunió ellen, egyértelmű lenne az ön­gyilkossággal. Egy ilyen lépés a nukleáris fegyve­rek alkalmazásának lánc­reakcióját indít­hatná el. A NATO állan­dóan hangoztatja, hogy egy esetleges, szovjet támadás esetén, első­ként alkalmazná a nuk­leáris fegyvereket, meg­torlásként. A nukleáris fegyverek elsőként tör­ténő igénybevétele el­avult és semmiképpen sem akadályozhatna meg egy konvencionális fegyverekkel végrehaj­tott szovjet támadó ak­ciót. Senki sem építhet fel egy hihető katonai támadást megelőző ak­ciót — ha ez akció egy hihetetlen és elképzelhe­tetlen tettre támaszko­dik, mint alapra. — Az Egyesült Álla­mok alapvető elvként fo­gadta el, hogy nem hasz­nál elsőként nukleáris fegyvereket, amíg lehet. De hát meddig? Ez a meghatározás hiányzik a kijelentésből. Javas­lom, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenye­getőzés helyett a NATO igyekezzék konvencio­nális haderejét tökéle­tesíteni és felfejlesz­teni, létesítsen egy „atomszabad” terüle­tet Európában és a Nyu­­gat-Európában elhelye­zett hatezer amerikai nukleáris fegyverből hozzávetőlegesen há­romezret vonjon vissza. (Érdemes megjegyezni, hogy 1983 elején Brüsz­­szelben, zárt ajtók mö­götti értekezleten, a nyugati szövetségesek ugyanezt javasolták, de a Reagan-adminisztrá­­ció a javaslatot eluta­sította,­­ ismerve a Szovjetunió szavahihe­tőségét. — Szerk.) — Hangsúlyozni sze­retném, — írja McNa­mara,—hogy a két ame­rikai elnök (Kennedy és Johnson) akiknek admi­nisztrációja alatt hon­védelmi miniszter vol­tam, egyike sem lett vol­na hajlandó nukleáris fegyvereket bevetni, semmilyen körülmé­nyek között. Mindkét el­nökkel számos alkalom­mal beszéltem erről és a nukleáris fegyverek tel­jes elvetését javasoltam és mindketten elfogad­ták javaslatomat. Mr. Kennedy sohasem gon­dolt arra, sem az 1961- es berlini, sem az 1962- es kubai válság idején, hogy nukleáris fegyve­reket alkalmazzon a Szovjetunió ellen. Mr. McNamara cik­kével kapcsolatban nyomban megtörtént a Reagan-adminisztrá­­ció válasza. A Penta­gon szóvivője a követ­kezőket mondta az új­ságíróknak: — Robert McNamara azt állítja, hogy az ame­rikai „nukleáris védel­mi ernyő” Nyugat-Euró­­pára vonatkozóan nem egyéb közönséges csa­lásnál és ahelyett, hogy csökkentené, a valóság­ban növeli a háborús ve­szélyt. Bármilyen indok­ból is íródott ez a cikk, annyi bizonyos, hogy Mr. McNamara a jelen helyzetben és a jelen idő­pontban nem szolgálta amerika érdekét,­­ és nincs tisztában a való­sággal. Robert McNamara, volt amerikai honvédelmi miniszter, aki jelenleg a Világbank elnöke, sajtóértekezleten válaszolt az újságírók kérdéseire a „Foreign Affairs” nevű politikai folyóiratban legutóbb megjelent cikkére vonatkozóan. Paul Robinson, ame­rikai nagykövet, mondta Ottawában egy sajtóér­tekezleten az újságírók­nak. Brian Mulroney, a Progresszív Konzerva­tív Párt új vezetője, úgy­nevezett „udvariassági telefonbeszélgetést” folytatott Reagan elnök­kel, közvetlenül azután, hogy elfoglalta parla­menti képviselői székét. Amikor Mr. Mulroney felhívta az Elnököt, a kettejük közötti beszél­getés alkalmával fel­merült a lehetősége an­nak, hogy Washington D.C.-be utazik magánlá­togatásra és megbeszé­lést folytat majd Mr. Reagannal. Ez a téma a két államférfi között csak általánosságban merült fel. Határozott lehetőség van azonban arra, hogy Mulroney az amerikai fővárosba lá­togat. Az időpont felől még nem történt döntés. • Az amerikai cruise rakéták kanadai kipró­bálásának ellenzői és a federális kormány ügy­védei október 11-én fog­­ják elmondani érveiket a „Federal Court of Ap­peal” előtt. Az ellenzők összesen 26 különböző csoportból (szakszerve­zetek, béke­csoportok, feminista szervezetek, stb.) alkottak egy olyan szervezetet, amelyet így neveztek el: Opera­tion Dismantle, Inc. Ez a csoport azzal ér­vel, hogy a cruise raké­ták kanadai kipróbálása alkotmány­ellenes. A fe­derális kormány jogi képviselői szerint vi­szont a kormány nem lépte túl hatáskörét, amikor ezt a döntést hozta és különben is a döntés politikai jelle­gű, politikai jellegű ha­tározatokban viszont a federális bíróságoknak nincs joguk beleavat­kozni.• A külügyminisztérium jelentette, hogy két szovjet kémet kiutasí­tottak Kanadából. A szovjet „diplomatákat” az RCMP ügynökei ér­ték tetten, amikor éppen bizalmasnak nyilvání­tott katonai titkokat akartak megvásárolni. Allan MacEachen, kül­ügyminiszter és helyet­tes miniszterelnök, ki­­jelentette a parlament­ben, hogy tudomása szerint ebben a kémke­dési ügyben a kiutasí­tott két szovjet diplo­matán kívül senki más nem szerepelt. Az inci­dens dátuma — érdekes módon — pontosan egy­be esett azzal a dátum­mal, amikor egy szovjet pilóta lelőtte a dél­koreai személyszállító repülőgépet. Az inci­denst azonban a kül­ügyminisztérium akko­riban nem jelentette. Mr. MacEachen arra hi­vatkozott a képviselő­házban, hogy akkor a repülőgép-incidenst nem akarták „összeke­verni” a kém-incidens­sel. Az ellenzék képvi­selői (konzervatívok és NDP képviselők egy­aránt) élesen támadták a külügyminisztert, azzal érvelve, hogy a külügyminisztérium­nak nem állt jogában a kém-incidens eltitkolá­sa, mivel a kanadai pol­gároknak joguk van minden kormány­tevé­kenységről értesülni. • Svend Robinson, az NDP federális képvise­lője nemrégiben külön­leges okmány másolatát mutatta be a parlament­ben. Az okmány az RCMP biztonsági szer­vezetének a kibővítésé­re vonatkozott, hivata­losan bizalmasnak mi­nősítettek és egy parag­rafusa szerint az RCMP biztonsági szervezeté­nek a költségvetésére 67,7 millió dollárt irá­nyoztak elő. Robert Kap­lan, federális főügyész, az interpellációra azt válaszolta, hogy az állí­tólagos költségvetés számadatát sem meg­erősíteni, sem cáfolni nem hajlandó. Mr. Kap­lan kommentárja: Az okmány nyilvánosságra­­hozatala mindenképpen tévedés volt, mivel egy ilyen költségvetés nyil­vános jelentése ellenté­tes a kormány­politiká­val, attól függetlenül, hogy a számadat he­lyes-e, vagy helytelen. • A Kanadai Statisztikai Hivatal közölte nemré­giben, hogy az utóbbi két esztendőben az ország­ban az infláció üteme felülmúlta a jövedelmek emelkedésének az üte­mét. Az egész évre kive­tített inflációs áremel­kedés 5,5 százalék, míg a jövedelmek átlagosan csak évi 4 százalékkal emelkedtek. A Statiszti­kai Hivatal azt is közli, hogy a közeljövőben nem várható Kanadá­ban a munkanélküliségi arányszám „jelentős” csökkenése. George­ Don Quixote új szélmalom-harca Az 1984-es amerikai el­nökválasztási küzdelem egyik legérdekesebb fi­gurája George McGo­vern lesz, aki 18 eszten­dőn keresztül South Da­kota állam szenátora volt és 1972-ben a De­mokrata Párt elnökje­löltje lesz ismét. Mr. McGoven politikai karrierje mindenkép­pen figyelemre méltó: az 1972-es elnökválasz­táson olyan hatalmas arányban veszített re­publikánus ellenfelével, Richard Nixonnal szem­ben, amire az Egyesült Államok történetében még nem volt példa. Még saját állama, South Dakota is ellene szava­zott, Massachusetts volt az egyetlen állam, amelyben — a Kennedy­­család óriási vagyona, politikai, társadalmi és intellektuális befolyása következtében — győ­zött. 1980-ban a válasz­táson, 18 esztendei sze­nátori tevékenység után, kibuktatták South Dakota szavazó polgá­rai. Az 1974-es elnökvá­lasztásra Mr. McGovern a következő „kilátá­sokkal” indul: nincs kampány-managere, mert senki sem hajlan­dó a reménytelen pozí­ciót vállalni. Sem South Dakota, sem a Demok­rata Párt országos szervezete nem támo­gatja. Felesége kije­lentette, hogy ő sem tá­mogatja férje elnökvá­lasztási kampányát. (Ez annál is meglepőbb, mert amikor a riporte­rek megkérdezik az el­nöki aspiráns feleségét, természetesen, mind­egyikük lelkes szavak­kal nyilatkozik férjé­ről, hiszen nem mond­hatja: Eszük ágában se legyen ilyen ostoba frá­terre szavazni, magam is régen megbántam, hogy annak idején fele­ségül mentem hozzá.) George McGovern po­litikai programja a kö­vetkező: — Amerika és szovjet vonalon a fegyverkezés csökkentése — Amerika beavatkozásának meg­szüntetése Közép-Ame­­rikában — a jelenleginél közelebbi és kedvezőbb kapcsolatok Kubával. A probléma ezzel kap­csolatban az, hogy min­den egyes pontja szere­pel, vagy a demokrata, vagy a republikánus esetleges elnökjelölti aspiránsok tablóján, sőt a legtöbb pont mindkét párt programján szere­pel. Mickey Kantor, Los Angeles-i ügyvéd, a de­mokrata elnökválasztá­si kampány egyik fő­stratégájának a vélemé­nye: — George McGovern nagyon rendes és tisz­tességes ember, teljesen reménytelen elnökvá­lasztási kampányának legfőbb hibája az, hogy George nemcsak szél­malmok ellen harcol, de olyan szélmalmok ellen akar küzdeni, amelyek­­ ma már nem is létez­nek. A katolikus egyház is szembefordult Marcossal Ferdinand Marcos, fi­­lipino elnök, problémái nem enyhülnek, annak ellenére, hogy nemrégi­ben kijelentette: a tün­tetések rövidesen meg fognak szűnni és az élet a Fülöp Szigeteken nor­malizálódik. Marcos a tüntetése­kért a kommunistákat tette felelőssé. A jelek azonban arra mutatnak, hogy a filipino polgárok felháborodása a politi­kai ellenzék vezetőjének meggyilkolásával kap­csolatban, semmiféle vonatkozásban nincs egy esetleges kommu­nista izgatással , ami­re egyébként sincs bizo­nyíték. A Marcos­ elleni tün­tetések egyre folytatód­nak és a tüntetésekben főleg a fiatalok, de részt­­vesznek középkorúak és időskorúak is. Néhány nappal ezelőtt Jaine Lin kardinális, a filipino katolikus egy­ház vezetője, a követ­kezőket mondta egy pré­dikációjában, — írják a jelentések: — Az országnak ször­nyű vérontással kell szembenéznie és ennek elkerülésére egyetlen mód van: Marcos elnök­nek mielőbb szabad, de­mokratikus választáso­kat kell tartania és az állami bíróságokat fel kell szabadítani a kor­mány ellenőrzése alól. A fent idézett szavak mindenekelőtt azért je­lentősek, mert a Fülöp Szigeteken a római ka­tolikus egyház intellek­tuális, érzelmi és politi­kai befolyása elvitatha­tatlan. A filipino polgá­rok 99 százaléka katoli­kus és az a körülmény, hogy Sin kardinális, a fi­lipino katolikus egyház szellemi vezetője, szem­­befordult a kormánnyal, esetleg végzetes lehet Ferdinand Marcos szá­mára. A kardinális kije­lentése az államnak alá­rendelt bíróságát te­kintve, különösen érde­kes. A nyugati világban csak nagyon kevesen tudják, hogy a Fülöp Szi­geteken egyetlen bíró­ság és egyetlen bíró sem független az államhata­lomtól. Amerikában, Kanadában, Angliában és Franciaországban, a bíróságok döntései telje­sen függetlenek az admi­nisztráció álláspontjá­tól, egyszerűen azért, mert a bírák és bírósá­gok függetlenek. A Fü­löp Szigeteken a bírák és a bíróságok az államha­talom alárendeltjei. Ez a magyarázata annak, hogy Jaime Sin kardi­nális a jelenlegi körül­mények között nem ja­vasol hivatalos vizsgála­tot és bírósági tárgya­lást az ellenzéki vezető meggyilkolásával kap­csolatban. Ferdinand Marcos kü­lönleges és kínos prob­lémát jelent a Reagan­­adminisztráció számá­ra. Mr. Reagan, aki — különböző szempontok miatt — hajlandó volt Marcost támogatni — óvakodik attól, hogy a filipino válság kérdésé­ben nyilatkozzék. Ame­rika kapcsolata a fili­pino ellenzéki vezető meggyilkolása óta, a Fü­löp Szigetekkel — a leg­enyhébb kifejezést hasz­nálva — feszült és tar­tózkodó. Ha Ferdinand Marcos elhatározza, hogy mind­ennek ellenére mégis, megmarad pozíciójá­ban, válságos helyzetet teremt a Fülöp Szigete­ken. A római katolikus egyház hivatalos szem­befordulása adminiszt­rációjával reményte­lenné teszi helyzetét és amerikai, angol és fran­cia hírmagyarázók egyetértenek Jaine Lin kardinális véleményé­vel. Marcos maradása komoly veszélyt jelent­het a Fülöp Szigetek számára. Már csak Gyilasz élt­. „Tito, Kardelj, Ran­­kovics és Gyilasz” — ez volt az egyik népsze­rű jugoszláv partizán­dal refrénje a háború alatt, az ének­e vissza­térő sora egyértelműen jelezte, hogy a jugoszláv kommunista párt hie­rarchiájában az akkor még fiatalember Milo­ván Gyilasz a negyedik helyet foglalta el. 1954 januárjától többé nem hangzott fel ez a katona­nóta; ekkor Gyilaszt megfosztották minden állami és párttisztségé­től és végül ő maga úgy döntött, hogy kilép a pártból. A 4 jugoszláv „nagy” közül már csak ő van életben. Kardelj 79-ben, Tito 1980 májusában, a kegyvesztetté lett Ran­­kovics pedig az elmúlt hetekben hunyt el. A po­litikai ellenfeleit túlélő crna goraci, keményvá­gású Gyilasz önéletraj­zának negyedik köteté­ben, amely az 1945-66 kö­zötti éveket tárgyalja, nem mond sok újdonsá­got, mégis, aki meg akar ismerkedni a háború utáni Jugoszlávia álla­mi életével, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsé­gének történetével és aki be kíván pillantani a kommunista világmoz­galom kulisszái mögött lezajlott eseményekre, aligha nélkülözheti a szóbanforgó könyvet. „A hatalom évei” cí­mű műben az egykori jugoszláv pártvezér el­mondta, hogyan élvezte ő maga is elvbarátai­val együtt a háború után megszerzett hatalom édességét. Az általuk gyakorolt terror igaz­ságtalansága azonnal szemébe ötlött, de akko­riban áthatotta az a meggyőződés, hogy ezek a rendőri módszerek csupán ideiglenesek és nemsokára megvalósul­­hat a mindenkinek jogo­kat és békét adó osztály­nélküli társadalom. Gyi­lasz csakhamar felis­merte, hogy nem múló bajokról van szó, ha­nem a kommunista ideo­lógia alapjai hibásak. A jugoszláv máskép­pen gondolkodók közül sokan nem kedvelik őt. Némelyek nem tudják elfelejteni, hogy a hábo­rú utáni években ő is részt vett a nem kom­munisták üldözésében. A jugoszláv párt viszont sohasem bocsátott meg neki. Tito nagylelkűnek bizonyult más ellenfelei­vel szemben, de Gyilaszt — majdnem tízévi bör­tönbüntetés után is — 1977-ben súlyosan meg­­ FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! bélyegezte. Kijelentet­te róla, hogy gyenge jel­lemű ember, aki a szo­cializmus átmeneti ne­hézségei elől futott át az ellenség táborába. E negyedik kötet leg­főbb tanulsága: a de­mokráciákban a parla­menti választások és a szabad sajtóban lezaj­lott viták a politikai harc eszközei; a dikta­túrákban a politikai küz­delem ádáz klikk-vetél­kedések formájában megy végbe. Bármeny­nyire joggal bírálható hiányosságai vannak az úgynevezett polgári de­mokráciának, még min­dig jobb mint a nép, a nyilvánosság kizárá­sával, különféle titkos mahinációkkal folyó klikkharcok ingatag talajára alapozott dik­tatúrák. A szerző rámutat ar­ra az ellentmondásra, amely örökösen gyötri az egypárt­rendszert. Ha a vezetés nem törek­szik reformokra, akkor a politikai-gazdasági struktúra megmereve­dik, korszerűtlenné vá­lik és az egész társada­lom válságba kerül. Ha viszont az egypárt­rend­­szer vezetői reformokra szánják el magukat, ak­kor egyben olyan erőket szabadítanak fel, ame­lyek a diktatórikus rend­szer ellen fordulnak. Gyilasz ezt a dilemmát feloldhatatlannak látja és épp ezért kételkedik abban, hogy az „önigaz­gatású” Jugoszlávia képes felülről jövő kor­szerűsítések révén meg­újulni. M­árai Sándor könyvei: ítélet Canidosban $3.50 Judit és az utóhang $10.00 Jób és a könyve $15.00 A delfin visszanézett $12.00 San Gennaro vére $10.00 Megrendelhetők: Újváry- „Griff’ Kiadó Titurelstrasse 2 D-8000 München 81 Telefon: (0 89) 98 94 23

Next