Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-29 / 44. szám

U Lr Marcosnak nem sikerül feledtetni a gyilkosságot Ferdinand Marcos helyzete egyre nehezeb­bé válik. A filipino el­nöknek nem sikerül fe­ledtetni a politikai ellen­zék vezetőjének meg­gyilkolását és széles­körben változatlanul tartja magát az a meg­győződés, hogy Benigno Aquinot, Marcos gyil­­koltatta meg. A közelmúltban Mar­cos kénytelen volt a fi­lipino pesot 21,4 száza­lékkal devalválni. A fi­lipino üzletemberek, akik egyre határozot­tabban kerülnek szem­be Marcossal, csak vo­nakodva adták ehhez be­leegyezésüket. Ronald Reagan no­vember 10-ikén Japánba és Dél-Koreába látogat. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanekkor a Fü­­löp Szigetekre is eluta­zik. A Fehér Ház sajtó­­osztálya azonban nem-­­régiben közölte Marcos­sal: az Elnök útiterve olyan zsúfolt, hogy a Fülöp Szigetekre törté­nő látogatástól, el kell tekintenie. Bármi is azonban a kifogás, tény az, hogy ez a döntés azt jelenti, hogy a Reagan­­adminisztráció hivatalo­san távol akarja magát tartani a filipin esemé­nyektől. Ezzel egyidejűleg Wil­liam H. Sullivan, aki Amerika nagykövete volt a Fülöp Szigeteken 1973-tól 1977-ig, majd azután­ iráni nagykövet lett 1979 áprilisáig, in­terjút adott a „Time” nevű amerikai politikai hetilap munkatársának és ez alkalommal — töb­bek között — a követke­zőket mondta: — Az amerikai dilem­ma a jelenlegi filipin eseményekkel kapcso­latban ugyanaz, mint ami az amerikai dilem­ma Iránnal kapcsolat­ban volt 1978-ban. Az amerikai magatartás mindkét esetben veszé­lyes volt. Helytelen volt akkor és helytelen lenne most is Ameriká­nak egy olyan authori­­tatív vezetőt támogat­ni, akinek saját hazá­jában bizonytalan a jö­vője és a többség ellen­zi. — Amerikának rá kell bírnia Marcost arra, hogy kössön politikai egyezményt a mérsékelt ellenzékkel abból a cél­ból, hogy az országban ismét visszaállítsák a demokráciát, semlege­sítsék jelenleg kislét­­számú, de állandóan erősödő radikálisokat és így elkerülhető legyen egy esetleges filipin pol­gárháború. A Fülöp Szigeteken változatlanul az a több­ség meggyőződése, hogy Ferdinand Marcosnak távoznia kellene ahhoz, hogy béke és nyugalom legyen — ami azonban kétséges, hogy bekövet­kezik. Ez a fénykép az amerikai televízió „Odd Couple” című sorozatát juttatja eszünkbe. A képen az ultraliberális massachusettsi szenátor, Edward M. Kennedy és a „Moral Majority” , ultrakonzervatív vezetője és alapítója, Jerry Falwell látható. Hogyan kerültek össze? Úgy, hogy a „Moral Majority” adminisztrációja, tévedésből, Kennedy szenátortól is támogatást kért levélben. Amikor Kennedy tiltakozott az ellen, Jerry Falwell meghívta, hogy mondjon beszédet a „Moral Majority” székhelyén, Lynchburgban (Va.). Kennedy­­ szenátor eleget tett a meghívásnak. 6. oldal­onSffors Új vezetővel az élén szedi össze az angol Labour Party a romokat Az angol Labour Party új vezetőt választott és ez elkerülhetetlen volt. A legutóbbi, júniusi par­lamenti választás olyan kudarcot jelentett a La­bour Party történeté­ben, amelyhez hasonló­ra 65 esztendeje nem volt példa. A választási kudarcnak több oka volt. Az egyik állítólag az, hogy Michael Foot, a La­bour Party vezetője, nemrégiben töltötte be hetvenedik életévét. A nyugati demokráciák alapvető szabálya az, hogy egyetlen „forra­dalmi párt” sem lehet sikeres aggastyán veze­tővel. (A Szovjetunió en­nek ellenkezőjét próbál­ja bizonyítani. ( Szerk.) Ezenkívül, Mr. Foot vezetése alatt, amely kétségtelenül nem volt erőskezű és határozott, megerősödtek a párton belüli frakciók. A bal- és a jobboldali frakció egyaránt erőre kapott. A politikai megfigyelők gyakran hangoztatták, hogy a Labour Párt bal­felé tolódott. Az igazság az, hogy a pártnak — a különböző frakciók bel­ső harca következtében — egyáltalában nem volt politikai iránya. A katasztrofális vá­lasztási vereségnek, ezenkívül volt egy má­sik oka is, amely telje­sen független volt a La­bour Party politikai irányvonalától és belső válságától. Ez pedig Margaret Thatcher mi­niszterelnök, a „Vas­asszony”. Az argentin háború előtt Mrs. Thatcher (a Gallup Közvéleményku­tató Intézet felmérése szerint) az utolsó félszá­zad legnépszerűtlenebb miniszterelnöke volt. Az angol font állandóan zu­hant a nemzetközi pénz­piacokon, a munkanél­küliség viszont emelke­dett és az inflációt csak a munkanélküliség által okozott­ vásárló­erő csökkenéssel lehetett úgy-ahogy kordában tartani. A hagyományos ír problémában a „Vas­asszony” vaskezű poli­tikája eredménytelen­nek bizonyult és Íror­szág egyre inkább Ang­lia Vietnamjává vált... Ez volt Margaret That­cher, az Argentína ellen viselt háború előtt. Az argentin junta azonban hirtelen elhatá­rozta a Falkland Szige­tek visszafoglalását Angliától. Talán nem ér­dektelen itt megjegyez­nünk, hogy a Falkland Szigetcsoport valamikor történelmileg Argentí­nához tartozott. A rövid­lejáratú háborút Ang­lia elég kemény küzde­lem után megnyerte és akkor éledt újjá a „Vas­­asszony”. Anglia, az évekig tartó munkás­kormányok után, — elő­ször végre,­­ háborút nyert. Igaz, hogy a há­ború meglehetősen ér­telmetlen volt, de a győ­zelem mégis katonai győzelem volt. A parla­menti választás eredmé­nye azután biztos volt: az angol dicsőséget visz­­szaállított Margaret Thatcher ellen nem le­hetett győzni. S habár a veszteség nemcsak Michael Foot tehetségtelenségének eredménye volt, az öreg megcsontosodott „for­radalmárnak” távoznia kellett a Labour Party éléről. Utóda a 41 esz­tendős Neil Kinnock lett, aki 13 esztendeje parla­menti képviselő. Kin­nock önmagát, meglehe­tősen érdekes módon, így jellemzi: pragmati­kus­ baloldali és­­ va­lójában munkás család­ból származik. Dél Wa­lesben született, apja szénbányász, édesanyja pedig körzeti ápolónő volt. Megválasztása után, ugyanazon a vá­lasztási gyűlésen, ösz­­szecsapott a Labour Party jobb és balolda­la és a baloldal győzött. Az elfogadott és megsza­vazott programok egyál­talában nem veszélyte­lenek a Labour Party és Kinnock számára. Az egyik ilyen program az volt, amelyben a küldöt­tek felkiáltással meg­szavazták azt, hogy a Labour Party „tovább­ra is Anglia egyoldalú és teljes nukleáris le­fegyverzését követeli”. A másik határozat sze­rint a Labour Party sze­rint „nem kívánatos, hogy­ Anglia továbbra is tagja legyen a NATO- nak, amely nem más­, mint a Pentagon által irányított fegyveres cso­portosulás. „A Labo­ur Party követeli, hogy minden külföldi katonai támaszpontot szüntesse­nek meg Angliában.” Ezzel egyidejűleg azonban a „Gallup Köz­véleménykutató Intézet jelentette, hogy az angol szavazók 74 százaléka és a Labour Party tagjai­nak 51 százaléka szerint Anglia teljes és egyolda­lú nukleáris lefegyver­zése veszélyes és hátrá­nyos lenne az ország biz­tonsága szempontjából. A nagy múltra vissza­tekintő angol „Labour Party” tehát új, fiatal vezetővel, új útra indult. Az új parlamenti válasz­tásokat legkésőbb 1988- ban meg kell tartani. So­kan kérdésesnek tart­ják, hogy a Labour Par­ty jelenlegi álláspont­ja tudomásul veszi-e a nemzetközi realitásokat és ezért újból kormány­ra kerülhet-e 1988-ban? Az általános közvéle­mény szerint: nem! Neil Kinnock, az angol Labour Party As vezetője és felesége, Glenys. C. Kanadai bíró döntése a meg-nem-születettekről Figyelmet érdemlő döntést hozott a közel­múltban Reginában egy saskatchewani provin­ciális bíró, W.R. Mat­­heson. A kérdés azzal kapcsolatban merült fel, hogy a kanadai al­kotmány védelme az egyéni szabadságra vo­natkozóan, vonatko­zik-e a magzatokra, vagyis, a meg-nem-­ születettekre? A prob­léma, a magzatelhajtás problémája volt. Matheson bíró, 31 ol­dalas bírói határozatá­ban, többek között, a kö­vetkezőket mondja: A kanadai alkotmány­ban egyetlen olyan pa­ragrafus sincs és egyet­len olyan federális tör­vény sincs, amely a magzatot, vagyis a meg­­nem­ születettet, tör­vényesen élő személy­nek tekintené. Ennek figyelembe vételével, meg kell állapítanom, hogy az alkotmánynak az a kitétele, amely „mindenki” törvényes védelmére vonatkozik, nem vonatkozik a­ ma­g­­zatra.­ Következéskép­­pen, a magzatelhajtás nem tekinthető törvény­­ellenesnek.­­ Az orvosi tudo­mány gyors fejlődése következtében, a jövő­ben, esetleg kívánatos lehet társadalmi és or­vosi szempontból az, hogy a magzatot törvé­nyes védelemben része­sülő „személynek” is­merjék el, ennek eldön­tése azonban nem a bí­róságra, hanem a fede­rális parlamentre tar­tozik, amelynek adott esetben ilyen törvényt kell majd hoznia. Talán nem érdekte­len itt megjegyezni azt, hogy a US Legfelsőbb Bí­róság néhány héttel ez­előtt, a következő dön­tést hozta a magzatel­hajtás kérdésében. — .Az orvosok között sem teljes az egyetér­tés arra vonatkozóan, hogy a „funkcionális élet” valójában mikor kezdődik. Mivel a főbí­­rák nem orvosok, ter­mészetesen, nem dönt­hetnek ebben a kérdés­ben, amely kizárólago­san orvosi jellegű. Ezért tehát úgy kell határozni­uk, hogy­­mindaddig, amíg ezzel­ ellenkező ér­telmű alkotmánymódo­sító paragrafus nem ér­kezik hozzájuk, a mag­zatelhajtást az Alkot­mány értelmében nem tekintik törvényesnek. Matheson bíró dönté­se nyilvánvalóan hatás­sal lesz a hírhedt Dr. Morgenthaler-féle mag­zatelhajtó klinikákra. (Mi csak azt nem ért­jük, minek van szükség külön abortusz-kliniká­ra? Ez sehol a világon nincs! A terapikus mag­zatelhajtást elvégzik a kórházakban mindenütt a világon. Ez Morgen­­thaler „külön busines­­se”? — Szerk.) Az Elnökasszony berúzsozta a száját és azután hadat üzent.. Ann Lewis, a „Demok­ratic National Commit­tee” (DNC) politikai bi­zottságának igazgatója: — A modern amerikai nők úgy vélik, hogy a politikai életben az al­elnöki pozíció lenne a leglogikusabb lépés a női egyenjogúság terén. Tény az, hogy a nők egy­re jelentősebbek az ame­rikai politikai életben. Mindenekelőtt, a szava­zásra jogosult amerikai, polgárok 53 százaléka nő és ezt egyetlen elnök­­jelölti aspiráns sem hagyhatja figyelmen kí­vül. Ms. Lewis néhány, a nők szempontjából je­lentős adatot nem emlí­tett: ezek egyike, hogy az 1980-as elnökválasz­táson, amikor az ameri­kai polgárok 59 százalé­ka járult az urnák elé, a 45 évesnél fiatalabb szavazók között a nők száma 3 százalékkal fe­lülmúlta a férfi szava­zók számát. A konzer­vatív „American Poli­tical­ Report” nevű, ha­­vonként megjelenő poli­tikai hírelemzés becs­lése szerint 1984-ben 6 millióval több nő fog sza­vazni, mint 1980-ban.­­ A nők felkészültek arra, hogy valamelyi­kük, először az Egyesült Államok több, mint 200 éves történetében, al­­elnök legyen. Sőt, szem­­mel láthatóan, az egész ország is olyan hangu­latban van, hogy ezt haj­landó legyen, elfogadni. (Mic^a^l-Stqe^,, a D .N.. C. országos igazgatója.) Amennyiben 1084-ben valóban lesz női alelnök­­jelölt valamelyik nagy párt ticketjén, ez kétség­telenül a Demokrata Pártban fog megtörtén­ni. A női egyenjogúsá­gért folytatott politikai mozgalomban résztvevő nők kétharmadrésze de­mokrata és csupán egy­­harmadrésze vallja ma­gát republikánusnak. Ezenkívül, a Demokra­ta Párt kezdettől fog­va az, amely az „Equal Rights Amendment” (ERA) néven ismeretes alkotmánymódosító ja­vaslatot támogatja (a javaslatot két izben sem volt hajlandó az ameri­kai államok kétharmad­része megszavazni), a Demokrata Párt az, amely a magzatelhajtás kérdésében a feminis­ta szervezetek mögött áll. A nők hátránya az, hogy az eddigi politikai gyakorlat szerint az­ el­­nökjelöltségi, vagy al­­elnökjelöltségi pozíció­ra a legjobb ugródeszka az, ha valaki előzőleg állami kormányzó, vagy US szenátor volt. Jelen­leg azonban sem női de­mokrata állami kor­mányzó, sem női demok­rata US szenátor nincs az amerikai politika színterén. J Ennek hiányában, a politikai megfigyelők ál­talában három nőt tar­tanak esélyesnek arra. Az amerikai Demok­rata Párt hat elnökje­­lölti aspiránsa a közel­múltban beszédet mon­­dott a „National Orga­nization for Women’­’ (NOW) szokásos évi köz­gyűlésén. A demokrata aspiránsok részvétele a közgyűlésen minden­képpen­ érthető volt: az 1984-es elnökválasztás­ra meg akarják szerez­ni az egyre nagyobb szá­mú és egyre döntőbb női szavazatokat. Az aspi­ránsok egymást múlták felül abban az igyeke­zetükben, hogy a nőket biztosítsák támogatá­sukról, sőt, a fő­ téma ezen a konvención az volt, hogy 1984-ben a Demokrata párt alel­­nökjelöltje — nő legyen. A NOW tagjai, minden­esetre, ezt szeretnék és a demokrata aspiránsok igyekeztek őket nem ki­ábrándítani. — Büszke volnék, ha a demokrata ticket bár­melyik tagjaként (tehát elnök, vagy alelnök­­jelöltként. — Szerk.) in­dulhatnék 1984-ben — jelentette ki Gary Hart, coloradói szenátor, a de­mokrata aspiránsok leg­­fiatalabbja, hogy valamelyikük 1984- ben a Demokrata Párt alelnökjelöltje lehes­sen. A három nő a kö­vetkező: Corinne Lindy Boggs, louisianai kongresszusi képviselő. Annak elle­nére, hogy fehér, egy né­ger többségű new orle­­ansi szavazókörzet már eddig hatszor választot­ta meg kongresszusi képviselőül. Ms. Boggs a Reagan-költségvetés ellen szavazott és termé­szetesen a teljes ameri­kai nukleáris lefegyver­zés támogatója. Alel­­nökjelöltsége esetén se­gíteni tudná az elnökje­löltet a déli államok­ban, következetes ellen­ző álláspontja azonban a magzatelhajtás libera­lizálásával kapcsolat­ban, elvehetné saját el­­nökjelöltjétől a női szer­vezetek nagy részének a támogatását. Ezenkí­vül, Ms. Boggs 67 esz­tendős. Dianne Feinstein, 50 éves. Ms. Feinstein 1978 óta San Francisco pol­gármestere. Tehetséges adminisztrátornak bizo­nyult és általában po­litikailag „mérsékelt­nek” tartják. Kétségte­lenül képes arra, hogy California államban sza­vazatokat biztosítson el­­nökjelöltjének, hátrá­nya lehet azonban az, hogy országos vonalon nincs politikai gyakor­lata. Geraldine Ferraro, egy queensi (N.Y.) sza­vazókörzet kongresszusi képviselője, 47 eszten­dős. Előnye az, hogy vi­szonylagosan fiatal, te­hát a középkorú és még a fiatalabb szavazók is könnyen tudják azonosí­tani magukat vele és az, hogy olasz származású. Sokan úgy vélik, hogy el­nökjelöltje számára ő lenne képes a lehető leg­több etnök szavazatot biztosítani. Konzervati­vizmusa, vagy liberaliz­musa homályos és ő ma­ga így jellemezte hely­zetét: — Archie Bunker sza­vazó körzetéből szárma­zók, de Edith Bunker volt az, aki rám szava­zott. Egy konzervatív new yorki újságíró megjegy­zése:­­*­ My God! Lehetsé­ges, hogy a következő al­­elnök nő lesz! És azután esetleg elnökké választ­ják és egy későbbi tudó­sítás így kezdődik majd: — Az Elnökasszony berúzsozta a száját és azután hadat üzent a Szovjetuniónak. A helyzet azonban ta­lán mégsem ilyen gro­teszk. Legalább is, ez a véleménye Jacob Ja­vits, egykori new yorki demokrata szenátornak, aki most béna és évek óta tolószékben ül. Nem­régiben ellátogatott Wa­shington, D.C.-be. Mr. Javits, egy interjú alkal­mával, a következőket m­ondta az újságírók­nak: — Az alelnöki pozíció­ban? Nem is tudom, hogy ez nem lenne-e kí­vánatos? Sokszor egy okos nő tíz férfivel fel­ér... * A politikai megfigyelők szerint ennek a három nőnek van a legtöbb esélye arra hnw i«u _____.. , „ alelnökjelöltje legyen A nők a következők: Lindy Corinne Boggs, ff"* San Francisco polgármestere,­­ Geraldine Ferraro, new yorki kongresszusi képviselő ’ F­urcsaságok... ...a Johnson Coun­ty Hall (Olathe, Kansas) fegyencei nemrégiben úgy döntöttek, hogy sa­ját fehérneműk kimo­sása és szárítása mél­tánytalan és „kegyetlen és szokatlan büntetés­nek” tekinthető és ép­pen ezért, alkotmány­­ellenes. A fegyintézet igazgatósága ezután kü­lön mosónőket alkal­mazott a fegyencek fe­hérneműinek kimosása céljából és egyúttal (és a történetben talán ez a leggroteszkebb) be­perelte a fegyenceket, azzal érvelve, hogy a fehérnemű kimosása a börtönben­­ nem alkot­mány­ellenes. A kérdés először egy állami fede­rális bíró elé kerül, majd és csak azután, ameny­­nyiben a felek fellebbez­nek, Kansas állam Leg­felsőbb Bírósága elé és ha a döntés kedvezőtlen a fegyencek szempont­jából, a US Legfelsőbb Bírósága előtt ér majd az ügy véget. A fegyen­cek kijelentették, hogy hajlandók az ügyet ilyen fokra is elvinni. Máris vannak ügyvédeik. Amennyiben ez megtör­ténik, ez lesz az első eset az amerikai törté­nelemben, hogy a US Legfelsőbb Bíróság a­z alsónadrágok kimosá­sa ügyében fog dönteni.

Next