Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-07-14 / 28. szám

g i WSSSM ^3»*» Ronald Reagan megkezdte választási kampányát, amint azt a fenti fényképek bizonyítják. Az Elnök tudatában van annak, hogy a demokrata aspiránsok mindeddig egymást támadták, de a Demokrata Párt elnökjelölt­ konvenciója után — őt fogják támadni. Kína „tárt karokkal” várja Hong Kongot, amely kevés lelkesedéssel készül az ölelésre A Kínai Népköztársa­ság és Anglia közötti egyezmény értelmében Hong Kong, angol koro­nagyarmat 1997-ben visszatér Kínához. Pe­king erre vonatkozóan a következő feltételeket vállalta: A koronagyarmat sta­bilitása és prosperitá­sa (bármit is jelent ez a kifejezés — Szerk.) változatlan marad. Ezenkívül, a visszaté­rést követő ötven év­ben, Hong Kong alapve­tő kapitalista gazdasá­gi rendszere érintetlen marad. A közelmúltban egy háromtagú hong kongi üzletemberekből álló bizottság látogatott Pe­­kingbe, ahol személyes tárgyalásokat folytatott Deng Xiaopinggel, aki ha nem is hivatalos po­zíciójában, de a való­ságban a Kínai Népköz­­társaság diktátora Mao halála óta. Deng néhány meglepő és néhány nem meglepő nyilatkozatot tett a meg­lehetősen nyugtalan hong-kongiak előtt. Deng nyilatkozatainak leglényegesebb részle­tei a következők: — Tisztában vagyunk azzal, hogy az elkövet­kező 13 évben, mielőtt Hong Kong visszatér Kí­nához, Hong­ Kongban bizonyos nyugtalanság lesz. A kérdés az, hogy ez a nyugtalanság mi­lyen mértékű lesz? Az én személyes véleményem az, hogy a nyugtalanság csupán kismértékű lesz és annak a következmé­nye lesz, hogy a hong kongi polgárok nem ér­tik a Kínai Népköztár­saság politikáját.­­ A helyzet az, hogy mi magunk, kínaiak, a teljes átállást fokozato­san akarjuk végrehajta­ni, körülbelül húsz esz­tendő alatt. Egyre töb­ben vélekednek azonban úgy, hogy a húsz eszten­dő túlságosan rövid. Jack Tang, a hong kongi „Chamber of Commers” elnöke, a kö­vetkező kérdést tette fel: — Hong Kong polgá­rait nyugtalanítja mind­az, ami Kínában az úgy­nevezett „Kulturális Forradalom” időszaká­ban történt. S ennek kö­vetkeztében, a hong kon­gi átlagpolgár és a hong kongi üzletember fél a Kínához való csatlako­zástól. Den Xiaoping megle­hetősen ingerült válasza a következő volt: — A Kínai Népköz­­társaság Kommunista Pártjának a különbizott­sága, amelynek a veze­tője én voltam, hivata­los nyilatkozatban ítél­te el a Kulturális Forra­dalmat. A Kulturális Forradalom már a múl­té, nem fogjuk és nem akarjuk megismételni. Ez az igazság. Azt vár­ják, hogy erre meges­küdjek Buddhára? Hong Konggal kapcsola­tosan, az angol politi­kusok és az angol üzlet­emberek azonban meg­lehetős aggodalommal szemlélik a kérdést. Kétségtelen, hogy mi­előtt 1997-ben a korona­­gyarmat visszakerülne Kínához, hong kongi be­vándorlók fogják el­árasztani Angliát és be­fogadásukat nem lehet törvényesen megakadá­lyozni. A bevándorlók egy része pénzt hoz majd, nagy részük azon­ban csupán munkára vár majd Angliában. Angliában jelenleg ma­gas a munkanélküliségi százalék és a fontster­ling értéke a nemzetkö­zi pénzpiacokon zuhan. Ennyit Buddháról, Den Xiaopingről, Hong Kongról és Angliáról. Osaiopsidlaio oddossioos Választás szeptember 4-én? A Liberális Párt saját közvélemény kutatásá­nak eredménye: a mi­niszterek többsége, a parlamenti képviselők többsége és a területi pártszervezetek veze­tőinek többsége úgy véli, hogy a legmegfelelőbb időpont az új parlamen­ti választásokra szep­tember 4-e lenne. Az in­dokolás az, hogy ez a dá­tum azért előnyösebb, mint az augusztus 27-i dátum, mert még egy hetet ad a liberálisok­nak a választási előké­születekre. Senki sem akarja azonban a parla­menti választásokat a szeptember 4-i időpont­nál későbbre tenni. Nagyon nehezen kép­zelhető el az, hogy a Tur­ner kormány funkcio­nálni lesz képes, maga a miniszterelnök sem parlamenti képviselő. Ámbár a federális tör­vény szerint a minisz­terelnök, a kabinet egyetlen olyan tagja, akinek nem kell egy­úttal parlamenti kép­viselőnek is lennie, enél­­kül azonban a kormány­fő pozíciója gyakorla­tilag elképzelhetetlen. Az ideiglenes Turner kormány egyébként né­hány meglepetést ho­zott. Nem meglepetés az, hogy Jean Chretien lett a helyettes minisz­terelnök és külügymi­niszter, Allan Mac-­Eachen lett a szenátus többségi (vagyis liberá­lis) csoportjának veze­tője és Marc Lalonde ma­radt, mint pénzügymi­niszter. Meglepetés vi­szont az, hogy John Ro­berts, Monique Begin, Jean-Jacques Blis, Ro­bert Kaplan és Judy Erole megmaradt ere­deti miniszteri tárcájá­nál. Az új kormány legbe­folyásosabb tagjai két­ségtelenül a követke­zők: Chretien, Lloyd Ax­worthy, közlekedés­­ügyi miniszter és La­londe pénzügyminisz­ter. Mr. Turner a kabinet létszámát 37-ről 29-re csökkentette és az Ot­tawából származó jelen­tések szerint a federális választás után — ameny­­nyiben a liberálisok­­győznek — John Turner tovább akarja szűkíteni a kabinet létszámát. Kérdés: vajon, a libe­rálisok győznek-e? Brian Mulroney, a Progresszív Konzerva­tív Párt vezetője szerint, a konzervatívok győzel­me bizonyos. A választ természetesen a kana­dai polgárok fogják megadni. Szakemberek vitája a nagybeteg kanadai dollár betegágya körül __________ Amikor ezeket a soro­kat írjuk, a kanadai dol­lár a nemzetközi pénzpi­acokon az amerikai dol­lárhoz viszonyítva 75 és 76 cent között áll. (Ta­lán nem érdektelen most emlékeztetni arra, hogy 13-14 esztendővel ezelőtt kanadai dollár értéke­lése a nemzetközi pénz­piacokon magasabb volt, mint az amerikai dolláré.) Ugyanekkor, a Bank of Canada 13 százalékra emelte a nagybankok­nak nyújtott kamat­ szá­zalékát. Ennek követ­keztében a kanadai nagybankok 14 és 15 százalék közötti kama­tot számítanak fel „leg­jelentősebb” ügyfeleik­nek. Ezek pedig a nagy­­vállalatok és korporáci­ók. A magánszemély, aki nem tartozik ebbe a kategóriába, ennél még magasabb kamatot fi­zet. A Bank of Canada ér­velése az, hogy a maga­sabb kamatszázalékkal igyekszik megakadá­lyozni a kanadai dollár további érték­zuhaná­sát a nemzetközi pénz­piacokon. Ennek az el­méletnek van támogató­ja, de több az ellenzője. Abraham Rotstein, a University of Toronto közgazdaságtudományi fakultásának a profesz­­szora, így vélekedik: — A magas kamat­százalék növelni fogja a munkanélküliséget. A vállalatok (kis, közép és nagyvállalatok egy­aránt) nem lesznek haj­landók újabb beruházá­sokat végrehajtani, mert a bankoktól ezért felvett összeg kamatai túlságosan magasak és nem kifizetődőek. En­nek következtében, újabb beruházások hí­ján, egyre kevesebb munkaalkalom lesz. John Crosbie, a Prog­resszív Konzervatív párt kitűnő pénzügyi szakértőjének vélemé­nye: — Az egyre emelkedő kamatszázalék szükség­szerű következménye egy újabb gazdasági pangás lesz, amelytől egyébként is csupán egy lépésnyi távolságra va­gyunk. Marc Lalonde pénz­ügyminiszter válasza: — A kamatszázalék minden nyugati ország­ban emelkedik, az ame­rikai kamatszázalék emelkedése következ­tében. Egyszerűen, nincs mód arra, hogy a nyugati világ, de első­sorban Kanada, levá­lassza magát az ameri­kai közgazdaságtól. A szocialista Mitterrand meghökkentette a Kremlt A Kreml nagytermé­ben 140 vendég gyűlt ösz­­sze, hogy résztvegyen azon a díszvacsorán, amelyen a Szovjetunió hivatalosan fogadta és ünnepelte Francois Mit­­­terrand, francia elnököt. Az ünnepélyes hangulat érthető volt: Monsieur Mitterrand volt a legki­emelkedőbb nyugati ál­lamférfi, aki a Szovjet­unióba látogatott, ami­óta az elmúlt november­ben a NATO új rakétá­kat helyezett el a külön­böző nyugati országok­ban. A másik ok: Fran­cois Mitterrand szocia­lista és ezért, amint azt a TASS iroda egy alka­lommal írta, „alapjában véve a Szovjetunió állha­tatos barátjának tekint­hető.” A díszvacsora bebizo­nyította, hogy senki sem tévedhetetlen, még egy kommunista hírügynök­ség kommentátora sem. Az üdvözlő beszédet Konstantin Csernyenko tartotta, aki a Szovjet­unió elnöke, a szovjet Kommunista Párt főtit­kára és a szovjet hadse­reg legfőbb parancsno­ka. A beszédben Mr. Cser­nyenko mindenekelőtt a „két nemzet közötti” hagyományos „barát­ságra” utalt. A kifeje­zést senki sem vette ko­molyan, mert ilyen al­kalmakkor a protokoll előírja, hogy a szónokok „hagyományos barátság­ra” utaljanak. A későb­biek folyamán a szovjet diktátor azonban már bírálta a francia elnö­köt azért, mert támogat­ja azt, hogy a NATO or­szágokban amerikai ra­kétákat helyezzenek el. Ezután Monsieur Mit­terrand emelkedett szó­lásra. A francia elnök, akihez az asztalnál ülők közül intellektuálisan csupán Andrej Gromiko, szovjet külügyminiszter hasonlítható, tárgyila­gos, sima, jól megfogal­mazott francia monda­tokban beszélt. — Tisztában vagyok azzal — kezdte beszédét a francia elnök, — hogy milyen hatalmas áldoza­tot hoztak önök a Máso­dik Világháborúban, ahol húsz millió szovjet katona vesztette életét. Ki feledkezhetnék el er­ről? — Önök azonban gyak­ran nem látják a politi­kai realitást. A szovjet SS-20-as rakéták telje­sen felborították a nuk­leáris egyensúlyt Euró­pában. Volt-e erre szük­ség és miért volt erre szükség? — Kénytelen vagyok most emlékezni az 1975- ös helsinkii egyezmény­re, amelyet a Szovjet­unió megbízottai is alá­írtak és amely biztosítot­ta az emberi jogok tisz­teletben tartását. Álla­pítsuk meg mindenek­előtt: mindenfajta kor­látozása az emberi sza­badságnak, ellentmond ennek az alapelvnek. Ez az oka annak, amiért mi, nyugatiak, időnkint ke­mény szavakkal emlé­keztetjük önöket a hel­sinkii egyezményre. Ez az oka annak, hogy időn­­kint nyugtalanul látjuk, mi, európaiak azt, ami az egyes személyek ese­tében az önök országá­ban történik. Hyen eset például,­ Sakharov pro­fesszor esete. Mi törté­nik és mi történt ezzel a kiváló tudóssal és nagyszerű humanistá­val? Önök sohasem ad­tak erre kielégítő vá­laszt. A bankettnek 55 perc múlva víge volt. A ven­dégek meglehetősen hű­vösen, a szokásos udva­rias kézfogások mellőzé­sével távoztak. A ban­kettet követő napon Leo­nid Zamyatin, a Kreml szóvivője sajtóértekez­letet tartott a nyugati újságírók számára. Amikor a United Press International nevű ame­rikai hírügynökség moszkvai irodavezetője Sakharov felől kérde­zett, Zamyatin a követ­kező ingerült választ adta: — Mit akarnak ma­guk, amerikaiak? Az önök országában kétmil­lió munkanélküli van. Sakharov akadémikus jól érzi magát, dolgozik. Havi jövedelme 1,225 amerikai dollárnak megfelelő összeg, — mondotta Zamyatin. Később a lapok fény­képeket közöltek a Gor­­kyban száműzetésben lévő Sakharovról és fe­leségéről. Lehetetlen azonban megállapítani, hogy a fényképek auten­­tikusak-e és valóban most készültek és hogy valóban Gorkyban ké­szültek-e. Eltávozása előtt Fran­cois Mitterrand majd­nem két órás megbeszé­lést folytatott Cser­­nyenkóval. A megbeszé­lés után az újságírók számára mindketten hi­vatalos nyilatkozatot olvastak fel, amely sem­mitmondó. Monsieur Mitterrand végső nyilat­kozata az Agence Fran­­ce-Presse nevű francia hírügynökség moszkvai irodája számára: — A szovjet-francia kapcsolatok a jelen pil­lanatban, a legenyhébb kifejezést használva, hűvösek. A Kreml számára a ta­lálkozás legmegdöbben­tőbb tanulsága az volt, hogy nem minden nyu­gati szocialista — szov­jet rabszolga! fi Pinochet játszmát vesztett Csilében A csilei Legfelsőbb Bí­róság úgy döntött, hogy két politikai disszidens, Jaime Insuanza és Leo­­poldo Ortega, visszatér­het Cslébe és nem lehet őket megbüntetni. A határozat a második ilyen jellegű döntés volt a 11 éves katonai dikta­túra alatt és ez volt a második olyan bírósági határozat, amely szem­­befordult Augusto Pi­nochet elnök akaratá­val. Mielőtt a bíróság meghozta döntését, Pi­nochet értesítette a bírá­kat és kijelentette: nem kívánja a két száműzött hazatérését. A Legfelsőbb Bíróság nemcsak megengedte a két száműzött hazatéré­sét, hanem egyúttal leszögezte: Április 7-én történt száműzetésük törvényellenes és­„ön­kényes” volt. Ez volt a második eset, amikor Csile Leg­felsőbb Bírósága Pino­chet ellen döntött. Május 17-én a főbírák úgy ha­tároztak, hogy szabadon kell bocsátani a háziőri­zetből két olyan egyete­mi hallgatót, akik a San­ta Maria Egyetem cam­­puszán a Pinochet kor­mány ellen tüntettek. A bírósági döntések egyik érdekessége az, hogy a főbírák mindkét esetben a csilei alkot­mányra hivatkoztak. A második érdekesség az, hogy Augusto Pinochet mindkét esetben nem til­takozott. Nem beteg a dollár, csak gyengélkedik! Cliff Pilkey, az „On­tario Federation of La­bor” ügyvezető igazga­tója, a következőket mondta az újságírók­nak: — A kanadai dollár érték­zuhanása a nem­zetközi pénzpiacokon valójában jelentékte­len és lényegtelen. A kanadai dollár érték­zuhanása sokkal kevés­bé érinti az átlagpolgárt, mint a magas kamatszá­zalék, a kanadai dollár nem is olyan gyenge, mint amilyennek tűnik.­­ Az igazság az, hogy az amerikai dollárt túl­értékelik a nemzetközi pénzpiacokon. John Bulloch, a „Ca­nadian Federation of In­dependent Business” ügyvezető igazgatójá­nak a véleménye.­­ A kis és középvál­lalatok munkáját egyál­talában nem érinti a ka­nadai dollár érték­zu­hanása és az üzletembe­rek többsége szíveseb­ben lát egy zuhanó ka­nadai dollárt, mint ma­gas kamatszázalékot. Elaine Clifford, az „Irving Trust Company” (NYC) fő­közgazdásza: — Azt­­hiszem, hogy a kanadai dollár hosszú ideig meg fog állni az amerikai dollárhoz vi­szonyított 75 centes szín­vonalon. Meggyőződé­sem, hogy az amerikai kamatláb emelkedni fog, de a kanadai ka­matláb-emelkedés ko­rántsem lesz ilyen mér­tékű. A magyarázat egyszerű: amikor a ka­matszázalék magasabb Amerikában, mint Ka­nadában, az amerikai üzletemberek (és a nyu­gati világ üzletembe­rei) szívesebben fognak beruházásokat végre­hajtani Kanadában, mint Amerikában. Eh­hez viszont az kell, hogy a kanadai ipartermék versenyképes legyen. Egyáltalában nem bizo­nyos, hogy a kanadai dollár értékzuhanása káros Kanada számára. Mit tesz a külföld? A külföld különböző­képpen reagál az ameri­kai kamatláb emelkedé­sére, amely nem csekély problémát okoz a szabad országokban. Nyugat- Németország, Ausztria és Svédország is fel­emelte saját kamatszá­zalékát. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy ezek az országok — Ka­nadához hasonlóan—in­kább ezt a megoldást vá­lasztják, mint saját va­lutájuk csökkenését. A kérdés ezek után, persze ez: Miért zuhan a kana­dai dollár értéke a nem­zetközi piacokon a ka­matszázalék emelése el­lenére? A problémára vonatkozóan Turner mi­niszterelnök három érte­kezletet tartott minisz­tereivel. Az angol Nem­zeti Bank más megol­dást választott és úgy döntött: megengedi a fontsterling zuhanását, mert ez még mindig elő­nyösebb, mintha a ka­matszázalék emelkedik. A Bank of Canada igazgatója, Gerald Bouey, kijelentette: " A kanadai dollár el­jutott a mélypontra. A kamatszázalékot tovább kell emelni, annak érde­kében, hogy a kanadai dollár további értékzu­hanását megakadályoz­zuk. Mr. Buvey azonban nem adott választ arra, hogy a kamatszázalék állandó emelkedése mi­ért nem akadályozta meg a kanadai dollár ér­tékcsökkenését a nem­zetközi pénzpiacokon? Sőt, a legérdekesebb az, hogy a kanadai pénzügyi szakemberek sem tud­nak erre kielégítő vá­laszt adni. A magyará­zat valójában számos tényezőre vezethető vissza. Az alapvető ok: a Trudeau-adminisztrá­­ciók pénzügyi és gazda­sági politikája volt.

Next