Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-08-25 / 34. szám

r•x- 10. oldal Drága Zolikám.. Só Bernát Segíts rajtam,... bajban vagyok. Kérdések tola­kodnak elém, különös kérdések, és hasztalan kere­sem rájuk a választ.... Te mindig találékonyabb voltál, ügyesebb voltál és főleg optimistább vol­tál... Nagyon régen nem beszélgettem már veled. Ez évben 40 éve lesz, hogy együtt töltöttük azt az utolsó nyarat. Néhány hónap választott el min­ket a hadnagy-avatástól. Századunkat, a zárógya­korlatokra egy Cserhátszentiván nevű északma­gyarországi falucskában helyezték el. Mi ketten, özvegy Szekeres Jánosnéhoz, — Erzsi nénihez, — kerültünk szállásra. Az özvegységre való tekintettel a,, tiszta szoba” hitvesi dupla ágyát kaptuk meg, ahol nagyon jól kibírtuk egymást a rozmaringszagú hálóhelyen. Nem hányhattunk egymás szemére semmit. Én horkoltam, neked iz­zadt a lábad. Igaz, a horkolást én reggel befejez­tem és a te lábad tovább izzadt... Ennyi volt az én hátrányom. Míg mi a tiszta szobában laktunk, Erzsi néni és a két kicsi süldő leánykája a pitvar­ban húzódtak meg, és ezzel tettek eleget háborús kötelezettségüknek. Kellemes jóemlékű heteket töltöttünk az apa nélküli kis családnál. Esténként a szoba „légós’’-sötétjében két cigarettaparázs fé­nyénél álmodozva tervezgettük a csodálatos kato­­najövőt. Vasárnaponként ebédre Erzsi néni vendégei vol­­­­tunk, aki akkoriban a világ legizletesebb tejfeles­­­paprikás csirkéjét és csörögefánkját készítette. Ez- s­zel csak egyszer jártuk meg, de akkor aztán na­ i­gyon...­­ Esténként a főjegyző két lányának udvaroltunk­­ ártatlan lelkesedéssel, és egy kadarkás éjjelen­­ még szerenádot is adtunk nekik. Hálából ezért az­­ utolsó vasárnapon a mama ebédre is meghívott­­ minket. Ekkor történt a baj. Ez ugyanis egybe­­­esett Erzsi néni utolsó búcsúebédjével. Teljesen fe­­d­hetetlen volt bármelyiket is lemondani, így történt e meg, hogy azon a felejthetetlen vasárnapon fél­­ 12-kor megettük Erzsi néni csigatésztás húsleve-­lj­­ét, tejföles paprikáscsirkéjét és csörögefánkját.­­ Másfél óra múlva meg már ott ültünk a főjegyző- k­ék ebédlőasztalánál a két nevetőszemű lány kö­­k­zött, ahol csirkeaprólék leves volt az ebéd májga- a­luskával, töltött borjú és rakott palacsinta borsó- t­­dóval. Vöröslő nyakunkon az izzadságcseppek már­­ a májgaluska levesnél csörgedezni kezdtek. n Ha becsukom a szemem még ma is ,,látom” a­ tekintetedet Zolikám, mellyel rámnéztél, mikor az Iá ebéd végén „elárultam” hogy a rakott palacsinta el a kedvenc édességed, mire a mama boldogan kana­­ta­lazott ki még egy adagot a tányérodra, le Azon a búcsú délutánon kért meg Erzsi néni is. tú Annyira szívébe zárt minket, — mondta, — hogy szeretne a két lányával emlékül mindkettőnkkel le­­fényképeződni, mielőtt elmegyünk. És talán ké­sőbb a képet is elküldhetnénk... Sietve ünneplő ruhába öltözködtek és mindhárman fésülködtek hosszasan. El is készítettük a felvételeket a kis kertben a ház előtt, a háborús nyár nyíló virágai között. Ott álltunk mosolyogva mindnyájan, fel­váltva átölelve özvegy Erzsi nénit és két kicsi le­ányát. Csak éppen film nem volt a gépben, mert már a főjegyzőéknél „ellőttük” az utolsót, és a fa­luban nem árultak filmet. De azért mi faarccal végig játszottuk a gonosz játékot. Milyen is az ember...? Ez a jelenet most 40 év után is még mindig úgy fáj belül, mint az elvesz­tett háború... Sokáig nem tudtam mi történt azután veled Zo­likám, miután az arany csillag a gallérunkra ke­rült. Jó pár éve már Ausztráliában éltem, amikor hír érkezett rólad. Megtudtam, hogy kivándoroltál az Egyesült Államokba, ahol nem óhajtottál se telek­ügynök, se taxisoffőr, se milliomos lenni, hanem beálltál katonának. Legyőzött országból érkeztél, így tiszti képzettségedet még egy sovány káplári stráffal sem akarták észre venni. De ez nem za­vart téged. Önkéntesen bevonultál közlegénynek. Hogy akkoriban mi vezetett oda, azt ennyi év után is megértem... Mire a második káplári stráfot is kiérdemelted az inged ujjára, már választani is engedtek: el­mehettél két évre Nyugat-Németországba „meg­szállni”, vagy bizonytalan időre Koreába harcolni. Te az utóbbit választottad. Ott aztán már volt tisz­ti rangodat is kezdték egyre komolyabban venni. Végül így történt meg, hogy a koreai háború fegy­verszünetének a napján, amikor a JEEP, amin ült és akna telitalálatot kapott, te már főtörzsőr­­mesteri ranggal kerülhettél be az Egyesült Álla­mok hősi halottjainak sorába. Felsőbb parancsnokod személyes levélben írta meg szüleidnek, hogy szép katonai előmenetel, so­­kat igérő egyenruhás jövő állt előtted. Holttestedet a szokásos plasztik zsákban haza vitték, — Amerikába, — és temetés után a kopor­sódra borított csillagos lobogót Édesapádnak ad­ták, aki nyugalmasabb években MÁV állomásfő­nök volt Hajdúböszörményben. Aztán elnémultak a fegyverek a Yalu partján. A politikusok úgy érezték, hogy áldozatotoknak félig legalább meg lett az eredménye, mert az ország­ból Észak és Délkoreát sikerült csinálni. Később még több bajtársad került haza plasztik zsákban a Mekong partjáról. De ott már fél ered­ménnyel sem büszkélkedhettek a politikusok, mert Délvietnam végleg lekerült a világ térképéről. Azóta sok év eltelt, sok folyó partján haltak hő­si halált bajtársaid a föld különböző pontjain, szé­­pen hangzó nagy eszményekért, népek szabadságá­ért, önrendelkezési jogáért, de a lengyelek, ukrá­nok, litvánok, vagy a Csíkszeredái magyarok sza­badságáért folytatott harcban eddig még egyetlen amerikai katona sem vesztette életét, sem a Visz­tulánál, sem a Fertő Tó partján. Legutóbb a beiruti fedezékből kellett biztosabb vizekre menteni Oki­nawa hőseit, mert a békéért folytatott harcban ne­héz már kibogozni ki támogat kit, ki az ellenség és ki a jóbarát... ? Nem is merem ezt senkinek mondani Zolikám, neked árulom csak el, a cserhátszentiváni cigaret­tafényes estéink meghitt beszélgetéseire emlékez­ve: egyikünknek sem érkezett el a tervezett cso­dálatos jövő... Negyven év után nem tudok már hinni a televí­zió képernyőjére vetített nagy szavakban. Nem tu­dok hinni a hősi halottakban, akik a BEGA völ­gyében „az emberiség szabadságáért” esnek el, olyan orvlövészek golyójától, akikről nehéz lenne megállapítani, hogy melyik muzulmán frakcióhoz tartoznak... így élünk Zolikám. Évtizedek óta mindössze egy „értékes szavazat” lettem én is, aki kötelességtu­­dóan mindig a „jól megírt” szavazócédulát dobom be az urnába, valahányszor népek szabadságáról és önrendelkezési jogáról hallok szépen szónokol­ni... Egyik drága bajtársunk most emlékművet ké­szül állíttatni neked. Példaképül akarja tenni ifjú­ságunk elé életedet és halálodat. Megkért írjak valamit az emlékművedre... Most mégegyszer hozzád fordulok segítsége Ezek a kérdések tolakodnak elém és nem találom rájuk a választ... . . Mit írjak az emlékművedre...? Azt nem írha­­tom, hogy te megtetted a kötelességedet, csak azt mulasztották el, akik halálodért felelősséggel tar­toznak, mert évtizedeken át elodázták és elmulasz­tották megvalósítani az eszmét, amiért te életedet adtad... írjam azt, hogy feláldoztad magad a sza­badságért...? Kiknek a szabadságáért Zolikám...? A délkoreai népek szabadságáért...? Nyugatberlinért.. vagy Grenadáért...? Olyan világot élünk ahol gyakran hazudnak már a márványba vésett aranyló szavak is.. Csak a mi szívünkben élsz őszintén és igazán... Viszont látásra öreg fiú... _____________ MASTERCRAFT Electronics Inc. Custom Electronic Systems R • Burglar & Fire Aláms ► • Central Station/Police Hook Up K • Master Antenna & Closed Circuit T.V. T. • Telephone & Intercom Systems A [C • Apartment Intercom — Call Systems _*] A r< Díjtalan árajánlat & Magyarul is beszélünk. IVÁN GÁTI I 998-8406 P.O.Box 517 Glenview, 111.60025 J Jlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll....lllllllllllllllllllllllllll||||i||IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIK Madrid beszél... í atiiiiiiiiimiiiiiMiiiiHiiiiii IIIIIIIIIIIIIIIIII.IIIIIIIIIIIIK Malagától Mohácsig Rónai Zoltán Malagában, a spanyol Napsugár-part főváro­sában, majdnem 3000 fi­atal pályázott a városi rendőrség kiképző akadé­­miáján betöltendő 47 helyre, közöttük nem ke­vés egyetemi végzettsé­gű. Először testnevelési vizsgán kellett átesniük s máris elvérzett az ér­deklődők többsége: 1097- en jutottak tovább. Utá­na következett az „álta­lános műveltség” vizs­gája s ezzel tört ki a botrány. Ötven kérdésre kellett felelni, mégpedig úgy, hogy a helyes vá­laszt három megadott közül kellett kiválaszta­ni. Azoknak azonban, akik a kérdéseket kita­lálták, nagyon különös elképzelésük volt az ál­talános műveltségről, il­letve arról, milyen kak­­méra van szüksége a közlekedést útkereszte­ződéseknél irányító, a vásárcsarnokokat és piacokat ellenőrző, vagy idézéseket és egyéb papírokat kézbe­sítő városi rendőrnek. Hogy azt kérdezték, hány tagja van Malagá­ban a városi tanácsnak, az még hagyján. A többi 49 között azonban ilyen kérdéseket kellett (vol­na) megválaszolni: Hol él a „peripatus” nevű ízeltlábú? Mivel táplálkozik az alaszkai prémfóka? Mikor szüle­tett Olof Palme svéd po­litikus? Mi Madagasz­kár pénzegysége? Hol őrzik a Marsilia-táb­­lácskát? Mikor volt a­­ mohácsi csata? A kérdéseket, mint ké­sőbb megtudtuk, a váro­si rendőrség parancsno­ka (azelőtt fúvószeneka­ri zenész) állította össze „általános iskolai és gimnáziumi tankönyvek alapján, másik három úriember közreműködé­sével, illetve jóváha­gyásával, akik a Szocia­lista Munkáspártot, a Spanyol Kommunista Pártot és a jobboldali Demokratikus Néppár­tot képviselték. A „peripatus” nevű ízeltlábúra vonatkozó adatokat hiába keres­tem a 20 kötetes Salvat Lexikonban. Egy másik, sokkal nagyobb, a pót­kötetekkel a százat is elérő Espasa-Calpe Lexikonból ezután kide­rült, hogy ez a szelvé­nyes vagy gyűrűs, szá­razföldi féreg Ameriká­ban, Újzélandban és a Fokföldön honos. De ez az értesülés sem lett vol­na elegendő, hiszen a kérdés nem a földrajzi elterjedtségre vonatko­zott, hanem a természe­ti környezetére, melyről még ez az óriáslexikon is hallgat. Az említett táblácska ügyét sem sikerült még kiderítenem, pedig meg­kérdeztem több tanár­embert és kerestem-ku­­tattam a lexikonokban is, így még magam sem tudom, hogy ez a táb­lácska Marseille városá­val vagy pedig Marsigli olasz természettudóssal van-e kapcsolatban. A madagaszkári pénz­egységre vonatkozó kér­dést talán kapcsolatba lehetne hozni az idegen­­forgalommal, bár kötve hiszem, hogy sok turis­­ta érkezne a spanyol Napsugár-partra a Mal­­gas Köztársaságból. A mohácsi — vagy ahogy errefelé ejtenék, „moaxi” — csata évszá­ma az általános művelt­séghez tartozhatna Ma­gyarországon, még a­­nélkül is, hogy két té­ves felelet kíséretében megadják a helyes év­számot is. De Spanyol­országban? És még nem is említettük Haszdru­­bál pún hadvezért, Re­­cesvintus vizigót királyt és Julio Acostát, Costa Rica egykori elnökét, akik ugyancsak abban a megtiszteltetésben ré­szesültek, hogy bekerül­jenek az 50 kérdés kö­zé.(Haszdrubálnak és Recesvintusnak volt is köze az országhoz és bent lehet egyik-másik tankönyvben, a közép­amerikai elnökről azon­ban kötve hiszem!) A megbukottak felira­tot is intéztek a polgár­­mesterhez, aki kényte­len volt elismerni egyik­másik kérdés „szürrea­lista” voltát. A szocia­lista szakszervezet, az UGT helyi főtitkára „hü­lye kérdésekről” be­szélt, a Munkástanácsok malagai titkára pedig megállapította: a vizsga a pályázók iránti respek­­tus teljes hiányáról tett tanúságot. A városi rendőrségért felelős tanácsos kijelen­tette, hogy a felvételi vizsgának ezt a részét nem fogják megismétel­ni. Ezt a döntést ugyan nem lesz könnyű fenn­tartani, hiszen az ügy­ről hírt adott az egész spanyol sajtó. Másrészt pedig köztudomásúvá vált az is, hogy a város­háza kapujában szol­gálatot teljesítő rendőr egy szót sem tudott mon­dani a „peripatus ”-ról az őt megkérdező, eluta­sított pályázónak. Vi­szont mondani sem kell, hogy a felvettek hallani sem akarnak a vizsga megismétléséről. Azt az egyet viszont el kell ismerni, hogy 3000 pályázó közül bármilyen állásra a legalkalma­sabb 47-et kiválasztani nem könnyű. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! MfaSUnS­IMdtUk MŰTÉT Dr. umberstöbk, az opek­t lökés virtuózi művésze, barátságosan* in­tett a páciensnek: — Foglaljon helyet! Az elegánsan öltözött, kövérkés kis ember áhítattal bámult az orvosra: — «Nekem a legjobb helyeken ajánlották a doktor urat, mint a különleges gyomorműtétek legki­válóbb specialistáját. — Istenkém, azért van még né­hány kolléga... — mosolygott sze­rényen­ dr. Um­berstock. — Ugye, meg tetszik érteni, az ember nem szívesen veti magát alá egy műtétnek. De ha egyszer fel­tétlenül szükséges... —­­Milyen jellegű beavatkozásról lenne szó? — Kérem szépen, én egy úgyne­vezett nagymenő vagyok. A havi jövedelmem eléri a ... Szóval, le­kopogom, nincs okom a panaszra. Ehhez még hozzájön a mellékes, ami egyáltalán nem mellékes. Nyu­godtan mondhatom: a nagykerese­tű emberek közé tartozom. — Gratulálok. — Köszönöm. De nincs sok örö­möm a pénzben. Ha összetalálko­zom az ismerőseimmel, volt osz­tálytársaimmal, gúnyosan nevetnek és megkérdezik: „Minek töröd ma­gad? Minek az a nagy hajtás? Akármennyi pénzed van, akkor is csak egy reggelit, egy ebédet, egy vacsorát tudsz megenni.” Drága doktor úr, segítsen rajtam! Tessék nekem a gyomromat úgy... — Ne is folytassa — szólt közbe az orvos. — Holnap reggel befek­szik hozzám, és megcsináljuk a műtétet. A múlt héten végeztem hasonló operációt egy slágerszer­zőn, egy műanyagfeldolgozó kisipa­roson, egy belvárosi ruhaszalon tu­lajdonosán: ön, kedves páciens, né­hány nap múlva tizennégy ebédet is megeszik egy ültő helyében. Va­csorára pedig elfogyaszt negyven tojásból rántottét, két kiló gyulai kolbásszal, amelynek előre is jó ét­vágyat kívánok. — Köszönöm. Rendkívül hálás leszek — nyögte a nagymenő és boldogan kitámolygott a rendelő­ből. Közel a hegy csúcsához, a feny­veserdőben, halkan csobogó, hegyi patak mellett állt az erdőkerülő barátságos kis háza. István, a fia­tal , jóvágású férfi éppen négy hó­napja, hogy asszonyt hozott magá­val ide a rengetegbe. Egy este az erdőkerülő, hazatérvén a cserké­­szésből, fáradtan, éhesen nyitott be a kunyhóba. A kemencén jó illatú bableves fortyogott. Ám Edit, a szép fiatalasszony épp indulni ké­szült, kis batyuval a kezében. A férfi döbbenten bámulta, aztán re­kedten megszólalt: — Jól akarsz menni?. Itt akarsz hagyni ? Edit halkan, szomorúan vála­szolt : — »Igen. — Már nem szeretsz? — István, jobban szeretlek, mint valaha. — «Félsz itt az erdő közepén, egész nap egyedül, magányosan? — Cseppet sem félek. Mellettem vannak barátaim, a madarak, a mókusok. — És mégis el akarsz menni? — El. — De miért? Válaszolj, Edit! A fiatalasszony kitört: — Nem bírom tovább! Nem bírom tovább ezt az üde, ózondús, kristálytiszta hegyi levegőt! Pesti lány vagyok. Az életemből huszon­négy évet ott töltöttem Csepelen, Pesterzsébeten, Angyalföldön, az újpesti bőrgyárak közelében. Min­denütt korom, füst, szén-monoxid. Ezek a szagok, illatok hiányoznak nekem. István forrón magához ölelte asszonyát: — Nem engedték. Az életemnél is jobban szeretlek. Mindent megte­szek érted. Egy vegyipari üzemet építek ide az erdőbe. Füstölni fo­gok, rongyokat égetek... Úgy érezd majd magad itt, a fenyveserdő kö­zepén, mintha Pesten, az Illatos úton járnál. Bízol bennem, hiszel nékem, Edit? A fiatalasszony letette a batyut: — Ha így lesz, itt maradok mel­letted őreikre, István — mondta gyengéden és szerelmesen simult az urához.­ ­ A. VADONBAN - Valami Kovács urat keresnek a nézőtérről! HARMADOSZTÁLYÚ HOTEL - Parancsoljon, átadom a helyemet! Kisbabával a karján várja az asszony a börtön kapujában a sza­baduló férfit, aki garázdaságért három évet ült. — Ez a te gyereked? — csodál­kozik a férj. — Igen — csattan fel az asz­­szony. — De ha rendesen viselked­tél volna, éppúgy a tied is lehetne. — Hogyan tudtál egy egyszerű jónál segítségével kijutni a labirin­tusból? — kérdezték Thézeusztól. — Nem volt más kiütöm — vá­laszolt a hős. Az ügynök rábeszéli egyik ügy­felét, hogy kössön életbiztosítást. — Well — mondja az ügyfél —, de halál esetén gyorsan fizetnek maguk? A biztosítási ügynök arca felra­gyog: — Mi az, hogy gyorsan, uram? A napokban az intézet nyolcadik emeletéről leugrott az egyik ügyfe­lünk, s­ mikor a negyedik emelet­hez ért, a pénztárosunk kihajolt az ablakon és máris kezébe nyomta a pénzt... — Tudok egy isteni viccet, csak azt nem tudom, hogy elmondtam-e már neked... — Tényleg jó vicc? — Komolyan mondom... — Akkor biztos, hogy még nem mondtad el. — K­éshiv álmom volt — me­séli Kerekes egy ismerősének. — Képzelje, azt álmodtam, hogy egy zenekarban ülök és fújom a trombitát. — Valóban rettenetes álom... — Aztán amikor felébredtem.., kiderült, hogy valóban egy zene­karban ülök és trombitálok. A tizenhét éves Gézuka ál­landóan pénzért nyaggatja az, apját. — Édes Ram — mondja neki az apja —, vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a pénz. — Tudom — feleli a gyerek. — De ha ezeket a fontosabb dolgokat táncolni viszem, az is pénzbe kerül. A körorvos megérkezik a nyomorúságos farmra, hogy a család tizenkettedik gyerekét a világra se­gítse. — Vigyázhatna a jószágra — farmed a farmer­ra. — A hátsó udvaron majdnem elgázoltam egy kacsát. — Nem kacsa volt az, kérem — mondja csüg­gedten a farmer —, hanem gólya. Csak nálunk már térdig kopott a lába. TÖKÉLETES FÜRDŐRUHA — Ebben az a jó, hogy nem lehet Vihízni.­ ­"és akkor egy luxus Mercedesben elindultam a lejtőn felfelé.

Next