Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-10-20 / 42. szám
A „Nagy Vita” — semmit sem tisztázott Az első a hallgatóság előtt rendezett televíziós vita Ronald Reagan és Walter Mondale között megtörtént. A vitát a becslések szerint körülbelül százmillió amerikai polgár figyelte a televízión. A száz percig tartó vitában a vitázó felek — előzetes megegyezésük értelmében— csupán belpolitikai és gazdasági kérdésekről nyilatkoztak, a külpolitika egy második, hasonló jellegű vita tárgya lesz. A „Nagy Vita” voltaképpen semmit sem mondott és ennek okait a következőkben lehet összefoglalni: Maga a vita formátuma is szerencsétlen volt és mindkét fél számára kedvezőtlen. Három újságíró kérdéseket tett fel a feleknek, amelyekre azok két és fél percig válaszolhattak. Azután egy-egy percük volt az újságírók következő, azonos tárgyú kérdésének a megválaszolására, egy-egy percük volt ellenfelük válaszának a megcáfolására, végül pedig mindegyikük négy percet kapott arra, hogy a vita végén álláspontját összefoglalóan ismertesse. Ennek a formátumnak volt a következménye, hogy a vita apró darabokra tördelődött és egyik félnek sem volt megfelelő lehetősége sem saját álláspontja ismertetésére, sem ellenfele véleményének megcáfolására. A Reagan-adminisztráció gazdasági és pénzügyi politikáját például két és félperc alatt sem megfelelően támadni, sem megfelelően megvédeni nem lehet. A másik ok a három újságíró kiválasztása volt. Kezdetben a következő televíziós újságírók jöttek számításba: John Chancellor, David Brinkley, Walter Cronkite, Peter Jennings, Howard K. Smith, Tom Brokaw, Dan Rather, Rodger Mudd. Egyikük sem került a három kérdező újságíró közé, mert vagy Reagan, vagy Mondale ellenezte részvételüket, mert GDP, vagy demokrata-ellenesnek nyilvánította őket, így került sor, hogy három viszonylag jelentéktelen újságíró tegye fel a kérdéseket. A kérdések gyakran helytelenül megfogalmazottak és bizonytalanok voltak. Még ennél is szerencsétlenebb volt a vitavezető (moderátor) kiválasztása, aki Barbara Walters, az ABC nevű televíziós hálózat öregedő, állandó interjúvoló, politikailag gyakorlatlan „glamor girlje” volt. A vitában kezdettől fogva Mondale volt az aggresszor és Reagan meglehetősen ideges volt és válaszai bizonytalanabbak voltak, mint az emlékezetes Carter— Reagan vitában, ami érthető. Akkoriban Reagan egy hivatalban lévő adminisztrációt támadott, ebben a vitában saját hivatalban lévő adminisztrációját kellett megvédenie. Mondale legerősebb pontja, természetesen, a Reaganadminisztráció 200 billió dolláros költségvetési deficitje volt. Ebben a kérdésben, Reagan képtelen volt megfelelő módon megvédeni adminisztrációját. Ms. Walters időnként félbeszakította Mondalet. Mondale szükségszerű sikeres pontja volt az, hogy annak idején, választási kampánya alatt, Reagan megígérte, hogy a federális költségvetési deficitet csökkenteni fogja. Mondale következő pontja a Social Security volt. A Demokrata Párt elnökjelöltje hivatkozott arra, hogy 1980- ban Mr. Reagan bizonyos Social Security programok 25 százalékos csökkentését javasolta. Reagan válaszának lényege az volt, hogy az egész kérdés csupán a Demokrata Párt „megfélemlítési technikája”, aki eddig megkapta a Social Security-t mert megkapták — azok a jövőben is kapni fogják. Ezután következtek azok a kérdések, amelyekben a vitázók szemmel láthatóan kompromisszumot kötöttek. Az egyik ilyen probléma a magzatelhajtás volt. Az Elnök a republikánusok és a fundamentalista keresztények régi érvét ismételte; a magzatelhajtás nem egyéb gyilkosságnál. Mr. Mondale arra hivatkozott, hogy a magzatelhajtás egyéni, lelkiismeretbeli kérdés és a föderális kormánynak nem kell ebbe beleavatkoznia. A kérdést, a probléma kényes jellegére való tekintettel, egyik vitázó fél sem élezte ki és aligha valószínű, hogy azok akik eddig Mondáséval értettek egyet, vagy azok, akik eddig is Reagannal értettek egyet, a felhozott érvek következtében megváltoztatják állás-, pontjukat. Újabb kompromiszszum következett be a vallás és a kormányzat kapcsolatának a kérdésében. Mr. Mondale, támadta az Elnöknek azt a kijelentését, amely a GOP elnökjelölő konvencióján hangzott el és amelynek lényege ez volt: — A vallás és a politika elválaszthatatlan. A Demokrata Párt elnökjelöltje azonban rendkívül óvatos volt, mivel statisztikai felmérések bizonyítják, hogy ámbár az amerikai polgároknak több, mint a fele nem rendszeres templomlátogató, de 92 százalékuk ennek ellenére vallásos! Az Elnök is óvatos volt, mivel a probléma lényege alkotmányos kérdés és a GOP konvención tett kijelent,tését így módosította: — Híve vagyok annak, hogy a Fal a politika és a vallás között továbbra is megmaradjon. A vitázók gyakran kezdték nyilatkozatukat ezzel a szavakkal: — Egyetértek az Elnökkel, de... vagy pedig... Egyetértek Mr. Mondalevel, de... A kérdés, persze, az, hogy ha a vitázók egyetérte- nek egymással, valójá-ban miért vitatkoznak? A vitázók között túlságosan gyakori volt az „elvben” történő egyetértés és ezt a groteszk jelleget sem Barbara Walters, sem a három kérdező újságíró nem feszegette. A vita második felében Ronald Reagan kétségtelenül rendkívül fáradt volt , (amin nem csodálkozunk) és Mondale zárónyilatkozata ennek következtében lendületesebb volt, mint az övé. Az élvonalbeli televíziós újságírók egybehangzó véleménye szerint a vita második felében Reagan bizonytalan lett és fáradt volt és Mondale zárónyilatkozata éppen ezért, eredményesebbnek bizonyult. — Nem tartom valószínűnek, hogy a vita bárkinek a véleményét jelentős mértékben megváltoztatta volna — jelentette ki John Chancellor, az NBC nevű televíziós hálózat politikai hírmagyarázója és elemzésével a többi élvonalbeli televíziós újságíró egyetértett. Végezetül: gyakran felmerül a kérdés, hogy az amerikai sajtó és az amerikai televízió, amely általában és hagyományosan liberális, ennél a választási kampánynál miért nyíltan demokrata-ellenes? Megváltozott volna? Aligha! A válasz erre alighanem a következő: Az amerikai újságírók többsége most sem demokrata-ellenes, hanem kizárólag Mondale-ellenes. A liberális beállítottságú újságírók véleménye egyöntetűen az, hogy Mondale káros a Demokrata Párt szempontjából és Gary Hart, coloradói szenátor, sikeresebb lett volna Reagannal szemben és persze, az igazi demokrata vágyálom Mario Cuomo, New York állam kormányzója lett volna. Véleményükkel nagyon nehéz szembeszállni: Mondale négy esztendő óta készült arra, hogy pártja elnökjelöltségét megkapja és ez, a kampányra fordított óriási összegek következtében és ezért, mert organizációja jobb volt, mint Harté, megszerezte a Demokrata Párt elnökjelöltségét. Nagyon kevés kétség férhet azonban ahhoz, hogy a fiatalabb, lendületesebb, intelligensebb Gary Hart veszélyesebb lett volna Reagan számára, mint Walter Mondale. A „Nagy Vita” leglényegesebb jelentősége talán az volt, hogy Barbara Walters erre az alkalomra újra szőkítette haját. A „Time” nevű amerikai politikai hetilap legújabb felmérése szerint ez az amerikai polgárok véleménye Ronald Reaganról és Walter Mondáséról. A felmérés tisztán mutatja Regan előnyét. Who better demonstrates each characteristic? n Good communicator 69% 18% Good in times of crisis 65 19 Effective leader 63 20 Dynamic, exciting candidate 63 20 Avoid* gjvhg in to apecUJ-Int erest growi 49 23 Highly intelligent 38 25 Looks out for middle dess 38 42 Young and healthy enough for the job 27 51 Looks out for Interests of poor 24 62 A US Legfelsőbb Bíróság kilenc bírája közül öten 75 esztendősek, vagy annál idősebbek. Az A1 ... Kinevezésük Legfelsőbb Bíróság tagjait az Elnök ajánlja kinevezésre és a kinevezéshez a szenátus hozzájárulása Sír után a főbírák addig maradnak hivatalukban, amíg akarnak, életkoruktól függetlenül. Pozíciójuktól lehetetlen helyezéssel lehet őket megfosztani. Erre még az Egyesült Államok történetében nem volt példa. Egy Fehér Házba azonban, hogy a 75 esztendősnél idősebb főbirák némelyike nyugalomba vonul. Ha Reagan visszas „cotéhon íh feltétlenül konzervatív jogászokat fog javasolni a szenátusnak az új főbírói tisztségekre. Mondale em gatelmevik” főbirák nyilvánvalóan liberálisok lennének. Rendkívül lényeges ez, mert ámbár a főbirák nem hoznak terve . •• . .. a törvényt és „értelmezésük” ellen nincs fellebbezés. A képen a US Legfelsőbb Bíróságának főbíráia , 1 az Elnökkel együtt: O’Connor, Stevens, Blackman, Marshall, Rehnquist, Brennan, Reagan, Burger, a Legúy főbírája, White és Powell. Marcos diktatúrájánál újabb problémája: a katolikus egyház Néhány héttel ezelőtt Manilában, a Fülöp Szigetek fővárosában, sokezren tüntettek Ferdinand Marcos, a Fülöp Szigetek elnöke ellen. A tüntetést Marcos parancsára, a katonaság erőszakosan számolta fel, sokszáz letartóztatással, néhány halottal és majdnem száz sebesülttel együtt. A tüntetés felszámolása után közvetlen és éles, nyilvános vitára került sor Marcos és a filipino katolikus egyház vezetője, Jaime Sin kardinális között. Sin kardinális többek között, kijelentette: — A diktatúrát fel kell számolnunk. Ami a Fülöp Szigeteken történik, az a „legszégyenletesebb fasiszta, vagy kommunista parancsuralomra emlékeztet.” Válaszában Ferdinand Marcos azzal vádolta a kardinálist, hogy a filipino tömegeket „forradalomra bújtogatja”. Marcos azonban ezúttal viszonylagosan mérsékelt volt, ami érthető: az elnök-diktátor tudatában van annak, hogy Sín kardinális 40 millió filipino katolikus vezetője, a Vatikán teljes politikai és spirituális támogatását élvezi és befolyása legalább olyan nagy, mint Marcosé. Jaime Sin kardinális ezután újabb tüntetésre hívta fel a filipino dolgozókat, üzletembereket a Marcos-rezsim ellen. Az utcai felvonulásokon, amelyeket katolikus papok vezettek, 25.000 személy vett részt. Hónapok óta ez volt az első eset, hogy a filipino üzletemberek nyíltan szembeszálltak Ferdinand Marcossal. Marcos utasította a katonaságot és a rendőrséget arra, hogy ebbe az utcai tüntetésbe ne avatkozzék bele. A békés jellegű tüntetés minden zavaró körülmény nélkül zajlott le. A Reuter, angol hírszolgálati iroda értesülése szerint, az amerikai külügyminisztérium közölte Ferdinánd Marcossal: a római katolikus egyházzal való szembenállása „kényelmetlen” a Reagan-adminisztráció számára is és amennyiben tovább folytatódik, az Egyesült Államok kénytelen lesz „megfontolás tárgyává” tenni kapcsolatait a Fülöp Szigetekkel. Ezt a hírt viszont az amerikai State Department sem megcáfolni, sem megerősíteni nem hajlandó. Halálosak az indiai vallásos fesztiválok Indiában a közelmúltban két vallási fesztiválra került sor. Az egyik volt a hinduk Dussehra nevű vallási ünnepe, mely tíz napig tartott és a vallási ünnepség lényege: a fesztivál résztvevői a Jóság diadalát ünnepüik a Gonoszság felett. Ebben az esztendőben a Dussehra ideje egybeesett a mohamedán vallási ünnepséggel, melynek neve Moharram és ugyancsak tíz napig tartott. A Moharram résztvevői a békét és az „emberi egyetértést” ünnepüik, a hagyományok értelmében. Lehetetlen megállapítani, hogy a két vallási fesztivál résztvevői milyen komolyan vették saját vallásuk parancsait, tény azonban az, hogy a hindu és a mohamedán fesztivál felvonulói között számos esetben véres összeütközésre került sor. A „Press Trust of India” nevű indiai hírügynökség jelentése szerint az utcai közelharcokban nyolc személy meghalt, ötven megsebesült és a rendőrség több, mint 300 személyt letartóztatott a „közrend megzavarása” miatt. Ezzel a hivatalos indiai jelentéssel azonban ellentétes a Reuter nevű, angol politikai hírszolgálati ügynökség jelentése, amelynek New Delhi-i irodája szerint a halottak, a sebesültek és a letartóztatottak száma ennél sokkal magasabb. A Reuter jelentés utolsó paragrafusa: — A két vallásfelekezet véres harcai bizonyítják, hogy a hinduk és a mohamedánok nem tudnak és nem akarnak egymással együtt élni. Bárki is lesz India új miniszterelnöke, ezzel a kérdéssel szembe kell majd néznie. A jelen pillanatban majdnem lehetetlennek látszik, hogy választási győzelme esetén Indira Gandhi képes lesz megoldani ezt a problémát. Ami ennél is jelentősebb probléma: egyáltalában nem lehetetlen, hogy egy új állami választásból Mrs. Gandhi vesztesen kerül ki. A kérdés nem kevesebb, mint ez: bárki is lesz India miniszterelnöke, meg tud-e birkózni ezzel a problémával? A romantikus, a szabadságért küzdő India, Mahatma Gandhi Indiájának napjai elmúltak. Széthullik-e India a hindu—mohamedán ellentét következtében? Ki tudna erre válaszolni? Alighanem Indira Gandhi maga sem tudja a választ. ’ *J-A-X. ■*» '*-• • Miért látogat Gromikó a Fehér Házba? ) Akármit is mondogatnak egyesek, Gromikó nem azért látogatott el a Fehér Házba, hogy növelje Reagan elnök újraválasztási esélyét, vagy éppen ellenkezőleg, hogy csökkentse azokat. A szovjet külügyminiszter kizárólag a Szovjetunió kül- és belpolitikai érdekeit tartotta szem előtt, amikor elfogadta az Egyesült Államok elnökének meghívását, — fejti ki William Beecher a Boston Globe című amerikai napilapban, majd hozzáfűzi: a jelek szerint Gromikó ki akarja szimatolni, hogy milyen tervei vannak Reagan elnöknek a leszerelési tárgyalásokkal kapcsolatban. Ezenkívül a szovjet külügyminiszter be szeretné bizonyítani azt is, hogy Moszkva külpolitikája nem teljesen negatív. Erre különösen azért van szükség, mert a közép- és kelet-európai országok vezetői körében egyre erősödik az aggodalom a Kreml magatartása, nem utolsó sorban a Honecker és Zsivkov látogatás lemondásának kicsikarása miatt. A kelet-európai diplomaták egybehangzóan úgy vélik: Gromikó nem bízik Reagan elnöknek abban a többizben kifejtett szándékában, hogy javítani kívánja az Egyesült Államok kapcsolatait a Szovjetunióval. Mindazonáltal a kommunista tömb jólértesült körei úgy vélik: Gromikó eléggé pragmatikus ahhoz, hogy változtasson eddigi álláspontján, ha sikerül meggyőzni arról, hogy ez a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Szovjet részről újra meg újra hangsúlyozzák, hogy mindaddig nem hajlandók folytatni a tárgyalásokat sem a stratégiai, sem a középhatósugarú rakétákról, amíg a ’NATO vissza’ nem vonja kettős határozatát,i és hozzá nem kezd a már hadrendbe áltott amerikai középhatósugarú rakéták eltávolításához Nyugat-Európából. A kelet-európai diplomaták azonban éreztetik, hogy amennyiben Reagan elnök komoly engedményeket helyezne kilátásba az űrfegyverek és a stratégiai rakéták ügyében, akkor talán Gromikó is hajlandó lenne változtatni eddigi állásfoglalásán a genfi tárgyalásokkal kapcsolatban, — fejti ki a Boston Globe munkatársa, majd emlékeztet arra, hogy Hruscsov valamikor azt állította: ha utasítja Gromikót, hogy üljön rá egy jégtáblára, akkor a külügyminiszter addig fog azon ülni, amíg meg nem engedi neki, hogy felálljon róla. Azóta bizony sokat változott a helyzet — jegyzi meg az amerikai újságíró. Rámutat arra, hogy Gromikó ma már nem a legprominensebb külpolitikai tanácsadó a Szovjetunióban, hanem az ország külpolitikájának egyik eszmei atyja. Befolyása aligha marad el Csernyenkóé és Ustyinové m mögött, sőt egyes hírforrások szerint csupán Ustynovval osztozik a hatalmon, mert Csernyenkó egészségi állapota már nem engedi meg, hogy komoly szerepet játsszék a Szovjetunió irányításában. Sokan elképzelhetőnek tartják, hogy Csernyenkó halála esetén Ustynov és Gromikó maradna a nyeregben és mellőznék Gorbacsovot, jóllehet Nyugaton a Gorbacsovot tartják Csernyenko örökösének.. A pozíciót és a hatalmat nem szabad összetéveszteni a kommunista táborban, s folytatódik a helyzetelemzés az amerikai napilapban. A cikkíró a továbbiakban hangsúlyozza, hogy a Kelet-Európa szakértők mind a mai napig nem tértek napirendre Ogarkov vezérkari főnök menesztése fölött. Sokan úgy vélik: Ogarkovot nemcsak azért távolították el posztjáról, mert a polgári és a katonai vezetőség között kiéleződött az ellentét, hanem azért is, mert a vezérkari főnök a reformisták pártját fogta a régi gárdával, elsősorban Ustynovval és Gromikóval szemben. Tulajdonképpen biztosat senki sem tud arról, hogy mi folyik a Kreml falai mögött — mondotta egy kelet-európai diplomata, aki hozzáfűzte: egyelőre várakozó álláspontra kell helyezkedni, mert csak a további események bekövetkeztével lehet majd felmérni, hogy az eddigiek mit jelentettek, — olvashatjuk a Boston Globe című amerikai napilapban. A cikk szerzője befejezésül kifejti: a Fehér Ház szóvivői szerint Reagan elnök meg van győződve arról, hogy a Kremlben mindenki félreérti szándékait, mert a jelek szerint még mindig nem hiszik el neki, hogy valóban a két szuperhatalom közti viszony javítására törekszik. Ronald Reagan és Andrej Gromyko, szovjet külügyminiszter megbeszélése a Fehér Házban. Reagan szerint a találkozás „gyümölcsöző” volt, Gromyko viszont kijelentette: Reagan álláspontja az „amerikai imperializmus” újabb megnyilatkozása volt... . . FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak. __ a Chicago és Környéke Szerkesztősége