Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-13 / 15. szám

Ismét Európában (London) Nagy György Olvasóink nyilván nem lepőd­­ek meg azon, hogy ezt a cikkemet Európából írom. Talán emlékeznek rá, hogy minden tavasszal el szoktam menni az öreg kontinensre. Rendesen nővéremet látogatom meg, aki Párizsban él. Az idén utam kibővült, mert fiamat cége múlt szeptemberben London­ba helyezte, így őhozzá jöttem először. Az öreg Albion és né­pe különös világ. Kívül­állónak nehéz megérte­nie. Mindnyájunkban, akik a század elején születtek, még él az egy­kor oly hatalmas angol világbirodalom emléke. Nem felejtettük el azt a csodálatot sem, amely­­lyel Churchillnek és az angol nép emberfeletti erőmegfeszítésének hó­doltunk a második vi­lágháború alatt. Magam is angolmániának let­tem rabja ebben az idő­ben. De azóta sok minden történt, ami kirázott en­gem és valószínűleg sok más külföldi szemlélőt ebből a bámulatból. Jött mindenekelőtt az 1945- ös választás, amelyen az angol szavazók csúfo­san megbuktatták azt az embert, akinek egyedül köszönhették a háború megnyerését. Ennek te­tejébe Churchill helyé­be Attle-t tették meg mi­niszterelnöknek, akinél színtelenebb, alkalmat­lanabb személyt nehe­zen találhattak volna. Ekkor jutott eszünkbe először, hogy a régi „perfid Albion” kifeje­zés nem lehet egészen alaptalan. Ezután került sor a Brit Birodalom szinte erőltetett ütemben tör­tént feloszlatására. Tudjuk jól, hogy ebben az időben, Roosevelt kezdeményezésére és Sztálin segédletével, a „dekolonizálás” elve tombolt a világban. De ez nem volt ok arra a szinte pánikszerű kivo­nulásra, amelyben Lon­don járt elől a világban. Megrendítették az em­bert azok a kémbotrá­­nyok is, amelyek a leg­felső angol vezetésben napvilágra kerültek. Ezekből derült ki, mi­lyen mélyreható volt az angol társadalom de­­moralizálódása. Oszto­zott ebben a munkásság is. A háború alatt, bá­­mulatraméltóan visel­kedett, de utána egy­szerűen nem volt hajlan­dó keményen dolgozni. Egyik sztrájk a másokat érte, a szakszervezetek szélsőbaloldali agitáto­rok vezetése alá kerül­tek, az egykor virágzó angol nagyipar lema­radt a háború vesztesei, Japán, Németország és Olaszország mögött. So­rozatos gyenge kormá­nyok alatt az ország úgy gazdaságilag, mind poli­tikailag egyre lejebb csúszott. Azután jött Margaret Thatcher. Dinamikus vezetése alatt a falklan­­di háborúban még egy­szer fellángolt a régi di­­csőség szelleme, de a há­látlanság vele szemben is megnyilvánult: az oxfordi egyetem lesza­vazta a díszdoktorrá avatására tett javasla­tot, pedig ott végezte tanulmányait. Ilyenre eddig nem volt példa az ország történetében. Ugyanakkor a szénbá­nyászok majdnem egy évig tartó felelőtlen sztrájkja majdnem megbénította a gazda­sági életet. A font árfo­lyama felére esett. Ezek után az ember joggal teszi fel a kérdést, mi lehet a jövője egy olyan országnak, amely­nek lakói nem képesek alárendelni kis, helyi ér­dekeiket az országos, nemzeti céloknak? A vá­lasz erre logikusan csak negatív lehet. Azonban van az éremnek egy má­sik oldala is. Amint leszáll a repü­lőgép a Heathrow-i ha­talmas repülőtéren és az ember belekerül a lon­doni életbe, amidőn ta­pasztalja, milyen barát­ságos, segítőkész az át­lag angol polgár, ha az embert hatalmába kerí­ti az angol élet nyugod­­tabb üteme, akkor jó ér­zés vesz erőt rajta. Né­hány nap múlva azután, amidőn többet látott az országból, elbűvöli a mindig zöld angliai ter­mészet bája, a kisváro­sok barátságos hangula­ta, a patinás várak, kas­télyok, templomok, egyetemek régi nagysá­got hirdető varázsa, ak­kor a külföldi látogató­ban is újra felébred a rokonszenv az angol szellem, az angol élet­forma iránt. Azután még mindig vannak dolgok, amikben Anglia elől jár. London ma is Európa legna­gyobb városa, a City a kontinens pénzügyi köz­pontja, az ország kul­­turális élete virágzik. Angliában ka­pni ma is a legfinomabb gyapjú holmikat, ott készítik a legjobb férfiruhákat és cipőket, ott még tisz­telik a hagyományt, fog­lalkoznak a történelem­mel, értékelik a becsü­letességet, a tiszta jel­lemet. Ha mihozzánk magyarokhoz érzelmi­leg közelebb is áll a könnyebb, latin életfor­ma, el kell ismernünk hogy az angolban is van érték. Kár, hogy el­tűnőben van a világ más részein. FANNY — milyen Hajdanában mány volttá nyal. Kármán században írt ódon női név!. kötelező olvas- Fanni hagyomá- József XVIII. műve a kor szépprózájának legművészibb­ terméke, „nemcsak a kor hölgyolvasóinak ízlését kielé­gítő érdekes olvasmány, ha­'­nem elbeszélő irodalmunk tör­ténetének első remeke”. Euró­pa új fényes filmcsillaga e ré­gies nevet viseli. Fanny Ar­­danit új nőtípust személyesít meg, a kritikusok szerint „rej­telmes szépsége, különleges te­hetsége van”, „izgalmas arc, érdekes egyéniség”, „árasztja magából a sugárzó érzékisé­get”. Szomszéd szeretők című filmjét nemrég mutatták be nálunk. Rendezője Francois Truffaut azt állítja, hogy a szí­nésznő „olyan asszonynak tű­nik, mint aki ismeretlen or­szágból, nem tudjuk honnan­ jött”. Truffaut elfogult lehet,­ Fanny Ardant nemcsak a fel­fedezettje és hősnője; a mun­ka során közel is kerültek egy­máshoz. Társuk, gyermekének az anyja, s Truffaut az ő szá­mára írta a Szomszéd szere­tőket, mert a színésznő lénye, „idegensége, szemének olvasz­tó tüze” lenyűgözte őt. Az 1981-ben készült film azonban sajnos csalódást oko­zott Francois Truffaut-tól, a Négyszáz csapás, a Jules és Jim rendezőjétől, a francia új­hullám egyik vezéregyéniségé­től, a hajdani lázadótól többet­ várnak. A kiváló mesterség­beli tudással, műgonddal, vir­tuóz technikával készült filmi­­ melodráma. Témája a le­küzdhetetlen szerelmi szenve­dély. Sok kritikus közhelynek, túl könnyűnek, üresnek talál­ta. Hová tűntek Truffaut szen­vedélyes gondolatai, hová a világról, az emberekről alko­tott nézetei, hová a kísérletező kedve? A végzetes nőt Fanny Ardant személyesíti meg. A lélektani tanulmányt csak a két kiváló filmszínész, Fanny Ardant és Gerard Depardieu, a mai francia film csillagai mentik meg. Fanny Ardant három év alatt öt film főszerepét ját­szotta el, s ez elégnek bizon­­nyult ahhoz, hogy Catherine Deneuve, Isabelle Adjani mel­lé sorolják. A művésznő ná­lunk a Tengerparti hölgyek cí­mű tévéfilmsorozatban mutat­kozott be. S már akkor is fel­figyel­tek rá a nézők, ki ez a légiesen karcsú, fekete nő? Rendhagyó az életrajza is. 1949-ben született Saumurban, egy Loire-menti kisvárosban. Monacóban, egy zárdában ne­velkedett, majd az Aix-en- Provence-i egyetemen politi­kai tudományokat hallgatott. Diplomatának készült, a lon­doni francia nagykövetségen kezdte pályafutását. A brit fővárosban ébredt rá, hogy tévúton jár, de még nem ké­ső. Meglepő a pályamódosítá­sa: beiratkozik egy színiisko­lába. Két évig tanul­, közben vidéki repertoárszínházakban, klasszikus darabokban lép fel. Kislánya születik, immár két emberről kell gondoskodnia, Lourmel most tízesztendős, de Fanny Ardant senkinek sem­ árulta el, ki az apja. Szigorúan szétválasztja a magánéletét és a munkáját, a riporterek ki­váncsiskodó kérdéseire sem ad választ, soha­„Játszani akartam. Mindegy, hogy három, vagy hétszáz em­ber előtt lépek fel Ha nem szerepeltem, boldogtalannak éreztem magam. A siker sem izgatott” — idézi a színésznő szavait a Brigitte című lap. Már országszerte ismert és nagyrabecsült színésznő, ami­kor a televízió a Tengerparti hölgyek főszerepére szerződte­ti. A televíziós filmsorozat, majd filmjei végül meghozták a világhírt Visszavonultan él, néhanap­ján meglátogatja a barátait. Figyelmét a munkára és a lá­nyaira összpontosítja. Ha né­hány perc szabad ideje van,­ olvas. Partnerei —­­ Trintignant, Gassman, Delon, Depardieu — elevenségét, vitalitását, lelke­sedését, humorát is értékelik." Katherine Hepburnre emlé­keztet, mondják, klasszikus és modern szerepekben, legyen­ az Strindberg Júlia kisasszo-­ nya, Tolsztoj Karenina Anná­ja vagy korunk asszonya — egyaránt otthon érzi magát. Legszívesebben szűk fekete szoknyában jár, kicsit régimó-­­dinak tűnik, a harmincas évek div­atstílusát kedveli. De régi-­­módisága valójában kihangsú­lyozza modernségét. Klasszikus szépségnek nem mondható —, széles, nagy száj, erős arccsontok —, mégis van benne valami varázslatos. Hosszú lábú, kezű, az átlagnál magasabb, 170 cm, mégis rendkívül nőies. A nagy fran­cia nőmagazinok címlapjáról­ tekint ránk. „Fanny Ardant: A Nő, nagy N-nel”. Bat . szere­­­tik benne. A szilágyi Truffaut beállít egy jelenetet — Trintignant és Fanny számára szereli a „régimódi” rókákat A szovjet ipari kémkedés kézikönyve A moszkvai állami technológiai és kutató bizottság, új osztályt létesített, amelynek ki­zárólagos feladata, hogy meggyorsítsa és növelje a nyugati technológiára vonatkozó információk gyűjtését. Azt szinte mondani sem kell, hogy ennek az új osztálynak az élén KGB tábornok áll. A szovjet titkosszolgá­latot a könyv tanúsága szerint gyakorlatilag szinte minden érdekli, ami kapcsolatban áll a nyugati technológiai fejlődéssel. Természe­tesen előtérben állnak a katonai szempontból­­ értékesíthető informá­ciók. De érdekli Moszk­vát az elméleti fizika, a lézersugarakkal fog­lalkozó tudomány és ter­mészetesen az atom­technológia. A felsoro­lásban prominens helyet kaptak a rakétatechno­lógiai cikkek, mindenek előtt mikroelektronikai egységek, amelyeket in­terkontinentális rakéták irányításában használ­nak, valamint radarbe­rendezések, tengeralatt­járók és tankok tűzfegy­verei és azok a nagytel­jesítményű minicompu­terek, amelyek az űrku­tatásban használatosak. De a katonai természe­tű műszaki berendezése­ken és árucikkeken túl látszólag ártalmatlan polgári rendeltetésű gyártmányok is szere­pelnek a jegyzékben, így például nagytelje­sítményű és hosszú élet­tartamú akkumulátorok és mezőgazdasági trak­torok hidraulikus rend­szerei. Ebből a két utób­bi tételből szakértők arra következtetnek, hogy a szovjet hadsereg­nek nehézségei vannak a teherautók és tankok rendkívül hideg időben történő beindításával és ehhez van szükségük a nagyteljesítményű ak­kumulátorokra és a hid­raulikus rendszerre. A rendkívül tanulsá­gos felsorolás azt bizo­nyítja, hogy a Szovjet­unió még mindig messze elmaradt a nyugati tech­nológiai és technikai fejlődés mögött és ügy­nökeinek feladata most nem annyira katonai jel­legű adatok szolgáltatá­sa, hanem olyan beren­dezések és árucikkek megszerzése, amelye­ket a nyugati országok nem adnak el a Szovjet­uniónak, éppen, mert azokat Moszkva katonai célokra hasznosíthatja. Van a jegyzék egyik fejezetében egy olyan ál­talános irányelv, amely szerint minden szovjet ügynöknek a listában tartalmazott tételek kö­zül évente legalább né­gyet be kell szereznie. Ebben az esetben dicsé­retre és gyors előmene­telre számíthat. Európába utazók figyelem! Autót bérelhetnek, vagy vásárolhatnak AUTO-BENKŐ-nél. Tulajdonos: Dr. Benkő Zoltán Minden európai gépkocsi kapható! Mercedes, Porsche, vagy VW kocsikat rendelésre azonnal szállítunk az USA- ba, vagy Kanadába. Minden üzletkötés előtt levelezés ajánlatos. Várjuk a repülőtéren­ és szállásról gondoskodunk. Levelezési cím: Dr. Benkő Zoltán, P.O. Box 144, München 1, West-Germany lakás 08021/7150 v. 089/188 692 (este, vagy kora reggel) napközben: 15-50-40 v. 141 30 30 Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége ­ Mi az igazság a Jalta körül? Varga László Február 11-én volt 40 éve, hogy Jaltában, a Livadia palotában, Churchill, Roosevelt, Sztálin a Három­hatal­mi Egyezményt aláír­ták. Az Egyezmény hét és fél oldalon, kilenc feje­zetben tárgyalja Német­ország, Lengyelország, Jugoszlávia, a felszaba­dult Európa és az Egye­sült Nemzetek ügyeit. A három aláíró a fel­szabadított Európára ki­jelentették, hogy: „Az Atlanti Óceán­i Alapokmány elveit szem előtt tartva, minden népnek joga van, hogy maga vá­lassza meg azt a kor­mányt, ami alatt élni akar... A felszaba­dított népek, először ideiglenes kormányo­­kat alakítsanak és utána a lehető leg­gyorsabban, szabad­választás útján ala­kuljanak meg a nép­nek felelős kormá­nyok.” A fent idézett rész korszerű, világos, félre­érthetetlenül szabadsá­got és függetlenséget biztosít. Mégis, a második há­ború utáni nemzetközi szerződések közül a leg­többet vitatott, és az el­múlt négy évtizedben a hullámok körülötte nem­hogy nem csendesedtek el, évenként újult erő­vel felviharzanak. Sokan hirdetik, hogy az idézett szöveg, nem más, mint egy fedezet­len váltó, mert van egy titkos záradéka, amivel a Vasfüggöny mögötti népeket eladták, oda­dobták Sztálin lábai­hoz. Amerikában, sőt Európában csoportok, egyének követelik, hogy Anglia és Amerika a Jaltai Egyezményt nyil­vánítsa hatálytalannak. Ezzel szemben Ameri­ka alelnöke, az emléke­zetes bécsi beszédében — 1983. szeptember­­ 21-én, — ezt mondta:­­ „Engedjék meg, hogy amilyen világosan csak lehet, kijelentsem: Jal­tában Európa kettéosz­tására, vagy érdekszfé­rák felosztására nem volt megegyezés. .Ellen­kezően, a három Nagy­hatalom a felszabadí­tott területekért közös felelősséget vállalt.” Hol az igazság? Józanul elképzelhetet­len, hogy Churchill oda­adta Sztálinnak Len­gyelországot, amiért há­borúba mentek és mér­hetetlen véráldozatot hoztak. De még Magyar­­országot sem, amelyre Churchill 1944. október 9-én, Moszkvában, a hí­res cédulamegegyezés­sel, 50 %-os érdekeltsé­get igényelt, amit Sztá­lin el is fogadott. Képtelenség arra gon­dolni, hogy Roosevelt Churchill háta mögött külön szerződést kötött Sztálinnal. Különben en­nek sehol semmi nyoma nincs. Nem volt! De nem kellett, mert Sztálin­nak nem volt szüksége semmiféle titkos szerző­désre. Ő 1945 február­ban már tudta, hogy amit akar megkapja. Kitől? Az Egyesült Nemze­tek irattárban, a jaltai rátok között kutatva, meglepő adatokra buk­kantam. A jegyzőkönyvekben a Churchillen, Roosevel­­ten és Sztálinon kívül mindazokat, felsorol­ják, akiknek Jaltában fontos szerepük volt. Az angolok névsora Eden­­nel kezdődik, a Szovjet­unióé Molotovval. Nem érdektelen megjegyez­ni, hogy a Jaltában résztvevők között, ma már csak egy diploma­ta él, aki akkor, és ma is aktív: Gromikó. Az amerikaiak közül az élen Stettinius kül­ügyminiszter nevét ol­vassuk, és utána még hatot: Hopkins az el­nök tanácsadója, Byr­nes a Mozgósítási Osz­tály vezetője, Harriman amerikai követ, Matt­hews az európai osztály vezetője, Bohlen a kül­ügyminiszter helyette­se. Ez öt. A hatodik: a külügyminisztérium Kü­lönleges Politikai Ügyek osztályának igazgatója, Alger Hiss. Hiss valóban különle­ges ügyeket intézett. De nem hazája, Amerika, vagy Európa szabadsá­ga, érdekében, hanem a Szovjetunió javára. Hiss Jaltában rendkí­vül aktív volt, a liberális sajtó és demokraták kedvence, a jövő külügy­minisztereként emleget­ték, amíg a Nixon-bom­­ba a közéletből ki nem repítette. Nixon képviselősége idején, mint az Ameri­­ka-ellenes Bizottság el­nöke bulldog szívósság­gal Hiss kémkedését le­leplezte. Hajmeresztő tények láttak napvilá­got! Hisst hazaárulás miatt nem lehetett vád alá helyezni, mert cse­lekménye elévült. (Ez is az amerikai igazság­szolgáltatás egyik fin­tora: a hazaárulás ha­marabb elévül, mint egy 100 dolláros tartozás.) Viszont Hiss a Grand­­jury előtt valótlant mon­dott és ezért, hamis es­kü miatt 5 évi börtönre ítélték. Meggyőződésem, hogy Nixon nem az ostoba Watergate ügy miatt bu­kott meg, — bár nem vi­selkedett férfiasan, — hanem a liberális sajtó kamatostul visszafize­­ ­­ tett Hiss leleplezéséért. Mert ők nem felejtenek, csak várnak. Aki ismeri a nemzet­közi konferenciák eljá­rását, az tudja, hogy a döntések felül születnek, de a végrehajtása közé­pen és alul zajlik. A hangsúly középen van, ahol a döntések módosí­tására, lassítására, sőt szabotálására is van le­hetőség. Hiss középvonalon dolgozott, jelentős ha­tásköre volt, aminek megvilágosítására az iratok között talált aláb­bi „top-secret” okmány jó bizonyíték. Jaltában az Egyesült Nemzetek megalakítá­sában is megállapodtak és a meghívandó orszá­gok számában is, 48- ban. Az amerikai dele­gáció Washingtonba visszaérkezve, Stettini­us meglepetve olvasta, hogy a Szovjetunió nem egy, hanem „három or­szággal” kívánja magát képviseltetni: Szovjet­unió, Ukrajna és Fehér- Oroszország. Azonnal tiltakozott a washingto­ni szovjet követnél, Gro­­mikónál, minden ered­mény nélkül. Erre Stet­tinius megkérte az elnö­köt, hogy azonnal küld­jön Sztálinnak táviratot, hogy a jaltai megegye­zés értelmében az Egye­sült Nemzetek 1945 jú­niusi San Franciscóban tartandó ünnepélyes megalakítására a Szov­jetunió csak egy dele­gációval érkezhet. A táv­irat elkészült, (a szöve­ge az irattárban olvas­ható) és végrehajtás vé­gett Hissnek átadták. — Hiss azonnal egy ellen­memorandumot írt, amelyben aggodalmát kifejezte, hogy: „a mai időben sokkal fontosabb kérdések is vannak és nem tartja helyesnek, hogy Sztálint, aki szá­mos táviratot kap, most ezzel zavarják . A táv­irat nem ment el, és a Szovjetunió San Fran­ciscóban, mint a legné­pesebb delegáció, 50-en érkeztek, a Szovjetunió, Ukrajna és Fehér-Orosz­­ország képviseletében. A jaltai iratok között nyoma van, hogy Hiss a beszélgetésekről, ülé­sekről jegyzeteket készí­tett, amik a külügymi­nisztériumban irány­adók lettek. Elképzelhe­tő, hogy Hiss, akinek olyan jelentős hatáskö­re, vagy inkább hatalma volt, hogy Amerika el­nökének a táviratát megtorpedózta, milyen befolyással volt a kül­­ügyre és az „irányelvei” merre mutattak. Ezt a munkát azonban nem végezhette egye­dül. Lehetetlenség. Munkatársainak felette­seinek tudni, de legalább is sejteni kellett, hogy Hiss kinek dolgozik és mi süti. Ez az a szellem, amely Jaltát a helyes irányból kisiklatta, és 110 millió szabadságra vágyó polgárt rabságra ítélt. Ezt Sztálin, Jaltá­ban már tudta! Amerika alelnöke — végre — a bécsi beszé­dében a Vasfüggönyt megrázta, ami a hazai­akban reményt, a kom­munistákban zavart kel­tett. Nekünk ezen az úton kell tovább menni. Nem Jalta eltörlését, hanem a Jaltai Egyez­mény végrehajtását kell követelnünk. Elsősor­ban Amerikában, a ma­gyar republikánus ve­zetőknek, akik elég jó helyeket harcoltak ki, kérniük kell, hogy az ígéreteket tettek is kö­vessék. Váljon valóra a Jaltai Egyezmény és a Szovjet­unió vonuljon ki Ma­gyarországról és a nép „maga válassza meg azt a kormányt, ami alatt élni akar”... 9. oldal

Next