Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-26 / 43. szám

A német egységesítés Nagy György Sztálinnak két zseni­ális politikai húzása volt a második világhá­ború végén: az egyik Németország kettéosz­tása volt, a másik az, hogy a lengyel határt Nyugatra tolta, úgy hogy ne lehessen köze­ledés Lengyelország és Németország között, az elsővel elérte, hogy Európa szívén vasfüg­gönyt húzzon át, amely megosztotta az egész kontinest. Kezdetben olyan nagy volt a németgyűlölet Nyugat-Európában, hogy senki sem törődött Né­metország kettéosztásá­val, sőt örültek neki leg­alább nem lesz többé „német veszély”. Első­nek Adenauer hívta fel a világ figyelmét arra, hogy ez a természetel­lenes helyzet milyen sú­lyos következmények­kel jár egész Európa jö­vőjére nézve. Ő állította fel az elvet, hogy Bonn soha sem ismerheti el a németség megosztottsá­gát és hogy a nyugat­német politika legfonto­sabb politikai célja Né­metország egyesítése. Az ő életében a többi nyugati hatalom is elv­ben elfogadta ezt a kon­cepciót, de anélkül, hogy bármilyen kezdeménye­zést tett, vagy támoga­tott volna annak meg­valósítására. Moszkva viszont gyor­san cselekedett. Felépí­tette a berlini falat és mintacsatlóssá tette Ke­­let-Németországot. Hruscsov Magyaror­szágon 56 után megen­gedte a gulyáskommuniz­mus bevezetését, Nyugat- Németországot viszont saját bomlasztó hatal­ma faltörő kosává épí­tette ki. Pankowban (Kelet-Berlin) megszer­vezte a világ egyik leg­eredményesebben mű­ködő kémközpontját, amely elárasztotta Nyu­­gat-Németországot kommunista ügynökök­kel. Ugyanakkor mun­kába állította az ala­posságukról amúgy is híres, főleg porosz né­meteket, hogy felépítsék a kommunista világ leg­erősebb ipari hatalmát. Moszkva propaganda­gépezete ezenkívül tel­jes erővel ráfeküdt arra, hogy minél több nyugat­német politikust nyer­jen meg a maga céljai­ra. Legnagyobb fogása Willy Brandt megnyer­gelése volt. Ez az em­ber, egy német politikus megállapítása szerint „már mint kancellár mindent megtett, amit tőle az oroszok kértek. Szerződéseket írt alá, megindította hírhedt „Ostpolitik”-áját és pa­­pagájy módjára szajkózt­­a a Kreml Amerikaelle­­nes szólamait. Ennek fe­jében azt kapta, hogy a kelet-németek kémet csempésztek irodájába, ami miatt le kellett mon­dania. De mint­ha csat­lós, Brandt nem tanult ebből a leckéből sem és a nyár elején újra Moszkvába látogatott, ahol több órán át foly­tatott titkos tárgyaláso­kat Gorbacsovval. Vagyis Moszkva né­met politikája rendkí­vül eredményes volt. Viszont idővel az a kü­lönös helyzet állott elő, hogy a kelet-németek túlteljesítették a nor­mát: gazdaságilag oly erősek lettek a KOME­­KON-on belül, hogy az már nem tud meglenni nélkülük és a KGB is nehezen bírná ki panko­­wi alvállalatának le­válását. A Kreml törö­köt fogott, amely nem engedi őt. Kisebb mértékben ez a helyzet alakult ki Nyugat-Európában is. Bonn, ha politikailag n­em is, de gazdaságilag olyan erős, hogy Kelet- Németországgal való egyesülése esetén telje­sen dominálná az Euró­pai Közösséget. Ezt sem Párizs, sem London, sem Róma nem látná szívesen. Vagyis a két Német­ország demokratikus formában való egyesíté­­­­sét nemcsak szovjet részről ellenzik a le­hető legélesebben, de nyugati részről sem tá­mogatják. A németek túl jók úgy Moszkva, mind Nyugat-Európa számára. Viszont egy­séges Németország nél­kül nincsen egységes Európa, nincsen felsza­badulás a Vasfüggönyön túl és nem lehet tartós béke a világon. Levél egy hazatelepült nyugdíjastól Kedves Barátom, hát ahogyan megígér­tem neked, időnként je­lentkezem, hogy tudd, hogyan él egy amerikai nyugdíjas, a Social Secu­rity dollárjaiból, Ma­gyarországon. Jól emlékszem, hogy egy évvel ezelőtt, ami­kor mondtam neked, hogy visszavándorolok, akkor te azt mondtad, majd meg fogom bánni, mert aki több, mint har­minc évet töltött Ameri­kában, az már nem tud­ja megszokni a mai ma­gyar életformát. Hát öregem, csak any­­nyit mondhatok neked, hogy vettünk egy kis la­kást, két szobás, ami nem azt jelenti, hogy „two bedrooms”, mint Amerikában, hanem van egy kiselőszoba, konyha, fürdőszoba, WC-vel és két szoba, nem túl nagy, de ne­künk, két nyugdíjasnak, pontosan elég. Legalább nem kell nagy felületet takarítania a feleségem­nek. Telefonunk is lesz rövidesen, tudod itt a te­lefon más, mint Ameri­kában, vannak akik öt év óta várnak arra, hogy bevezessék, de ezt meg kell érteni, a technikai fejlődés Magyarorszá­gon még nem áll olyan fokon, mint Ameriká­ban. Szerencsére az ut­cánk sarkán van egy te­lefonfülke, azt szoktuk használni, ha telefonálni akarunk. Most két nap­ja például, remek álla­potban van, előzőleg Vajda Albert ugyanis három hónapon át hiányzott róla a kagy­ló, mert huligánok le­vágták. Most azonban a posta helyreállította és felszerelt új kagylót. Re­méljük, hogy rövidesen a tárcsát is belehelye­zik a készülékbe, — mert az egyelőre még hiány­zik — és akkor tudunk majd telefonálni is. De ez igazán semmi­ség. Maga a lakás na­gyon kedves, most már az ablakokat is ki tud­juk nyitni, mert amikor egy évvel ezelőtt beköl­töztünk, akkor az ablak­keretek bedagadtak és emiatt nem nyílt az ab­lak. Ilyen apró kis hibák mindenhol vannak a vi­lágon. Amerikában ilyen esetben hív az ember egy javító céget és az dollárért megjavítja. Magyarországon is pon­tosan ez a helyzet. Itt is mindent megtesznek dollárért. Az amerikai dollár­nyugdíjamért olyan sok forintot kapunk, hogy nem merjük bevallani a teljes összeget itteni barátainknak. Minek irigykedjenek még job­ban, nem igaz? Azt kérdezted leg­utóbbi leveledben, ho­gyan élünk? Mondha­tom neked, hogy nagy­szerűen érezzük magun­kat. Amíg Amerikában éltem, állandóan kíno­zott a honvágy, magyar tájat akartam látni, ma­gyar ételeket akartam enni! Amióta vissza­települtem Magyaror­szágra, azóta ezek a vá­gyaim teljesültek. Igaz, hogy vigyáznom kell ar­ra, amit eszem, mert a gyomrom elszokott a zsí­ros ételektől, úgy, hogy ha vendéglőbe me­gyünk, akkor nem me­rek sertéspörköltet ren­delni, mert csepeg a zsírtól. Dehát nem a gyomráért él az ember, Amerikában csirkét et­tem, meg marhasültet, hát ezeket itt is meg­kapom és legalább nem jön rám eperoham a túl zsíros magyar ételek miatt. Ami a magyar tájat illeti, hát abból kivettem a részem. Voltunk há­rom napig a Balaton mellett, rengeteg az új épület, majdnem min­den be van­­építve, úgy hogy a tájból éppen csak hogy lát valamit az em­ber. De ez se baj, mert­ az alatt az egy év alatt, amióta amerikai nyug­díjas vagyok Magyar­­országon, négy hetet töltöttünk a bolgár ten­gerparton, azután el­utaztunk egy hat­hetes IBUSZ körutazásra: Moszkva, Leningrád, Szocsi, Tbiliszi. Amikor visszaértünk Budapest­re, befizettem egy cseh­szlovák-keletnémet út­ra, három hétig voltunk el, utána ismét vissza a mi kis otthonunkba Bu­dapestre, ahol három napot töltöttünk, mert akkor repültünk Kubá­ba, ugyanis az IBUSZ- nál sok-sok forintért le­hetett kubai utat rendel­ni, négy hét, Havanná­ban, luxus­hotelben, lá­togatás a cukornád ül­tetvényeken és a kubai szivargyárakban. Tegnapelőtt értünk vissza és most azért írok Neked, hogy meg­kérdezzem: alkalmas lenne-e Nektek, ha a jövő héten megláto­gatnánk Benneteket? Úgy tervezzük, hogy három hónapig marad­nánk az Egyesült Álla­mokban, ebből két hétig a sógornőnknél laknánk Wisconsinban, egy hé­tig pedig egy jó bará­tunk házában Virginiá­ban, úgy hogy a Ti­ven-i­dégszerető otthonotok­ban nem lennénk tovább csak nyolc-kilenc hétig. A repülőjegyünket már megvettük forintban, úgy hogy nem lehet visz­­szamondani, de biztosra vesszük, hogy nem oko­zunk Nektek semmiféle kényelmetlenséget, az a nyolc-kilenc hét gyor­­­san elmúlik és akkor mi már ismét visszarepü­lünk a mi hőnszeretett Budapestünkre, hogy él­vezzük mindazt a jót, amit a mai magyar rendszer nyújt egy dol­lár-nyugdíjjal rendel­kező amerikai állam­polgárnak, akit haza­hajtott a honvágy... és emiatt, ha csak lehet, gyorsan elutazik kül­földre. A közeli viszontlátá­sig azzal zárom levele­met, hogy előre is köszö­netet mondunk a szíves vendéglátásért. Monda­nom sem kell, hogy ha Ti ellátogattok Buda­pestre, akkor termé­szetesen rendelkezés­­tekre áll... a budai Hil­ton, vagy a dunaparti Fórum, mindkettő iga­zán jó szálloda. Sokszor ölel Hazatelepült Barátod BilPs and Tony’s Auto Repairs • Tune-ups • Mufflers • Complete engine service • Brakes and front end. LASSÚ VILMOS és RESCH ANTAL 4338 N. Kedzie Ave., Chicago, 11.60618 PH: (312) 588-0739 Attica Body Shop, Inc. roMPLETE AUTO REBUILDING . BODY AND FRAME ALIGNMENT SYSTEM PHONE: 588*0730 Ted 4340 N. KEDZIE AVE. CHICAGO. ILL. 60618 Precision Collision Repair Chief E-Z-Liner Systems CHIEKBÍ FÁY FERENC Összegyűjtött versei 668 oldal. Ára: $30.00, plusz portó. Megrendelhető: Mrs. T. Fáy 285 Shutter St. Apt. 1503, Toronto, Ont M5A Iws Telefon: (416) 367-4281 vagy Mr. István Fáy 672 Clare Avenue, Welland, Ont., L3C 3C1 Dr. Lukáts György Szülészt— Nőgyógyász Tel: (312) 869-7555 St. Francis Prof. Bldg. 800 Austin St., Evanston, IL 60202 Előzetes bejelentés szükséges. Moszkva ipari kémei veszélyeztetik a nyugat biztonságát Nyugaton régóta is­mert tény, hogy a Szov­­­jetuniónak sokkal több rakétája, repülőgépe, harckocsija és hadiha­jója van. Ez a szovjet számbeli fölény azon­ban évtizedeken át nem zavarta túlságosan az amerikai katona- és po­litikai vezetőket. Azt mondták, a Szovjetunió mennyiségi előnyét ki­egyenlíti az amerikai fegyverek minőségi fölé­nye. Az volt ugyanis az általános nézet, hogy a fegyverek fejlesztése te­kintetében az Egyesült Államok tíz évi előny­ben van. Most kiderült, hogy az előny tízről négy évre csökkent, mégpedig nem a szovjet kutatók és haditechni­kusok tehetsége és szor­galma folytán, hanem Moszkva ügynökeinek a kémkedése következté­ben. A Szovjetunió óriási erőfeszítéssel rendsze­resen kémleli ki az ame­rikai technikai­, illető­leg haditechnikai ered­ményeket. Ezt bizonyít­ja egy olyan okirat, amelyhez a francia hír­szerzők jutottak egy moszkvai kettős ügynök révén. Az okirat a KGB­T-jelzésű igazgatóságá­tól származik, amely az ipari kémkedésért fele­lős. Az iratot a franci­ák az amerikaiak ren­delkezésére bocsátot­ták, akik ennek alapján 34 oldalas jelentést ad­tak ki. A jelentésből kiderül, hogy szoros együttmű­ködés van a szovjet kém­központ, és a hadiipar között. A szovjet hadi­technikusok szabálysze­rű megrendeléseket ad­hatnak a kémeknek, va­lamilyen amerikai ipar­cikk, vagy találmány jogtalan eltulajdoní­tására. Például az 1970- es években a moszkvai légügyi minisztérium megbízta a KGB-t az amerikai szárnyas ra­kéták egyik elektronikus berendezésének ellopá­sával. Egy másik alka­lommal az elektronikus ipari minisztérium az Egyesült Államokban használt komputer-em­lékezetek kifürkészését rendelte el. Az említett jelentés szerint a Szov­jetunió ilyen módon évente tízezer amerikai fegyver-, illetőleg gép­­alkatrészhez, és száz­ezer műszaki leíráshoz jut. A szovjet kémeknek, persze, viszonylag köny­­nyű dolguk van Ameri­kában. Az Egyesült Ál­lamokban nemcsak az elméleti kutatási-, de a techikai- és haditechni­kai fejlesztési munka jelentős része is az egye­temeken folyik. Az egye­temeken dolgozó kuta­tók pedig hozzászoktak ahhoz, hogy szabadon beszélnek munkájukról és eredményeikről. Eredményeiket szakla­pokban nyilvánosságra hozzák. A szakfolyóira­tok pedig gyakran a gyárakban elért sikere­ket is közzéteszik. Ezért Richard Perle, a wa­shingtoni honvédelmi minisztérium államtit­kára egy múlt héten tartott sajtókonferen­ciáján kijelentette, hoz­zá kell szoktatni az ame­rikai kutatókat ahhoz a gondolathoz, hogy min­denhol jelen lehetnek a szovjet kémek, akik ki akarják őket használni saját katonai céljaikra. Perle főnöke, Wein­berger miniszter pedig az utolsó időkben több­ször beszélt arról is, hogy az ipari kémkedés­ben a Szovjetunió hiva­talos külképviseleteinek a tagjai is nagy szere­pet játszanak. A szov­jet diplomatáknak álta­lában 25-30 százaléka a valóságban a KGB kém­je. És a Szovjetuniónak az Egyesült Államokban lévő diplomáciai képvi­seleteinek összesen 980 tagja van. Ezzel szem­ben mindössze 214 ame­rikai diplomata tartóz­kodik a Szovjetunióban. Weinberger szerint a szovjet kémkedés elleni harc egyik fontos lépé­seként ezt az arányta­lanságot is ki kell egyen­líteni. Csökkenteni kell az Amerikában hivata­los minőségben lévő szovjet polgárok szá­mát. ...az amerikai „Nati­onal Wildlife” nevű fo­lyóirat írta a közelmúlt­ban: statisztikai adatok bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban naponkint több, mint 200,000 tonna teljesen ehető élelmiszert dob­nak ki a szemétbe. • ... Waynesvilleben (Mos.) Rebecca és Me­­linda Norris, húszéves ikrek, nemrégiben olyan különleges ismerkedési irodát alapítottak, ame­lyen keresztül­­ ikrek ismerkedhetnek meg egymással. A Norris ik­rek szerint az ikrek egész lelki beállítottsá­ga más, mint azoké, akik nem ikrek. Clevelandi krónika Egy elkésett számla margójára Az amerikai postahi­vatalt, e tisztes közin­tézményt igazán nem le­het felületességgel, ha­nyagsággal, vagy türel­metlenséggel vádolni. Mert aki ezt teszi... mint ahogy ezt valami­kor Pesten mondották, az vagy csal, vagy festi magát. Hogy az ameri­kai postahivatal türel­mét igazoljam, ehhez egy rövid kis rémtörté­netet kell elmondanom a Kék Újság tisztelt ol­­­vasóinak.• A naptár 1949 október második napját mutat­ta, amikor is a „Gene­ral Taylor” nevű máso­dik világháborús egyko­ri csapatszállító hajó fedélzetéről úgy rúgtak ki, hogy a lábam sem érte a tengert. New Yorkban pottyantam ki Columbus atya földjére. Pottyanásom után per­ceken belül tőrőlmet­­szett amerikai, nem tőről metszett amerikai­magyar és amerikai fe­kete sótét­ lelkek vettek körbe. Zuhogtak rám a kérdések magyarul, amely nyelvet elég jól beszéltem, majd ango­lul, németül és négerül, amelyeket viszont tör­ten, sőt megtörten be­széltem. Vettem-e részt üldözöttek tömegmé­szárlásában? Igen ura­im, feleltem megszep­­penten, de csak nagyon ritkán. Ettől megnyu­godtak. Én is. Ekkor egy tűzről pat­­tant igen szexi fekete lány az összes motyóim­­mal együtt betuszkolt egy nagy halott­vivő ele­gáns kocsiba és rövid fu­­rikázás után egy sötét kis mellékutcában egy zug­szálló előtt állottunk meg, ahova szintén be­tuszkolt. Na... gondol­tam magamban, kissé megszeppenten, mit akarhat ez itt velem? Talán csak nem? Hát nem... sült ki a végén a dolog. Azon időkben még megszeppenős ürge voltam. Ma már nem va­gyok az, de viszont most meg az a nagy testhely­zet, hogy nincs a világon egy olyan nő, aki engem szállodába akarna be­tuszkolni. A szállodában bábeli zűrzavar volt, ahol leg­alább 200 darab honta­lan gágogott a világ min­den ékes nyelvén, akik velem együtt mind vár­tak valamire, csak épp Molnár Zsigmond­ ben azt nem tudták, hogy mire. Engem egy kis szobában helyeztek el, ahol az összes beren­dezés egy poloskás fotel és egy litván őrgróf volt. Én a fotel alatt he­lyezkedtem el mint társ­bérlő. Szerencsémre a litvánt másnap ismeret­len litván kezek elra­gadták valamerre s így én a poloskás fotelt fő­­bérlőként vettem igény­be. Így történt aztán, hogy három-négy nap múlva, egy konyak­­szagú őszi délután a szál­lóban megjelent nálam három félelmetes kari­tatív öreglány. Mivel bejelentés nél­kül törtek rám, így a fo­gadásukhoz igazán nem voltam a protokol sza­bályainak megfelelően öltözve, mert csak egy bajuszkötő nagyságú mini gatyeszben, egy huszárcsizmából átren­­novált papucsban, egy olasz napszemüvegben és talpig kubai szivar­füstben tartózkodtam. Na és természetesen enyhe francia konyak­szagom volt. Az volt a gyanúm, hogy eleganci­ámtól nem voltak elra­gadtatva, viszont én sem állíthattam róluk, hogy öltözködésükkel erkölcs­­rendészeti kihágást kö­vettek volna el, vagy lá­tásuktól valaki is szex­rohamot kapott volna. Oly soványak voltak, mint a nótában a vékony deszka kerítés, amelyen átlátszik az ölelés. Hosz­­szú, fekete-fehér apácás ruhában voltak elhe­lyezkedve, amiben né­hány pohár konyak­többlet után nagyobb méretű pingvinekkel tudtam volna összeté­veszteni őket. Szigorú nézést, hegyes orrot, hegyes állat, villogó drótkeretes üveget öl­töttek s arcukon a sok szemölcsön kívül az örök szeplőtlenség mennyei glóriája fény­lett. Hozzájuk képest egy fancsali skót misz­­szionárius-ne vetkező hastáncos leányka lehe­tett volna akármelyik harlemi néger késdo­báló kobangóban. Tört, sőt megtört németség­gel beszélgettük agyon egymást. Csókdosom a kiszti­­handjaikat, bokáztam rájuk oly negédesen, mint egy régi békebeli hölgyfodrászsegéd. Hagyja fiam, nem sza­bad, bokázott vissza az egyik öreglány. Hagy­tam. Aztán kérdőívet vettek fel velem száz­féle kérdéssel, miköz­ben folyton azzal ijeszt­gettek, hogy napokon be­lül munkát találnak szá­momra. És ha találnak, akkor be kell lépnem egyesületükbe pártoló tagnak, mert csak így juthatok el majdan Áb­­rahám kebelére. Tudják mit cicuká­­im... itt van 5 dollár. 1 évre belépek maguk­hoz, de munkát ne ke­ressenek számomra, a Mr. Ábrahámot viszont hagyjuk ki a buliból, mert gőzöm sincs, ki ez az ürge s nem akarok a kebelére eljutni. Végül nagy nehezen leléptek rólam azzal, hogy a mai beszélgeté­sért meg fogják külde­ni a számlát. Aztán jöttek- mentek az évek s én már régen Clevelandban voltam és remekül éltem a munka­­nélküli segélyből. Már régen elfelejtettem a szentegyletes öreglá­nyokat, a Mr. Ábrahá­mot az összes kebelei­vel, amikor e fent el­mondott eset után kap­tam egy félcsinos szám­lát az öreglányok egy­letétől, amit százrétű íróasztalom egyik fiók­jába süllyesztettem el. A borítékon százféle pe­csét és jegyzet volt, bi­zonyítékául annak, hogy a becses számla körbe­járta értem a fél világot. És rámtalált. Íróasztalom fiókjait kb. 10 évenként rende­zem át. A közelmúltban is átrendeztem s meg­találtam az ütött-kopott borítékot. Előbb arra gondoltam, hogy be­adom az amerikai posta­múzeumba, mint az amerikai posta megbíz­hatóságának és türelmé­nek bizonyítékát. De ilyen múzeumról senki se tud, így végleg ki lett dobva ez az Ábrahám ügy. És még valaki szid­ja nekem az amerikai postát. És én is bocsá­natot kérek e nemes in­tézménytől, hogy sok­sok régi riportomban szidtam és hanyagság­gal gyanúsítottam őket. 9. oldal

Next