Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-09 / 45. szám

Az igazság kimondásának ára Reagan az ENSZ-ben elnöksége legjobb beszédét tartotta — de közvetlen hallgatóságának ez egyál­talában nem tetszett, aminek azonnali jele mutat­kozott: egyetlen egyszer sem szakították az ameri­kai elnököt félbe tapsukkal. És a beszéd befejezé­se után is inkább csak tapsikálást kapott, — She­­vardnadzetől semmit, — mint a jól megérdemelt tapsvihart. P­ rákövetkező napon a nem éppen Reagan­­hívő New York Times vezércikkéből kiderült, hogy mi az ami a belföldi kritikusoknak nem tetszett. A Times rövid kommentára —nem arról szólt amit Reagan elmondott,­­ hanem amit kihagyott. A Times panaszkodott, hogy az elnök egyáltalá­ban nem válaszolt a szovjet fegyverkorlátozási javaslatra, noha erről kellett volna beszélnie. (Meg kell, hogy jegyezzük, hogy a szovjet fegyver­korlátozási javaslat tulajdonképpen ellenjavas­lat volt a korábbi amerikai kezdeményezésre!) A Times vezércikke, mintha csak sorvezető lett volna a TASS Iroda nyilatkozata követte, és ebben a szovjet propaganda ráduplázott kedvenc new yorki lapjára: ,,Mr. Reagan teljes mérvben figyelmen kívül hagyta az égetően sürgős nukleáris leszerelési problémát és helyette nemzetközi banditizmussal felérő külpolitikáját igyekezett a világ előtt iga­­­­zolni!” Amin azután Moszkva nicaraguai bábja, Ortega bátorodott fel és tett túl: „Mr. Reagan közép-amerikai politikája békeel­­­­lenes. Reagan ellensége az életnek — Reagan el­lensége az Istennek.” így Ortega elvtárs a vallás nagy szakértője és­­ az ellenséga­l ahogyan elvergődött New Orleansba, annak is rendőrségére, — majd ez a partőrséghez tette át, — ez viszont átadta a bevándorlási hivatalnak. Végül a sok passzolgatás után visszaszállították oda — akarata ellenére, — ahonnét jött. Amikor a szerencsétlen látta, hogy hová viszik, ismét belevetette magát a veszélyes folyóba, de előbb jelbeszéddel elmagyarázta, hogy miért. Ke­zével keresztezte a torkát, mind akinek elvágják a nyakát, — amennyiben visszakényszerítik őt oda ahonnét szökött. Nos a végül hét szovjet cipelte vissza az ordíto­zó, kétségbeesett tengerészt a Marshall Kon­ev fedélzetére. Azután az USA visszatartotta a hajót és mozgó­sította egész diplomáciáját. A State Department, — a Fehér Ház Nemzetbiz­tonsági Tanácsadója MacFarlane, — Dobrinyin szovjet nagykövet, — amerikai bevándorlási ható­ság, — orvosok, — mind-mind beavatkoztak. Kétszer is semleges területen kihallgatták a szö­kött, majd elfogott fegyencet. Ez hányt, — mo­solygott, majd kijelentette, hogy „önként haza­térni kíván a Szovjetunióba... egyáltalában nem volt szándéka a védelem­kérés.” Az incidens részünkről ezzel be van fejezve, — mondotta ezután a State Department. Lehetséges, hogy igaza van és egy megzavaro­dott ukrántól szabadult meg. De az is lehetséges, hogy megint egyszer megis­métlődött a szégyenteljes Kudirka eset, amikor is a State Department visszakényszerített egy fiatal balti matrózt, aki a szabadságot választotta, és ezzel szovjet börtönbe juttatta. Mindezt a hétente védelmében. Miről is van szó Genfben? Miután annyian védik a détente-ot, — és mindenki a Géniről beszél, — fiatalabb olvasóink kedvéért mi is erre térünk ki és rövid történelmi leckét adunk. Megmagyarázzuk a Kelet és a Nyugat közötti el­lentétek alapokát. Ez a csúcstalálkozó egyenes folytatása összes­­elődeinek, Jaltának, ahol Sztálin becsapta a hiszé­keny Rooseveltet, — Potzdamnak, ahol Trumann sarkára állt és megalakította a nyugati védelmi szövetséget. Párizsnak, ahol Hruscsov ordítozott Eisenhower­­re, Bécsnek ahol Hruscsov ijesztette be Kennedyt, majd felépítette a Berlini Falat... Nem folytatjuk a szomorú listát, pedig még len­ne egynéhány állomás. A Szovjetunió mindeddig megtartotta magának jogtalanul szerzett gyarmatbirodalmát, Kelet- Európát, — sőt szerzett hozzá még jó egynéhány ingatlant, — Közép-Amerikától és Afrikától egé­szen Délkelet-Ázsiáig. Reagan volt az első amerikai elnök az utóbbi két évtizedben, aki végre a sarkára állt, — nevén nevezte a partnert, — a Szovjetuniót és annak iga­zi szándékait. Tapsot ezért nem kapott, csakis kritikát. ENSZ-beli beszédéről most azt mondják, hogy az 1950-es évekbe illő illetlen hidegháborús uszí­tás. Szerintünk Reagan beszéde 1945-ös termés volt. Trumann elmondhatta volna akkor, — amikor rá­jött, hogy a neki eleinte olyan szimpatikus Joe Sztálin, — valójában nem is olyan megnyerő! Vajon mit mondtak a barátok? Egyetlen egy — Pakisztán elnöke Zia nyilatko­zott csupán nagy lelkesedéssel. A tény, hogy Rea­gan Afganisztánt, ami Pakisztánnak mindennél fontosabb, a világ egyik égető kérdésének minősí­tette. Nyugat-Európa amelyet a háború után romjai­ból Amerika épített újjá, — fanyalogva fogadta Reagan szavait. Miként a New York Times, — szin­tén azt hiányolta, hogy az amerikai elnök nem töl­tötte idejét a fegyverkorlátozás részleteivel és még jobban az, hogy a Gorbacsovval való közelgő találkozás előtt merészelt olyan Moszkvát irritáló témákat felhozni, érmint a kommunisták felforgató, terjeszkedő, megszálló politikáját, szovjet és ku­bai csapatok jelenlétét Ethiópiában, Angolában, Afganisztánban, Kambodzsában és Nicaraguában. Teljes mértékben ódivatú 1950-es hidegháborús beszéd volt, — háborgott egy nagy nyugat-európai lap főszerkesztője, az ENSZ folyosóin és mondogat­ta mindenkinek aki hajlandó volt meghallgatni. Sőt még azt is hozzátette, hogy Reagant a be­széd elmondására rövidlátó belpolitikai érdekek vezették. Amerikában kívánt tetszeni és jó ponto­kat szerezni! Ez egyébként plágium volt a főszerkesztő részé­ről, mert a New York Times vezércikke, egy ele­gáns mondattal már előtte megírta a következőt: „A béke előrehaladására éhező világnak Mr. Re­agan harcos hidegháborús prédikációt tartott!” Mivel hergelte fel Reagan a barátot és az ellenséget? A választ a neokonzervatívok ékes tollnoka, Nor­man Pothoretz három pontban sorakoztatja: 1. Kimondta a meztelen igazságot, azt hogy a szuperhatalmak viszonya nem attól javult meg, ha korlátozzák fegyvereiket, hanem attól, ha felszá­molják ellentéteiket. 2. A háborút, ez volt Reagan első üzenete a vilá­gon nem a fegyverek okozzák, hanem a hatalmak közötti ellentétek! 3. Ez természetesen dupla sérelem volt a Szov­jetuniónak nem csupán azért, mert kipellengérezte a világ hegemóniára törekvő szovjet külpolitikát, — hanem azért is, mert nem fogadta el a Moszkva által ajánlott játékszabályokat, „az én mit adok fel — ha te feladod...” játékot. Aminek révén a Szovjetunió most a világ jóré­sze előtt a békülékeny pózában tetszeleg. Felad­ná nukleáris fegyverzetének 50 %-át mondja ő. Reagan rámutatott a szavak és Moszkva visel­kedése közötti hatalmas szakadékra, — gombos­tűt szúrt a szovjet béke-luftballonba, — termé­szetes, hogy nem kapott érte tapsot. A szövetségesek megrémülve attól, hogy ingerli az orosz medvét, az ellenséget — a külső és a bel­ső — a béke­szeretők mind-mind a Szovjetunió segítségére sietnek, hogy megmentsék a détente-t a hidegháborús kedvű Reagan ellenére is. A hetente mentő State Department? Itt tartottunk, amikor a Marshal Koniev nevű ikonát szállító szovjet teherhajó New Orleans kö­rében a Mississippi folyó deltájánál, az Achille turo nyomában nemzetközi diplomáciai incidens írhelyévé vált. Egy fiatal ukrán tengerész fedélzetéről a Missis­­ipi kavargó áradatába vetette magát és az életv­eszélyes folyót keresztezve elérte a partot. Angolul egy szót sem tudott, de jelbeszéddel van Az utóbbi hetekben az amerikai dollár árfolya­ma erősen csökkent. Szinte tüneményes emelkedését rövid stag­nálás, majd esés követ­te, amelyet a közelmúlt­ban tartott valutatár­gyalások meggyorsítot­tak. Érdekes volt megfi­gyelni, hogy szakértőink hogyan igyekeztek a de­vizapiac viharszerű in­gadozásait kimagyaráz­ni. Azt a benyomást akarták kelteni, hogy az emelkedés és zuhanás Washington helytelen pénzügyi politikájának volt a következménye. Az ingadozások, bár­milyen irányúak voltak is, mindig panaszra ad­tak okot. Ha a dollár fölment, úgy az energia­­költségeink emelkedését jelentette és elviselhe­tetlen terhet rótt a fülig eladósodott harmadik világ népeire. Viszont az amerikai pénzegység esése kivitelünkre jelen­tett veszélyt, mert ked­vező volt az amerikai exportőr számára és korlátozta a dollárévbe irányuló eladásainkat. Egyszóval: így se volt jó, úgy se volt jó, mert az arany középutat, amely legaláb fél­ stabi­litást jelentene, nem si­került biztosítani. Az még érthető, hogy vezetőink minden lehe­tőt megtesznek, nehogy egyszer őket vonják fe­lelősségre. Egyébként ezt teszik az amerikai­ak is, aminek egyik jele volt Reagan elnök éles bírálata kereskedelmi gyakorlatunkat illető­leg. A való helyzet az, hogy ezek a felelősség­átruházások nem tekint­hetők különösen bűnö­seknek, mert az emberi természetből kifolyólag, aki bajba keveredik szí­vesen keres bűnbakot. Viszont sokkal jobb len­ne, ha az érdekeltek őszinte lelkiismeret­ Afganisztán elhallgatott inváziója A szovjet Vörös Had­sereg majdnem 6 évvel ezelőtt, 1979 decembe­rének 27. napján rohanta le Afganisztánt. („Egy hét alatt többet tanul­tam a Szovjetunióról, mint egész életem so­rán!” — mondotta Ame­rika akkori megrémült elnöke, Jimmy Carter.) — Noha a megszállás és az afgán hatóság irtá­sa 6 teljes esztendeje tart, a Nyugat válasza: „önkéntes elfordulás a témától.” A hírközlő média alig beszél róla. A politiku­sok és a diplomaták ke­rülik a témát. Afganisz­tán feledése a Nyugat gerinctelenségének és gyávaságának fényes bizonyítéka. De ha Afganisztán kérdése mégis felmerül, úgy az amerikai kom­mentátorok többsége azért dobja fel, hogy ezt ajánlja: — „Ne fegy­verezzük fel az afgán ellenállókat (sok kom­mentátor felkelőknek, vagy éppenséggel láza­dóknak nevezi a szabad­ságharcosokat) — ne­hogy felfegyverzésük­­kel kihívjuk magunk el­len a Szovjetunió ha­ragját!” Ugyanezek a kom­mentátorok azt is vall­ják, hogy a Szovjetunió csupán saját határai biztosítása miatt száll­ta meg Afganisztánt, hogy ott egy baráti rend­szert létesítsen, a célja tehát védelem volt, nem pedig a támadás, nem hosszútávú, hanem csu­pán rövidtávú politika sugallta. És semmiesetre sem azért ment a Vörös Had­sereg Afganisztánba, hogy ezt ugródeszkának használja további hódí­tások előkészítésére.­­ Aki ilyesmit állít ezek­­szerint a kommentáto­rok szerint, az nem más mint a múlt relikviája, a hideg­háborús uszító. Az emberi jogok kér­dése Afganisztánt ille­tően nem merül fel, mert a Szovjetunió ottani bű­nei olyan ijesztőek, hogy hangoztatni sem merik a nyugatiak. Michael Barry egy bá­tor francia újságíró, aki többizben járt Afganisz­tánban, titokban, azt ír­ja, hogy 1978. április 27-e — a­pró-szovjet ál­lamcsíny óta egészen a szovjet megszállásig 1980 januárjának elejé­ig, Afganisztánban a kommunisták 27 ezer embert végeztek ki. Majd 1980-tól kezdve Babrak Karmai még ke­gyetlenebb Rákosi Má­tyás típusú rendszere fokozta a vérengzést. Azóta 4,5 millió afgán menekült el saját hazá­jából. Legtöbbjük most Pakisztánban él, nyomo­rúságos menekült­tábo­rokban. Az afgánok pusztulása olyan mére­teket öltött, hogy erről még az amerikai kong­resszus is kénytelen volt tudomást venni. És noha a kongresszus erősen ellenszenvezik az antikommunista erőkkel, amelyek Ango­lában, vagy Nicaraguá­ban küzdenek a hazáju­kat idegen érdekek szol­gálatába­ állított kom­munista kormányok el­len, s kivételesen 15 millió dollárt szavazott meg az afgán ellenállási mozgalom támogatásá­ra. Az ingadozó dollár Habsburg Ottó vizsgálatot tartanának és ha hibát követtek el, úgy beismernék azt. Ez lenne egyetlen módszere annak is, hogy jobb útra térjenek. A bűnbánat­­nak másokra való áthá­rítása majdnem mindig eredménytelen. Az egész világra ki­terjedő valutarendsze­rünk a második világ­háború végén kötött Bretton Woods megálla­podáson alapszik. Akkor tértek le az aranyalapról és helyébe a nagy devi­zákat, az amerikai dol­lárt és az angol fontot tették meg értékmérő­nek. Ezek lettek az ösz­­szes más, kisebb pénz­egységek alapjai. Né­hány messzelátó sze­mély, mint Felix Sama­­ry, már akkor óvtak en­nek a veszélyes kezde­ményezésnek a követ­kezményeitől azzal ér­velve, hogy egy olyan ér­tékalap, amely nem ob­jektív feltételeken nyug­szik, hanem elsősorban a kormányok akaratá­nak van alávetve, káros hatása lesz a jövőben. Az ellenvetés ezzel sem lett konvertibilis a szemben az volt, hogy az vasfüggönyön túl. Ez­­akkori két vezető valuta nők eredménye a mai mellé az idők folyamán­ monopólium, a velejáró mások is kerülhetnek, veszélyekkel, így lehet majd a nem­zetközi pénzügyi egyen­súlyt biztosítani. A fejlődés azt mutat­ta, hogy a pesszimisták­nak lett igazuk. Az an­gol font túl gyenge volt ahhoz, hogy komoly sze­repet játsszék. Hamaro­san ki is maradt. Idő­közben az ipari világban beállott szétforgácso­­lódás következtében nem volt olyan valuta, amely megközelítőleg felvehette volna a ver­senyt a dollárral. Ekkor indította meg offenzívá­­ját de Gaulle az arany­alap visszaállítására. Társországainak hatha­tós támogatása azonban elmaradt és akciója nem vezetett eredményre, így lett az amerikai dollár a szabad világ, sőt tulajdonképpen az egész világ egyedüli ér­tékmérője, miután a ru­bel a hozzátartozó többi valutával együtt soha-Egy egyeduralkodó értékalap életveszélyes előjog. Tulajdonosa számára megvan a lehe­tőség, hogy adósságait a maga által nyomott pénzzel fizesse ki. Ez azt jelenti, hogy állan­dóan ki van téve a kí­sértésnek, hogy expor­tált infláció által sza­baduljon meg fizetési kötelezettségeitől. Va­lószínűleg nincsen olyan állam, amely előbb, vagy utóbb nem élne ez­zel a lehetőséggel. Ha mi európaiak az ameri­kaiak helyzetében len­nénk, bizonyára nem tennénk mást mint ők. Harmadikakkal szem­ben ez azt jelenti, hogy a leglényegesebb gaz­dasági irányítás nem a tényeken alapuló, álta­lános gazdasági előfelté­telek alapján, hanem a vezető hatalom különle­ges érdekeinek szem­­meltartásával történik. Ez a körülmény idővel szükségszerűen súlyos helyzetet teremt. Ilyennek volt követ­kezménye mindaz a ne­hézség, amely az elmúlt években pénzügyi vona­lon előállott. Persze azt mondták, hogy minden az amerikaiak hibája. A valóságban azonban a felelősség minket, euró­paiakat terhel. Nekünk megvan a lehetőségünk arra, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk. Tény, hogy egyik euró­pai deviza sem alkal­mas arra, hogy világ­szerepet töltsön be. Sem a német márka, sem a francia frank, sem az angol font nem elég erő­sek ehhez. Gazdasági hátterük sem kielégítő. De itt van az Európai Közösség, Spanyolor­szág és Portugália csat­lakozása óta ez a legna­gyobb gazdasági erő a világban. Aki kívülről nézi öreg kontinensün­ket, könnyen megálla­píthatja ezt. Potenciá­lunk megvan. A Közös­ség keretében fennáll egy európai deviza min­den technikai előfelté­tele. Legalább ugyan­olyan, ha nem erősebb lehetne mint az ameri­kai dollár. Átvehetné an­nak világszerepét. Meg­oldhatná az európai olajproblémát is. Ezen­kívül nem állna fenn töb­bé az exportált infláció veszélye számunkra. Nem a pénzegység lét­rehozása a nehézség, hanem a mögötte álló politikai akarat és te­kintély, amely a hitel­­képességet biztosítaná. Kormány nélkül nincsen sem hadsereg, sem pénzegység. Egy euró­pai valuta előfeltétele a politikai egység megte­remtése legalább a Kö­zösség tizenkét országa között. Amíg ez nincsen meg, addig az európai ECU, vagy bármely más pénzegység hiú re­mény marad. A kérdés egyszerűen az, vajon az európaiak készek-e ar­ra, hogy szakítsanak a szuverenitás fogalmá­nak múlt századbeli el­avult értelmezésével. Amíg ezt nem tudjuk el­érni, addig függvényei az amerikai dollárnak. Az amerikaiak állan­dó vádolása nem más mint zavarkeltés. A fe­lelősség gazdasági ne­hézségeinkért végered­ményében a mienk. Amíg ezt nem vagyunk hajlandók elismerni, addig nincsen kilátás igazi javulásra sem ná­lunk, sem a világgaz­dasági helyzetben. A csúcsocska Moszkvában Schultz külügyminisz­ter november 4-én és 5-én Moszkvába repül és ott konferenciázik szov­jet kollégájával Edward Sevardnadze­ val és más szovjet vezetőkkel,­­ sőt magával Gorbacsov­val is találkozik. A té­ma: A genfi Reagan— Gorbacsov csúcstalálko­zó tárgyrendjének elő­készítései. Erről már a múlt hé­ten is szó esett New Yorkban,­­ ahol csütör­tökön Reagan fél órán át tárgyalt Sevardnadze­­val és Schultz a rákövet­kező napon 2 órán ke­resztül. A genfi találko­zó kimenetelét tulajdon­képpen ezek az előzetes megbeszélések döntik majd el. A fegyverkorlátozás olyan bonyolult és szét­ágazó téma, hogy felet­te megegyezni a hátra­lévő három hétben telje­sen lehetetlenség len­ne. Erre mi sem jellem­zőbb, mint a nézetelté­rés, ami amerikai szak­értők között támadt az elmúlt hetek során. Gerald C. Smith, aki Nixon elnöksége idején az 1972-es nukleáris fegyverkorlátozási szer­ződést letárgyalta. A republikánus hitvallá­sa ellenére most átállt a védelmet szolgáló stratégiai kezdeménye­zés, az S.D.I. (csillag­háborús védelem) ter­vét bíráló demokraták­hoz és azt mondja, hogy ennek további kikísérle­tezése sértené az oro­szokkal általa kötött 1972-es szerződést. Viszont Paul Nitze öt elnök fegyverszakértő­je, és így Nixoné is 1972- ben, — és most Reagan és Schultz fő-fő fegyver­szakértő tanácsadója, — ellent mond kollégá­jának, Gerald C. Smith­­nek és azt mondja, hogy az 1972-es szerződés bi­zonyos fokú további kí­sérletezést igenis enge­délyez az aláíró felek­nek. (A Szovjetunió ter­mészetesen Mr. Smith­­nek ad igazat és nem Mr. Nitzenek!) Ha két szakértő, akik előkészítették és letár­gyalták az 1972-es Moszkvában kötött szer­ződést különféleképpen értékeli azt ki, hogy ho­gyan lenne elvárható fi­atalabb szakértőktől, akik később kapcsolód­tak be a témába, hogy értsenek egyet a múlt kiértékelésével és a jö­vő megoldásainak ve­szélyét illetően? Az ellentétnek termé­szetesen megvan a ma­ga magyarázata. A te­chnológia vágtató fejlő­dése! 1972-ben, amikor Ge­rald C. Smith tárgyalt Moszkvával, Amerika álmában sem gondolt a csillagháborús védelem lehetőségére. De a Szov­jetunió, amely a Sput­­nyik óta az űrkutatás katonai részére helyez­te a hangsúlyt igen. Ezért a kommunista tábor az, amely, máris rendelkezik egy kezdet­leges ilyesfajta védelmi rendszerrel és most módfelett szeretné meg­akadályozni azt, hogy Amerika is kövesse pél­dáját és a maga sokkal szofisztikáltabb beren­dezését kísérletezze ki. Schultz és Sevardnadze fegyverkorlátozást illetően képtelen lesz ki­dolgozni rövid 10 nap le­forgása alatt egy tervet, szerencséseknek mond­hatják magukat, ha „irányelvet” ki tudnak dolgozni és ebben meg tudnak állapodni, hogy utána alacsonyabb fo­kú tárgyalófél szakér­­tőiknak adják ki azt al­bérletbe. Ellentét azonban min­den téren bőven akad az USA és az USSR között. —­­Amerika a Szovjet­unió emberjogi sérel­meiről kíván tárgyalni, ezen a címen — Moszk­va ugyanezt a témát egész másként fejezi ki: „az USA durva beavat­kozása a Szovjetunió bel­­ügyeibe!” A libanoni terroristák szabadon bocsájtották három szovjet túszukat A Hezbollah — vagy a shiiták, — vagy bárki más, aki felelős azért, hogy négy szovjet köze­get Beirutban elrabol­tak, a még kezükben lé­vő hármat szabadon en­gedték. A negyediket, mint emlékezetes korábban kivégezték és holttes­tét Beirut kövezetére dobták. Az árat, amit a szabadon bocsájtott tú­szokért követeltek az emberrablók,­­ időköz­ben megkapták. Libanon második leg­nagyobb városában Tri­­poliban Szíria és vazal­lusa abbahagyta az ost­romot, az emberrablók szövetségeseinek szo­­rongatását. Erre az élet­ben hagyott három szov­jet túsz kiszabadult. A hat és még mindig fog­ságban sínylődő ameri­kai sorsa továbbra is is­meretlen és bizonytalan. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 1985. november 9 (No. 45) Magyarság 3. oldal

Next