Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-09 / 45. szám
Az igazság kimondásának ára Reagan az ENSZ-ben elnöksége legjobb beszédét tartotta — de közvetlen hallgatóságának ez egyáltalában nem tetszett, aminek azonnali jele mutatkozott: egyetlen egyszer sem szakították az amerikai elnököt félbe tapsukkal. És a beszéd befejezése után is inkább csak tapsikálást kapott, — Shevardnadzetől semmit, — mint a jól megérdemelt tapsvihart. P rákövetkező napon a nem éppen Reaganhívő New York Times vezércikkéből kiderült, hogy mi az ami a belföldi kritikusoknak nem tetszett. A Times rövid kommentára —nem arról szólt amit Reagan elmondott, hanem amit kihagyott. A Times panaszkodott, hogy az elnök egyáltalában nem válaszolt a szovjet fegyverkorlátozási javaslatra, noha erről kellett volna beszélnie. (Meg kell, hogy jegyezzük, hogy a szovjet fegyverkorlátozási javaslat tulajdonképpen ellenjavaslat volt a korábbi amerikai kezdeményezésre!) A Times vezércikke, mintha csak sorvezető lett volna a TASS Iroda nyilatkozata követte, és ebben a szovjet propaganda ráduplázott kedvenc new yorki lapjára: ,,Mr. Reagan teljes mérvben figyelmen kívül hagyta az égetően sürgős nukleáris leszerelési problémát és helyette nemzetközi banditizmussal felérő külpolitikáját igyekezett a világ előtt igazolni!” Amin azután Moszkva nicaraguai bábja, Ortega bátorodott fel és tett túl: „Mr. Reagan közép-amerikai politikája békeellenes. Reagan ellensége az életnek — Reagan ellensége az Istennek.” így Ortega elvtárs a vallás nagy szakértője és az ellenségal ahogyan elvergődött New Orleansba, annak is rendőrségére, — majd ez a partőrséghez tette át, — ez viszont átadta a bevándorlási hivatalnak. Végül a sok passzolgatás után visszaszállították oda — akarata ellenére, — ahonnét jött. Amikor a szerencsétlen látta, hogy hová viszik, ismét belevetette magát a veszélyes folyóba, de előbb jelbeszéddel elmagyarázta, hogy miért. Kezével keresztezte a torkát, mind akinek elvágják a nyakát, — amennyiben visszakényszerítik őt oda ahonnét szökött. Nos a végül hét szovjet cipelte vissza az ordítozó, kétségbeesett tengerészt a Marshall Konev fedélzetére. Azután az USA visszatartotta a hajót és mozgósította egész diplomáciáját. A State Department, — a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsadója MacFarlane, — Dobrinyin szovjet nagykövet, — amerikai bevándorlási hatóság, — orvosok, — mind-mind beavatkoztak. Kétszer is semleges területen kihallgatták a szökött, majd elfogott fegyencet. Ez hányt, — mosolygott, majd kijelentette, hogy „önként hazatérni kíván a Szovjetunióba... egyáltalában nem volt szándéka a védelemkérés.” Az incidens részünkről ezzel be van fejezve, — mondotta ezután a State Department. Lehetséges, hogy igaza van és egy megzavarodott ukrántól szabadult meg. De az is lehetséges, hogy megint egyszer megismétlődött a szégyenteljes Kudirka eset, amikor is a State Department visszakényszerített egy fiatal balti matrózt, aki a szabadságot választotta, és ezzel szovjet börtönbe juttatta. Mindezt a hétente védelmében. Miről is van szó Genfben? Miután annyian védik a détente-ot, — és mindenki a Géniről beszél, — fiatalabb olvasóink kedvéért mi is erre térünk ki és rövid történelmi leckét adunk. Megmagyarázzuk a Kelet és a Nyugat közötti ellentétek alapokát. Ez a csúcstalálkozó egyenes folytatása összeselődeinek, Jaltának, ahol Sztálin becsapta a hiszékeny Rooseveltet, — Potzdamnak, ahol Trumann sarkára állt és megalakította a nyugati védelmi szövetséget. Párizsnak, ahol Hruscsov ordítozott Eisenhowerre, Bécsnek ahol Hruscsov ijesztette be Kennedyt, majd felépítette a Berlini Falat... Nem folytatjuk a szomorú listát, pedig még lenne egynéhány állomás. A Szovjetunió mindeddig megtartotta magának jogtalanul szerzett gyarmatbirodalmát, Kelet- Európát, — sőt szerzett hozzá még jó egynéhány ingatlant, — Közép-Amerikától és Afrikától egészen Délkelet-Ázsiáig. Reagan volt az első amerikai elnök az utóbbi két évtizedben, aki végre a sarkára állt, — nevén nevezte a partnert, — a Szovjetuniót és annak igazi szándékait. Tapsot ezért nem kapott, csakis kritikát. ENSZ-beli beszédéről most azt mondják, hogy az 1950-es évekbe illő illetlen hidegháborús uszítás. Szerintünk Reagan beszéde 1945-ös termés volt. Trumann elmondhatta volna akkor, — amikor rájött, hogy a neki eleinte olyan szimpatikus Joe Sztálin, — valójában nem is olyan megnyerő! Vajon mit mondtak a barátok? Egyetlen egy — Pakisztán elnöke Zia nyilatkozott csupán nagy lelkesedéssel. A tény, hogy Reagan Afganisztánt, ami Pakisztánnak mindennél fontosabb, a világ egyik égető kérdésének minősítette. Nyugat-Európa amelyet a háború után romjaiból Amerika épített újjá, — fanyalogva fogadta Reagan szavait. Miként a New York Times, — szintén azt hiányolta, hogy az amerikai elnök nem töltötte idejét a fegyverkorlátozás részleteivel és még jobban az, hogy a Gorbacsovval való közelgő találkozás előtt merészelt olyan Moszkvát irritáló témákat felhozni, érmint a kommunisták felforgató, terjeszkedő, megszálló politikáját, szovjet és kubai csapatok jelenlétét Ethiópiában, Angolában, Afganisztánban, Kambodzsában és Nicaraguában. Teljes mértékben ódivatú 1950-es hidegháborús beszéd volt, — háborgott egy nagy nyugat-európai lap főszerkesztője, az ENSZ folyosóin és mondogatta mindenkinek aki hajlandó volt meghallgatni. Sőt még azt is hozzátette, hogy Reagant a beszéd elmondására rövidlátó belpolitikai érdekek vezették. Amerikában kívánt tetszeni és jó pontokat szerezni! Ez egyébként plágium volt a főszerkesztő részéről, mert a New York Times vezércikke, egy elegáns mondattal már előtte megírta a következőt: „A béke előrehaladására éhező világnak Mr. Reagan harcos hidegháborús prédikációt tartott!” Mivel hergelte fel Reagan a barátot és az ellenséget? A választ a neokonzervatívok ékes tollnoka, Norman Pothoretz három pontban sorakoztatja: 1. Kimondta a meztelen igazságot, azt hogy a szuperhatalmak viszonya nem attól javult meg, ha korlátozzák fegyvereiket, hanem attól, ha felszámolják ellentéteiket. 2. A háborút, ez volt Reagan első üzenete a világon nem a fegyverek okozzák, hanem a hatalmak közötti ellentétek! 3. Ez természetesen dupla sérelem volt a Szovjetuniónak nem csupán azért, mert kipellengérezte a világ hegemóniára törekvő szovjet külpolitikát, — hanem azért is, mert nem fogadta el a Moszkva által ajánlott játékszabályokat, „az én mit adok fel — ha te feladod...” játékot. Aminek révén a Szovjetunió most a világ jórésze előtt a békülékeny pózában tetszeleg. Feladná nukleáris fegyverzetének 50 %-át mondja ő. Reagan rámutatott a szavak és Moszkva viselkedése közötti hatalmas szakadékra, — gombostűt szúrt a szovjet béke-luftballonba, — természetes, hogy nem kapott érte tapsot. A szövetségesek megrémülve attól, hogy ingerli az orosz medvét, az ellenséget — a külső és a belső — a békeszeretők mind-mind a Szovjetunió segítségére sietnek, hogy megmentsék a détente-t a hidegháborús kedvű Reagan ellenére is. A hetente mentő State Department? Itt tartottunk, amikor a Marshal Koniev nevű ikonát szállító szovjet teherhajó New Orleans körében a Mississippi folyó deltájánál, az Achille turo nyomában nemzetközi diplomáciai incidens írhelyévé vált. Egy fiatal ukrán tengerész fedélzetéről a Missisipi kavargó áradatába vetette magát és az életveszélyes folyót keresztezve elérte a partot. Angolul egy szót sem tudott, de jelbeszéddel van Az utóbbi hetekben az amerikai dollár árfolyama erősen csökkent. Szinte tüneményes emelkedését rövid stagnálás, majd esés követte, amelyet a közelmúltban tartott valutatárgyalások meggyorsítottak. Érdekes volt megfigyelni, hogy szakértőink hogyan igyekeztek a devizapiac viharszerű ingadozásait kimagyarázni. Azt a benyomást akarták kelteni, hogy az emelkedés és zuhanás Washington helytelen pénzügyi politikájának volt a következménye. Az ingadozások, bármilyen irányúak voltak is, mindig panaszra adtak okot. Ha a dollár fölment, úgy az energiaköltségeink emelkedését jelentette és elviselhetetlen terhet rótt a fülig eladósodott harmadik világ népeire. Viszont az amerikai pénzegység esése kivitelünkre jelentett veszélyt, mert kedvező volt az amerikai exportőr számára és korlátozta a dollárévbe irányuló eladásainkat. Egyszóval: így se volt jó, úgy se volt jó, mert az arany középutat, amely legaláb fél stabilitást jelentene, nem sikerült biztosítani. Az még érthető, hogy vezetőink minden lehetőt megtesznek, nehogy egyszer őket vonják felelősségre. Egyébként ezt teszik az amerikaiak is, aminek egyik jele volt Reagan elnök éles bírálata kereskedelmi gyakorlatunkat illetőleg. A való helyzet az, hogy ezek a felelősségátruházások nem tekinthetők különösen bűnöseknek, mert az emberi természetből kifolyólag, aki bajba keveredik szívesen keres bűnbakot. Viszont sokkal jobb lenne, ha az érdekeltek őszinte lelkiismeret Afganisztán elhallgatott inváziója A szovjet Vörös Hadsereg majdnem 6 évvel ezelőtt, 1979 decemberének 27. napján rohanta le Afganisztánt. („Egy hét alatt többet tanultam a Szovjetunióról, mint egész életem során!” — mondotta Amerika akkori megrémült elnöke, Jimmy Carter.) — Noha a megszállás és az afgán hatóság irtása 6 teljes esztendeje tart, a Nyugat válasza: „önkéntes elfordulás a témától.” A hírközlő média alig beszél róla. A politikusok és a diplomaták kerülik a témát. Afganisztán feledése a Nyugat gerinctelenségének és gyávaságának fényes bizonyítéka. De ha Afganisztán kérdése mégis felmerül, úgy az amerikai kommentátorok többsége azért dobja fel, hogy ezt ajánlja: — „Ne fegyverezzük fel az afgán ellenállókat (sok kommentátor felkelőknek, vagy éppenséggel lázadóknak nevezi a szabadságharcosokat) — nehogy felfegyverzésükkel kihívjuk magunk ellen a Szovjetunió haragját!” Ugyanezek a kommentátorok azt is vallják, hogy a Szovjetunió csupán saját határai biztosítása miatt szállta meg Afganisztánt, hogy ott egy baráti rendszert létesítsen, a célja tehát védelem volt, nem pedig a támadás, nem hosszútávú, hanem csupán rövidtávú politika sugallta. És semmiesetre sem azért ment a Vörös Hadsereg Afganisztánba, hogy ezt ugródeszkának használja további hódítások előkészítésére. Aki ilyesmit állít ezekszerint a kommentátorok szerint, az nem más mint a múlt relikviája, a hidegháborús uszító. Az emberi jogok kérdése Afganisztánt illetően nem merül fel, mert a Szovjetunió ottani bűnei olyan ijesztőek, hogy hangoztatni sem merik a nyugatiak. Michael Barry egy bátor francia újságíró, aki többizben járt Afganisztánban, titokban, azt írja, hogy 1978. április 27-e — apró-szovjet államcsíny óta egészen a szovjet megszállásig 1980 januárjának elejéig, Afganisztánban a kommunisták 27 ezer embert végeztek ki. Majd 1980-tól kezdve Babrak Karmai még kegyetlenebb Rákosi Mátyás típusú rendszere fokozta a vérengzést. Azóta 4,5 millió afgán menekült el saját hazájából. Legtöbbjük most Pakisztánban él, nyomorúságos menekülttáborokban. Az afgánok pusztulása olyan méreteket öltött, hogy erről még az amerikai kongresszus is kénytelen volt tudomást venni. És noha a kongresszus erősen ellenszenvezik az antikommunista erőkkel, amelyek Angolában, vagy Nicaraguában küzdenek a hazájukat idegen érdekek szolgálatába állított kommunista kormányok ellen, s kivételesen 15 millió dollárt szavazott meg az afgán ellenállási mozgalom támogatására. Az ingadozó dollár Habsburg Ottó vizsgálatot tartanának és ha hibát követtek el, úgy beismernék azt. Ez lenne egyetlen módszere annak is, hogy jobb útra térjenek. A bűnbánatnak másokra való áthárítása majdnem mindig eredménytelen. Az egész világra kiterjedő valutarendszerünk a második világháború végén kötött Bretton Woods megállapodáson alapszik. Akkor tértek le az aranyalapról és helyébe a nagy devizákat, az amerikai dollárt és az angol fontot tették meg értékmérőnek. Ezek lettek az öszszes más, kisebb pénzegységek alapjai. Néhány messzelátó személy, mint Felix Samary, már akkor óvtak ennek a veszélyes kezdeményezésnek a következményeitől azzal érvelve, hogy egy olyan értékalap, amely nem objektív feltételeken nyugszik, hanem elsősorban a kormányok akaratának van alávetve, káros hatása lesz a jövőben. Az ellenvetés ezzel sem lett konvertibilis a szemben az volt, hogy az vasfüggönyön túl. Ezakkori két vezető valuta nők eredménye a mai mellé az idők folyamán monopólium, a velejáró mások is kerülhetnek, veszélyekkel, így lehet majd a nemzetközi pénzügyi egyensúlyt biztosítani. A fejlődés azt mutatta, hogy a pesszimistáknak lett igazuk. Az angol font túl gyenge volt ahhoz, hogy komoly szerepet játsszék. Hamarosan ki is maradt. Időközben az ipari világban beállott szétforgácsolódás következtében nem volt olyan valuta, amely megközelítőleg felvehette volna a versenyt a dollárral. Ekkor indította meg offenzíváját de Gaulle az aranyalap visszaállítására. Társországainak hathatós támogatása azonban elmaradt és akciója nem vezetett eredményre, így lett az amerikai dollár a szabad világ, sőt tulajdonképpen az egész világ egyedüli értékmérője, miután a rubel a hozzátartozó többi valutával együtt soha-Egy egyeduralkodó értékalap életveszélyes előjog. Tulajdonosa számára megvan a lehetőség, hogy adósságait a maga által nyomott pénzzel fizesse ki. Ez azt jelenti, hogy állandóan ki van téve a kísértésnek, hogy exportált infláció által szabaduljon meg fizetési kötelezettségeitől. Valószínűleg nincsen olyan állam, amely előbb, vagy utóbb nem élne ezzel a lehetőséggel. Ha mi európaiak az amerikaiak helyzetében lennénk, bizonyára nem tennénk mást mint ők. Harmadikakkal szemben ez azt jelenti, hogy a leglényegesebb gazdasági irányítás nem a tényeken alapuló, általános gazdasági előfeltételek alapján, hanem a vezető hatalom különleges érdekeinek szemmeltartásával történik. Ez a körülmény idővel szükségszerűen súlyos helyzetet teremt. Ilyennek volt következménye mindaz a nehézség, amely az elmúlt években pénzügyi vonalon előállott. Persze azt mondták, hogy minden az amerikaiak hibája. A valóságban azonban a felelősség minket, európaiakat terhel. Nekünk megvan a lehetőségünk arra, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk. Tény, hogy egyik európai deviza sem alkalmas arra, hogy világszerepet töltsön be. Sem a német márka, sem a francia frank, sem az angol font nem elég erősek ehhez. Gazdasági hátterük sem kielégítő. De itt van az Európai Közösség, Spanyolország és Portugália csatlakozása óta ez a legnagyobb gazdasági erő a világban. Aki kívülről nézi öreg kontinensünket, könnyen megállapíthatja ezt. Potenciálunk megvan. A Közösség keretében fennáll egy európai deviza minden technikai előfeltétele. Legalább ugyanolyan, ha nem erősebb lehetne mint az amerikai dollár. Átvehetné annak világszerepét. Megoldhatná az európai olajproblémát is. Ezenkívül nem állna fenn többé az exportált infláció veszélye számunkra. Nem a pénzegység létrehozása a nehézség, hanem a mögötte álló politikai akarat és tekintély, amely a hitelképességet biztosítaná. Kormány nélkül nincsen sem hadsereg, sem pénzegység. Egy európai valuta előfeltétele a politikai egység megteremtése legalább a Közösség tizenkét országa között. Amíg ez nincsen meg, addig az európai ECU, vagy bármely más pénzegység hiú remény marad. A kérdés egyszerűen az, vajon az európaiak készek-e arra, hogy szakítsanak a szuverenitás fogalmának múlt századbeli elavult értelmezésével. Amíg ezt nem tudjuk elérni, addig függvényei az amerikai dollárnak. Az amerikaiak állandó vádolása nem más mint zavarkeltés. A felelősség gazdasági nehézségeinkért végeredményében a mienk. Amíg ezt nem vagyunk hajlandók elismerni, addig nincsen kilátás igazi javulásra sem nálunk, sem a világgazdasági helyzetben. A csúcsocska Moszkvában Schultz külügyminiszter november 4-én és 5-én Moszkvába repül és ott konferenciázik szovjet kollégájával Edward Sevardnadze val és más szovjet vezetőkkel, sőt magával Gorbacsovval is találkozik. A téma: A genfi Reagan— Gorbacsov csúcstalálkozó tárgyrendjének előkészítései. Erről már a múlt héten is szó esett New Yorkban, ahol csütörtökön Reagan fél órán át tárgyalt Sevardnadzeval és Schultz a rákövetkező napon 2 órán keresztül. A genfi találkozó kimenetelét tulajdonképpen ezek az előzetes megbeszélések döntik majd el. A fegyverkorlátozás olyan bonyolult és szétágazó téma, hogy felette megegyezni a hátralévő három hétben teljesen lehetetlenség lenne. Erre mi sem jellemzőbb, mint a nézeteltérés, ami amerikai szakértők között támadt az elmúlt hetek során. Gerald C. Smith, aki Nixon elnöksége idején az 1972-es nukleáris fegyverkorlátozási szerződést letárgyalta. A republikánus hitvallása ellenére most átállt a védelmet szolgáló stratégiai kezdeményezés, az S.D.I. (csillagháborús védelem) tervét bíráló demokratákhoz és azt mondja, hogy ennek további kikísérletezése sértené az oroszokkal általa kötött 1972-es szerződést. Viszont Paul Nitze öt elnök fegyverszakértője, és így Nixoné is 1972- ben, — és most Reagan és Schultz fő-fő fegyverszakértő tanácsadója, — ellent mond kollégájának, Gerald C. Smithnek és azt mondja, hogy az 1972-es szerződés bizonyos fokú további kísérletezést igenis engedélyez az aláíró feleknek. (A Szovjetunió természetesen Mr. Smithnek ad igazat és nem Mr. Nitzenek!) Ha két szakértő, akik előkészítették és letárgyalták az 1972-es Moszkvában kötött szerződést különféleképpen értékeli azt ki, hogy hogyan lenne elvárható fiatalabb szakértőktől, akik később kapcsolódtak be a témába, hogy értsenek egyet a múlt kiértékelésével és a jövő megoldásainak veszélyét illetően? Az ellentétnek természetesen megvan a maga magyarázata. A technológia vágtató fejlődése! 1972-ben, amikor Gerald C. Smith tárgyalt Moszkvával, Amerika álmában sem gondolt a csillagháborús védelem lehetőségére. De a Szovjetunió, amely a Sputnyik óta az űrkutatás katonai részére helyezte a hangsúlyt igen. Ezért a kommunista tábor az, amely, máris rendelkezik egy kezdetleges ilyesfajta védelmi rendszerrel és most módfelett szeretné megakadályozni azt, hogy Amerika is kövesse példáját és a maga sokkal szofisztikáltabb berendezését kísérletezze ki. Schultz és Sevardnadze fegyverkorlátozást illetően képtelen lesz kidolgozni rövid 10 nap leforgása alatt egy tervet, szerencséseknek mondhatják magukat, ha „irányelvet” ki tudnak dolgozni és ebben meg tudnak állapodni, hogy utána alacsonyabb fokú tárgyalófél szakértőiknak adják ki azt albérletbe. Ellentét azonban minden téren bőven akad az USA és az USSR között. —Amerika a Szovjetunió emberjogi sérelmeiről kíván tárgyalni, ezen a címen — Moszkva ugyanezt a témát egész másként fejezi ki: „az USA durva beavatkozása a Szovjetunió belügyeibe!” A libanoni terroristák szabadon bocsájtották három szovjet túszukat A Hezbollah — vagy a shiiták, — vagy bárki más, aki felelős azért, hogy négy szovjet közeget Beirutban elraboltak, a még kezükben lévő hármat szabadon engedték. A negyediket, mint emlékezetes korábban kivégezték és holttestét Beirut kövezetére dobták. Az árat, amit a szabadon bocsájtott túszokért követeltek az emberrablók, időközben megkapták. Libanon második legnagyobb városában Tripoliban Szíria és vazallusa abbahagyta az ostromot, az emberrablók szövetségeseinek szorongatását. Erre az életben hagyott három szovjet túsz kiszabadult. A hat és még mindig fogságban sínylődő amerikai sorsa továbbra is ismeretlen és bizonytalan. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 1985. november 9 (No. 45) Magyarság 3. oldal