Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-06-14 / 24. szám
A Kreml asszonyai Terebessy Emőke I. rész. A nyugati sajtó hetekig foglalkozott Gorbacsovnéval. Többet, mint politikus férjével és a találkozó lényegével. Hova utazik őnagysága, s milyen bájai, garderobeja, ékszerei vannak. Egyszóval: Gorbacsovné egy jelenség volt... Elvtársnő, vagy First Lady? — Alig egy éve jelent meg Münchenben egy könyv, melynek címe: „Asszonyok Dekameronja”, írója: Julia Wosnessenskaja, exilben élő, volt leningrádi újságírónő, aki nem önként hagyta el hazáját. Rövid életrajza: 1976- ban több társával együtt letartóztatták. Olyan egyesület tagja volt, akik a politikai foglyok szabadonbocsájtásáért, a sajtószabadságért emeltek szót. Az ilyen fajta tevékenységet nem nézik jó szemmel a Szovjetunióban. Julia Wosnessenskaja cikkeivel, verseivel támadta az igazságtalanságokat. Büntetése nem maradt el. Hogy elhallgattassák, öt évre Vorkuta-ba száműzték. 1977-ben szökést kísérelt meg. Ítéletét megváltoztatták: 2 év Gulág a szibériai Irkutsk-ban! Ott is tevékeny maradt, írt és írt. Évek múlva ezek az írásai a Párizsban megjelenő orosz emigráns újságban (Polski) láttak napvilágot. Büntetésének kitöltése után visszatérhetett Leningrádba, hol többi asszonytársával, kik a nők egyenjogúságáért harcoltak, megalapí t két véglet között Vajda Albert — Én mondom neked, öregem, hogy Amerika az egyetlen ország, ahol érdemes élni! Jól tetted, hogy áttelepültél Európából! — Én meg azt mondom, hogy Amerikánál rémesebb földrészen még nem éltem, egyszerűen nem tudom megérteni, hogyan csinálhattál olyan őrültséget, hogy Európából átköltöztél Amerikába! Szinte egymás szájából kapta ki a szót az a két honfitársam, akivel egy társaságban egy asztalhoz kerültem. Mindkettő bölcsőjét Magyarországon ringatták, mind a kettő egyidőben, 1956 telén került ki az Egyesült Államokba. Ha még azt is hozzáfűzöm, hogy egyiküknek sincsenek anyagi gondjai, hanem mindegyik megtalálta helyét és kereseti forrását az új világban, akkor, úgy érzem, képet adtam róluk. És lám, homlokegyenest más álláspontot képviseltek, amikor Amerikáról volt szó. Róbert, az Amerikabarát, kövérkés, gyérhajú, vörösbehajló arcú üzletember. Márton, az Amerika-ellenes, vékony, kisportolt, aszkéta-típus, üzem tulajdonos. Néhány percig foglalkoztak csak velem, addig, amíg próbáltam válaszolni kérdésükre, hogy két évvel ezelőtt miért éppen Amerikát, pontosabban Floridát választottam új telephelyemül. Tartozom annyival az igazságnak, hogy válaszomat meg sem hallgatták, hanem azonnal kezdte mondani mindegyik a magáét: Róbert azt, hogy jól tettem. Márton azt, hogy hülyeséget csináltam. — És miért, ha szabad kérdeznem? — fordult Róbert Mártonhoz. Hangja fojtott volt, de érződött, hogy igyekszik uralkodni magán. — Hogy miért hülye valaki, aki Amerikát felcseréli Európával? — harsogott vissza Márton. — Itt élsz lassan már harminc éve és ezt kérded? Nevetséges! — Cseppet sem nevetséges! — vágott vissza Róbert. — Harminc évvel ezelőtt, egyetlen fillér nélkül érkeztem, egy szót sem tudtam angolul... Most meg van gyönyörű házam, két autóm, a fiam elvégezte az egyetemet és saját ügyvédi irodája van, a lányom, aki már itt született, most végzi utolsó évét, orvos lesz. Mutass nekem még egy országot, ahol ezt el lehet érni? — Látszik, hogy tipikus amerikai lettél! — vetette oda Márton gúnyosan. — Csak a pénz, az anyagi javak! A ház, az autók, a jacht, meg mit tudom én még mi... Ez az ország, öregem, alapjaiban romlott. Tele van korrupcióval, bűnözéssel. Lassan már ki sem mer lépni az ember az utcára, mert jön egy kábítószerrel teletömött csavargó és beléd döfi a bicskáját. — Te a moszkvai televíziót nézed, ugyebár? — vágott vissza Róbert. — Éppen nemrégiben mutattak ott be egy dokumentumfilmet Amerikáról és aszerint ez az egész ország tele van nyomorgóval, kizsákmányolttal, heroinossal és gengszterrel. Azt, hogy az átlag amerikai milyen magas életszínvonalon él, azt persze a „tárgyilagos” szovjet dokumentumfilm meg sem említette. — Ne beszélj mellé! — csattant Márton hangja. — Nem a szovjet félrevezető propagandájáról beszélek, hanem a tényekről, amelyeket csak akkor ismer meg az ember, ha itt él, amerikaiak között. Azt csak nem akarod letagadni, hogy ha valakit itt becsapnak, akkor általában senki sem sajnálja, hanem azt mondják: úgy kellett neki, miért volt olyan hülye, hogy hagyta becsapni magát. — Ez a tények elferdítése! — kiáltotta Róbert. — Ha valakit becsapnak, akkor ott a törvényszék, amely előtt mindenki egyenlő. — Kivéve azokat, akiknek több a pénze és ezáltal egyenlőbbek — nevetett gúnyosan Márton. — Igaz, elmehet a panaszos a bírósághoz. És akkor mi történik? Évekig húzódik minden per, az ügyvédek újabb és újabb „költségeket” kérnek, úgy, hogy ha végül is, tegyük fel, megnyeri az ember a pert, az esetek többségében örülhet, ha csak pár ezer dollárt fizet rá. — Odafordult hozzám, aki némán ültem a záporozó érvek és ellenérvek zivatarában. — Majd meg fogod bánni, hogy felcserélted Európát Amerikával. Ezt az országot olyanok alapították, akik saját hazájukban nem mentek semmire, nem akartak dolgozni, a könnyű meggazdagodás és a kalandorvágy hozta őket Amerikába. Itt aztán a Colt volt a legfőbb bíró. És ezt az örökséget hordozzák a mai amerikaiak a sejtjeikben. — Ostobaság!—visszhangzott Róbert ellenvéleménye. — Sehol a világon nem jótékonykodnak annyit az emberek, mint az Egyesült Államokban. Történjék bárhol a világon valamilyen természeti katasztrófa, árvíz, földrengés, vulkán kitörés... elsőként Amerikából érkezik a segítség. — És annak egy része eltűnik az amerikai adminisztráció kezelésében, a másik része pedig az illető ország bürokratáinak zsebében — mordult fel Márton. — A maradékot, ha ugyan marad, esetleg megkapják a károsultak. — A te cinizmusoddal szemben tehetetlen vagyok—vágott vissza Róbert. — Szidod Amerikát, ahelyett, hogy naponta tízszer hálát adnál az Istennek, hogy : egy ilyen ország befogadott és megadta neked, a nincstelen emigránsnak az érvényesülés lehetőségét. — Nagy tévedés! — harsant fel Márton. — Amerikának kellene naponta tízszer a bocsánatomat kérnie tőlem azért, mert földönfutóvá tett, elvette hazámat és otthonomat. Róbert kővé meredve nézett rá. — Mit beszélsz?—hápogta. — Hogy... hogy Amerika kérjen tőled bocsánatot? — Igen! — felelte Márton határozottan. — És tőled is és kint élő minden magyartól. Mert, ha ebben az évszázadban ugyanazt a naiv hibát nem követi el, akkor máskép alakul az egész világ sorsa. — Ez üres propaganda — mondta Róbert, bár kissé bizonytalan hangon. — Divat mindenért Amerikát tenni felelőssé. És azok szidják a legjobban, akinek súlyos dollárokat ad, segély címén. Hogy erre mit válaszolt Márton, azt nem tudom, mert felálltam és otthagytam a két vitatkozó végletet. Észre sem vették, hogy eltávoztam, annyira belemelegedtek az érvelésbe, minden pillanatban várható volt, hogy egymás torkának ugranak, ahogyan azt a magyar temperamentum előírja. Egyikük tele torokkal szidta Amerikát, a másik teljes mellszélességgel védte. Hiába, gondoltam, miközben leültem két csinos magyar asszony mellé, mi a végletek népe vagyunk. Vagy csupa jó, vagy csupa rossz. Talán egyszer rájövünk arra, hogy létezik valahol, a mesék világában, egy olyan lehetőség is, amelyet így hívnak: arany középút. totta az „Orosz nők lapját”. Ezen tevékenységéért — kiutasították a Szovjetunióból két fiával együtt. Az írónő jelenleg Münchenben él, több orosz emigráns újságnak dolgozik, ezenkívül a rádió ,,Liberty”-nek munkatársa. Raissa Gorbacsova bájairól — írja Julia Wossensenskaja — csak a Nyugat tud. Oroszországban a vörös First Lady-t nem ismerik. Éppen úgy ignorálják, mint elődeit, a Kreml vezetőinek feleségeit. Aki ismerős a szovjet viszonyokkal, mint J.W. írónő, — egyáltalán nem lepődött meg az új elnök feleségének láttán, mert a szovjetnek két arca van! Orosz emigránsok csak mosolyogtak ezen a nagy felhajtáson, ami Gorbacsov elvtársnő körül támadt, ők tudják, hogy mindez csak színjáték, a Szovjetunióban nincsen „First Lady”. Ki is ez a Raissa Gorbacsova, a politikus felesége?• Az idősebbek bizonyára jól emlékeznek még Hruscsov feleségére, az öreg Ninára, ki egyszerű parasztasszony módjára kísérte férjét nyugatra. „Babuska”-nak nevezte, el a mosolygó intelligens nénit a nyugati sajtó. Amolyan kedves, jóindulatú nagymama típus volt. Ha újságírók kérdezték, egyformán válaszolta a betanult szöveget: „Azt hiszem az én véleményemre senki sem kíváncsi”. — Gorbacsovné számára bizonyára kellemes volt ez a nyugati utazás. Középpontba került. A nemzetközi szovjet politika újabb sakkhúzása, propaganda „elterelő” meglepetése, mozdulata, megmutatni Nyugatnak, nekik is van egy „utazó First Lady-jük”, akivel társalogni is lehet, s aki ruháival ékszereivel egy nívón áll az USA First Lady-jével... Gorbacsovnénak kétségkívül megvan az „orosz charmja” és képessége ahhoz, hogy elbájolja a külföldieket. Határozott fellépésű, öntudatos, céltudatos elvtársnő, jó „kiállítási anyag”.(Gorbacsovot először látták orosz emigránsok vörös foltokkal a fején! A hazai lapokban retusálták!) Hruscsov „Babuskája”, rutin nélkül mosolygott a fényképezőgépek lencséjébe. Számomra inkább az volt meglepő, hogy nemcsak Gorbacsov, de a többi vele együtt uralkodó elvtársak is beleegyeztek Raissa utazásába. A Kremlben nem becsülték, s ma sem becsülik a nőket! Az egyenjogúság éppen olyan „blabla”, mint a többi szólamuk! Lenin hűséges társa, az okos Nadeshda Konstantinova Krupskaja volt. Intelligens, tanult nő, több nyelven beszélt, írt. Támogatása nélkül talán Lenin sosem érte volna el azt a pozíciót, melyhez jutott. Lenin, halála után Sztálin bebalzsamoztatta, testét díszsírhelyre helyezte. A hatalom átvétele után ő folytatta Lenin megkezdett munkáját. Úgy hirdette, hogy Lenin megkezdett munkáját folytatja, de mint tudjuk el-eltért tanaitól. (Terrorral!) Lenin öntudatos özvegye írásaiban figyelmeztette Sztálint, s ellent mert mondani a Diktátornak. Nemsokára Sztálin titkárán keresztül megkapta a választ: ...„jelentse Nadesada Konstantinovának, hogy mi úgy határoztunk, — ha nem változtat magatartásán, — Vladimir Iljicsnek más özvegyet fogunk keresni!” Aki ismerte Sztálin módszereit, az előtt nem volt kétséges, mit is jelentett valójában ez az üzenet: A mi országunkban senki sem pótolhatatlan..., még az sem, hogy ki lesz Lenin új özvegye. Ezt a Politbüro dönti el. Sztálin megfenyítő sorai után Lenin özvegye visszavonult. Kis kamrájában megírta emlékiratait. Nyomtatásban is megjelenhetett a mű, miután Sztálin cenzúrázta. Csendben, szerényen élt 1939-ig, két szobás lakótelepi lakásában, a nagy, hatalmas Lenin özvegye. Mihail Kalinin felesége, Sztálinnak nem tetsző megjegyzést tett, amiért lágerba került. Férje viszont továbbra is állásában maradhatott, mintha semmi sem történt volna. Ugyancsak elfogták és lágerba küldték Molotov feleségét, a szép, zsidó származású Polinát, mert nyíltan beszélgetett Golda Meier-rel. Minden különösebb ok nélkül került internáló táborba Budjenny marshhall csinos, (tehetséges balett-táncosnő) felesége is. Valamennyi lefogott, leültetett feleségek férjei továbbra is betölthették magas posztjukat. Azonban, ha férfiakat, politikai okból lecsuktak, internáltak, velük küldték nejeiket, gyermekeiket, sőt anyjukat is, ha még élt. Ők voltak a „nép ellenségének családtagjai". Julia Wosnessenskaja így írja könyvében: „A szovjet politikusok feleségei megkapták a lehetőséget a hallgatásra, s hogy feltűnés nélkül viselkedjenek! A szovjet kollektívák virágcsokorral ünneplik a „nő-napot”, az „anyáknapját", de valójában a nők csak munkaerők és anyaállatok.” Sztálin felesége öngyilkos lett. Erről az országban (ha egyáltalán!) csak suttogva beszéltek. Nadesha Allilujeva (Sztálin feleségeinek romantikus elképzelései voltak a szabadságról és egyenjogúságról. Mielőtt Sztálin lánya nyugatról menedékjogot kért és könyvét kiadta, Oroszországban semmit sem tudtak róla. (Folytatjuk.) Jekaterina Furzeva Nadeshda Krupskaja Nina Hruscsova Sztálin leányának ingázása Szvetlána Allilujeva megint egyszer keletnyugat vándorútját járja: 1967-ben Amerikában kért bebocsátást, férjhez ment, majd az Egyesült Államokban született leányával 1984- ben visszatért a Szovjetunióba, onnan pedig most, áprlis közepén újból az Egyesült Államokba érkezett. A New York Times-nak adott nyilatkozatban arról beszélt, milyen idegennek érezte magát — immáron 17 évi távollét után — a Szovjetunióban. Fiával, annak feleségével alig volt kapcsolata, első házasságából származó, már felnőtt lánya pedig nem is állt szóba vele. Kitért a Nyugatról való visszatérése után, 1984 novemberében megtartott moszkvai sajtókonferencia részleteire is: „Én kértem a konferencia megrendezését, — mondotta — azt reméltem, hogy elmondhatom: nem politikai okok, hanem személyi, családi szempontok vezettek vissza a Szovjetunióba. Várakozásommal ellentétben a szovjet külügyminisztérium csak néhány külföldi újságírót hívott meg. Előzőleg felszólítottak, hogy fogalmazzak egy orosznyelvű nyilatkozatot, de nem azt olvastatták fel velem, hanem egy a párt által készített nagyon Amerikaellenes szöveget.” Sztálin leánya a mai Szovjetunióról a következőket mondotta a New York Timesnek: 17 év után visszatérve sok változást nem tapasztaltam. A helyzet ugyanaz, mint amilyen volt első távozásomkor, 1967-ben. A most eltöltött több mint egy év után meggyőződtem arról, hogy annak idején fiam levelei és telefonhívásai nem családi érzelmeken alapultak, hanem az egész a KGB egy piszkos játéka volt anélkül, hogy erről értesítették volna a felsőbb pártvezetést. Nem hiszem, hogy most, a Gorbacsov rezsimben ez megtörténhet. 9. oldal Ez is Amerika... Fekete G. István: Miután 1956. december 4-én, letörve, de azért rettenetes nagy tervekkel elhagytam az „Óhazát”, Kanadában kezdtem emigrációs életemet. Több gyermekkori barátom Csikágóban élt s ezért 6 év múlva, mint kanadai állampolgár áttettem működési színteremet az USÁ-ba. Nem emlékszem, hogy Kanadában nemzeti gyászt okozott volna távozásom, de azért titokban biztos borzasztóan sajnálták „elvesztésemet.” Amerikában nagyon tudják értékelni a kiváló szakembereket, a briliáns koponyákat, a hangyaszorgalmú embereket, és a széllel bélelt svihákokat. Hogy én melyik kategóriába tartozom, annak eldöntését a nyájas olvasókra bízom. Tény azonban, alig másfél év múlva egy egészségügyi és sportklubnak jól fizetett üzletvezetője lettem. Az összes ismerősömet rendkívül meglepő gyors érvényesülésemet az Úristen segítő kegyelmén kívül valószínűleg másnak is köszönhettem. Például annak, hogy Hári Jánost és Münchausen bárót megszégyenítő fantáziadús történeteket költöttem magamról, egészségügyi szakképzettségemről és üzletvezetői múltamról. A szükséges dokumentációt egy régi pesti barátomtól kaptam. A derék — és valóban zseniáls férfiú — akkor Londonban élt és mint író, újságíró, lapkiadó, — és amatőr okirathamisító kereste kenyerét. Iván barátom szívét, lelkét és önzetlen baráti érzelmeit beletette a nekem gyártott dokumentumokba, s olyan tökéleteset alkotott, hogy az összes hivatásos okirathamisító sírva fakadt volna az irigységtől, ha meglátja mesterművét. A klubot reggel 10-kor nyitottuk s én egy óra alatt elvégeztem a szükséges üzleti dolgokat. Majd helyettesemre bíztam az irodát és lementem az edzőterembe, ahol nehéz súlyzókkal 1-2 órát pumpáltam izmaimat. Minden másnap egy órát karatéztam is. Két éves tréning után úgy gondoltam, hogy nálam jobb alakú és erősebb férfi nagyon kevés él a földön. Önteltségemet kissé megingatta, mikor a strandon összefutottam egy régi közeli hölgyismerősömmel, akivel több éve nem találkoztam. — Őrület! — csapta össze a bájos hölgy kacsáit, melyekkel valamikor olyan gyengéden simogatott engem, hogy hűha... — Neked teljesen elment az eszed! Ezekkel a ronda, gusztustalan izmaiddal tisztára úgy nézel ki, mint egy vedlett gorilla! Csikágóban atig két sarokra laktam attól a negyedtől, ahol legalább egy tucat olyan bár és mulató található, melyeket szinte kizárólag a 21-35 éves korosztály látogatott. Fiatal voltam, nőtlen és szabad, tehát gyakran felkerestem ezeket a zenés, táncos helyiségeket, melyekben csak úgy nyüzsögtek az emancipált ifjú hölgyek. A 21 éven aluliakat nem engedték be ezekbe a szeszesitalt mérő bárokba, tehát mindegyik előtt állt egy- vagy két „bouncer”, — azaz kidobólegény, — akik a születési bizonyítványokat elenőrizték. A bárokat látogató fiatal férfiak néha nézeteltérésbe keveredtek és ilyenkor a bouncerek teremtettek rendet a kakaskodók között. Mint gyakori törzsvendég hamarosan név szerint ismertem az összes közeti bár kidobólegényét. A legkisebb is közel egy fejjel magasabb és legalább ötven fonttal súlyosabb volt mint én, — aki pontosan 5 láb 9 inch magas és 175-180 font vagyok. A Store nevű bár kidobólegényével — Oszkárral — egyenesen baráti viszonyban voltam. Barátságunk ott kezdődött, amikor egyik este éppen akkor értem a Store neonfényes bejárata elé, amikor négy jól megtermett fiatal legény apait-anyait beleadva püfölte őt. Mégpedig meglehetősen sportszerűtlenül, mert ketten a hátán lógtak és úgy fojtogatták, ketten pedig előröl csépelték. Amint később kiderült, a megfulladáshoz közelálló Oszkárnak az volt a bűne, hogy nem engedte be a férfiak társaságában lévő fiatalkorú lányokat a bárba. Oszkár közel két méter magas volt és legalább 250 font, de a túlerő ellen reménytelen harcot vívott. Az utcai járókelők — a jó amerikai szokás szerint — úgy csináltak, mintha semmit nem látnának. Alig egy órája fejeztem be a karaté edzésemet, s úgy gondoltam, hogy egy kis levezető mozgás nem árt nekem sem. Ezért az Oszkár hátán lógó egyik urat vesén rúgtam, a másikat pedig nyakszírten vágtam. Aztán együttes erővel hülyére vertük a másik kettőt és Oszkárral kebelbarátok lettünk. Ettől kezdve mindig közölte velem, hogy melyik ifjú hölgynél számíthatok gyors sikerre. Oszkár „kisöccsével” is összebarátkoztam. Leo is bourcer volt és nagyon hasonlított a bátyjára, de kicsit magasabb és még testesebb volt. Egyik este, tizenöt év óta először a Store előtt vezetett el az utam. Két filigrán, fiatal nő ellenőrizte a születési bizonyítványokat, ők voltak a „kidobólányok”!!! Percekig döbbenten bámultam őket. Azt tudtam, hogy megváltozott a világ, — de, hogy ennyire??! Szíria terrorista bűnrészességének lehetősége Gyűlnek a bizonyítékok arra, hogy Líbia mellett Szíria is részese az állam támogatta terrorizmusnak. Ez viszont megnehezíti a Reagan kormány helyzetét, mert korábban azt ígérte, hogy ha kézzelfogható bizonyítékokhoz jut, úgy a bűnöst, bárki legyen is az megbünteti. A kongresszusban ahol az anti-arab érzelmek toronymagasságára csaptak egyre több határozati javaslat születik Szíria megbüntetését célozva. Ez viszont lavinához vezethet. A Fehér Ház még koránt sincs meggyőződve Szíria bűnrészességét illetően, és amennyiben ez bebizonyulna akkor is nehéz dió feltörése várna reá Szíria megtámadásakor, Assad ugyanis jóval kevésbé kecsegtető célpont, mint volt Kadhafi. Először azért, mert államgazdasága nem csupán egyetlen árcikkre van összpontosítva, hanem szétágazó. Másodszor pedig azért, mert a Szovjetunió védelmi szövetségét élvezi és ugyanakkor szofisztikált fegyverzetének tulajdonosa. Megjelent Saáry Éva Százféle szerelem című verseskötete, a szerző művészi fedőlapjával és illusztrációival. 216 oldal. Megrendelhető 24 svájci frank (10 dollár) + postaköltség beküldésével az alábbi címen: Éva Saury, Via Scuole 10, CH-6900- Lugano, Cassarate.