Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-08-02 / 31. szám
A Szent Jupát védencei Ló Bernát M: Milyen munkamegosztást dolgoztatok ki? J: Azt kellett figyelembe vennünk, hogy ketten vagyunk és mégis egyedül, úgy érzem, hogy felváltva vitorláztunk. Sokan javasolták és sokan csinálták a négyórás váltást. Mi a hosszabbra cseréltünk és véleményünk szerint szerencsésebb volt. M: Milyen rendszeres, vagy rendszertelen kapcsolatot tartottatok fenn akár magyarországi barátokkal, támogatókkal, vagy másokkal bárhol a világon? N: Amatőr rövidhullámú rádión keresztül rendszeres kapcsolatban voltunk az otthoniakkal. Nagyon jó volt a családról, barátokról, szerettekről hírt kapni. De ezen kívül az úttal kapcsolatos teendőket is mindig meg tudtuk beszélni rádión. J: Napi kapcsolatban voltunk Magyarországgal egészen addig, amíg az Indiai óceán közepén el nem vesztettük a hazai adóállomásokat. Valahol féltávon már nem volt jó a terjedés, elvesztettük egymást. Szerencsére rá egy hétre kapcsolatot tudtunk teremteni Új-Zélanddal, majd azon keresztül Ausztrália és Magyarország híreket kapott tőlünk. Végig tudták hol vagyunk, mi van velünk. M: Milyen gyakran találkoztatok hajókkal a nyílt tengeren? És ha találkoztatok, kaptatok-e valami segítséget, vagy egyáltalán szükségetek volt-e segítségre? N: Általában találkoztunk hajókkal. Rádiótelefonon mindig fel is hívtuk őket és adtak is segítséget. Ez a segítség pozíció volt, vagy időjárásjelentés stb. Ilyenkor pár szóval elmeséltük, hogy kik vagyunk, merre megyünk, ők is elmondták és ez valamennyire szórakoztatott is bennünket. De az utolsó szakaszon Fokváros és Sydney között csak egyetlen egyszer találkoztunk hajóval. Egy japán tartályhajó volt. Megadták a pszíciót, de vagy álmos volt a rádiós, vagy nem volt kedve beszélgetni, mert egyszerűen elment a frekvenciáról. Még egy hajót láttunk ugyanazon az éjszakán, de nem tudtuk azonosítani hogy micsoda. Erősen kivilágított hajó volt. Rádióhívásra nem válaszolt. Ezenkívül Fokvárosból való elindulásunktól egész Sydney előtt 200 mérföldig nem láttunk hajót. Pedig közben körbejártuk Tasmániát is. M: Milyen és mennyi élelmiszert vittetek magatokkal? J: Az élelmezésünket elsősorban természetesen konzervek tették ki. Friss élelem ugye nem áll el. Induláskor otthoni élelmiszeripari vállalatok segítettek bennünket így a csepeliektől, debreceniektől, nagykőrösiektől kaptunk hon-Sydneyben? Változtattatok-e az útirányotokon, eltérően az eredeti tervtől? N: Az eredeti tervtől el kell hogy térjünk. Abban az szerepelt, hogy Sydney után a polinéz szigetvilágot fogjuk behajózni. Erről sajnos több okból le kell mondanunk. Időben talán másfél hónap jutna a szigetek bejárására és nagyon sokat kellene érte hajóznunk. A hajót viszont szeretnénk megkímélni egy hosszú úttól a Horn fok előtt. Ugyanis nagyon jó állapotban kell legyen ezen a nehéz szakaszon, így úgy döntöttünk, hogy azt az időszakot ami az itteni nyárig eltelik — ami a legalkalmasabb a Horn-fok körüli vitorlázásra — azt itt Ausztráliában fogjuk eltölteni, így tudjuk a hajót is legjobban felkészíteni a következő nehéz szakaszra. M: Hát Józsi és Nándi, még sok-sok kérdésünk lenne számotokra, de időhiány miatt be kell fejeznünk ezt a beszélgetést. Most még csak annyit kérdek tőle, tek, van-e valami üzenetetek hallgatóinkhoz? N: Igen, szeretném elmondani, ami nagyon meglepett bennünket. Fáradtan, de nagy örömmel jöttünk ide és amikor kikötöttünk, váratlanul ért minket, mert nem számítottunk, hiszen nem is számíthattunk, olyan fogadtatásra, amiben itt honfitársainktól részesültünk. Meglepetésünkben nem is tudtuk megfelelően viszonozni. Ezért ezúton is nagyon köszönjük. J. Én még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ez a nagyon meleg és baráti fogadtatás, amiben itt részesültünk, egészen biztosan annak tudható be, hogy a „Szent Jupát” az egy kis darab magyar föld. Jogilag és egyébként is, mert a magyar lobogót viseli. És biztosak vagyunk abban, hogy ez a fogadtatás és ez a szeretet elsősorban ennek a kis darab magyar földnek szól. És mi boldogok vagyunk, hogy ezt a hajót ide segíthettük. Úgy érezzük, mi nem szolgáltunk rá ilyen fogadtatásra, hiszen mi nem vagyunk egyebek, csak egyszerű sportemberek. Éppen ezért, nagyon köszönjük mindnyájatoknak ... Isten hozott benneteket, büszkék vagyunk rátok szerveket az útra. De ezen túlmenően természetesen minden olyan kell a hajóra amivel a változatos táplálkozást meg lehet teremteni, tehát tésztafélék, friss ételek közül krumpli, tojás, gyümölcs. Persze ezek csak bizonyos ideig állnak el. Kikötő után egy-két hétig. M: És mi a helyzet az egészségi állapottal? Voltatok-e betegek és mennyire tudtátok, vagy tudjátok egymást ellátni? N: Hála a Jóistennek nem volt beteg egyikünk se. Mondjuk egy kis megfázáson kívül, de azt nem nevezném betegségnek. Még a Gibraltári szoros előtt Józsi elcsúszott a fedélzeten. Durva szóval kitörte az egyik ujját. Ez volt egy kis probléma. Bementünk spanyol Marokkóba és orvosi ellátást kértünk, de még mindig nem gyógyult meg teljesen. Itt Sydneyben kell majd komolyabb orvosi ellátást kérnünk. Lehetséges, hogy operálni kell majd az ujját, mert nem nagyon tudja mozgatni. Ezenkívül semmi problémánk nem volt. Rengeteg gyógyszer és egészségügyi segédeszköz van velünk, de szerencsére nem volt rá szükség. M: És mi van a tengeribetegséggel ? J: Elmndhatjuk, hogy nem szenvedünk tőle. Igaz, mikor elindultunk a próbaútra, a legelső viharos tengeri éjszakán én olyan beteg voltam, hogy olyan betegnek még életemben nem éreztem magam, de aztán az is elmúlt. Azóta egészen Sydneyig még csak rossz közérzetünk se volt. M: És mondjátok, milyen formában készültök ezt az utat megörökíteni? Írtok-e könyvet, filmeztek, esetleg dia felvételeket készítetek? N: Amit itt elmondtál, azt mindegyiket csináljuk. Fényképezünk, videózunk és amennyiben képesek leszünk rá, szeretnénk egy könyvet is írni. Ezt még nem tudjuk alkalmasak vagyunk-e rá. Egyikünk sem volt író azelőtt, most sem vagyunk azok. Megpróbálkozunk vele, dehát ki tudja mi sikerül? M: Meddig maradtok M*S5i m Ahogy lesz, úgy lesz...! Hajnal László Gábor Negyedik, befejező rész. Mit csinál a bányász, akkor azt látjuk, hogy a ha nincs műszakban? Túlórázik, vagy gm-ezik! S ezekkel a pótmunkákkal mennyi jön össze havonta? Átlagosan 10-15 ezer forint! És erre mi jön még? Semmi, legfeljebb a boríték, meg a dilislepni!” A végtelenségig lehetne folytatni az ehhez hasonló kérdésfelelet játékot, hiszen napjainkban „divatos téma” arról írni, hogy milyen nehézségekkel küzdenek a széncsaták hősei. Ám sajnos ezt a „fölkapottságot” elsősorban a sorozatos katasztrófa-esetek idézték elő, valamint az a tény, hogy a föld mélyéből napszintre hozott fűtőanyag nem elegendő sem a lakossági, sem az ipari igények kielégítéséhez. Lám, a szenzációhoz nem elegendő tisztességesen — túlfeszített iramban — dolgozni, az újságíróknak a különleges kell, abból is többféle választék, hogy legyen mit elhallgatni. Az életeket követelő robbanásokról terjedelmes riportokban számolnak be, kérdezgetnek, sopánkodnak, ám a bányászártalmaktól (szilikózis, reuma, neurózis, stb.) szenvedő ezreket pusztító betegségekről csak elvétve látnak napvilágot tárgyilagos cikkek Magyarországon. Ez a szemérmeskedés félig-meddig érthető, hiszen a sujtólégekvízbetörések ,omlások miatt szerencsétlenül jártakról muszáj valamilyen hírt közölni, de a lassú pusztulásra ítéltek keserveinek ecsetelése nem tartozik a tájékoztatás-politika elsőrendű céljai közé. Kétségtelen, hogy áttételesen fogalmazva azért utalnak arra a valóságra figyelő tollforgatók, miszerint a bányaiparban foglalkoztatottak között igen sok a neurotikus és a dolgozók 10 százaléka, majdnem 7 ezer ember szorul testi-lelki rehabilitációra. A munkaképesség megváltozásának számos oka lehet, de ebben az ágazatban a keresőképtelenséget okozó betegségek a 18-28 éves korosztálynál 40 százalékban, míg a 46-55 esztendősöknél már 95 százalékban vezethetők vissza a szénkitermelés közben szerzett fizikai és pszichológiai ártalmakra. A Népszava ez év január 31-i számában olvasható az MTI-nek az a jelentése, hogy: „Öszszehangolt akció kezdődött a szilikózisveszély csökkenéséért a mecseki szénbányák üzemeiben. A hatóságilag előírt,úgynevezett i pornormák által szabályozott állapotnál is kedvezőbb helyzetet kívánnak teremteni... A fő cél az, hogy tovább csökkenjen a rendszeres szűrővizsgálatokon betegnek talált bányászok száma.” Ha mikroszkopikus részletességgel vizsgáljuk ezt a néhány mondatot, technika fejlődésével sem szűnt meg a legrégibb bányászbetegség, s napjainkban is akadnak jónéhány százan — ezren? —, akiknek nem ütik az egészségügyi kartonjukra a bélyegzőt: „Foglalkozási tüdőkárosodása nincs!” Ám a röntgen hiába mutat ki szilikózist, ezzel legfeljebb kezdetét veszi a csatározás annak eldöntéséért, hogy a munkaképesség csökkenése eléri-e a 16 százalékot, mert kártalanítást, járulékot csak ettől a határtól fizetnek. Ráadásul, a már nyugdíjban lévőknek csupán akkor lehet emelni a juttatásukat, amikor roszszabbodik állapotuk. Nem csoda tehát, ha a véleményezésre várók, illetve a döntést fellebbezők annyira feszült idegállapotban kerülnek az Országos Orvosszakértői Intézet bizottságai elé, hogy ott már az objektív egészségügyi helyzetüket is nehéz meghatározni. A neurózis általában kísérőbetegségként jelentkezik a bányászoknál, de ezt igen ritkán veszik — vehetik! — tekintetbe a rokkantság százalékának véleményezésekor. Márpedig elég gyakran adódnak helyzetek, amikor a panaszkodóknak kimutatható bajuk nincs, de mégsem képesek a teljes erőbedobásra, mert noha karcolás nélkül élték túl az omlást, ám látták pajtásaik halálát. Akkor és ott nem robbantak össze, hiszen a társaikért folytatott küzdelemben csak menteni akartak, akár a két kezükkel morzsolva a kőzetet, s a remény, a szorongó hit tartotta bennük a lelket. De ahogy karjukban a napszintre vitték az áldozatul esett cimborájukat, és a szénporos arcukon ráncokat ekézve csorogtak a könnyek, valami megroppant bennük. A zobáki szerencsétlenség után, az ötlet 1985. június 20-i számában közöltek egy interjút, s az utolsó kérdésre — Hogyan emlékeznek a halottakra? — azt felelte a bányamentő. „Most mit mondjak magának? dolgozik itt néhány lengyel bányász is. Az egyiket Rácz Gábor fogta, vonszolta ki a robbanásból. Amikor Rácz összeesett, a lengyel vette a vállára. Együtt is vitték kórházba őket. Aztán, amikor Rácz meghalt, a lengyel sem akart tovább élni. Négyszer kísérelt meg öngyilkosságot! Mert ebbe nem lehet beletörődni. Nemcsak neki, akit a Rácz tanított magyarul!” Természetesen, valamennyi munkahelyen előfordulnak zaklatottságot előidéző okok, hangos veszekedések, ám akik a kasban, vagy a népesben indulnak lefelé, azok naponta számolhatnak azzal, hogy talán utoljára teszik meg ezt az utat. Feltehetőleg az óriási kockázat miatt íratlan törvény, hogy a szénfalnál nincs harag, nem kötelező mindenkit szeretni, de a szolidaritás nélkül képtelenség lenne évente 120 napnyi túlműszakot teljesíteni. Ebből a logika szabályai szerint arra következtethetnénk, hogy a vájárokat és csilléseket elsősorban a fizikai túlerőltetettségből származó betegségek fenyegetik inkább, de amikor egy rezsim az emberi áldozatkészségen alapuló energiapolitikát folytat, a dolgok színe és visszája összegubancolódik. A tények érzékeléséhez nem árt tudni, hogy a szénbányászatban alkalmazott 75 ezer főből közel 30 ezren végeznek földalatti munkát és a pszichikaifizikaimegerőltetés miatt 1975-ben 2.210 dolgozót százalékoltak le, míg 1985-ben már 7 ezer körül mozgott a rehabilitációra szorultak, illetve az 55 éves koruk előtt rokkantnak nyilvánítottak száma. És ha megnézzük az érem harmaA clevelandi nemzeti emigráció szellemi életének legnagyobb tavaszi rendezvénye a Szabadegyetem nemrég fejeződött be. Az előadók, szereplők és közreműködők tudásuk legjavát és csillogó gyöngyszemeit adták a hallgatóságnak. Szűkreszabott kereteim között nincs lehetőségem arra, hogy úgy az előadások tárgyáról, valamint a szereplőkről , közreműködőkről külön-külön, még csak vázlatosan is írjak, mert akkor kizárólag magam terpeszkednék szét a Kék Újság hasábjain, viszont az „ön-szétterpeszkedésnek” megrögzött ellensége vagyok. Jelszavam: ... egy emigráns hetilapban írjunk röviden, velősen, de azért értelmesen és 100 méter hosszú, 5 méter széles beszámolónkkal lehetőleg ne menjünk az olvasó idegeire. Egyébként dr. Nádas János, a clevelandi Magyar Társaság alapító elnöke, a szabadegyetemi előadások főrendezője a díszebéd után külön-külön megköszönte a szereplőknek és segítőtársainak az önzetlen közreműködésüket. E sorok írójának az előadásokkal kapcsolatban az a legörvendetesebb megállapítása, hogy az a fiatalság, akiknek jórésze már az emigrációban született és ha törve is, de elég jól gagyog magyarul,, (és ez a szülök érdeme) egyre nagyobb érdeklődést mutat minden mádik oldalát, észrevehetjük azt is, hogy a vonalon túlra állítottak helyzete az orvosi döntés után tovább romlik, hiszen elkerülnek korábbi helyükről, s az addigiaknál jóval alacsonyabb fizetés — nyugdíj — miatt a jövőért való aggódás pontosan arra a mezsgyére löki „letörtségüket”, ahonnét nem lehet visszalépni. A neurózis éppen olyan nyavalya lesz náluk, mint a szilikózis: gyógyíthatatlan, s még jó, ha lassítani tudják a kibontakozás ütemét. Szomorú igazság, ám a lényeghez tartozik, hogy az utóbbi tíz esztendő összes sújtólégrobbanása nem követelt annyi áldozatot, mint ahányan a tüdőre rakodott por miatt távoznak a földi létből egyetlen év alatt, de ilyenkor nincs országos részvét. Az egészség legfőbb megtartója az erőhöz mért munka, és a feleslegesség-érzet minimálisra csökkentése. Amikor e két követelményben félrebillennek az arányok, óhatatlanul bekövetkezik az „elegem van” hangulat terebélyesedése és az énerő gyengülni kezd. Ilyenkor aztán mind nehezebb odafigyelni a Molnár Zsigmond gyár szellemi megmozdulás, így szabadegyetemi előadások iránt is. Nem felejti el magyar származását és a magyarságba nyúló gyökereit. Lehet, hogy ezek közül valaki egyszer szenátor, vagy kongresszusi képviselő lesz és ott majd szót fog emelni az akkor is még mindig „ideiglenesen megszállott” szülőhazánk érdekében. A díszebéd napja, a régi otthoni hagyományok szerint „Hősök Napja” is volt, így a szabadegyetemi rendezőbizottság e sorok íróját kérte fel, aki röviden, de kegyeletes szavakkal emlékezett meg mindazokról, akik a vérzivataros években életüket adták a Hazáért. Az 1986-os évi tavaszi szabadegyetemi előadássorozat, miként minden évben, az idén is kitűnően sikerült... A rendezésért köszönet a Nádasnak, Jánosnak, Gyulának és Rózsának, valamint az önkéntes segítőtársaknak, asszonyoknak és férfiaknak, s remélem, a jövő évi előadás-sorozaton velem együtt mindenki ott lesz hiánytalanul. Mert e szabadegyetemi előadássorozat, hacsak egy lépéssel is, de közelebb visz bennünket nemzeti emigrációnk egyik célkitűzéséhez, ősi hagyományaink ápolásához, valamint legdrágább kincsünk, magyar anyanyelvünk idegen országokban, idegen égboltok és csillagzatok alatt való megőrzéséhez, s amely nyelv elkísér bennünket egészen a sírig. Krónikám második részében egy más témának akartam nekirugaszkodni, közben azonban egy igen érdekes clevelandi magyar vonatkozású hír futott be hozzám. Iványi Róbertről van szó, aki mint az ameri- FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! mélyben ketyegő pokolgépekre, noha a természettel nem lehet könynyelműsködve küzdeni. Van-e hát megoldás arra, hogy a csaknem népbetegségként terjedő neurózisnak gátat vessenek, s ne öntse el az emberfeletti teljesítményre nógatott bányászok lelkét is ez a civilizációs ártalom! A jelenlegi helyzetet ismerve nincs sok remény a kiegyensúlyozottságra, hiszen a dupla műszakban termelő vájárok átlagéletkora 41 év, vagyis: kezd a szakma elöregedni. S hiába szorgalmazzák, hogy 25 esztendei föld alatti szolgálat után kikérhessék az obsitot. Nekik — a hősöknek — ez nem jár, ugyanakkor a kisebb-nagyobb pozícióban lévő társadalmi-, gazdasági- és politikai vezetők némelyike, érdemei elismerése mellett az ötödik X-et betöltve bármikor nyugdíjba mehet. Ám hazánkban a végletekig kizsigerelt kétkezi dolgozóknak nem jár még a méltányos kedvezmény sem, s mikor panaszaikkal orvoshoz fordulnak, náluk nem azt nézik, hogy munkaképességüknek mekkora százalékát veszítették el, hanem azt: mennyi maradt meg a hai haderő hivatásos tisztje, őrnagyi rangban több mint 2 évig teljesített szolgálatot a Fehér Házban Reagan elnök mellett „Military Ride to the President” minőségben. Szerény amerikai katonai ismereteim szerint ez egy olyan szárnysegédi, vagy parancsőrtiszti beosztás lehetett, egy gyors katonai karrier kezdete, pl. olyan, mint amikor az első világháború kezdetekor beosztották az öreg Ferenc József mellé az akkor sorhajó-kapitány Horthy Miklóst, akiből pár év múlva az osztrákmagyar monarchia hadiflottájának főparancsnoka lett. Értesüléseim szerint Iványi Róbert jelenleg 40 éves, nős, 4 gyermekes családapa, édesapja Iványi György építészmérnök. Iványi Róbert a középiskolát a clevelandi Szent Ignáciusban végezte, majd a West Pint-i katonai akadémiára került, amit ugyancsak kitűnő eredménnyel végzett el. Pár évi csapatszolgálat után a fent említett beosztásba Reagan elnök mellé került. Mivel azonban a további katonai előmeneteléhez ismét csapatszolgálatra van szüksége, ezért texasi Fort Bliss-be helyezték svadron parancsnoki beosztásba. Ugyanekkor Reagan elnök, mint az amerikai haderő legfőbb parancsnoka, soronkívül alezredessé léptette elő és kiváló szolgálatának elismeréseként a Fehér Házban rendezett ceremónián, — amelyre Iványi Róbert szülei, felesége, 4 gyermeke, valamint húga is meghívást kaptak, — magas kitüntetést tűzött Iványi alezredes mellére. És miközben gratulálunk Reagan elnök mellett eltöltött két esztendős sikeres szolgálatáért, s a jövőbeni szolgálatához is szerencsét kívánunk azzal, hogy a hazát vesztett magyar emigráció is büszke lehet kiváló fiára. Clevelandi Krónika Szabadegyetem. Iványi Róbert magyar származású amerikai alezredes . •3 Furcsaságok. A Lausanne: Francia Svájc területén végzett közvélemény kutatás szerint kiderült, hogy az alpesi köztársaságban az emberek nem szívesen beszélnek, nyilatkoznak a szerelemről. A megkérdezettek csupán elenyésző része, kereken 7 százaléka vallotta be: igen, életében már többször jelentette ki szíve hölgye, vagy ura előtt szeretlek. A túlnyomó többség azonban nem nagyon dobálódzik ilyen és hasonló vallomással.• Miami: Egyesek űrlakók repülő csészealjának vélték, mások gömbvillámnak, vagy meteoritnak: kiderült, a Föld légterébe csapódott szovjet rakéta izzott el az Egyesült Államok déli területe felett. Az amerikai űrvédelmi parancsnokság, mely nyilvántartja a földkörüli pályára bocsájtott szondákat, híradástechnikai szatellitákat, hivatalos jelentésben nyugtázta, hogy a Kozmosz-sorozat 1746-os számot viselő szatellitájának hordozórakétája zuhant viszsza a Földet körülvevő légtérbe és 30 másodpercen belül, Florida felett elizzott. • Lille: Az észak-franciaországi város közelében évente megrendezésre kerülő „fabútorok ünnepe” alkalmával bemutatták a világ legnagyobb ágyát: 36 személy térhet nyugovóra benne. Szélessége hat méter, hossza négy és fél méter, ezer munkaórával fenyőfából készült. 9. oldal