Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-10-04 / 40. szám
Ó,lomtalanítás? Nyitrai Gyula Balogh bácsi betűnként szedte ki a szöveget a parányi sátoraljaújhelyi nyomdában, igaz, boszorkányos gyorsasággal, hiszen egész életében ezt csinálta, mégis nagyon sokáig tartott, amíg az utcára került a ritkásan megjelenő helyi hírharang. Törpe ujjai megtisztíthatatlanul feketék voltak az ólomtól, a festéktől; gyászosan virítottak az ünnepi porcelántányér peremén. Ahogy mások a hawai szigetekre, úgy vágyott ő egy nagy, egy korszerű nyomdába, ahol hatalmas rotációs gépek ontják a kész újságot és fürge rikkancsok vár- Ez is Amerika... Fekete G. István Nem hinném, hogy a világon bárhol olyan általános és közveszélyes őrületté fokozódott volna a „Csináld Magad” mozgalom, mint Amerikában. Ha valaki azért festi saját maga a lakását, azért nyírja gyermekei haját, azért alakítja pincéjét játékszobává, azért csempézi a fürdőszobáját stb., stb., mert rosszul áll anyagilag, azt természetesnek veszem. Azt azonban képtelen vagyok megérteni, hogy jól kereső emberek, miért végeznek olyan munkákat, melyekhez hatökrök. Baráti köröm néhány tagja is áldozatul esett a csináld magad őrültségnek. Sajnos Gyula nevű barátom is közéjük tartozik, amit az alábbi történetemmel kívánok igazolni : Egyik délután — 1979 nyarán — kiváló honfitársam fölhívott munkahelyemen. — Azért zavarlak az irodában, mert amikor esténként otthon kereslek, soha nem veszed fel a telefont! — mondta köszönés helyett. — Szabad érdeklődnöm, minek köszönhetem a hívásodat? — kérdeztem. — Annak, hogy a hét végén festjük a víkendházunkat... — Gratulálok — mondtam. — Emlékeztetni szeretnélek többszöri kijelentésedre, hogy segíteni fogsz, ha újra festjük a házat. Ha akarod, most beválthatod könnyelmű ígéretedet — mondta kissé sértődött hangon Gyula. Akarásról szó sem volt, de miután szólóban és különböző nomád hajlamú hölgyismerősöm társaságában gyakran élveztem vendéglátásukat, sajnos be kellett váltanom ígéretemet. Másnap vettem egy kezeslábast, meg egy festősapkát, hogy stílszerű öltözékben essek neki a munkának. Gyula különböző színű festékeket kevergetett a konyhában, amikor a hajnalpírral egyidőben befutottam hozzájuk.* — Mondd csak, öregem... festettél te már életedben? — kérdezte. Sértődött, komorítottam arcom és fölényesen legyintettem. — Ne viccelj, apám! Az igazság ugyan az volt, hogy még soha életemben nem festettem. A legjobb barátom azonban szobafestő volt Kanadában emigrációs életünk kezdetén és miután azokban az években együtt laktunk, gyakran hallottam tőle drámai történeteket a nemes iparról. Néhányat mindjárt el is mondtam Gyulának, persze úgy mintha velem történtek volna a dolgok. Az általam mondott történetek valószínűleg már akkor sem voltak igazak, amikor Harmath Pista mesélte nekem ezeket és én még jól ki is színeztem a storykat. Nem csodálható tehát, hogy festészeti szakismereteimre vonatkozó pozitív történeteim felettébb megnyugtatták Gyulát. — Örülök, hogy értesz hozzá, mert így a konyhát teljesen rábbízhatom — mondta. — Én kint a lugast kezdem festeni és ha lesz valami problémám, majd kikérem a tanácsodat... Miután kivonult festékeivel a kertbe, rögtön nekifogtam a munkának. Kitűnő iramban haladtam, habár egyszer beleléptem a festékes tálba. Egyszer pedig megbillentem a létrán és leöntöttem a villanytűzhelyt festékkel. Éppen a festékemet hígítottam, amikor nagy élelmiszer csomagokkal karjában megérkezett Mucurka, a nej, aki lepakolt, körülpillantott a konyhában és köszönésemet se viszonozva összecsapta kezét. — Őrület! Te szentséges Úristen! — és kinyargalt férjéhez a kertbe. Az ablakon keresztül láttam, hogy izgatottan magyaráz valamit Gyulának és a konyha felé mutogat. Barátom bólogatva hallgatta nejét, miközben tanácstalanul vakargatta erősen ritkuló hajzatát. — Biztos azt meséli férjének, hogy milyen szédületes gyorsan dolgozom — gondoltam büszkén és fröcskölő rollerommal maximális sebességre kapcsoltam. Néhány perc múlva barátom diszkrét torok köszörüléssel megállt mögöttem és arca szokatlanul sápadt volt. __Izé... öregem... a konyhát majd én befejezem... Te egyelőre az apróbb dolgokat csináld, amíg újra belejössz — mondta. Aztán némi töprengés után kezembe nyomott egy kis pemzlit, meg egy öreg ibriket, amelyben a világ legrondább színű zöld festéke, volt és bevezetett a fürdőszobába. __Ezzel kezdd! — és rámutatott a W.C. ülőkéjére. Nem mondom, kissé megalázónak tartottam ahogy ott térdeltem a kagyló előtt, de később bejött Mucurka és megdicsérte munkámat. _ Magam se gondoltam, hogy tíz-tizenkét év alatt így ki lehet jönni a gyakorlatból — mondtam neki. A fenti történet után azt hiszem cseppet sem csodálható, hogy 1970 nyara óta, rendkívül sértő véleményem van mindazokról, akik behódoltak az amerikai „Csináld Magad” mozgalom eszeveszett őrültségeinek. ják a világgá kürtölni való szenzációt. Düsseldorfban, a Drupa ’86 nyomda- és papíripari kiállításon bizonyára már senki nem gondolt a Balogh bácsikra, a szakma művészeire és szerelmeseire, egy hősi kor utolsó mohikánjaira, az ólomgőztől köhögő, horpadtmellű kisemberekre. A szenzációt az a gépcsoda jelentette, amelyen egyszerre lehet előállítani a szöveget, a képet és bármilyen bonyolult grafikát. A számítógép diadalmasan vonult be a nyomdákba is, feleslegessé téve mindent és mindenkit, ami eddig a betű varázslatának szolgálatát jelentette. Az amerikai Linotype, a brit Monotype, a nyugatnémet Berthold és a Hell mellet az izraeli Scitex mutatta be újdonságait Düsseldorfban, ahol 160 ezer négyzetméter területen 16 hatalmas pavilont töltött meg zsúfolásig 1400 kiállító, akik 33 országból érkeztek a szakma Mekkájának számító Drupára. Nemcsak az egymással késhegyig menő harcban álló óriáscégek, hanem a nyomtatás megújulása iránt érdeklődők is elárasztották a csarnokokat, csupán a nyugat-német vállalatok több mint százmillió márka értékű üzletet kötöttek az első héten. Ez az eredmény beleillett az általános nyugat-német gazdasági körképbe. Egy év alatt megfordult a mozgásirány, egy százalékkal felgyorsult a növekedés, ez háromszázezer új munkaalkalmat jelent. Martin Bangemann, az NSzK gazdasági minisztere is erről beszélt a vásár megnyitásakor, arról, hogy a nyomda- és papíripari gépgyártás különösen szép perspektívák előtt áll: az elmúlt évben 20 százalékkal, 8,2 milliárd márkára nőtt a forgalom és az egyre fokozódó reklámkiadások eredményeként ugrásszerűen megnőhetnek a tavalyi 24 milliárd márkás nyomdaipari bevételek. Mindez csak aláhúzta a már évek óta nyilvánvaló tényt, hogy a hagyományos nyomdatechnikán túllépett az idő. Ólomszedő gépeket már egyáltalán nem mutattak be, ezekhez való alkatrészt is mindössze négy vállalat kínált. A számítógépes szövegfeldolgozás diadalmenetét semmi nem állíthatja meg, még akkor sem, ha vannak és lesznek nyomdák ahol esetleg még évtizedekig működnek majd a megbízható matuzsálemek. Négy évvel ezelőtt — ugyanezen a vásáron — a fényszedőgépek még a nyomdához kapcsolódtak, felépítésben, műszaki alapelvben alig tértek el egymástól. Manapság minden egészen másként szerveződik. Komplett újságoldalak tördelésére alkalmas számítógépes rendszerek: kép, szöveg, ábra egyidejű megjelenítésére alkalmas megoldások mellett bemutattak teljeskörű programokat, amelyek hiánytalanul kielégítik egy-egy kisebb nyomda, vagy egy forgalmas iroda nyomdai igényeit. A kéziratokat elektronikus adattárolókon rögzítik, adatközlő rendszerek segítségével jutnak el a nyomdába, az általánosan ismert betűszedés már nem tartozik szorosan a nyomdai munkához. A nyugodtan forradalminak mondható változást jelentő géprendszer főbb elemei: a számítógép, a scannernek nevezett csoda, amely optikai úton letapogatja és digitális jelekké alakítva alkalmassá teszi a számítógépes feldolgozásra a fényképet, a logo-scanner, amely a grafikákkal teszi ezt, a szedő — és megjelenítő képernyő — ezen nyomtatásra kész állapotba lehet rendezni és látni mindent —, elektronikus rajztábla, amelyen fényceruza segítségével bármi megrajzolható és végül a levilágító egység amely tetszés szerint rögzíti filmen, vagy papíron is a számítógépbe táplált kész anyagot. A hozzánem értő számára játéknak is remek Bármi megjeleníthető vagy eltűntethető, ami csak egyáltalán az eszünkbe jut. Bájos nőnek bajsza nőhet, teknősbékának szárnya minden egyszerre szedhető, retusálható, színezhető ugyanazon a gépegységen. Ráadásul egyre olcsóbban. Amihez 1973-ban tízezer integrált áramkör és más, félmillió márka kellett, az manapság 40 IC és 2400 márka, de 1989-re mindössze 600 márkát, kell majd érte fizetni. Az egyetlen komolynak mondható műszaki akadályt az jelenti, hogy az elektronikus képfeldolgozás számítógép-tárolókapacitás igénye még nagyon magas. Egy 8- szor tíz centiméteres kép megjelenítéshez 50 millió adatot kell tárolni, kiértékelni, rendszerezni. Ez teszi ma még nagyon drágává a komplex rendszereket, ezért vonták be a nyomdai munkába a jól bevált személyi számítógépeket, a legnagyobb cégek is. Ezekkel megoldható egy-egy részfeladat, kiegészítő szoftverekkel alkalmasak szedési, grafikai munkák elvégzésére. A nyomdászat bölcsőjét ringató Európában attól tartanak a szakemberek, hogy a számítástechnika előretörése miatt függő viszonyba kerülnek az ezen a téren élenjáró Amerikai Egyesült Államoktól. Ez különösen az önállóságukra oly kényes nyugat-németeket készteti arra, hogy felvegyék az eléjük dobott kesztyűt. Mi, magyarok — sajnos! — a „harc utáni okosság” emberei vagyunk. Mi mindent lehetett volna csinálni (antológiákat, kiállításokat...) a 30. évforduló alkalmával, de valahogy kicsúszott a kezünkből a kezdeményezés. Szép szavakban, fantáziadús ötletekben, „óriási lelkesedésben” persze nem volt hiány, de mire a szorgalmas aprómunkára, a megvalósításokra került volna sor, lelohadt a lendületünk, a kitartásunk. Inkább elmentünk nyaralni, kifeküdtünk a puha-forró tengerparti homokba, s,— mint akik jól végezték dolgukat! — elmerengtünk a tovagomolygó felhők különös alakzatain... Egy-két dolog létrejött, megszületett, mégis, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám: szinte akaratunk ellenére, a véletlen kegye folytán. Szerencse például, hogy ezúttal nem nekünk kellett az európai TV-ket, rádiókat, újságokat figyelmeztetnünk a Magyar Forradalom évfordulójára, nem nekünk kellett könyörögnünk, hogy „csináljanak valamit”, hanem ők jöttek hozzánk kétségbeesetten, lóhalálában, hogy hát „jaj, kit is interjúvoljanak meg”, „hová mehetnének forgatni”, „milyen könyvet kellene tájékozódásul elolvasniuk”. A berlini Kelet-Európai Könyvtár igazgatójánál, Gosztonyi Péternél, de nálam is szünet nélkül csöng a telefon, egymásnak adják a kilincset az érdeklődők. — Milyen adást akarnak csinálni októberben? — tettem fel a kérdést az olaszsvájci TV riporterének. — Adást?? — mondta szinte sértődötten. — Adásokat! Egy egész sorozat lesz: a gazdasági körképtől a politikai kerekasztal-beszélgetésekig, az 56-os események felelevenítéséig! Így esett hát, hogy napokat dolgoztam televízió cománói épületében: magyaráztam, vitatkoztam, fordítottam. Egyelőre még csak az első, „bemelegítő” műsor van születőben, amit szeptemberben akarnak sugározni, valami olyan címszó alatt: „Hogyan élnek a mai Magyarországon az emberek? A forgatóstáb már nyár elején elindult, bár (utóbb tudtam csak meg) nem kaptak hivatalos engedélyt a munkához. Azt, Budapesten, a helyszínen, adták csak meg, azzal a feltétellel, hogy magukkal kell hurcolniuk — kíséretül! — a magyar TV emberét is, így aztán nem „kalandozhattak” el a saját szakállukra, s csak lopva filmezhették — egyrészt az újgazdagok kacsalábon forgó rózsadombi villáit, másrészt a külvárosok hulló vakolatú, rogyadozó viskóit — a körülöttük felhalmozódott szemétdombokkal. Persze, csináltak egypár interjút is. A német, illetve angol nyelvű részeket nem láttam, de a magyarokat nekem kellett mondatról-mondatra olaszra fordítanom. Elképesztett a megkérdezettek riadtsága! Még az egyébként bátor kiállású emberek is csak sután, félve válaszolgattak a feltett (gazdasági, társadalmi — nem politikai!) kérdésekre, gondosan őrizkedve minden egyéni vélemény-nyilvánítástól kommentártól. Egy nyugdíjas író például az „ifjúsági devianciák” vizsgálatánál csupán a budapesti TV-ben már elhangzott adatokat merte citálni, annyira, hogy interjúját nem is volt érdemes felhasználni. Egyébként is, maga a tény, hogy kommunista országban is létezik alkoholizmus, kábítószerfogyasztás, öngyilkosság, bűnözés, prostitúció, vagy hogy „szemetesek az utcák”, még nem mond semmit. Erre a nyugati néző csak legyint. Magyarázatok nélkül a számok némák! A svájci riportereket, természetesen nagy büszkén elvitték a mogyoródi autópálya megtekintésére és a Forma-1 versenyre, melynek megrendezésében bizonyára az is döntő szempont volt, hogy eltereljék a figyelmet a kínos évfordulóról! A keleti országokból jövők azonban nem voltak szívesen látott vendégek, hiszen nem remélhettek tőlük „kemény valutát”. Mint a megkérdezettek válaszaiból kitűnt, keletnémetek, csehek csak a legnagyobb nehézségek (hogy ne mondjam: fondorlatok!) árán, s igen korlátozott számban tudtak részt venni ezen — a sokak által „kapitalista cirkusznak” nevezett! — eseményen. A svájci riporter neki is szegezte az egyik magyar asszonynak: — Mi a véleménye arról, hogy a szomszédos államokból alig jöhettek ide nézők? — Hát, ez nagyon meredek kérdés! — nevetett zavarában. — Nem is tudom, mit lehet erre válaszolni! ? Más, hazai nézőket afelől faggattak, hogy mennyi a fizetésük mennyibe került egy jegy, a Forma-1 versenyre és ez utóbbi hány százaléka a fizetésüknek. — Körülbelül 3000 forintomba került az idejövetel, — mondta egy munkásforma ember. — Ez havi keresetem 70 százaléka, mert 4-4.500 forintot kapok kézhez. Hogy mit szóltak a magyarok a vagyont érő nyugati versenykocsikhoz, arról nem beszélt a krónika, viszont a riporterek (de a jelenlévő turisták is) nagy előszeretettel fényképezték — főleg alulnézetből! — az erre az alkalomra különösen lengén felöltöztetett (?) „hostesseket”, akik táblákkal a kezükben járkáltak körül, hogy felvilágosítsák a tanácstalanul tévelygőket. Mindnyájan kis, piros „forró nadrágban” voltak, mely még annyira sem fedte bájaikat, mint a nyári, luganói fürdőruhák! Némelyik leányzó szégyenkezett is pucérsága miatt: felvételnél maga elé, maga mögé tartotta szétterpesztett kezeit... Egyszóval, a magyarok „apait-anyait” beleadtak a Forma-1-be, többet is, mint kellett volna — szokásuk szerint átesve a „ló másik oldalára”... Na, de nem akarok most tovább mesélni, hiszen én csak a készülőben lévő Tv-adás részleteit láttam. Kíváncsi leszek rá, mit hagynak bent, mit vágnak ki, s milyen lesz az egész félórás műsor „végső kicsengése”?? Évforduló előtt Saáry Éva Budapest nem engedte be Saáry Évát atyja temetésére Lapunk kitűnő munkatársának, a Svájcban élő Saáry Évának édesatyja, Dr. Saáry István, szeptember 8-án hunyt el Veszprémben, életének 84. évében. Lánya a halálhírre azonnal vízumot kért a berni magyar követségtől, hogy a temetésre Magyarországba utazzék. Kérését a követség elutasította. A Saáry Évához írt eredeti értesítés így szól: Sok, a külsőségek által félrevezetett külföldi turista és magyar hazalátogató váltig azt hangoztatja, hogy Magyarországon minden megváltozott, hogy ott már nincsen kommunista diktatúra, hanem valamiféle szabados, félkapitalista rendszer. Kérdezzük, milyen más államban történhetnék meg az, hogy valakinek a lányát nem engednék haza édesatyjának a temetésére? Csak kommunista országban. Kérdezzük ezután, mi változott meg, a külső mázon kívül, hazánkban a Kádár rendszer alatt? DR. SIRU ISTVÁN nyuftalmazott körzeti főorvos 1986. alapterében rövid szenvedő. Vízumkérelmeink 84-ik évében, 8-án, a veszprémi kórházban, és után, elhunyt, amelyben megírtam, hogy szeretnék a temetésre hazautazni, a berni Magyar Követség a mellékelt választ adta. "Újságoknak és magánszemélyeknek ezennel engedélyt adok a szöveg és a levél együttes közlésére vagy sokszorosítására. Szívélyes üdvözlettel a MACVAR NIKOZTÁUAJÁC NAGYKOVHISBCB aonourr ou ungabechbn wur izmusuk .U..M.BROS LA BMUBUQUE FOFULAIZE HONGZOISE Tisztált Asszonyom!Iraal Sajnálattal közöljük, hogy kérését nem áll módunkban teljesíteni. Bern, SL 00. Mauritiusok Terebessy Emőke 1985 végén Németországban a Jakubek- Aukción árverésre került a szakkörökben jólismert „Mauritius Post Office”. A kék és piros Mauritius bélyegek együtt ezúttal utoljára voltak kaphatók annak, aki az árát, 1,7 millió márkát ki tudta fizetni! Még egy ilyen ritka bélyeg-pár senki számára sem elérhető többé. Azon oknál fogva, mert nincs belőlük több. 139 évvel ezelőtt Lady tétlenül fedezte fel, mikor férje régi levelezését rendezte. Addig nem is voltak katalogizálva ezek a bélyegek! Áruk azonnal a magasba szökkent. A philateliában még egyetlen bélyeg sem érte el azt az árat, melyet Lady Gomm bélyegjei érnek. A Mauritiusok „biographia”-ját azonnal megkezdték a kutatók. 1898-ban még csak 19 példányt tartottak nyilván. Ma már 27-ről tudnak. Gomm-nak álmába sem jutott eszébe, hogy egyszer az általa kiadatott bélyegek a világ legértékesebb bélyegei lesznek. Lady Gomm, Mauritius Gouverneur-jének felesége volt. A hatalom átvételének 5. évfordulójára nagyszabású ünnepséget rendezett férje tiszteletére. A nagy bált Port Louisban, a mindössze 1865 négyzetkilométer nagyságú szigetkolónián (mely angol fennhatóság alá tartozott) nyitotta meg. Lady Gomm elhatározta, hogy a jubileumi ünnepségre — úgy ahogy ő azt Angliában megszokta — meghívókat küld szét. Mauritius szigetén élt a bevándorlók közt Joseph Osmond Bernard művésnök és miniatűrfestőművész. 1847-ben Lady Gommtól azt az utasítást kapta, hogy két bélyeghez készítse el a nyomtatáshoz szükséges lapokat Victoria királynő arcképével. Mindössze 500 kék (two Pence) és 500 piros (one penny) bélyeget nyomtatott, így születtek meg a legendáshírű bélyegek. Értékük azért oly nagy, mert a Mauritiusok az első olyan bélyegek, melyeket angol gyarmaton nyomtattak. Emlékezetes nap maradt a bélyeggyűjtők körében s a világ történetében is 1847. szeptember 21-e. A „Post Office” pár először indult útjára apró borítékokra ragasztva, melyek Lady Gomm meghívóit tartalmazták. Nemrég a hamburgi árverési katalóguson látható volt a két bélyeg. A ritka bélyegek 1964- ben kerültek ismét napvilágra. Bordeaux-ban Madame Borchard vé-Nincs forgalomban eladó Mauritius. Néhol múzeumokban látható. Természetesen II. Erzsébet, angol királynő gyűjteményéből nem hiányzik a ritka bélyegpár. 1904-ben került Londonba a „The Leicester Square Galleries”-ben 1 darab two Pence Post Office, melyet minden újság meghirdetett. Az árverési csarnok megtelt érdeklődőkkel. A világ minden tájáról érkeztek bélyeggyűjtők és megbizottaik. 500 Pfund volt a kikiáltási ár. Percek alatt 1200— 1300—1400 (és így tovább, száz pfundokkal szökkent az ára felfelé. (Ez a bélyeg is Angliában maradt. V. György király tulajdonába ment át.) Az angol királyi ház értékes bélyeggyűjteményét egykor Sir John Wilson kezelte, aki a Mauritius bélyegeket „egy darabka világtörténelem”-nek nevezte. Nemcsak világtörténelem, de több millió bélyeggyűjtő számára elérhetetlen álom maradt. Vajon gondolt-e Lady Gomm arra, hogy egyszer az a kicsi kis papír, az a bélyeg, melyet meghívó levelére ragasztott, 60 kiló aranyat fog érni? (1963-ban pontosan ennek az árát fizette ki egy Mauritius bélyegért Wilhelm Bartels, düsseldorfi bélyegkereskedő.) 9. oldal