Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-10-25 / 43. szám
Párizs, Párizs. .. Szőke Klári A király kekszet kér! (Második rész) Mint a kóbor macskák, körülbelül így nézett ki a kis társaság, amikor kikászálódtak a Ladából. Lesültek, cserzettek, soványak és gyűröttek voltak. De a szemük csillogott! „Párizsban vagyunk!” S minden örömüket ránkcsókolták. Az üdvözlés után berámoltunk az utcai ablakon át egyenest a kisszobába. Negyvenes sovány kis fekete nő — a tanárnőjük, — ő szervezte meg ezt a nagy európai utat. Hét-nyolcgyerekes nagycsaládok (bizony, még ilyenek is akadnak otthon) jótanuló gyerekeiből állította össze a kis csoportot, ő szerzett számukra meghívóleveleket, ő állta a benzinköltséget és ő kért még a télen fedelet a fejük fölé. Hozzánk Angliából érkeztek, ahol egy kát. pap adott nekik szállást, de már három napja elindultak tőle, átkeltek a csatornán, nagy viharzónákon haladtak át, éheztek-fáztak. Párizsban meleg fogadta őket, ez is tetőzte örömüket végre levehették (kimoshatták) a piszkos meleg holmikat s fürdés után könnyű nyári ruhákban ülhettek a vacsora asztalhoz. Érthető, hogy az asztali áldást „uram Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk” szívből mondták. Éppen pénteken érkeztek, ezért csak egy jól bezöldségelt, csipetkés fejtett bablevessel vártuk őket, utána krémes és banán. Hogy ez milyen fejedelmi vacsora volt számukra! Csak a másodszor, harmadszor merített levesnél kezdődött az igazi bemutatkozás. A két lány, tizenhat évesek, egy osztályba járnak, a fiúk, már érettségiztek, egyiket sem vették föl az egyetemre (piarista gimnáziumban végeztek). „De nincs semmi baj, kitanulom a kompjuter szakmát az ma jó...” Mondta István, langaléta fiú, de torkán akadt a szó, mert az asztal fölé hajló, levesét evő barátjának széktámlájára egy óriási madár szállt le. Pillanatra meghökkent az egész társaság. „Házimadár ez a holló?” Kérdezte óvatosan egyikük, mikor látták nyugalmunkat. Olyasféle, válaszolta férjem, s dobott neki egy kis banánt, de nem holló ez fiam, hanem varjú. „Varjú? Ilyen nagy?”. Igen, mert kálomista azaz feketevarjú. A pápisták kisebbek és szürkék. Mi az, hogy kálomista meg pápista, érdeklődtek élénken, szemük közben a varjún. — A pápista az csak magán él, magyarázta férjem, tehát böjtöl. Ez kálomista, vagyis rovar és mindenevő, azaz nem böjtöl. „Valóban nem böjtöl, csakúgy mint mi, éppen hogy húst nem eszünk, különben szétpukkadunk.” S nevették, mert rájuk károgott, kidöntötte a vizet, majd összeszedve a maradékot,, eldugta a patikus ereszébe, még egy kis levéllel is letakarta. (Még tartott a fiataloktól.) Természetesen elmeséltünk róla mindent, de nem akarok a varjúról írni csak annyit még, hogy a fiúk a teraszon aludtak, s reggel arra ébredtek, hogy ott kotyog a fejüknél sétálgatva. Akkor kiáltott egyikük sürgetve, (talán kissé tartva is tőle) „A király kekszet kér!” Az biztos, hogy ez a francia varjú is szorosan hozzákapcsolódott itteni élményeikhez. No, meg a directorium! Első nap én is bementem velük városnézésre. A St. Germain templom előtti téren mesélni kezdtem nekik, hogy a Directoire alatt az arisztokraták különös zártkörű bálokat rendeztek itt. Csak az léphetett be aki igazolni tudta, hogy valamely rokonát lefejezték. Ezek a bálozók mindanynyian hosszú fehér köpenyben jelentek meg sőt, a nők hajukat rövidre vágatták (lenyakazott nőrokonok emlékére) s kivétel nélkül hoszszú vörös sálat tekertek nyakuk köré, emlékére Charlotte Corday—Marat gyilkosának — vörös ruhájára. Módfelett csudálkoztak a furcsa franciákon, amikor az egyik kislány az ittlévő báltermet keresve (bár én mutogattam, hogy itt a téren volt, de ő azt gondolta volt itt egy bálterem azelőtt) megkérdezte: „És azt a Directoire-t azóta lebontották?” No, lett erre nagy botrány! A tanárnő megcsapkodta, a fiúk kinevették, velünk együtt, mert kacagott az egész társaság. Férjem vette védelmébe mondván, biztosan hiányzott arról az óráról ahol a francia történelemnek eme korszakát tanították. Fiatalság bolondság! Este vacsora után, a városnézés élményein túl, ismét fölbukkant a sötét téma, Csernobil. Ugyanis az aznapi Le Mond-ban olvasta férjem, hogy Csernobil ukrán jelentése üröm. S ez az üröm az Újszövetségben, János jelenéseiben (a négy első trombitaszónál) szerepel, mint nagy méreg amelyből a vizek egyharmada ürömmé változott és sok ember hal meg a vizektől, mivel azok megkeseredtek. Döbbenten hallgattunk. Valóban, ma már nem is kell valami nyitott szemmel élni, hogy észrevegyük a természet pusztulását, felelőtlen pusztítását. Csernobilon fölül itt Franciaországban is csak az idén nyáron több mint tízezer hektár erdő égett le. A savas eső megnyugtalanítóan növeli a széndioxidot a légkörben. Strandokon, tengerpartokat zárnak le emiatt, tonnaszám pusztulnak a halak, a fák... S a terror? Az emberek nagyon elvadultak. Felelőtlenek és kegyetlenek lettek. Fiatal vendégeink komolyan hallgattak. De nem sokáig! Ugyanis megszólalt a direktokos kislány: Ez az egész világ egy nagy életveszély! A varjú meg bólogatva rákontrázott: Kár-kár. S a jókedv ismét körülölelt bennünket. Clevelandi krónika Molnár Zsigmond Amiként az európai középkor babonás századaiban országokban hercegségekben és fejedelemségekben a vésznek, veszedelmeknek, járványoknak és döghalálnak, a pestis és kolera közeledtének még a hírére is megkondultak a vészharangok, amikor a megrettent nép kaszára-kapára kapva, barbár módon agyonvert mindenkit, akit a dögvész behurcolásának gondolt... úgy kondult bele most vészharangként az amerikai közéletbe nagyszerű elnökünknek, Mr. Reagannak az ijedt kiáltása és felhívása a kábítószer elleni küzdelemre. Sajnos, a vészkiáltás elég későn történt, mert a kábítószer, e szörnyű dögvész, már régen itt van és mint egy szenynyes tónak a nyálkás és posványos hínárja, ráterült az egész országra. Hallottam olyan családról is, ahol a szülők és a két gyerekük kokainista. Ahogy ma Pesten mondják: ... „szipós”. Felszippantják a kokain port. A Mr. President és felesége, azonnali kemény intézkedést kért és követelt. De mit lehet tenni ebben az országban, ahol a honatyák a választási küzdelemmel vannak elfoglalva, ahol az üzérekre kiszabható legkeményebb büntetést, a halált, az akasztást, a jó öreg és avatag alkotmány hálója mögé bújva, elutasítják azzal, hogy az akasztás „nem humánus dolog”. Választások esetén „az üzérek”, természetesen a halált ellenző honatyákra szavaznak. Példát vehetnénk Malaysiáról, erről a délkeletázsiai szigetországról, ahol minden utcasarkon feltűnő helyen ott van kifüggesztve a kedves kis hirdetmény, hogy: halál és kötél a kábítószerüzérekre. Nincs mese. A közelmúltban Malajziában rövid tárgyalás után felkötöttek két 30 év körüli ausztráliai fiatalembert, mert anynyi heroint és kokaint találtak náluk, amennyivel egy egész hadsereget agyon lehetett volna narkotizálni. De ilyen törvényt hozni itt Amerikában?" Ettől polgárháború törne ki. Ez az ország kábítószer vonatkozásban elérkezett az ókori Róma végnapjaihoz. Keserűen és dermedten térek át krónikámban egy más témára.• Későn, 20 év múlva, de mégis megkapta a magas amerikai hadikitüntetést, a Silver Star-t egy Thomas Butt nevű, ma már 40 éves vietnámi veterán, aki mint tengerészgyalogos, 20 éves korában keményen harcolt a mocsárháborúban. Több kimagasló és bátor haditette után az illetékes parancsnoksága felterjesztette a Silver Star kitüntetésre. E felterjesztés azonban a vad zűrzavarokban elveszett. T. Butt szerencsésen hazakerült, megnősült és most fia, egy 18 éves stramm kis legényke, aki nem kábítószeres és nem „béketüntetés” végig járta a nehéz utat, felkereste édesapja szintén hazakerült volt parancsnokait, a volt „Marine Corps” tiszteket, akik ismerték édesapját, tudtak a felterjesztésről és írásban igazolták T. Butt hőstetteit, bátorságát. A derék veterán most megkapta a Silver Star medált. És amikor Thomas Butt-ról, e vietnámi veteránról írok, jön felém az idők mélyéből Stáhel Számvald Gyula (1825— 1912) magyar származású amerikai brigádtábornok hasonló esete és érdekes életútja az amerikai polgárháború (1861—1865) idejéből. Stahel Számvald Gyula honvédtisztként végigharcolta az 1848-49 szabadságharcunkat, több véres csatában vett részt, többek között a branyiszkói rohamban az angol származású Guyon Richard honvéd tábornok parancsnoksága alatt, amely csatákban hősiesen küzdve, több magas hadi kitüntetést kapott. Szabadságharcunk bukása után Angliába emigrált, jól megtanult angolul, majd 1859-ben Amerikába jött. Itt érte 1861-ben a polgárháború kitörése. Azonnal jelentkezett katonai szolgálatra az északiak oldalán, ahol szívesen fogadták, mint nagy katonai és harctéri tapasztalattal rendelkező egykori magyar honvéd tisztet. Sok véres csatában iszonyú személyes bátorságával tűnt ki és ezt az amerikai tábornokok közül féltékenyen nézték. Több híres haditette után azonban az ugyancsak féltékeny hadosztályparancsnoka, David Hunter tábornok felterjesztette a legnagyobb amerikai hadi kitüntetésre, a Congressional Medal of Honor-ra. E felterjesztés azonban a testvért öldöklő vad háború zűrzavarában szintén elveszett, vagy esetleg féltékenységből elsinkófálta valaki. Stáhel Számvald tábornok azonban, amikor a polgárháború befejezése után (1865) kilépett a hadseregből, kezébe vette és lejárta az egész ügyet, miként a vietnámi veterán fia és 29 év után, 1893-ban végre megkapta ezt a legnagyobb amerikai hadikitüntetést, amit rajta kívül magyar származék eddig még nem kapott meg soha. Stahel Számvald, mint katona bírta Lincoln elnök teljes bizalmát, ezen felül élvezte személyes barátságát is. Lincoln elnök meggyilkolása után Andrew Johnson Az USA 17. elnöke külügyminiszterének, Seward-nak előterjesztésére Stahel tábornokot Japánba küldte amerikai főkonzuli minőségben. E tisztségétől egészségi állapota miatt 1885-ben vált meg és agglegényként élt New Yorkban az 1912. december 4-én bekövetkezett haláláig. Holttestét az arlingtoni nemzeti temetőben helyezték végső nyugalomra. A magyar szabadságharcról és az amerikai polgárháborúról készített feljegyzéseit, valamint katonai kitüntetéseit a magyar Nemzeti Múzeumnak hagyományozta. Vele együtt sírbaszállt a magyar szabadságharcnak, az amerikai polgárháborúnak és az amerikai magyar előidőknek egy regényes alakja. Stáhel Számvald Gyulára vonatkozó fenti adataimat Vasváry Ödön amerikai magyar református lelkésznek, az amerikai magyar előidők lelkes kutatójának „Lincoln magyar hősei” című történelmi tanulmányából vettem. Miért lett csúfa szép? Vajda Albert — Hófehérke csudaszép volt — mondta barátom, aki — velem együtt — már túljutott a meséken —. Hamupipőke nagyon csinos, Piroska is éppen olyan szép kislány volt, mint Juliska, a Jancsi és Juliskából. — Mit akarsz ezzel mondani? — kérdeztem. — Csak annyit, hogy a régi mesékben szerepeltek ugyan gonosz és rút boszorkányok és mostohák, de a főszereplők szépek voltak. Gondolj csak a tündérszép Csipkerózsikára és a délceg királyfira, aki csókjával felébresztette. Még a mesebeli csúf varangyosbékából is sugárzóan jókülsejű lovag lett. — Ne haragudj, de nem értem, hogy ezekben a problémákkal teli időkben hogyan törheti egy felnőtt ember mesében a fejét — mondtam epésen, mert nem felelt kérdésemre. — Amikor én kisfiú voltam — folytatta, mintha meg sem hallotta volna megjegyzésemet—, két húgom tele volt babával. Egyik baba szebb volt a másiknál. Gyönyörűen bodorított haj, pisze orr, kék szem. Mindegyikből csak áradt a szépség, mindegy, hogy rongyból volt-e az egész baba, vagy a feje porcelánból. Visszaemlékeztem unokahúgaim babáira és kénytelen voltam igazat adni barátomnak. Valóban minden akkoriban készült baba szép volt. — Azt kérdezted, hogy egyfelnőtt ember feje hogyan járhat a mai problémáktól vészes időkben a meséken? — fordult felém. — És a babákon? Megmondom, öregem. Azért foglalkozom ezzel, mert szerintem a világ számtalan problémájának egyik indítóoka abban keresendő, hogy a mai szépség ideál a csúfság. Fürkészve néztem rá. Szépség, amely tulajdonképpen csúfság? — Ne haragudj, de ezt nem egészen értem — vallottam be töredelmesen. — Mindjárt megmagyarázom és akkor igazat fogsz nekem adni. Nézd meg a mai babákat. Egyik rondább, mint a másik. Az úgynevezett Cabbage Doll, a káposztafejű baba annyiféle, amennyi féle rondaságot a tervezők ki tudtak találni. A különben remek Muppet Show-ban csupa torzszülött ugrál, énekel, muzsikál. Nem beszélve Miss Piggyről, akit egy hibbantagyú lény találhatott ki, alkohol mámorban. Ép ésszel, ha belegondolsz abba, hogy egy malacra hosszú szőke parókát teszel, seprős szempillát és ékszereket, akkor összeborzadsz és soha többé nem eszel sült sertéskarajt. — Hát, nem mondom, ahogy most rámutattál, valóban csupa rút babával árasztja el a gyermekeket a játékipar — mondtam. — Várj, még nem fejeztem be. Ez a kezdet. Már apró korban arra nevelik a gyermek ízlését, hogy csak az a szép, ami csúf, így női fel, így lesz belőle teenager. És akkor mit lát? Rockénekeseket, akik tervszerűen rutítják el magukat torzonborz hajjal, szakállal. Toprongyos ruhákban lépnek színpadra, az ember érzi rajtuk, még a képernyőn át is, hogy akkor láttak fürdővizet, amikor születésük után a bába belemerítette őket a gyerek fürdőkádba. A förtelmesen csúnya babákat követte az életben a sok förtelmesen csúnya énekes, színész és színésznő, tudod te, hogy egy mai fiatal lány mennyi időt tölt a fodrásznál? Nem tudom — fetem —, ugyanis se fialány, se fodrász nem gyök. — Hát én megmond. Két óra az átlag, amit a fodrász széken tölt egy mai lánynak azért, hogy amikor ez a frizura, úgy tűnte, abban a pillanatban állt ki egy szalmabalból. — Nem vagy te egy ssétai szigorú és elgult a mai fiatal stíluval szemben? — Kéretem, csak hogy kérezzek valamit. — Nem vagyok sem sigorú, sem elfogult, sak igyekszem tárgyigos lenni — felelte habozottan. — Mutass ekem, kevés kivételtőltekintve, olyan mailmet, amelyben valóan szép, gusztusos nők s férfiak játszanak? Emlékezzél csak vissza Hollywood fénykorára! Mennyi szép nőt vonulatott fel az akkori filmilág Greta Garbótól Jeanette Macdonaldon át egészen Katherine lepburnig. És a férfiak s mind jóképűek voltak !S férfiasak, mint Clark Stable, vagy Errol ?Tynn. Azután egyre csökkent a szép nők száma, Marylin Monroe-val pedig majdhogy megszűnt. Ne mondd, hogy azért sok szép nőt látni a mai filmeken, mert ha az igaz is, de nem ez a lényeg. A hangsúly a csúnyaságon van! Ahogyan régen az volt a szép, ami érdek nélkül tetszett, úgy ma az a szép, ami szépség nélkül csúnya. Ez a rondaság nyomja rá a mai világra a bélyegét. Divatos lett minden, ami csúf, mocskos, letörő, legyen az akár eszme, akár világszemlélet. És ennek, szerintem, az az indítóoka, hogy már apró gyermekkorban elképesztően csúnya babákat adunk a gyermekek kezébe. Hidd el nekem, hogy igazam van. Mit tehettem mást? Elhittem. Menekültek árasztják el Németországot Bonn diplomáciai óvintézkedésekkel próbálja feltartóztatni 27 ezer menekülni vágyó áradatát. A legkülönfélébb forrásokból érkezett jelentések szerint valahol Törökországban, vagy 600 autóbusz gyülekezett, hogy az NSzK-ban politikai menedékjogért folyamodó 27 ezer, elsősorban iráni és török menekülttel eljusson Kelet-Berlinbe és onnan a kettéosztott város nyugati felébe. Mint ismeretes, a kelet-német kormány hivatalosan bejelentette, hogy szakítva az eddigi gyakorlattal, október elsejétől csak olyan harmadik országból érkező állampolgárokat enged át Berlin nyugati zónáiba, akiknek érvényes beutazási vízumuk van a Német Szövetségi Köztársaságba. Az október elsejei határidő híre futótűzként terjedt el a Közel- és Közép-Keleten, aki csak teheti meg gyorsan az NDK-ba próbál utazni, hogy Berlin keleti feléből átjusson Nyugat-Berlinbe. A 600 autóbusz és a 27 ezer menekülni szándékozó híre nagy feltűnést keltett az NSzK-ban, az újságok, a rádióállomások és a TV visszavisszatérő témája. Bonnban a hét végén közlemény látott napvilágot, miszerint elégedetten nyugtázták a bolgár hatóságok — úgymond — jóindulatú intézkedését, melynek értelmében menekülnivágyókkal teli autóbuszokat visszairányítottak a határról Törökországba. Ebben az évben — szeptember közepéig — több mint 70 ezer személy kért menedékjogot a Német Szövetségi Köztársaságban: a fele Kelet-Berlinen át érkezett Nyugatra. Most a hét végén — péntektől vasárnap estig — 625 közel- és közép-keleti, valamint ázsiai menekült érkezett Nyugat- Berlinbe. A bonni kormány problémája az, hogy a Vasfüggöny mögötti országokból is érkezik sok igazi menekült. Ezekre van tekintettel az új német bevándorlási törvény, amely a lengyel és magyar menekülteket másként akarja kezelni, mint a többi keletről érkezőket. Izrael melléfogott? Még mindig nem kész az izraeli államügyészség vádirata John Demjaniuk ellen, akit immáron hét hónappal ezelőtt fosztottak meg amerikai állampolgárságától és utasítottak ki az Egyesült Államokból. A jelenleg 66 esztendős Demjaniukot izraeli részről azzal vádolják, hogy azonos azzal a személlyel, aki a második világháború idején, a treblinkai koncentrációs táborban a kegyetlenségek egész sorát követte el. „Rettenetes Iván” volt a gúnyneve és felelős sok százezer zsidó haláláért. Demjaniuk ezzel szemben azt állítja, hogy életében nem járt Treblinkában, mint orosz katona német hadifogságba került ugyan és később nem az SS- alakulat, hanem a szovjetellenes orosz tábornok, Wlassow katonája lett. A legfontosabb okmány, mely bűnösségét igazolná, egy 1942-43- ból származó személyazonossági igazolvány, amely szerint Demjaniuk testmagassága 1 méter 80, szemének színe pedig szürke. A gyanúsított férfi azonban csak 1 méter 75 és a szeme kék. Amerikai védőügyvédje szerint minden olyan tanúval szemben, aki Demjaniukban a treblinkai Rettenetes Ivánt véli felismerni, két tanút állít, akik az ellenkezőjét bizonyítják. Demjanjukot — aki a háború után Cleveland-ban telepedett le — azért fosztották meg amerikai állampolgárságától, mert bevándorlási kérelme hamis adatokat tartalmazott. Náci bűnösségét igazoló, túlnyomó részt a Szovjetunióból származó iratok alapján Izrael kérte kiadatását. Mi a helyzet Afganisztánban Doktor Tom Durant, az amerikai Massachusetts bosztoni kórházának főorvosa és néhány orvostársa nemrégiben egy hónapot töltött Pakisztánban, hogy az afgán háború sérültjeit gyógyítsa. Hazatérve, tapasztalatairól így számolt be: „Ha az ember Észak- Pakisztánban az Indus folyó völgyében Kína felé halad, ugyanazon az úton, amelyen egykoron Nagy Sándor és Markó Póló járt, akkor úgy érzi, hogy kétezer év előtti tájat lát. A sziklafalakon Krisztus előtti faragások, kőbarlangok és a buddhista hívők, akik ősi imamalmaikat forgatják. De az időszámításunk előtti civilizáció árnyékában a modern idők véres jelei is láthatók: a rokkantak rémes sebei, a sovjet fegyverek, a különféle szárnyas bombák, álcázott aknák azt bizonyítják, hogy mennyit is „fejlődött” az emberiség kétezer év alatt... A szovjet népirtó hadjárat három millió afgán menekültet üldözött el hazájából. Attól tartok, hogy a szerencsétlen afgánoknak alig van miben reménykedniük. Az idő, a technológiai felkészültség és a Nyugat egykedvűsége a szovjetnek dolgozik. A Nyugatot egy közeli csúcstalálkozó esélye és egy fegyvercsökkentési szerződés lehetősége annyira elbűvölt, hogy hajlandó Afganisztánról megfeledkezni. Amikor egy hónap után visszatértem Amerikába, másról sem hallottam, mint a Daniloffügyről, de egyetlen szót sem arról, hogyan pusztítják a szovjet csapatok az afgánokat, egyetlen hangot sem a három millió menekültről, nem hallottam arról sem, hogy a Kremltől támogatott ethiópiai kormány rémtettei következtében az ethiópiaiak milliói halnak éhen, vagy hogyan élnek, vagy inkább halnak azok a vietnámiak és kambodzsaiak, akiknek a kommunista uralom elől kell menekülniük. Az afgán kérdést és Ethiopia, Kambodzsa ügyét is a csúcstalálkozó napirendjére kell tűzni. Tudom, hogy Délafrika fontos probléma, de Afganisztán problémája életbevágó. Nem nevezhetjük magunkat humánusnak, együttérző embereknek, ha a csúcstalálkozó árnyékában megfeledkezünk Afganisztánról. 9. oldal