Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-11-22 / 47. szám

Levelek VL (Akikről nem beszélnek) Fáy István Évek folyamán több­ször szóbakerült egy kérdés író-újságíró ba­rátaimmal folytatott levelezésem során, és­pedig: van-e valami haszna annak, ha az ol­vasók ismerik az írók lakcímét? A vélemé­nyek nagyon megoszlot­tak. Először magam is azt hittem, hogy jobb az ismeretlenségből írni. Később rájöttem, hogy tévedek, mert ha az író nem ismeri közönségét, annak véleményét, igé­nyeit, légüres térben él. Mióta lapunk testvé­rem, Fáy Ferenc „Ösz­­szegyűjtött versei” c. kötetét állandóan hir­deti, címem mindenki­nek a keze ügyében van. így alakult ki olvasóim­mal a közvetlen kapcso­lat, melynek eredménye nagyon jelentős. Sok le­velet kapok és őszintén örülök nekik. Főleg azoknak, amelyek nem dicsérnek, hanem bírál­nak. Innen tudom, hogy el is olvassák, amit írok. Tudom mit várnak tő­lem, mi a véleményük lapunkról, annak íróiról, ismerem az igényeiket, szellemi nívójukat és ami a leglényegesebb: bebizonyosodott, hogy az olvasóktól lehet a leg­többet tanulni, mert „több szem többet lát”. Néhány nappal ezelőtt egy távol élő idős olva­sónktól ajánlott levelet kaptam, mely annyira értékes és hézagpótló, hogy teljes egészében, szó szerint az alábbiak­ban közlöm­: „Kedves Barátom! Mi már egy ízben levelez­tünk, mégpedig a Don melletti harcokról. Ezt azért említem, mert így nem kell bemutatkoz­nom. Az Ötvenhatos nemzeti forradalmunk emlékének harmincadik évfordulóját készülünk megünnepelni. Ez az év­forduló adta ellenállha­tatlanul hetvennegyedik évemben járó remegő kezembe a tollat. Igaz, személyesen jobban és több eseményt mond­tam volna el, mint így írásban, mivel ez most már nehezemre esik. A Magyarság október 11-én megjelent száma 7. oldalán lévő „Áldozat és beilleszkedés” című írásod olvastam, ami végtelen nagy örömöm­re szolgált, mert évek­kel ezelőtt, amikor el­­fiágjo járm­ah­ázáinkat ,még nem tudtam, hogy a for­radalomról, valamint az utána következő szomo­rú napokról itt kint az emigrációban mennyire voltatok tájékozódva. Amióta itt vagyok Nyu­gaton, örömmel olva­som és hallgatom ezek­ről a dicsőséges napok­ról szóló megemlékezé­seket. Az újságban meg­jelent írásodhoz kiegé­szítésként szeretném tudomásodra hozni az alábbiakat. Elöljáróban le aka­rom szögezni, hogy csak azért írok, mert vannak olyan dolgok, amelyek­ről senki nem beszél és ez teljesen érthetetlen előttem. Emlékezésed adja a bátorságot arra, hogy elmondjam, mint résztvevő, nemcsak azo­kon a helyeken voltak említésre méltó esemé­nyek, melyeket leírtál, hanem máshol is fővá­rosunk területén. Idé­zem soraid: .Gondolat­ban most is ott éjszaká­zok a T.V. előtt...’ A következő sorok pedig úgy szólnak: .Ekkor ta­nultunk meg sok keserű­ségünk után lelkesedni, remélni, végül megtisz­­tultan, keservesen zo­kogni.’ Így volt ez ott­hon is. Akkor az utcákon ismeretlen emberek ölelték és csókolták egy­mást egy csodálatos, fel­szabadult boldogság­ban. Mert mindnyájan tudtuk, hogy ezt mi, ma­gyarok segítség nélkül csináltuk. Hátha most Te és mindazok, akik itt, távol a­ Hazánktól úgy érezték és éreznek ma is a harmincadik évfor­dulón, meg fogod érteni az én érzésemet, hogy ami kimaradt és kima­rad állandóan az ötven­hatos forradalom ese­ményeiből, szomorúság­gal tölt el. Különösen azokkal szemben, akik életüket áldozták szent ügyünkért. Tudom, hogy sok olyan epizód lenne, ami említésre tartana igényt, de már mond­tam, hogy beszámolóm csak Budapestre vonat­kozik. Idézem az írásod sorait, melyekről tu­dom, hogy jegyzeteid alapján írtad: ,Ti­ pedig pesti fiatalok, ,vörös’ Csepel magyar munká­sai, átállt katonák, akik fajtátokért haltatok a Korvin közben, a Nagy­körúton, a Rákóczi té­ren, vagy a Széll Kál­mán téren, örökre a szí­vünkben vagytok, amíg mind jobban fogyó sora­inkból csak egy is él, mert oda temettünk Benneteket’. Ezeket a sorokat világgá kellene kiáltani, mert hősi ha­lottjaink kiérdemelték azokat. Abból a gondo­latból indulok ki, hogy­ mind jobban fogyó so­rainkból, akik még kö­zöttünk élnek, kötelessé­ge lenne róluk megem­lékezni. Sajnos a volt Tisza Kálmán téri harcokról még soha senki nem be­szélt, sem azokról, me­lyek a Baross tér köve­it festették vörösre fia­talságunk vérével. Ezekről szeretnék most röviden szólni. A Tisza Kálmán téri kommunis­ta pártház ostromát a környékbeli gyerekek kezdték támadásukkal. A pártházból pedig az ÁVÓ pribékjei védett helyükről halomra lőt­ték őket. Egyoldalú har­cuknak láttán több fel­nőtt is beavatkozott és megszervezték a táma­dást és a védekezést. A Városi Színház raktárá­ból és a környékbeli há­zakból ásókat és lapáto­kat szereztek és ezekkel lövészgödröket és fede­zékeket ástunk. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a 10-12 éves kis­fiú, — puskával a nya­kában, melynek a tusa a­­térdét verte ,— meg­kérdezte: — bácsi ké­rem, jól csinálom? — Jól, jól feleltem, de a fejedet jobban dugd el. Ezt az epizódot azért írtam le, mert ezek a gyerekek minden kikép­zés nélkül csinálták és olyan bátran harcoltak ott, hogy semmiben sem maradtak el a Korvin közben harcolóktól. Ép­pen ezért teljesen érthe­tetlen, hogy ezeknek a hősi harcáról még soha senkit nem hallottam beszélni. Talán azért nem, mert ott a pártház­ból kimenekült egyik ÁVÓ-s banditát elfogták és felakasztották. Hát miért hallgatunk erről? Harc, élet-halál harc volt, ilyenkor nincs vá­logatás, hiszen ezt tet­ték „diadalmas felsza­badítóink” is. Nem néz­ték, hogy kiket öldösnek halomra. A másik eset, amiről még szeretnék megem­lékezni, a Baross téri harc, amiről még szin­tén nem beszélt senki. Mikor hírt kaptunk, hogy az oroszok harcko­csikkal jönnek a Keleti Pályaudvar felől, futó­lépésben mentünk a Ba­ross térre. A gyerekek kosarakban gyűjtötték a környékbeli házakból a palackokat és benzin­nel töltöttük meg azokat egy kapualjban a Fiumei út és a Baross tér sar­kán. Ezeket szétosztot­tuk és idősebbek vezeté­sével a Baross szoborral egyvonalban, a házak kapualjában lehasalva vártuk az oroszokat. Majd egy puskalövés fe­lére repültek a palac­kok. Egy orosz harcko­csi lángra lobbant, ki­füstöltük. Sajnos a töb­bi öt rettenetes pusztí­tást végzett a környé­ken. Hát ezekről a gye­rekekről is meg kellett már egyszer emlékezni valakinek, mert ott na­gyon sokan áldozták fia­tal életüket a hazáért. Leírtam mindezeket, mert úgy éreztem, hogy azoknak, akik ott voltak mellettem tartozom az­zal, hogy Róluk is éppen úgy emlékezzünk, mint az újságcikkben említett helyek hőseiről. Ezt a le­velet azért küldöm Ne­ked, mert módom van ezekről is megemlé­kezni. Hangsúlyozni kí­vánom, hogy nem kívá­nok sem nevemmel sze­repelni, sem érdemeket szerezni, éppen úgy, mint otthon az a sok, aki részt vett a harcokban, míg életben van és ösz­­szeszorított ököllel vár­ja a leszámolást. Nem tudom nekem Isten meg­­adja-e, hogy részt ve­hessek benne, vagy előbb megkapom a behí­vót Árpád Apánk sere­gébe. Lehet, hogy leve­leidben találsz néhány szórendi, vagy fogalma­zási hibát, de magas koromnál fogva nem tudtam másként és job­ban megírni. Végül arra kérlek, ha sikerülne kö­zölni a levelemben fog­laltakat, — melyet ezek a­ drága, hős gyerekek megérdemelnek — úgy ne említsd nevemet mert otthon élő testvé­reimnek, akik megjár­ták a különböző interná­ló táborokat, nem sze­retnék bajt okozni. Sok szeretettel búcsúzom és kívánok nemzetmentő munkádhoz sikereket és hosszú, boldog életet.” Köszönöm kedves öreg bajtársamnak igaz magyar érzéssel elmon­dott krónikáját és a pat­riotizmust, mely sugár­zik minden sorából. Amit elmond, az több, mint a szemtanú vallo­mása. Véres és könnyes valóság, melyben, mint akkor negyvennégy éves, teljes férfierejé­ben lévő, a Don parti fehér poklot megjárt harcos vett részt, hogy katonai tapasztalatával e fiatal gyerekek élére álljon és minél többet megmentsen közülük a korai haláltól. Azt hi­szem, hogy levelét va­lamennyi olvasónk nagy érdeklődéssel és hálával olvasta, mert olyan ese­ményekre hívta fel fi­gyelmünket, melyek csaknem mindenki előtt ismeretlenek voltak ed­dig. Ez is Amerika... Fekete G. István Szóban és írásban gyakran hangot adok azon ha­tározott meggyőződésemnek, hogy az amerikai bí­rók jelentős százaléka szellemi, — vagy jellemi — fogyatékosságok miatt teljesen alkalmatlan erre a nagyfontosságú pozícióra. Nagyon elmarasztaló véleményem van tehát az amerikai bírókról, — tisztelet a kivételnek, — s ezért szinte semmi őrült­ség nem lep meg a részükről. Legalább is ezt gon­doltam, amíg egy Lawrence Passarella nevű csi­­kágói bíró ítéletéről nem olvastam a lapokban és nem hallottam a televízióban. Az ügy ott kezdődött, hogy 1985. december 31-én, pontosan hajnali fél háromkor Cathy Touhy rendőr­nő megállította egy Michael Colella nevű férfiú ko­csiját. Mégpedig azért az apróságért, mert a meg­engedett sebesség több mint kétszeresével szágul­dott, s mindezt rossz irányban egy egyirányú ut­cában! A fiatal rendőrnő először segítségért riadozott, majd kiszállította autójából Colella urat, hogy az előírás szerint megmotozza. A motozás azonban csak szándék maradt, mert Mr. Colella közölte vele, hogy „megöllek, te szuka”,­­ és meglehető­sen lovagiatlanul leütötte őt. Majd rátérdelt a félig ájult rendőrnőre és tovább ütlegelte az arcát, még­pedig nemcsak ököllel, hanem egy kb. húsz centis fémrúddal is. A szerencsétlen rendőrnő életét az mentette meg, hogy közben hat rendőr érkezett a tett színhelyére, akik aztán közös erővel ártalmatlanná tették a 27 éves bikaerős péklegényt. A jelek szerint Colella határozottan rossznéven vette tőlük, hogy nem tudta beváltani ígéretét,­­ vagyis nem tudta meg­ölni a rendőrnőt. Rosszallását némi ellenkezéssel fejezte ki, melynek­ következtében két reriffer työbb­­­napos kórházi ápolásra szorult. Cathy Touhy viszont három hétig volt kórházban és csak egy év múlva tudott újra szolgálatba lépni. Előzőleg ugyanis hat!! operáción kellett átesnie, amíg valamikor szép kis arcát úgy-ahogy emberi kinézésűvá formálták. A hajnali Colella kontra Toucy csetepatéval kap­csolatban annyi talán megjegyzendő, hogy a rend­őrnő átlagtermetű, vékony hölgy, Colella viszont közel kétméteres, 240 font súlyú óriás, aki melles­leg fekete öves karatézó és mint súlyemelő is szép eredményeket ért el. Az ilyen nagyerejű férfiak általában békés ter­mészetűek. Colella azonban az a kivétel volt, aki szinte kereste a veszekedési alkalmakat. Ezt iga­zolja, hogy a rendőrnővel való összetűzése előtt már tizennyolcszor is le volt letartóztatva és féltu­­catszor rövid elzárásra és pénzbírságra lett ítélve verekedései miatt. A bírósági tárgyaláson Colella nem tagadta, hogy Cathy Touhyval kapcsolatos brutalitásának vádpontjai megfelelnek a valóságnak. Azt sem tagadta, hogy a fogdában több tanú előtt kijelen­tette: „Ha disznót — azaz rendőrt — látok, min­dig elborul az agyam!” Az ügyvédje azzal védekezett, hogy a kliense részeg volt a tett elkövetésekor, s mi több, kábító­szer hatása alatt is állt, melyet tudta nélkül tett valaki az italába. Arra vonatkozólag, hogy ez a titokzatos valaki vajon ki lehetett, az ügyvéd nem tudott választ adni. Az ügyvéd végszóként kijelen­tette, hogy: „Kliensem teljesen ártatlannak érzi magát a sajnálatos eseményekben, mert semmire nem emlékszik!” Ennyi „meggyőző” érv után Lawrence Passarel­la bíró pillanatokon belül felmentette Colellát az ellene felhozott bűnvádak alól. Az amerikai polgárok nagy többségének éppen olyan rossz éleménye van a bírókról, mint nekem. Ez a döbbenetes ítélet azonban még nekik is sok volt. Újságok, TV-kommentárok, rádióműsorok, rendőrtisztek, egyházi személyek, politikusok stb., foglalkoztak a botrányos és érthetetlen ítélettel. Passarella bíró, — aki soha senkinek nem okolta meg aberált ítéletét, — erre gyorsan egészségügyi szabadságra ment. Távozása előtt kérte, hogy a bűnügyi bíróságról helyezzék át a polgári bíró­sághoz. Kérésének eleget tettek. Cathy Touhy rendőrnő szerencsésnek érezheti magát, hogy a bűnügyi tárgyalás előtt a polgári bíróság már vétkesnek találta Colellát és száz­ezer dollár kártérítésre kötelezte. Mert, ha a pol­gári bírósághoz áthelyezett Passarella bíróhoz ke­rült volna az ügye, könnyen elképzelhető, hogy neki kellett volna kártérítést fizetnie a gyilkos­ termé­szetű Colellának, azért mert megijesztette őt a pisz­tolyával, melyet — sajnos — nem használt. Sze­rintem hat golyó biztos lecsillapította volna a vere­­kedős péklegényt. Örökre! A történet konklúziójaként azt kell mondanom,­­ rendkívül sajnálom, hogy azon az emlékezetes éj­szakán a szegény kis Cathy Touhy helyett, nem Passarella bíró volt az a rendőr, akinek Colellá­­val nézeteltérése támadt. Talán, ha az ő fején do­bolt volna öklével és acélrúdjával a brutális pék­­legény, esetleg „normalizálódott volna a bíró agyműködése... A BBC elutasítja a részrehajlás vádját Margaret Thatcher konzervatív pártja az­zal vádolta az autonómi­ával rendelkező brit vi­lágadót, a BBC TV-t és rádiót, hogy az áprilisi líbiai bombázásról adott jelentéseiben anti-That­­cher és Reagan érzelme­ket vegyített és így el­torzította a való helyze­tet. A BBC új vezérigazga­tója, Marmaduke Hus­sey most válaszolt a vádra, ezt elutasította a líbiai bombázás idején adott BBC jelentéseket pontosnak a fair-nak minősítette és kijelen­tette, hogy a BBC a jö­vőben is elkövet min­dent, hogy a politikai pártok beavatkozását ellensúlyozza. A finoman fogalma­zott tiltakozás ellené­re a BBC amerikai hall­gatói kiérezték, hogy miként az amerikai hír­közlő média, a BBC is osztotta a Margaret Thatcher és Reagan iránti antipátiát, de szo­kásához híven mérték­­tartóbban és elegánsab­­ban mint hangos és kö­zönséges amerikai kol­légái. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Könyvismertetés Johann Urwich-Ferry: Ohne Pass durch die U.d.S.S.R.” (Útlevél­­nélkül a Szovjetunión ke­resztül) c. két kötetes könyve olyan ember él­ményeit örökíti meg, ki­nek szenvedése akkor kezdődött, mikor má­sok, akik résztvettek és túlélték a második világ­háborút, arról kezdtek álmodozni, hogy ezentúl félelem és megalázta­tások nélkül élhetnek. Johann Urwich Ferry 1926-ban Romániában született. Német szár­mazású szüleit 1941-ben onnan Németországba kiutasították. Az író ak­kor 15 éves volt. A bi­zonytalan sors elől kitér­ve, mely reá és családjá­ra várt, önként jelentke­zett a német Wermacht­­ba. A háborút átvészelte, majd mint tolmács dol­gozott az amerikai, majd francia megszál­lóknál. Családja után kutatva átment az oro­szok által' frtégis'zárt Né­­n­metország területére, ahol kémkedés gyanúja miatt elfogták. Itt kez­dődik J. Urwich Ferry kálváriája. Elfogatása után a potsdami börtönben kez­dődtek kihallgatásai az ismert szovjet módsze­rekkel, testi-lelki meg­aláztatásai, orosz szisz­téma szerint, ördögien kieszelt, kegyetlen kín­zásai. Ezek folytatódtak a Bautzen-i lágerban, honnan rabtársaival együtt marhavagonba zsúfolták és a Szovjet­unióba irányították! Moszkvában is erősza­kos módszerekkel igye­keztek Urwich Ferryt rábírni arra, hogy alá­írja beismerő vallomá­sát, hogy az amerikaiak­nak kémkedett. Hetekig tartó kihallgatások után sem sikerült erre az írót rávenni, amiért 25 évi kényszermunkára, Szi­bériába deportálták. A két kötet hűen mu­tatja be, milyen szisz­­tematikus módszerek­kel bánnak a SzU láger­jaiban ártatlan embe­rek millióival. A fog­lyoknak nem sok lehető­ségük van a túlélésre. A legelemibb feltételek közt, embertelen bá­násmód mellett, éhezve, fázva dolgoztatják őket a szibériai szénbányák­ban. Kizárólag belső ellen­állásuk, akaratuk segíti őket a szabotálásra és hogy valamikép bosszút álljanak kommunista kegyetlen rabtartóikon, kik megfosztották őket minden emberi joguktól. Az író érdekes embe­reket mutat be könyvé­ben. Többek közt egy ré­szeges orosz tisztet, ki 1940-ben részt vett a 10 ezer lengyel tiszt meg­gyilkolásában Katyn­­ban, s mert túl sokat tu­dott, „jutalmul” Szibé­riai lágerek egyik fel­ügyelője lehetett. Olyan foglyokat is megisme­rünk a könyvből, akik gyávaságból, vagy mert maguknak akartak jobb életfeltételeket biztosí­tani, egy adag kásáért, vagy rohadt káposztáért elárulták rabtársaikat. De olyan becsületes, hő­sies magatartású tár­sakra is talált a könyv írója hosszú, 25 éves tar­tózkodása idején a láge­rokban, akik önfeláldo­zó magatartásukkal be­bizonyították, hogy akár életüket is feláldozzák társaik megmentéséért. 1953-ban, Sztálin halá­la után valamennyi fo­goly, különböző nemze­tiségű és korúak, abban bíztak, hogy szenvedé­seik enyhülni fog. Miután ez várakozá­suk ellenére nem követ­kezett be, nőtt ellenállá­suk, s Vorkutában meg­szervezték az első poli­tikai sztrájkot. Ilyen még a Szovjetunióban nem fordult elő. A sztrájk megszervezője és aktív irányítója öt bátor em­ber, egyike maga az író. ’'1 'M­aga' a' Sittünk' Izgdi­' más és lebilincselő. Bár a sztrájk áldozatokat kö­vetelt, mégis eredmé­nyekhez vezetett. A szovjet rabtartók min­dent elkövettek, hogy megakadályozzák a sztrájk kitörését. Mi­után ez nem sikerült, fegyveres ellenállásba mentek át. A vorkutai sztrájknak az egész vilá­gon visszhangja volt. Részletes leírást ka­punk a vérbefojtott sztrájkot követő szovjet bírósági tárgyalásról, melyet a sztrájk veze­tői ellen rendeztek. Az olvasó betekintést nyer­het a szokásos szovjet „igazságszolgáltatás” gépezetébe. Johann Urwich 25 évet töltött a háború után a Szovjetunió haláltábo­raiban. Az északi sark­körön túl fekvő Vorkutá­ban 140 magyarral együtt bányában dolgo­zott és kitűnően megta­nult magyarul. A ma­gyar foglyok közt olyan 14-15 éves gyermekek is voltak, kiket Budapest utcáin „kicsi roboti”-ra fogdostak össze. Az író több oldalt szentel köny­vében a Szibériában megismert magyar sorstársainak. A fogolytáborban nemcsak lengyelek, franciák, németek, ma­gyarok, ukránok, cse­hek, japánok, hanem még vietnámiak is vol­tak (és még ma is van­nak!) J. Urwich-Ferry köny­ve Belgiumban, az Ant­werpeni könyvdíjat nyerte. (AWMM) Olyan adathalmazt tartalmaz, melyről még senki nem írt, s nem is hallott. Az olvasó megismerheti a Szovjetunió igazi arcát (ha még nem ismeri!) és gondolkodásra készteti, mikép lehetséges, hogy Európa még azzal is se­gíti a Szovjetuniót, hogy megveszi tőlük a föld­gázt, melyet nyomorú­ságos körülmények közt élő rabok munkái által nyernek. Urwich könyve eddig megjelent német és ro­mán nyelven. Rövidesen japán-kínai-vietnám ki­adásban is meg fog je­lenni. Ha akad magyar kiadó, úgy valószínű egyszer magyar nyelven is olvashatjuk majd. Armati Hungarorum ,, Andreas v. Payer, D-7763 Öhningen, P.O.Box 4, West- Germany, Europe. Az ilyen írásokat a világ minden nyelvén meg kellene jelentetni, hogy a nyugat is teljes képet kapjon a Szovjetunióban uralkodó állapotokról. Az idén a frankfurti nemzetközi könyv­kiállí­táson ismét helyet kap­tak a magyar emigráció sajtótermékei. 1956-os szabadságharcunk 30 éves évfordulóján vide­ón mutatták be a kiállí­tás vendégeinek forra­dalmunkat. A kiállítás anyagát úgy válogatták össze, hogy lehetőleg a külföld számára is ért­hető legyen. Előtérbe kerültek a német-angol nyelvű folyóiratok és könyvek. Dr. Gosztonyi Péter, J.B. Bühlow, Kiss Ernő, Payer András né­met nyelvű munkái. Úgy, mint az előző év­ben, idén is megállt stan­dunknál Kohl német kancellár. Tavaly Payer András: Armati Hun­garorum, idén Johann Urwich-Ferry könyvét kapta ajándékba. Fényképen: Filippi István átnyújtja Kohl német kancellárnak J. Urwich-Ferry „Útlevél nélkül a Szovjetunión keresztül” c. könyvét. ARMATI HUNGARORUM rMIUHI A két könyv megrendelhető a szerzők címén: Johann Urwich (Ferry) Weitlstr. 149/1-4. 8000 München 50 West-Germany, Europe 9. oldal

Next