Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-11-22 / 47. szám
Levelek VL (Akikről nem beszélnek) Fáy István Évek folyamán többször szóbakerült egy kérdés író-újságíró barátaimmal folytatott levelezésem során, éspedig: van-e valami haszna annak, ha az olvasók ismerik az írók lakcímét? A vélemények nagyon megoszlottak. Először magam is azt hittem, hogy jobb az ismeretlenségből írni. Később rájöttem, hogy tévedek, mert ha az író nem ismeri közönségét, annak véleményét, igényeit, légüres térben él. Mióta lapunk testvérem, Fáy Ferenc „Öszszegyűjtött versei” c. kötetét állandóan hirdeti, címem mindenkinek a keze ügyében van. így alakult ki olvasóimmal a közvetlen kapcsolat, melynek eredménye nagyon jelentős. Sok levelet kapok és őszintén örülök nekik. Főleg azoknak, amelyek nem dicsérnek, hanem bírálnak. Innen tudom, hogy el is olvassák, amit írok. Tudom mit várnak tőlem, mi a véleményük lapunkról, annak íróiról, ismerem az igényeiket, szellemi nívójukat és ami a leglényegesebb: bebizonyosodott, hogy az olvasóktól lehet a legtöbbet tanulni, mert „több szem többet lát”. Néhány nappal ezelőtt egy távol élő idős olvasónktól ajánlott levelet kaptam, mely annyira értékes és hézagpótló, hogy teljes egészében, szó szerint az alábbiakban közlöm: „Kedves Barátom! Mi már egy ízben leveleztünk, mégpedig a Don melletti harcokról. Ezt azért említem, mert így nem kell bemutatkoznom. Az Ötvenhatos nemzeti forradalmunk emlékének harmincadik évfordulóját készülünk megünnepelni. Ez az évforduló adta ellenállhatatlanul hetvennegyedik évemben járó remegő kezembe a tollat. Igaz, személyesen jobban és több eseményt mondtam volna el, mint így írásban, mivel ez most már nehezemre esik. A Magyarság október 11-én megjelent száma 7. oldalán lévő „Áldozat és beilleszkedés” című írásod olvastam, ami végtelen nagy örömömre szolgált, mert évekkel ezelőtt, amikor elfiágjo jármaházáinkat ,még nem tudtam, hogy a forradalomról, valamint az utána következő szomorú napokról itt kint az emigrációban mennyire voltatok tájékozódva. Amióta itt vagyok Nyugaton, örömmel olvasom és hallgatom ezekről a dicsőséges napokról szóló megemlékezéseket. Az újságban megjelent írásodhoz kiegészítésként szeretném tudomásodra hozni az alábbiakat. Elöljáróban le akarom szögezni, hogy csak azért írok, mert vannak olyan dolgok, amelyekről senki nem beszél és ez teljesen érthetetlen előttem. Emlékezésed adja a bátorságot arra, hogy elmondjam, mint résztvevő, nemcsak azokon a helyeken voltak említésre méltó események, melyeket leírtál, hanem máshol is fővárosunk területén. Idézem soraid: .Gondolatban most is ott éjszakázok a T.V. előtt...’ A következő sorok pedig úgy szólnak: .Ekkor tanultunk meg sok keserűségünk után lelkesedni, remélni, végül megtisztultan, keservesen zokogni.’ Így volt ez otthon is. Akkor az utcákon ismeretlen emberek ölelték és csókolták egymást egy csodálatos, felszabadult boldogságban. Mert mindnyájan tudtuk, hogy ezt mi, magyarok segítség nélkül csináltuk. Hátha most Te és mindazok, akik itt, távol a Hazánktól úgy érezték és éreznek ma is a harmincadik évfordulón, meg fogod érteni az én érzésemet, hogy ami kimaradt és kimarad állandóan az ötvenhatos forradalom eseményeiből, szomorúsággal tölt el. Különösen azokkal szemben, akik életüket áldozták szent ügyünkért. Tudom, hogy sok olyan epizód lenne, ami említésre tartana igényt, de már mondtam, hogy beszámolóm csak Budapestre vonatkozik. Idézem az írásod sorait, melyekről tudom, hogy jegyzeteid alapján írtad: ,Ti pedig pesti fiatalok, ,vörös’ Csepel magyar munkásai, átállt katonák, akik fajtátokért haltatok a Korvin közben, a Nagykörúton, a Rákóczi téren, vagy a Széll Kálmán téren, örökre a szívünkben vagytok, amíg mind jobban fogyó sorainkból csak egy is él, mert oda temettünk Benneteket’. Ezeket a sorokat világgá kellene kiáltani, mert hősi halottjaink kiérdemelték azokat. Abból a gondolatból indulok ki, hogy mind jobban fogyó sorainkból, akik még közöttünk élnek, kötelessége lenne róluk megemlékezni. Sajnos a volt Tisza Kálmán téri harcokról még soha senki nem beszélt, sem azokról, melyek a Baross tér köveit festették vörösre fiatalságunk vérével. Ezekről szeretnék most röviden szólni. A Tisza Kálmán téri kommunista pártház ostromát a környékbeli gyerekek kezdték támadásukkal. A pártházból pedig az ÁVÓ pribékjei védett helyükről halomra lőtték őket. Egyoldalú harcuknak láttán több felnőtt is beavatkozott és megszervezték a támadást és a védekezést. A Városi Színház raktárából és a környékbeli házakból ásókat és lapátokat szereztek és ezekkel lövészgödröket és fedezékeket ástunk. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a 10-12 éves kisfiú, — puskával a nyakában, melynek a tusa atérdét verte ,— megkérdezte: — bácsi kérem, jól csinálom? — Jól, jól feleltem, de a fejedet jobban dugd el. Ezt az epizódot azért írtam le, mert ezek a gyerekek minden kiképzés nélkül csinálták és olyan bátran harcoltak ott, hogy semmiben sem maradtak el a Korvin közben harcolóktól. Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy ezeknek a hősi harcáról még soha senkit nem hallottam beszélni. Talán azért nem, mert ott a pártházból kimenekült egyik ÁVÓ-s banditát elfogták és felakasztották. Hát miért hallgatunk erről? Harc, élet-halál harc volt, ilyenkor nincs válogatás, hiszen ezt tették „diadalmas felszabadítóink” is. Nem nézték, hogy kiket öldösnek halomra. A másik eset, amiről még szeretnék megemlékezni, a Baross téri harc, amiről még szintén nem beszélt senki. Mikor hírt kaptunk, hogy az oroszok harckocsikkal jönnek a Keleti Pályaudvar felől, futólépésben mentünk a Baross térre. A gyerekek kosarakban gyűjtötték a környékbeli házakból a palackokat és benzinnel töltöttük meg azokat egy kapualjban a Fiumei út és a Baross tér sarkán. Ezeket szétosztottuk és idősebbek vezetésével a Baross szoborral egyvonalban, a házak kapualjában lehasalva vártuk az oroszokat. Majd egy puskalövés felére repültek a palackok. Egy orosz harckocsi lángra lobbant, kifüstöltük. Sajnos a többi öt rettenetes pusztítást végzett a környéken. Hát ezekről a gyerekekről is meg kellett már egyszer emlékezni valakinek, mert ott nagyon sokan áldozták fiatal életüket a hazáért. Leírtam mindezeket, mert úgy éreztem, hogy azoknak, akik ott voltak mellettem tartozom azzal, hogy Róluk is éppen úgy emlékezzünk, mint az újságcikkben említett helyek hőseiről. Ezt a levelet azért küldöm Neked, mert módom van ezekről is megemlékezni. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem kívánok sem nevemmel szerepelni, sem érdemeket szerezni, éppen úgy, mint otthon az a sok, aki részt vett a harcokban, míg életben van és öszszeszorított ököllel várja a leszámolást. Nem tudom nekem Isten megadja-e, hogy részt vehessek benne, vagy előbb megkapom a behívót Árpád Apánk seregébe. Lehet, hogy leveleidben találsz néhány szórendi, vagy fogalmazási hibát, de magas koromnál fogva nem tudtam másként és jobban megírni. Végül arra kérlek, ha sikerülne közölni a levelemben foglaltakat, — melyet ezek a drága, hős gyerekek megérdemelnek — úgy ne említsd nevemet mert otthon élő testvéreimnek, akik megjárták a különböző internáló táborokat, nem szeretnék bajt okozni. Sok szeretettel búcsúzom és kívánok nemzetmentő munkádhoz sikereket és hosszú, boldog életet.” Köszönöm kedves öreg bajtársamnak igaz magyar érzéssel elmondott krónikáját és a patriotizmust, mely sugárzik minden sorából. Amit elmond, az több, mint a szemtanú vallomása. Véres és könnyes valóság, melyben, mint akkor negyvennégy éves, teljes férfierejében lévő, a Don parti fehér poklot megjárt harcos vett részt, hogy katonai tapasztalatával e fiatal gyerekek élére álljon és minél többet megmentsen közülük a korai haláltól. Azt hiszem, hogy levelét valamennyi olvasónk nagy érdeklődéssel és hálával olvasta, mert olyan eseményekre hívta fel figyelmünket, melyek csaknem mindenki előtt ismeretlenek voltak eddig. Ez is Amerika... Fekete G. István Szóban és írásban gyakran hangot adok azon határozott meggyőződésemnek, hogy az amerikai bírók jelentős százaléka szellemi, — vagy jellemi — fogyatékosságok miatt teljesen alkalmatlan erre a nagyfontosságú pozícióra. Nagyon elmarasztaló véleményem van tehát az amerikai bírókról, — tisztelet a kivételnek, — s ezért szinte semmi őrültség nem lep meg a részükről. Legalább is ezt gondoltam, amíg egy Lawrence Passarella nevű csikágói bíró ítéletéről nem olvastam a lapokban és nem hallottam a televízióban. Az ügy ott kezdődött, hogy 1985. december 31-én, pontosan hajnali fél háromkor Cathy Touhy rendőrnő megállította egy Michael Colella nevű férfiú kocsiját. Mégpedig azért az apróságért, mert a megengedett sebesség több mint kétszeresével száguldott, s mindezt rossz irányban egy egyirányú utcában! A fiatal rendőrnő először segítségért riadozott, majd kiszállította autójából Colella urat, hogy az előírás szerint megmotozza. A motozás azonban csak szándék maradt, mert Mr. Colella közölte vele, hogy „megöllek, te szuka”, és meglehetősen lovagiatlanul leütötte őt. Majd rátérdelt a félig ájult rendőrnőre és tovább ütlegelte az arcát, mégpedig nemcsak ököllel, hanem egy kb. húsz centis fémrúddal is. A szerencsétlen rendőrnő életét az mentette meg, hogy közben hat rendőr érkezett a tett színhelyére, akik aztán közös erővel ártalmatlanná tették a 27 éves bikaerős péklegényt. A jelek szerint Colella határozottan rossznéven vette tőlük, hogy nem tudta beváltani ígéretét, vagyis nem tudta megölni a rendőrnőt. Rosszallását némi ellenkezéssel fejezte ki, melynek következtében két reriffer työbbnapos kórházi ápolásra szorult. Cathy Touhy viszont három hétig volt kórházban és csak egy év múlva tudott újra szolgálatba lépni. Előzőleg ugyanis hat!! operáción kellett átesnie, amíg valamikor szép kis arcát úgy-ahogy emberi kinézésűvá formálták. A hajnali Colella kontra Toucy csetepatéval kapcsolatban annyi talán megjegyzendő, hogy a rendőrnő átlagtermetű, vékony hölgy, Colella viszont közel kétméteres, 240 font súlyú óriás, aki mellesleg fekete öves karatézó és mint súlyemelő is szép eredményeket ért el. Az ilyen nagyerejű férfiak általában békés természetűek. Colella azonban az a kivétel volt, aki szinte kereste a veszekedési alkalmakat. Ezt igazolja, hogy a rendőrnővel való összetűzése előtt már tizennyolcszor is le volt letartóztatva és féltucatszor rövid elzárásra és pénzbírságra lett ítélve verekedései miatt. A bírósági tárgyaláson Colella nem tagadta, hogy Cathy Touhyval kapcsolatos brutalitásának vádpontjai megfelelnek a valóságnak. Azt sem tagadta, hogy a fogdában több tanú előtt kijelentette: „Ha disznót — azaz rendőrt — látok, mindig elborul az agyam!” Az ügyvédje azzal védekezett, hogy a kliense részeg volt a tett elkövetésekor, s mi több, kábítószer hatása alatt is állt, melyet tudta nélkül tett valaki az italába. Arra vonatkozólag, hogy ez a titokzatos valaki vajon ki lehetett, az ügyvéd nem tudott választ adni. Az ügyvéd végszóként kijelentette, hogy: „Kliensem teljesen ártatlannak érzi magát a sajnálatos eseményekben, mert semmire nem emlékszik!” Ennyi „meggyőző” érv után Lawrence Passarella bíró pillanatokon belül felmentette Colellát az ellene felhozott bűnvádak alól. Az amerikai polgárok nagy többségének éppen olyan rossz éleménye van a bírókról, mint nekem. Ez a döbbenetes ítélet azonban még nekik is sok volt. Újságok, TV-kommentárok, rádióműsorok, rendőrtisztek, egyházi személyek, politikusok stb., foglalkoztak a botrányos és érthetetlen ítélettel. Passarella bíró, — aki soha senkinek nem okolta meg aberált ítéletét, — erre gyorsan egészségügyi szabadságra ment. Távozása előtt kérte, hogy a bűnügyi bíróságról helyezzék át a polgári bírósághoz. Kérésének eleget tettek. Cathy Touhy rendőrnő szerencsésnek érezheti magát, hogy a bűnügyi tárgyalás előtt a polgári bíróság már vétkesnek találta Colellát és százezer dollár kártérítésre kötelezte. Mert, ha a polgári bírósághoz áthelyezett Passarella bíróhoz került volna az ügye, könnyen elképzelhető, hogy neki kellett volna kártérítést fizetnie a gyilkos természetű Colellának, azért mert megijesztette őt a pisztolyával, melyet — sajnos — nem használt. Szerintem hat golyó biztos lecsillapította volna a verekedős péklegényt. Örökre! A történet konklúziójaként azt kell mondanom, rendkívül sajnálom, hogy azon az emlékezetes éjszakán a szegény kis Cathy Touhy helyett, nem Passarella bíró volt az a rendőr, akinek Colellával nézeteltérése támadt. Talán, ha az ő fején dobolt volna öklével és acélrúdjával a brutális péklegény, esetleg „normalizálódott volna a bíró agyműködése... A BBC elutasítja a részrehajlás vádját Margaret Thatcher konzervatív pártja azzal vádolta az autonómiával rendelkező brit világadót, a BBC TV-t és rádiót, hogy az áprilisi líbiai bombázásról adott jelentéseiben anti-Thatcher és Reagan érzelmeket vegyített és így eltorzította a való helyzetet. A BBC új vezérigazgatója, Marmaduke Hussey most válaszolt a vádra, ezt elutasította a líbiai bombázás idején adott BBC jelentéseket pontosnak a fair-nak minősítette és kijelentette, hogy a BBC a jövőben is elkövet mindent, hogy a politikai pártok beavatkozását ellensúlyozza. A finoman fogalmazott tiltakozás ellenére a BBC amerikai hallgatói kiérezték, hogy miként az amerikai hírközlő média, a BBC is osztotta a Margaret Thatcher és Reagan iránti antipátiát, de szokásához híven mértéktartóbban és elegánsabban mint hangos és közönséges amerikai kollégái. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Könyvismertetés Johann Urwich-Ferry: Ohne Pass durch die U.d.S.S.R.” (Útlevélnélkül a Szovjetunión keresztül) c. két kötetes könyve olyan ember élményeit örökíti meg, kinek szenvedése akkor kezdődött, mikor mások, akik résztvettek és túlélték a második világháborút, arról kezdtek álmodozni, hogy ezentúl félelem és megaláztatások nélkül élhetnek. Johann Urwich Ferry 1926-ban Romániában született. Német származású szüleit 1941-ben onnan Németországba kiutasították. Az író akkor 15 éves volt. A bizonytalan sors elől kitérve, mely reá és családjára várt, önként jelentkezett a német Wermachtba. A háborút átvészelte, majd mint tolmács dolgozott az amerikai, majd francia megszállóknál. Családja után kutatva átment az oroszok által' frtégis'zárt Nénmetország területére, ahol kémkedés gyanúja miatt elfogták. Itt kezdődik J. Urwich Ferry kálváriája. Elfogatása után a potsdami börtönben kezdődtek kihallgatásai az ismert szovjet módszerekkel, testi-lelki megaláztatásai, orosz szisztéma szerint, ördögien kieszelt, kegyetlen kínzásai. Ezek folytatódtak a Bautzen-i lágerban, honnan rabtársaival együtt marhavagonba zsúfolták és a Szovjetunióba irányították! Moszkvában is erőszakos módszerekkel igyekeztek Urwich Ferryt rábírni arra, hogy aláírja beismerő vallomását, hogy az amerikaiaknak kémkedett. Hetekig tartó kihallgatások után sem sikerült erre az írót rávenni, amiért 25 évi kényszermunkára, Szibériába deportálták. A két kötet hűen mutatja be, milyen szisztematikus módszerekkel bánnak a SzU lágerjaiban ártatlan emberek millióival. A foglyoknak nem sok lehetőségük van a túlélésre. A legelemibb feltételek közt, embertelen bánásmód mellett, éhezve, fázva dolgoztatják őket a szibériai szénbányákban. Kizárólag belső ellenállásuk, akaratuk segíti őket a szabotálásra és hogy valamikép bosszút álljanak kommunista kegyetlen rabtartóikon, kik megfosztották őket minden emberi joguktól. Az író érdekes embereket mutat be könyvében. Többek közt egy részeges orosz tisztet, ki 1940-ben részt vett a 10 ezer lengyel tiszt meggyilkolásában Katynban, s mert túl sokat tudott, „jutalmul” Szibériai lágerek egyik felügyelője lehetett. Olyan foglyokat is megismerünk a könyvből, akik gyávaságból, vagy mert maguknak akartak jobb életfeltételeket biztosítani, egy adag kásáért, vagy rohadt káposztáért elárulták rabtársaikat. De olyan becsületes, hősies magatartású társakra is talált a könyv írója hosszú, 25 éves tartózkodása idején a lágerokban, akik önfeláldozó magatartásukkal bebizonyították, hogy akár életüket is feláldozzák társaik megmentéséért. 1953-ban, Sztálin halála után valamennyi fogoly, különböző nemzetiségű és korúak, abban bíztak, hogy szenvedéseik enyhülni fog. Miután ez várakozásuk ellenére nem következett be, nőtt ellenállásuk, s Vorkutában megszervezték az első politikai sztrájkot. Ilyen még a Szovjetunióban nem fordult elő. A sztrájk megszervezője és aktív irányítója öt bátor ember, egyike maga az író. ’'1 'Maga' a' Sittünk' Izgdi' más és lebilincselő. Bár a sztrájk áldozatokat követelt, mégis eredményekhez vezetett. A szovjet rabtartók mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a sztrájk kitörését. Miután ez nem sikerült, fegyveres ellenállásba mentek át. A vorkutai sztrájknak az egész világon visszhangja volt. Részletes leírást kapunk a vérbefojtott sztrájkot követő szovjet bírósági tárgyalásról, melyet a sztrájk vezetői ellen rendeztek. Az olvasó betekintést nyerhet a szokásos szovjet „igazságszolgáltatás” gépezetébe. Johann Urwich 25 évet töltött a háború után a Szovjetunió haláltáboraiban. Az északi sarkkörön túl fekvő Vorkutában 140 magyarral együtt bányában dolgozott és kitűnően megtanult magyarul. A magyar foglyok közt olyan 14-15 éves gyermekek is voltak, kiket Budapest utcáin „kicsi roboti”-ra fogdostak össze. Az író több oldalt szentel könyvében a Szibériában megismert magyar sorstársainak. A fogolytáborban nemcsak lengyelek, franciák, németek, magyarok, ukránok, csehek, japánok, hanem még vietnámiak is voltak (és még ma is vannak!) J. Urwich-Ferry könyve Belgiumban, az Antwerpeni könyvdíjat nyerte. (AWMM) Olyan adathalmazt tartalmaz, melyről még senki nem írt, s nem is hallott. Az olvasó megismerheti a Szovjetunió igazi arcát (ha még nem ismeri!) és gondolkodásra készteti, mikép lehetséges, hogy Európa még azzal is segíti a Szovjetuniót, hogy megveszi tőlük a földgázt, melyet nyomorúságos körülmények közt élő rabok munkái által nyernek. Urwich könyve eddig megjelent német és román nyelven. Rövidesen japán-kínai-vietnám kiadásban is meg fog jelenni. Ha akad magyar kiadó, úgy valószínű egyszer magyar nyelven is olvashatjuk majd. Armati Hungarorum ,, Andreas v. Payer, D-7763 Öhningen, P.O.Box 4, West- Germany, Europe. Az ilyen írásokat a világ minden nyelvén meg kellene jelentetni, hogy a nyugat is teljes képet kapjon a Szovjetunióban uralkodó állapotokról. Az idén a frankfurti nemzetközi könyvkiállításon ismét helyet kaptak a magyar emigráció sajtótermékei. 1956-os szabadságharcunk 30 éves évfordulóján videón mutatták be a kiállítás vendégeinek forradalmunkat. A kiállítás anyagát úgy válogatták össze, hogy lehetőleg a külföld számára is érthető legyen. Előtérbe kerültek a német-angol nyelvű folyóiratok és könyvek. Dr. Gosztonyi Péter, J.B. Bühlow, Kiss Ernő, Payer András német nyelvű munkái. Úgy, mint az előző évben, idén is megállt standunknál Kohl német kancellár. Tavaly Payer András: Armati Hungarorum, idén Johann Urwich-Ferry könyvét kapta ajándékba. Fényképen: Filippi István átnyújtja Kohl német kancellárnak J. Urwich-Ferry „Útlevél nélkül a Szovjetunión keresztül” c. könyvét. ARMATI HUNGARORUM rMIUHI A két könyv megrendelhető a szerzők címén: Johann Urwich (Ferry) Weitlstr. 149/1-4. 8000 München 50 West-Germany, Europe 9. oldal