Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-02-08 / 6. szám

Kinek mit jelent az olajárak zuhanása? Az elmúlt héten az olaj ára 25 amerikai dol­lárról 18-ra esett hordón­­ként. Október vége óta ez a harmadik áresés (ak­kor a 31.­ volt) és a szak­értők szerint további csökkenés várható. Ha az ember logikusan gon­dolkodik, úgy azt hiszi, hogy ez a föld minden lakója számára igen jó hír, hisz az 1973 évi drá­mai olajáremelés indí­totta el azt a súlyos gaz­dasági válságot, amely­ből csak most jutunk ki. Csodálatosképpen azon­ban ez nem állja meg a helyét mindenütt. Az olajárak esése két­ségtelenül áldásos min­den olyan országra néz­ve, amelynek nincsen belföldi olajtermelése. Ilyenek Japán, a leg­több nyugat-európai or­szág, az afrikai orszá­gok Líbia és Nigéria ki­vételével és a dél­amerikaiak Brazília ki­vételével. Ugyanakkor természetesen kedve­zőtlen jelenség azoknak az olajtermelő országok­nak, amelyek gazdasági élete jóformán egyedül az olajra van felépítve. Ilyenek elsősorban az arab országok és Irán. Az arab államokat az ár­esés azért távolról sem fogja tönkretenni, mert még alacsonyabb árak mellett is annyi jöve­delemmel fognak ren­delkezni, hogy bőven el tudják látni gyér lakos-Nagy György­ságuk igényeit. Azonkí­vül a hetvenes évek szin­te elképzelhetetlenül magas bevételei olyan tartalékokkal látták el őket, hogy jó ideig nem lehetnek pénzügyi gond­jaik. Más a helyzet azokban az országokban, ahol csak a magas olajárak tették kifizetődővé ola­juk kiaknázását, vagy amelyekben csak az el­múlt 10-15 évben kezd­ték kiaknázni a földjük mélyében rejtőző „fo­lyékony aranyat”. Ezek kevesebb hasznot tud­tak eddig lefölözni olaj­exportjukból és most sú­lyos helyzetbe kerülnek. Ilyenek Anglia, Norvé­gia és Mexikó. Problé­máik vannak olyan or­szágoknak is, mint Nigé­ria és Venezuela, ame­lyek az olajhossz idején erősen túlméretezték gazdasági életüket, amelyet most kénytele­nek megnyirbálni. Ami a régi olajter­melő országokat, mint az Egyesült Államokat és Kanadát illeti, ame­lyek messzeágazó gaz­dasági életében az olaj­export nem döntő ténye­ző, az áresés több előny­nyel, mint hátránnyal jár. Előnye, hogy lehető­vé teszi számukra saját még kiaknázatlan ola­juk tartalékolását a jö­vőben esetleg újra bekö­vetkező szűk esztendők­re és hogy iparuk most olcsóbban termelhet. Vi­szont merülnek fel bizo­nyos megoldható, de át­menetileg nehézségeket jelentő problémák. Ilye­nek, többek között, hogy a magas olajárak idején ittás energiaforrások, mint szén- és nukleáris energia kifejlesztésére állottak át, amelyek ma már nem oly kifizetődők és hogy — részben az olajfogyasztás csökken­tésére — kormányaik annak idején magas adót vetettek ki a benzinre és fűtőolajra.­ Most, hogy az árak esnek, a nagy­­közönség hangosan kö­veteli, hogy az olajter­mékek ára is arányosan csökkenjen. Viszont ez az adóbevételek reduká­lását is jelentené, ami­től a kormányok tudva­lévően irtóznak (Kana­dában a benzin keres­kedelmi árának majd­nem felét az adó teszi ki). Az olajárak esése a szabadvilágtól teljesen eltérően érezteti hatását a Vasfüggöny mögötti országokban. A Szovjet­unió számára, amely a világ legnagyobb olaj­termelője, igen kedve­zőtlen, mert kemény va­luta bevételének két­harmad része az olajter­mékek exportjából szár­mazik. Ez a mostani árak mellett 10%-os csökkenést jelent, amit az amúgy is gyenge lá­bon álló szovjet közgaz­daság nehezen bír el. A természetes orvosság e hiány pótlására az olaj­kivitel növelése volna, de a szovjet termelés az utóbbi két évben csök­kent (1985-ben 2,6%-kal) és nincsen kilátás ar­ra, hogy érdemlegesen emelkedjék. A régi for­rások kiapadóban van­nak, újak pedig csak ne­hezen hozzáférhető he­lyen volnának feltárha­tók, ami újabb nagy be­fektetéseket igényelne, így Moszkva számá­ra az egyetlen járható útnak az látszik,­ hogy csökkentse olajkivite­lét a csatlós országok­ba. Eddig Románia ki­vételével, ezek úgyszól­ván teljes olajszükség­letüket a Szovjetuniótól kapták éspedig arány­lag jutányos áron (mint­egy­­15-ért hordónként). Ha Moszkva a jövőben kevesebb olajat szállíta­na nekik, úgy ezek az or­szágok a szabad piacon lennének kénytelenek szükségleteiket besze­rezni. Viszont ehhez az anyagi fedezetet csak új nyugati kölcsönök, vagy fokozottabb nyuga­ti exportok által tudnák biztosítani. Attól elte­kintve, hogy legtöbbjük már úgyis túlságosan el van adósodva, Gorba­csov nem több, hanem az eddiginél lényegesen kevesebb nyugati kap­csolatot kíván csatlósai­tól. Vagyis Moszkva számára az olaj árának esése nemcsak súlyos gazdasági, hanem politi­kai problémát is jelent. A küszöbönálló párt­­kongresszusnak lesz min törnie a fejét. ifj. Fekete István Hajótörött nemzedék korrajz Ezt írja a szerző a könyv előszavában: „Olyan formában próbáltam megörökíteni a történteket, hogy senkit ne botránkoztassak meg a szereplők parlagi nyel­vezetével és erkölcstelen tetteivel. Tessék-lássék törekvésem persze nem járt túlzott sikerrel, mert valójában nem is akartam kimosdatni az eseményeket. Irodalmi stílust, és virágnyelvet­ használva megközelítőleg sem tudtam volna visszaadni azt az erkölcsi és világnézeti nihilizmust, amiben az 1945-ös úgyneve­zett felszabadulás’ után hazánk lakosságának jelentős szá­zaléka élt.” Ez a mű nyerte el a Nyisztor Zoltán Irodalmi pályázat egyik első díját. Megrendelhető: Vörösváry Publishing Co. Limited Könyvosztálya, 412 Bloor St., West, Toronto, Ontario, M5S 1X5, Kanada. A 446 oldalas keménykötésű könyv ára: $ 15.00, szállítási és csoma­golási költség: $­2.00. _________________________________________ ­ SKAN­DINÁV MÓDRA Zenés kvíz: Pestbudai Hangászegyesület, Adam. Anda. Monteverdi, parafrázis. Sabata. Fidelio. A démon. Homm... Kertész István a kiváló történész, volt nagykövet meghalt a héten Kertész István a ne­­ves amerikai Notre Da­me egyetem díszdokto­ra, a politikai tudomá­­nyok professzora, törté­nész és­ nemzetközi jog­tudós, a hétvégén South Bend városában Indiana államban lévő otthoná­ban 82 esztendős korá­ban elhunyt. A hét ele­jén súlyos szívattak ér­te, hazaszállították la­kó­városába és rokonai­tól körülvéve szenderült jobblétre. Kedden temették South Bend-ben. New York magyarsága egy gyász­mise keretében emléke­zett meg Kertész Ist­vánról, aki több előadást tartott az ottani Ma­gyar Házban és tagja volt a Magyar—Ameri­kai Külügyi Társaság­nak. Kertész István em­lékezetére Monsigneur Varga Béla pápai prono­­tárius mondott gyász­misét. Dr. Kertész István a magyar békeszerződé­sek legkiválóbb szakér­tője volt, a két háború között igazságügymi­nisztériumi beosztásá­ban a Trianoni Béke­­szerződéssel és ennek esetleges revíziójával f­oglalkozott és annak egyik legkiválóbb spe­­i­cialistája volt.­­ Ekkor figyelt fel rá a­­ magyar külügyminisz­térium és helyeztette őt át saját jogi osztályára. A második világhábo­rú alatt a magyar kül­ügyminisztérium azt a szokatlan feladatot bíz­­ta Kertész Istvánra, hogy legyen előkészítő­je az újabb békeszerző­désnek, nehogy Magyar­­ország mégegyszer Tri­anonhoz hasonló elbá­nás­módban részesül­hessen. Kertész István a há­borús évek alatt ezzel a hatalmas munkával fog­lalkozott, részletesen dokumentálta Magyar­­ország emberbaráti se­gítségét az üldözöttek­nek, a tömeges menedé­ket, amit a lengyel me­nekülteknek juttatott, a francia katonaszöke­vényeknek, a szomszéd államok üldözött polgá­rainak, stb., stb. Kertész István jutal­ma Magyarország náci megszállása után le­tartóztatás volt és fog­ság Sopronkőhidán il­lusztris társaságban. A második világhábo­rú után Kertész István a magyar békedelegáció főtitkáraként vett részt a párizsi béketárgyalá­sokon. A rövidéletű demokra­tikus magyar kormány­zat közvetlenül a béke­kötés után olaszországi nagyköveteként Rómá­ba küldte a kiváló jog­tudóst. A Vasfüggöny leereszkedése Kertész Istvánt tiltakozó lemon­dásra kényszerítette. Előbb Londonba utazott, majd Amerikába telepe­dett át és élete utolsó szakaszában egyetemi tanárként ismertette a világgal Magyarország kettős tragédiáját, a két békekötést. Kertész István több igen fontos tanulmány szerzője, legfontosabb művének címe: Diplo­macy in a Whirlpool: „Diplomácia az örvény­ben” és alcíme: Ma­gyarország náci Német­ország és szovjet Orosz­ország között. Egy újabb fontos ta­nulmány a múlt év vége­­felé jelent meg Kertész István tollából. ­ Voronyezsi emlék Domokos Sándor A Kanadai Magyar­ság egyik szeptemberi számában egy „Furcsa­ságok” cím alatt megje­lent kis cikk ütötte meg szememet. A szó Voro­­nyezs ugyanis régi „szép” emlékeket éb­resztett bennem, mivel én ennek a nevezetes városnak két évig dolgos „polgára” voltam. Na, nem egészen a magam jószántából ugyan, de én már itt kezdtem el építeni a „szocializ­­mus”-t abban a szível­­melegítő és lélekemelő ütemben, amit a mun­kámért a fejadagon fö­lüli napi húsz deka ke­nyér belőlem is — mint a többi fogolyból — olyan elemi erővel vál­tott ki. A cikk azért volt meglepő, mert a szovjet Szelszkaja Zsiznyi újság híradását átvéve, érte­sülünk, hogy nyolc zsák napraforgó mag ellopá­sáért három voronyezsi lakos három évi börtön­­büntetést kapott. Meg­lepett ez a kis közlemény azért, mert én azt hit­tem, hogy a szovjet rendszer az elmúlt har­mincöt év alatt valami­lyen változáson esett át a magán és közjavak el­tulajdonítását illető­leg, így most csalódot­tan veszem tudomásul, hogy reményem össze­omlott. A különbség ta­lán csak az, hogy mi — ezek a javíthatatlanul burzsoá gondolkozású magyar foglyok — már akkor is a lopást, ha nem is űztük kisebb mér­tékben, mint vendéglátó gazdáink, csak sokkal rafináltabb formában tettük azt. Miután a szovjet tá­borparancsnok sem fe­nyegetéssel, sem élel­miszer csökkentéssel, sem földalatti karcerbe zárással nem bírta a ma­kacs magyar tiszteket a feltétel nélküli munka­­vállalás nemes szocia­lista kötelezettségére rábírni, így jóindulatú­an megengedte, hogy akik akarnak a közelben lévő olaj­gyárban dolgoz­ni azok alakítsanak egy önkéntes „napraforgó” brigádot. Bármilyen furcsán hangzik is mai fülnek, a varázsszó, hogy „szemecski”, mert így nevezi a zengzetes orosz nyelv a naprafor­gó magot, mely óriási szerepet játszik a szov­jet kulturális életben, (hasonlóan a pattogatott kukoricához az észak­amerikai kulturrendez­­vények esetében), ez a szó ellenállhatatlan von­zóerővel bírt számunk­ra. Ugyanis­­a szemecski egyben azt is jelentette, hogy az olajos magvat korlátlanul fogyasztva gyatra energia ellátá­sunkat feljavíthatjuk. Ez azonban csak a kéz­zelfogható előnyt jelen­tette, mely mögött egy sokkal messzebb ható álomkép lebegett. Nem is lebegett, hanem csor­dogált a maga aranyo­san csábító illatos for­májában, s melynek álombéli neve: Olaj! Ehető, iható és főzésre használható olaj! Nem hiszem, hogy ma van olyan étel, ami akkora csábítással hatna rám, mint akkor az olaj. A baj csak az volt, hogy amint megkezdtük szemecske forgató tevékenységün­ket a gyár raktáraiban, azonnal tapasztalnunk kellett azt a gyanakvó rosszindulatot, mellyel a hivatalos közegek ve­lünk szemben viseltet­tek. Az olajcsap megnyi­tásához két kulcsos zár kinyitása volt szüksé­ges. Ez azt jelentette, hogy egy kulcsár és egy ellenzárás nélkül nem lehetett a kívánatos ne­dűhöz hozzáférni. Ez nem csak ellenünk, de még a saját dolgozó né­pük ellen is irányult, akik még nem érték el a szociális gondolkozás magasabb fokát és ab­ban a primitív tévhitben voltak, hogy a „Tiéd a gyár... stb.” szólamot szó szerint kell értelmez­ni. Ez a politikai fejlet­lenség eredményezte azt, hogy a gyanakvás odáig ment, hogy a ka­puban mindenkit meg­motoztak és semmiféle üveg, vagy edény nem kerülhette ki a vizsgáló­dó ellenőrzést. Aki azon­ban ebből azt a következ­tetést vonja le, hogy ezzel megtörték a szov­jet polgár azon nemes tö­rekvését, hogy ne javít­sa a saját életszínvona­lát, az nagyon téved! Ugyanis a mi vizsla sze­meinket nem kerülte el a tény, hogy az egyik mun­kás felesége mindig nagy hassal jön be, mint terhes hitvese a szocia­lizmust építő férjének és ugyanilyen terhes álla­potban távozik is a gyár­ból. A különbség a két állapot között csak az volt, hogy a bejöveteli teher egy vízzel töltött gumitömlő volt, míg a távozási terhességet már az olajjal töltött gumitömlő jelentette. A nő nem volt más, mint az egyik kulcskezelő hitvese. Hogy azonban a másik kulcsos se járjon rosszul, azt meg az üze­mi sofőrrel kötött szer­ződés biztosította. A A sofőrnek mindig fel­forrt a „hűtővize”, amint a gyár­udvarra ért és, hogy hideg vizet tölthessen a hűtőbe, pár liter vizet le kellett csapolnia. Azt már senki nem látta, hogy a hűtő­­feltöltése olajjal tör­tént, amit a gyáron kívül a víz tetejéről egy gumi­cső segítségével azonnal leszívott és később a zsákmányt testvériesen megfelezték a második számú kulcs­kezelővel, így létrejött a „szociá­lis harmónia”, ahol min­denki jól járt. Annak ellenére, hogy szemecskit annyit vihet­tünk ki amennyit csak akartunk, — mert az nem tartozott szigorú el­lenőrzés alá, — igen csüggesztően hatott munkakedvünkre. El is panaszoltuk bánatun­kat a fogoly táborpa­rancsnoknak, aki na­gyon megértő egyén volt. A rosszmájúak sze­rint csak karpaszomá­­nyos tüzérőrmester volt, de itt századossá léptet­te elő magát, ő is latba­­vetette minden törvény­­megkerülő képességét, hogy nyomorunkon se­gítsen. Segítőkészségét erősen fokozta az, hogy mi részesedést ajánlot­tunk neki az olajból. Nem sokáig kellett vár­nunk és Géza, mert ősi vezérünk nevét válasz­totta személye megjelö­lésére a mi tüzérünk, hamarosan előállt a ja­vaslattal. A terv a követ­kező volt: Géza orosz összeköttetésein és né­mi megvesztegetésen keresztül értesült arról, hogy van itt egy jobb, cári­ időket látott mu­zsik, akinek van egy kis háztáji földje, melyben gázon kívül semmi nem nő, de ami a tulajdonost feljogosítja tíz mázsa napraforgómag beszol­gáltatására. A jóindula­tú muzsik hajlandónak mutatkozott egy kis olaj­részesedés fejében „üz­lettárssá” felcsapni ha mi a legszükségesebb kelléket, a napraforgó­magot szállítjuk szá­mára. Ettől fogva mindenki annyi szemecskét hoz ki, amennyit csak tud. Azt itt egy kiürített szalma­zsákba gyűjtjük és amint együtt lesz pár mázsa Mih­ailovics Slavus­­tya, a szovjet termelő polgár mintaképe, be fogja szolgáltatni a gyárnak. — — És abból mit ka­punk mi? — hangzott el egy gyanakvó hang­so­rainkból. — Még elfelejtettem megmondani, hogy a gyár 15 kiló olajat ad minden mázsa szemecs­ke után. Abból én, Mi­h­ail Mih­ailovics, meg hát a mi nagyrabecsült táborparancsnokunk, szolgálatunk fejében az olaj felét megtartjuk, míg a másik fele a ti­étek. — — Ez nem igazságos, — hördült fel sorainkból az izgága ellenzéki hang. — Már miért ne lenne igazságos, akkor amikor nektek ez semmibe se kerül? A szegény Mi­chail meg Szibériát is kaphat azért, csak hogy rajtatok segítsen. Ne legyetek már ennyire hálátlanok! — A nemes önzetlenség belénk fojtotta a szót. Másnap­ megkezdődött a szemecske begyűjté­se. Egy hét alatt — hi­szen harminc munkától égő bajtárs igyekezete volt ebbe összpontosítva — pár mázsa naprafor­gó mag gyűlt össze, amit Szlavustya elvtárs szemrebbenés nélkül be­szolgáltatott mint ház­táji termést. Még ahhoz is volt lelki ereje, hogy megjegyezze az átvevő tisztviselőnek: „Bizony sok fáradtságomba ke­rült ezt mind begyűjte­­nem... de ez még nem mind, csak siettem a be­szolgáltatással, hogy a szovjet nép nehogy olaj­hiányban szenvedjen!” A begyűjtő nem is áll­hatta meg, hogy még hozzátegye: bár csak minden polgár ilyen kö­telességtudó lenne mint maga, nem is lenne a tervvel semmi hiba. — Végülis mindenki jól járt. A gyár — csak ők tudják hogyan — tervén felül termelve kitünte­tést kapott. A táborpa­rancsnokok— úgy a ma­gyar, mint az orosz — a jóindulatú emberekre jellemző nagylelkűség­gel vették át a mi „ön­kéntes” adományunkat és mi pedig megelége­déssel vettük tudomá­sul, hogy szocializmust építő munkálkodásunk nem volt bizonyos ju­talmazás nélkül. Ezek után megértik kedves olvasóim, hogy elszörnyülködtem azon mikor a nemes Szovjet­unió oda süllyedt, hogy még ennyi év után is ilyen igazságtalan szi­gorral sújt három ártat­lan embert, akinek egyet­len bűne, hogy túlzott igyekezettel folytatták a nemzeti tradíciót, mely Potemkin báró óta fejlődött és fejlődik nap­jainkig minden politikai rendszertől függetlenül, bár be kell vallanunk, hogy a szovjet rendszer erősen serkentőleg hat erre az irányzatra... 9. oldal

Next