Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-02-08 / 6. szám
Kinek mit jelent az olajárak zuhanása? Az elmúlt héten az olaj ára 25 amerikai dollárról 18-ra esett hordónként. Október vége óta ez a harmadik áresés (akkor a 31. volt) és a szakértők szerint további csökkenés várható. Ha az ember logikusan gondolkodik, úgy azt hiszi, hogy ez a föld minden lakója számára igen jó hír, hisz az 1973 évi drámai olajáremelés indította el azt a súlyos gazdasági válságot, amelyből csak most jutunk ki. Csodálatosképpen azonban ez nem állja meg a helyét mindenütt. Az olajárak esése kétségtelenül áldásos minden olyan országra nézve, amelynek nincsen belföldi olajtermelése. Ilyenek Japán, a legtöbb nyugat-európai ország, az afrikai országok Líbia és Nigéria kivételével és a délamerikaiak Brazília kivételével. Ugyanakkor természetesen kedvezőtlen jelenség azoknak az olajtermelő országoknak, amelyek gazdasági élete jóformán egyedül az olajra van felépítve. Ilyenek elsősorban az arab országok és Irán. Az arab államokat az áresés azért távolról sem fogja tönkretenni, mert még alacsonyabb árak mellett is annyi jövedelemmel fognak rendelkezni, hogy bőven el tudják látni gyér lakos-Nagy Györgyságuk igényeit. Azonkívül a hetvenes évek szinte elképzelhetetlenül magas bevételei olyan tartalékokkal látták el őket, hogy jó ideig nem lehetnek pénzügyi gondjaik. Más a helyzet azokban az országokban, ahol csak a magas olajárak tették kifizetődővé olajuk kiaknázását, vagy amelyekben csak az elmúlt 10-15 évben kezdték kiaknázni a földjük mélyében rejtőző „folyékony aranyat”. Ezek kevesebb hasznot tudtak eddig lefölözni olajexportjukból és most súlyos helyzetbe kerülnek. Ilyenek Anglia, Norvégia és Mexikó. Problémáik vannak olyan országoknak is, mint Nigéria és Venezuela, amelyek az olajhossz idején erősen túlméretezték gazdasági életüket, amelyet most kénytelenek megnyirbálni. Ami a régi olajtermelő országokat, mint az Egyesült Államokat és Kanadát illeti, amelyek messzeágazó gazdasági életében az olajexport nem döntő tényező, az áresés több előnynyel, mint hátránnyal jár. Előnye, hogy lehetővé teszi számukra saját még kiaknázatlan olajuk tartalékolását a jövőben esetleg újra bekövetkező szűk esztendőkre és hogy iparuk most olcsóbban termelhet. Viszont merülnek fel bizonyos megoldható, de átmenetileg nehézségeket jelentő problémák. Ilyenek, többek között, hogy a magas olajárak idején ittás energiaforrások, mint szén- és nukleáris energia kifejlesztésére állottak át, amelyek ma már nem oly kifizetődők és hogy — részben az olajfogyasztás csökkentésére — kormányaik annak idején magas adót vetettek ki a benzinre és fűtőolajra. Most, hogy az árak esnek, a nagyközönség hangosan követeli, hogy az olajtermékek ára is arányosan csökkenjen. Viszont ez az adóbevételek redukálását is jelentené, amitől a kormányok tudvalévően irtóznak (Kanadában a benzin kereskedelmi árának majdnem felét az adó teszi ki). Az olajárak esése a szabadvilágtól teljesen eltérően érezteti hatását a Vasfüggöny mögötti országokban. A Szovjetunió számára, amely a világ legnagyobb olajtermelője, igen kedvezőtlen, mert kemény valuta bevételének kétharmad része az olajtermékek exportjából származik. Ez a mostani árak mellett 10%-os csökkenést jelent, amit az amúgy is gyenge lábon álló szovjet közgazdaság nehezen bír el. A természetes orvosság e hiány pótlására az olajkivitel növelése volna, de a szovjet termelés az utóbbi két évben csökkent (1985-ben 2,6%-kal) és nincsen kilátás arra, hogy érdemlegesen emelkedjék. A régi források kiapadóban vannak, újak pedig csak nehezen hozzáférhető helyen volnának feltárhatók, ami újabb nagy befektetéseket igényelne, így Moszkva számára az egyetlen járható útnak az látszik, hogy csökkentse olajkivitelét a csatlós országokba. Eddig Románia kivételével, ezek úgyszólván teljes olajszükségletüket a Szovjetuniótól kapták éspedig aránylag jutányos áron (mintegy15-ért hordónként). Ha Moszkva a jövőben kevesebb olajat szállítana nekik, úgy ezek az országok a szabad piacon lennének kénytelenek szükségleteiket beszerezni. Viszont ehhez az anyagi fedezetet csak új nyugati kölcsönök, vagy fokozottabb nyugati exportok által tudnák biztosítani. Attól eltekintve, hogy legtöbbjük már úgyis túlságosan el van adósodva, Gorbacsov nem több, hanem az eddiginél lényegesen kevesebb nyugati kapcsolatot kíván csatlósaitól. Vagyis Moszkva számára az olaj árának esése nemcsak súlyos gazdasági, hanem politikai problémát is jelent. A küszöbönálló pártkongresszusnak lesz min törnie a fejét. ifj. Fekete István Hajótörött nemzedék korrajz Ezt írja a szerző a könyv előszavában: „Olyan formában próbáltam megörökíteni a történteket, hogy senkit ne botránkoztassak meg a szereplők parlagi nyelvezetével és erkölcstelen tetteivel. Tessék-lássék törekvésem persze nem járt túlzott sikerrel, mert valójában nem is akartam kimosdatni az eseményeket. Irodalmi stílust, és virágnyelvet használva megközelítőleg sem tudtam volna visszaadni azt az erkölcsi és világnézeti nihilizmust, amiben az 1945-ös úgynevezett felszabadulás’ után hazánk lakosságának jelentős százaléka élt.” Ez a mű nyerte el a Nyisztor Zoltán Irodalmi pályázat egyik első díját. Megrendelhető: Vörösváry Publishing Co. Limited Könyvosztálya, 412 Bloor St., West, Toronto, Ontario, M5S 1X5, Kanada. A 446 oldalas keménykötésű könyv ára: $ 15.00, szállítási és csomagolási költség: $2.00. _________________________________________ SKANDINÁV MÓDRA Zenés kvíz: Pestbudai Hangászegyesület, Adam. Anda. Monteverdi, parafrázis. Sabata. Fidelio. A démon. Homm... Kertész István a kiváló történész, volt nagykövet meghalt a héten Kertész István a neves amerikai Notre Dame egyetem díszdoktora, a politikai tudományok professzora, történész és nemzetközi jogtudós, a hétvégén South Bend városában Indiana államban lévő otthonában 82 esztendős korában elhunyt. A hét elején súlyos szívattak érte, hazaszállították lakóvárosába és rokonaitól körülvéve szenderült jobblétre. Kedden temették South Bend-ben. New York magyarsága egy gyászmise keretében emlékezett meg Kertész Istvánról, aki több előadást tartott az ottani Magyar Házban és tagja volt a Magyar—Amerikai Külügyi Társaságnak. Kertész István emlékezetére Monsigneur Varga Béla pápai pronotárius mondott gyászmisét. Dr. Kertész István a magyar békeszerződések legkiválóbb szakértője volt, a két háború között igazságügyminisztériumi beosztásában a Trianoni Békeszerződéssel és ennek esetleges revíziójával foglalkozott és annak egyik legkiválóbb speicialistája volt. Ekkor figyelt fel rá a magyar külügyminisztérium és helyeztette őt át saját jogi osztályára. A második világháború alatt a magyar külügyminisztérium azt a szokatlan feladatot bízta Kertész Istvánra, hogy legyen előkészítője az újabb békeszerződésnek, nehogy Magyarország mégegyszer Trianonhoz hasonló elbánásmódban részesülhessen. Kertész István a háborús évek alatt ezzel a hatalmas munkával foglalkozott, részletesen dokumentálta Magyarország emberbaráti segítségét az üldözötteknek, a tömeges menedéket, amit a lengyel menekülteknek juttatott, a francia katonaszökevényeknek, a szomszéd államok üldözött polgárainak, stb., stb. Kertész István jutalma Magyarország náci megszállása után letartóztatás volt és fogság Sopronkőhidán illusztris társaságban. A második világháború után Kertész István a magyar békedelegáció főtitkáraként vett részt a párizsi béketárgyalásokon. A rövidéletű demokratikus magyar kormányzat közvetlenül a békekötés után olaszországi nagyköveteként Rómába küldte a kiváló jogtudóst. A Vasfüggöny leereszkedése Kertész Istvánt tiltakozó lemondásra kényszerítette. Előbb Londonba utazott, majd Amerikába telepedett át és élete utolsó szakaszában egyetemi tanárként ismertette a világgal Magyarország kettős tragédiáját, a két békekötést. Kertész István több igen fontos tanulmány szerzője, legfontosabb művének címe: Diplomacy in a Whirlpool: „Diplomácia az örvényben” és alcíme: Magyarország náci Németország és szovjet Oroszország között. Egy újabb fontos tanulmány a múlt év végefelé jelent meg Kertész István tollából. Voronyezsi emlék Domokos Sándor A Kanadai Magyarság egyik szeptemberi számában egy „Furcsaságok” cím alatt megjelent kis cikk ütötte meg szememet. A szó Voronyezs ugyanis régi „szép” emlékeket ébresztett bennem, mivel én ennek a nevezetes városnak két évig dolgos „polgára” voltam. Na, nem egészen a magam jószántából ugyan, de én már itt kezdtem el építeni a „szocializmus”-t abban a szívelmelegítő és lélekemelő ütemben, amit a munkámért a fejadagon fölüli napi húsz deka kenyér belőlem is — mint a többi fogolyból — olyan elemi erővel váltott ki. A cikk azért volt meglepő, mert a szovjet Szelszkaja Zsiznyi újság híradását átvéve, értesülünk, hogy nyolc zsák napraforgó mag ellopásáért három voronyezsi lakos három évi börtönbüntetést kapott. Meglepett ez a kis közlemény azért, mert én azt hittem, hogy a szovjet rendszer az elmúlt harmincöt év alatt valamilyen változáson esett át a magán és közjavak eltulajdonítását illetőleg, így most csalódottan veszem tudomásul, hogy reményem összeomlott. A különbség talán csak az, hogy mi — ezek a javíthatatlanul burzsoá gondolkozású magyar foglyok — már akkor is a lopást, ha nem is űztük kisebb mértékben, mint vendéglátó gazdáink, csak sokkal rafináltabb formában tettük azt. Miután a szovjet táborparancsnok sem fenyegetéssel, sem élelmiszer csökkentéssel, sem földalatti karcerbe zárással nem bírta a makacs magyar tiszteket a feltétel nélküli munkavállalás nemes szocialista kötelezettségére rábírni, így jóindulatúan megengedte, hogy akik akarnak a közelben lévő olajgyárban dolgozni azok alakítsanak egy önkéntes „napraforgó” brigádot. Bármilyen furcsán hangzik is mai fülnek, a varázsszó, hogy „szemecski”, mert így nevezi a zengzetes orosz nyelv a napraforgó magot, mely óriási szerepet játszik a szovjet kulturális életben, (hasonlóan a pattogatott kukoricához az északamerikai kulturrendezvények esetében), ez a szó ellenállhatatlan vonzóerővel bírt számunkra. Ugyanisa szemecski egyben azt is jelentette, hogy az olajos magvat korlátlanul fogyasztva gyatra energia ellátásunkat feljavíthatjuk. Ez azonban csak a kézzelfogható előnyt jelentette, mely mögött egy sokkal messzebb ható álomkép lebegett. Nem is lebegett, hanem csordogált a maga aranyosan csábító illatos formájában, s melynek álombéli neve: Olaj! Ehető, iható és főzésre használható olaj! Nem hiszem, hogy ma van olyan étel, ami akkora csábítással hatna rám, mint akkor az olaj. A baj csak az volt, hogy amint megkezdtük szemecske forgató tevékenységünket a gyár raktáraiban, azonnal tapasztalnunk kellett azt a gyanakvó rosszindulatot, mellyel a hivatalos közegek velünk szemben viseltettek. Az olajcsap megnyitásához két kulcsos zár kinyitása volt szükséges. Ez azt jelentette, hogy egy kulcsár és egy ellenzárás nélkül nem lehetett a kívánatos nedűhöz hozzáférni. Ez nem csak ellenünk, de még a saját dolgozó népük ellen is irányult, akik még nem érték el a szociális gondolkozás magasabb fokát és abban a primitív tévhitben voltak, hogy a „Tiéd a gyár... stb.” szólamot szó szerint kell értelmezni. Ez a politikai fejletlenség eredményezte azt, hogy a gyanakvás odáig ment, hogy a kapuban mindenkit megmotoztak és semmiféle üveg, vagy edény nem kerülhette ki a vizsgálódó ellenőrzést. Aki azonban ebből azt a következtetést vonja le, hogy ezzel megtörték a szovjet polgár azon nemes törekvését, hogy ne javítsa a saját életszínvonalát, az nagyon téved! Ugyanis a mi vizsla szemeinket nem kerülte el a tény, hogy az egyik munkás felesége mindig nagy hassal jön be, mint terhes hitvese a szocializmust építő férjének és ugyanilyen terhes állapotban távozik is a gyárból. A különbség a két állapot között csak az volt, hogy a bejöveteli teher egy vízzel töltött gumitömlő volt, míg a távozási terhességet már az olajjal töltött gumitömlő jelentette. A nő nem volt más, mint az egyik kulcskezelő hitvese. Hogy azonban a másik kulcsos se járjon rosszul, azt meg az üzemi sofőrrel kötött szerződés biztosította. A A sofőrnek mindig felforrt a „hűtővize”, amint a gyárudvarra ért és, hogy hideg vizet tölthessen a hűtőbe, pár liter vizet le kellett csapolnia. Azt már senki nem látta, hogy a hűtőfeltöltése olajjal történt, amit a gyáron kívül a víz tetejéről egy gumicső segítségével azonnal leszívott és később a zsákmányt testvériesen megfelezték a második számú kulcskezelővel, így létrejött a „szociális harmónia”, ahol mindenki jól járt. Annak ellenére, hogy szemecskit annyit vihettünk ki amennyit csak akartunk, — mert az nem tartozott szigorú ellenőrzés alá, — igen csüggesztően hatott munkakedvünkre. El is panaszoltuk bánatunkat a fogoly táborparancsnoknak, aki nagyon megértő egyén volt. A rosszmájúak szerint csak karpaszományos tüzérőrmester volt, de itt századossá léptette elő magát, ő is latbavetette minden törvénymegkerülő képességét, hogy nyomorunkon segítsen. Segítőkészségét erősen fokozta az, hogy mi részesedést ajánlottunk neki az olajból. Nem sokáig kellett várnunk és Géza, mert ősi vezérünk nevét választotta személye megjelölésére a mi tüzérünk, hamarosan előállt a javaslattal. A terv a következő volt: Géza orosz összeköttetésein és némi megvesztegetésen keresztül értesült arról, hogy van itt egy jobb, cári időket látott muzsik, akinek van egy kis háztáji földje, melyben gázon kívül semmi nem nő, de ami a tulajdonost feljogosítja tíz mázsa napraforgómag beszolgáltatására. A jóindulatú muzsik hajlandónak mutatkozott egy kis olajrészesedés fejében „üzlettárssá” felcsapni ha mi a legszükségesebb kelléket, a napraforgómagot szállítjuk számára. Ettől fogva mindenki annyi szemecskét hoz ki, amennyit csak tud. Azt itt egy kiürített szalmazsákba gyűjtjük és amint együtt lesz pár mázsa Mihailovics Slavustya, a szovjet termelő polgár mintaképe, be fogja szolgáltatni a gyárnak. — — És abból mit kapunk mi? — hangzott el egy gyanakvó hangsorainkból. — Még elfelejtettem megmondani, hogy a gyár 15 kiló olajat ad minden mázsa szemecske után. Abból én, Mihail Mihailovics, meg hát a mi nagyrabecsült táborparancsnokunk, szolgálatunk fejében az olaj felét megtartjuk, míg a másik fele a tiétek. — — Ez nem igazságos, — hördült fel sorainkból az izgága ellenzéki hang. — Már miért ne lenne igazságos, akkor amikor nektek ez semmibe se kerül? A szegény Michail meg Szibériát is kaphat azért, csak hogy rajtatok segítsen. Ne legyetek már ennyire hálátlanok! — A nemes önzetlenség belénk fojtotta a szót. Másnap megkezdődött a szemecske begyűjtése. Egy hét alatt — hiszen harminc munkától égő bajtárs igyekezete volt ebbe összpontosítva — pár mázsa napraforgó mag gyűlt össze, amit Szlavustya elvtárs szemrebbenés nélkül beszolgáltatott mint háztáji termést. Még ahhoz is volt lelki ereje, hogy megjegyezze az átvevő tisztviselőnek: „Bizony sok fáradtságomba került ezt mind begyűjtenem... de ez még nem mind, csak siettem a beszolgáltatással, hogy a szovjet nép nehogy olajhiányban szenvedjen!” A begyűjtő nem is állhatta meg, hogy még hozzátegye: bár csak minden polgár ilyen kötelességtudó lenne mint maga, nem is lenne a tervvel semmi hiba. — Végülis mindenki jól járt. A gyár — csak ők tudják hogyan — tervén felül termelve kitüntetést kapott. A táborparancsnokok— úgy a magyar, mint az orosz — a jóindulatú emberekre jellemző nagylelkűséggel vették át a mi „önkéntes” adományunkat és mi pedig megelégedéssel vettük tudomásul, hogy szocializmust építő munkálkodásunk nem volt bizonyos jutalmazás nélkül. Ezek után megértik kedves olvasóim, hogy elszörnyülködtem azon mikor a nemes Szovjetunió oda süllyedt, hogy még ennyi év után is ilyen igazságtalan szigorral sújt három ártatlan embert, akinek egyetlen bűne, hogy túlzott igyekezettel folytatták a nemzeti tradíciót, mely Potemkin báró óta fejlődött és fejlődik napjainkig minden politikai rendszertől függetlenül, bár be kell vallanunk, hogy a szovjet rendszer erősen serkentőleg hat erre az irányzatra... 9. oldal