Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-03 / 1. szám

Megváltoztatja-e az új cár a muzsikát? Hét esztendős moszkvai kiküldetését zárva a New York Times orosz származású moszkvai tudósítója Serge Schmeman két cikkből álló sorozattal búcsúzik állomáshelyéről. Íme első érdekfeszítő fejtegetése arról, hogy sikerül-e Gorbacsov óriási erőfeszítése, a szovjet nép megváltoztatása?) Gorbacsov nekirugaszkodása és a közönség makacs ellenállása Az orosz közmondás szerint: ,,A muzsik csakis akkor vet keresztet, ha már hallja a mennydörgést!” — Magyarán az orosz kizárólag az utolsó pillanatban cselekszik. Ezt már sok vezetőjük keservesen tapasztalta, így most Gorbacsov is, aki 20 hónap óta igyekszik felrázni a muzsikát, az átlag orosz tespedéséből: „Csakis egy mélységes, radikális, sőt forradalmi változás szüntetheti meg államgazdaságunk elakadását... a hivatalnokok korrupcióját... népünk cinizmusát! — hajtogatja Gorbacsov.” Mihail Gorbacsov villámgyorsan leváltotta a felsővezetőséget, bizonyos szabadságot adott az államgazdaság menedzsereinek, a magánszektor egy részét legalizálta, hadat üzent az alkoholizmusnak, a munkakerülésnek, nyíltságot sürgetett és áramvonalasította a diplomáciát, az arculatot amit a Szovjetunió a külvilág felé mutat. Az új vezető állandó prédikálása azonban kezd veszíteni újdonságából és erejéből, amit a Moszkvát járó következő anekdota illusztrál: „Nincs vodka, kolbász sincs, amint a munkából hazatérünk Gorbacsovot hallgatjuk a TV-n, ez a szórakozásunk!” őket, legtöbbjük egyike. Ezek a fiatalok a hatóságoktól nem nagyon félnek. És nemcsak ők változtak, hanem titokban szüleik és nagyszüleik is. A nagyszülők a legnagyobb titokban dzseszt hallgattak, a szülők saját fiatalkorukban a beatles-ekért rajongtak, a mostani fiatalok egyáltalában nem titkolóznak, vérlázító hajzattal, bluejeansbe öltözve, a Puskin téren bömböltetik magnóikat és primitív láva-motorokon pörögnek fel- és alá. A szovjet napilapok naponta korholják a kilengőket, panaszkodnak a komszomol ifjú kommunisták szemtelensége felett és a huligánok bandái miatt. Gyerekeiktől a szülők is elkapták a fogyasztó társadalom ragályát. Video recorderre vágynak, autóra és nyugati stílusú öltözékre. A nagy többség erősen konzervatív Gorbacsov minden türelmetlensége és sietsége ellenére realista. Amikor egy írócsoporthoz beszélt pár hónappal ezelőtt, ezt kereken kimondta. Azzal kezdte, hogy a szovjet társadalom megérett a változásra, majd ugyanazzal a lélegzettel azt fűzte hozzá, senki se várjon változást márólholnapra, ehhez nemzedékek kellenek, nemzedékek múlásával jön majd el a változás. És jött is. A társadalom, amelyet most Gorbacsov, vezet, az elmúlt négy évtized alatt a második világháború befejezése óta óriásit változott. Éspedig nem úgy, ahogy azt a marxizmus bejósolta, vagy ahogy a Kreml urai előírták. 1960 végefelé még a lakosságnak több mint fele falvakban élt. Ezek azóta jócskán kiürültek és a 280 milliós lakosság kétharmada most a városok monoton kőkaszárnyáiban van bezsúfolva. Ez az elvárosiasodás, a korábbi éhínség megszűnte a hosszú béke éveiben, újabb éhséget szült, új szokásokat és problémákat, amelyeket a szovjet vezetők nem nagyon értenek. Egy valami azonban változatlan, a szovjet nép nagy többsége erősen konzervatív. Talán azért, mert hányatott történelméből azt tanulta, ez a legbiztonságosabb. És ezért gyanakodva tekint változást követelő vezetőire. A maradiság erő és egyben gyengeség „Oroszországban minden lassan változik!” — mindenki ezt hajtogatja állandóan. És ezt húzza alá a táj is, a falak, ahol az idő megállt, a sártenger, a durva hivatalnokok, a szürke moszkvai tömegek fáradt arca. A lassú változás sokak szerint nem csupán a nemzet gyengesége, hanem egyben ereje is. Mindent kibír, az éhezést, a nélkülözést, az üldözést, a kitelepítést, még Szibériát is! Hálás a legkisebb javulásért, a rosszal szembeni ellenálló-képessége nagyobb mint másoké, egy napsütéses délutának, sétálnak a szabadban ez az el nem kényeztetett nép végtelenül örvend. De a változással szembeni ellenállás nem csupán erő, hanem gyengeség is! Ezért isznak tovább a Szovjetunióban, ezért nincs munkafegyelem, ezért nem lehet újításokat bevezetni, ezért olyan gyanakvóak a külföldiekkel szemben, ezért hunyászkodnak meg a hatóságok előtt. Az erkölcs hanyatlása a változás A változó nemzedékekkel a változás mégis bekövetkezett: Ukrajnában a városok száma megnégyszereződött, és a háború óta ott minden harmadik házasság válással végződik most. Oroszországban minden ezer első terhességből 272 abortusszal végződik, a 206 páciens akin végrehajtották nem volt férjnél, 140 aki szült szintén férjezetlen. 270 közvetlenül a gyerek érkezése előtt házasodott össze. A kábítószer és az alkoholizmus a nemzeti tragédia méreteit súrolja, — mondta Gorbacsov az íróknak. A kábítószer használat, a prostitúció és a teenagerek öngyilkossági hulláma rettenetesen elharapózott. A városban a felnőtt kamaszok sokkal korábban élnek, mint ezelőtt a falusiak. Hamarabb kapnak rá a nyugati divatra, szüleik elkényeztették Nincs miben hinni A pártideológiában egyre kevesebben hisznek. De egyre többen vágynak arra, hogy találjanak valamit amiben még hinni lehet. írók, mint Valentin Rasputin és Fyodor Abramov, az eltűnt falu értékei, a múlt erkölcsei után sóvárognak hatalmas olvasótáborukkal egyetemben. A második világháború, a nagy honvédő háború legendája egyre nő, egyre gigantikusabb. Egyes teherautó-sofőrök Sztálin képét ragasztják vezetőfülkéjükbe, miközben a rend és a fegyelem hiányáról panaszkodnak. A meghamisított szovjet történelemből tanulták azt, hogy Sztálin a rendet jelentette. És egyre többen a vallás felé fordulnak, a hitben keresik a vigaszt. A megváltás a falu feltámasztása lenne csupán A szovjet szisztéma megváltoztatásának legnagyobb akadálya, a falu válsága. Viktor Peredeventsev, a neves szovjet demográfus szerint, ha azonnal beszüntetnék a városokba való özönlést, ez már túl késő lenne, ez sem segítene a haladósalu megmentésében. A megoldás a tömeges visszatelepítés lenne csupán, de erre nem hajlandóak a városban könnyebben élő tömegek és a hatóságok sem mernek megpróbálkozni vele. A városi proletárság, amelynek nevében uralkodik a szovjet aparátus, teljesen apatikus, hiányzik belőle a kezdeményezés, a munkakedv. Akkor dolgozik csupán ha muszáj, és akkor is csak az utolsó pillanatban, a kötelező teljesítmény határideje előtt, nagy nekirugaszkodással. A hanyagság és a laza fegyelem, ami ellen Gorbacsov állandóan kirohan, tulajdonképpen a szovjet rendszer legnagyobb eredménye. A biztonság érzésének szüleménye A szovjet emberről az állam a bölcsőtől a sírig gondoskodik. A holnap miatt nem kell aggódnia, nem kell versengenie, új ötleteket termelnie, állást cserélnie. Ezért nem dolgozik jobban a muzsik, és mindaddig, amíg nem dörög az ég, Gorbacsov még azt is nehezen éri majd el, hogy a muzsik keresztet vessen! Ausztria a kormányalakítás árnyékában Haas György (Bécs) Amíg a november 23-án az osztrák parlamentbe beválasztott pártok tárgyalások útján próbálják az új kormányt létrehozni, addig a Zsidó Világkongresszus vezetője, újabb támadást indított Kurt Waldheim és Ausztria ellen. Edgar Bronfman, a világszervezet elnöke a német baloldali liberálisok szócsövének számító „Spiegel” folyóiratnak adott interjújában kijelentette, hogy ugyan semmilyen bizonyítéka nincsen, de az osztrák köztársaság jelenlegi elnöke háborús bűnösnek számít. Bronfman véleménye szerint Waldheim íróasztal mögül irányította azt a náci gépezetet, ahol ő a második világháború idején szolgálatot teljesített. Egyúttal kijelentette, hogy őWaldheimet egy erkölcstelen embernek tartja, aki hazudozik. A sajtókampánnyal együtt, a Zsidó Világkongresszus nyomást gyakorol az amerikai igazságügyi minisztériumra, hogy tegye az Egyesült Államok területén nem kívánatos személyek listájára Kurt Waldheimet. Nyolc hónapja annak, hogy a Zsidó Világkongresszus jogtanácsosa felszólította Ed Meese igazságügyi minisztert, hogy hozzon ebben az ügyben döntést. A világszervezet kérésének teljesítéséhez kapcsolódott az ügyet kivizsgáló osztály az „Office of special investigations”. Mint ahogy később kiderült, ennek az osztálynak vezetője szintén szoros kapcsolatban van a World Jewish Congressel. A több mint fél esztendeje tartó nyomás alatt a minisztériumban a Waldheim-ügy aktája 1000 oldalra növekedett. Egyes híresztelések szerint nem fogják Kurt Waldheimet a közismert Watch-listára helyezni, de lehet, hogy nem kívánatos személynek nyilvánítják. Mások szerint Reagan elnök igyekszik a döntést elodázni, az ő hivatali ideje utáni évekre. Az amerikai döntés középpontjábana kommunista Jugoszlávia által kiállított tízoldalas akta áll. Ez a háborús bűnösökről készült ügyirat 30 esztendővel ezelőtt 1947. december 18-án lett lezárva. A Waldheim elleni támadások olyan éles formát vettek Edgar Bronfman részéről, hogy Peter Jankowitsch Ausztria szocialista külügyminisztere kénytelen volt szembeszállni a durva támadásokkal. Kijelentette, hogy a Zsidó Világkongresszus elnöke egy „frutusize személy”. „Az ő frutuite helyzetéből intéz szörnyű támadásokat Ausztria ellen. Bronfman egy olyan országról beszél, amely nem létezik és egyetlen kijelentése sem felel meg a mai osztrák realitásoknak.” Ezzel egyidőben pozitívan értékelte a legújabban Izraelből érkező jeleket, a két ország kapcsolatának rendezése érdekében. Az izraeli Munkáspárt főtitkára Uzi Bar-Am az elmúlt napokban nyilatkozatot tett közzé az Ausztriához fűződő kapcsolatokról. Kijelentette, hogy a legnagyobb erőfeszítésektől sem szabad visszarettenni, ha arról van szó, hogy jó kapcsolatokat tartsanak fent Ausztriával. „Az akadályokat le kell küzdeni” — jelentette ki Bar-Am. Majd hozzátette, hogy Ausztria egy fontos ország a demokratikus államok között, ahol Izrael igen sokszor kapott fontos ügyekben segítséget. Amikor az izraeli politikus ezeket a kijelentéseket nyilvánosságra hozta, a távirati irodák egy eddig szigorúan titokban tartott osztrák segélyakcióról tájékoztatták a világ közvéleményét. 3. oldal Veszélyben a semlegesség A világ legkitűnőbb és legtiszteletreméltóbb semleges intézménye eddig a Nemzetközi Vöröskereszt volt. Most ezt is kikezdték azzal, hogy Dél-Afrikát kizárták annak munkájából. A Vöröskeresztet, mint szervezetet, a nagy Henri Dunant alapította és Svájc vette át a nehéz feladatot, hogy azt mindenütt elismertesse. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy kezdettől fogva leszögezték: a Vöröskeresztnek semmi köze sincsen a politikához. Csak a becsületes és teljes semlegesség teheti lehetővé, hogy a Vöröskereszt képviselőit mindenüvé beengedjék, más halandók számára zárva voltak. Ami a közelmúltban Genfben történt, igazi csapás az emberiség számára. Már maga az ott folyó vita sem volt méltó a szervezethez. A legközönségesebb politizálás folyt, akár az Egyesült Nemzetekben. Sajnos az ülés svájci elnöke sem állott a helyzet magaslatán. Nem volt felkészülve arra, hogy elbánjon a megvadult, civilizálatlan politizálókkal. Egyenesen a negatív elemek malmára hajtotta a vizet, bár ez bizonyára nem volt szándékában. Mégis megbocsáthatatlan és botrányos eljárás volt részéről, hogy igazi UNO szellemben, meg sem adta a szót a délafrikai kiküldötteknek,hogy az ellenük felhozott vádakra válaszolhassanak. Ezzel lábbal taposta a régi latin igazságot „audiatur et altera pars”, meg kell hallgatni a másik oldalt is. New Yorkban ezt már régen megszokták, de hogy ez a Vöröskeresztben is megtörténhetett, az komoly veszély jele. Itt is kitűnt az a mármár tűrhetetlenné váló új szokás, hogy a politizálást beleviszik a magánszektorba is. A Vöröskereszt határozata érthetetlen utójátéka volt annak, hogy a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség kizárta tagjai sorából Dél-Afrikát. Ezek után teljes biztonsággal bejósolhatjuk, hogy báró de Coubertin, az újkori olimpiai játékok kezdeményezője is forog sírjában, amikor Dél-Afrikát, valódi, vagy vélt belpolitikája miatt, kizárják az olimpiai játékokból. Mindez életünk embertelenítésére, barbarizálására vezet. A történelem folyamán mindig voltak zsarnokok. Velük szemben mindig voltak menedékhelyek, vagy olyan vidékek, ahol az emberek meghúzódhattak, hogy túléljék a vihart. Ma már a menedékjog is kérdésessé válik. Ha az Egyesült Nemzetek által diktált világlelkiismeret szerint valaki népszerűtlenné válik a világban, úgy jóformán nincsen többé számára hely. Azt gondolhatjuk Duvalier-ról, vagy Marcosról amit akarunk. De az, hogy — mint egykor a Sah-ot — őket sem akarják befogadni sehol, sőt miután végre valahol meghúzódnak, állandó zaklatásnak vannak kitéve, megmutatja hová süllyedtünk. A legyőzött ellenfél iránti lovagiasság régen kiment a divatból. Erre csak a bátrak képesek. A gyengék előszeretettel belerúgnak. A semlegesség rendkívül fontos dolog. Nem gyakorolhatja egy nagyhatalom, de még egy középhatalom sem. Viszont a kisállamok történelmünk folyamán Habsburg Ottó rendkívül fontos szolgálatokat tettek az emberiségnek a jog és emberiesség terén. Áll ez különösen Svájcra, amely a múlt században, sőt napjainkig, példát mutató szerepet játszott. Lehetővé tette, hogy emberek, akiknek nem volt szabad többé egymással beszélniük, kapcsolatban maradhattak egymással harmadik személyek közvetítésével. Amit Svájc tett a nemzetközi béke érdekében, az messze túlmegy azon, amit az emberek általában tudnak. Ezért helyes és általános európai érdek, hogy amenynyiben ez az ország belép az Európai Közösségbe, úgy különleges státuszt kapjon, amely lehetővé teszi számára nemzetközi szerepének további betöltését. A Nemzetközi Vöröskereszt fennmaradása volt egyik fő érv emellett. Sajnos kétséges, hogy ez továbbra is áll-e? Aminek a Nemzetközi Vöröskeresztben a közelmúltban tanúi voltunk, igazolja Winfried Martini „Minden Biztonság Vége” című mélyreható művének látnoki megállapítását. A Nemzetközi Vöröskereszt semlegességét ért csapás egyben csapás a nemzetközi jog és a civilizált nemzetközi érintkezés számára is. De veszélyezteti az egyén biztonságát is a világban. Ezért nem fogadhatjuk el azt az érvet, hogy a Nyugatnak azért kellett engednie, ebben a kérdésben, mert különben több afrikai ország kilépett volna a Vöröskeresztből. Nem lehet egy fejlődést azzal megállítani, ha mindjárt a legelején engedünk. Genfben precedenst állítottak fel. A különböző oldalról elhangzott mellébeszélések és mosakodások sem változtatnak azon a tényen, hogy ezzel megindult egy fejlődés, amelyet belátható időn belül nem igen lehet megállítani. Az UNO, az UNESCO, a FAO és más világszervezetek mind több és több rossz példával szolgálnak. Erre vezet a többség automatikus érvényesítése a nemzetközi szervezetekben. Hogy ez elérte a Vöröskeresztet is, az bizonyára nem a végét, hanem jelentős mérföldkövét jelenti annak, hogy az emberiség visszasülylyed a barbarizmusba. Kérdéses, hogy ez a folyamat megállítható-e? A Genfben történtek utolsó figyelmeztetés jellegével bírnak. Most van itt az ideje, hogy letegyük lábunkat. Ha nem tesszük, úgy elérhetjük azt a pontot, ahonnan nincsen többé visszatérés a civilizált életbe. A CIA főnökén rákos agytumor műtétet hajtottak végre A roham, amely miatt William J. Caseyt a washingtoni kórházba szállították, agytumornak bizonyult. Három agysebész öt és fél órás műtét során távolította el a daganatot. És amint ez szokássá vált, amikor hírességeket betegség támad meg, a világ orvosi oktatást kapott a bal mibenlétéről, így az amerikai hírközlő médiától megtudtuk, hogy a daganat lymphoma, az agy balrészében találták, amely a mozdulatokat és a test jobboldalának érzéseit szabályozza. Hasonló daganat rendkívül ritka esetek 2%-ában fordul elő. A lymphoma minden esetben rosszindulatú, és rákosnak tekintett daganat. Fiatalabb betergeknél eltávolítása után a páciens pár évre még számíthat, az idősek számára azonban kevés idő marad. Legtöbbször talán egyetlen esztendő csupán és ez is besugárzással és Chemotherapyval telítve. A daganat kétféle lehet, olyan amely csakis az agyban fordul elő és ott nő, nagyságát néha három hónaponként megduplázza. A lymphoma másik fajtája a test egyik részeiben keletkezik és áttételként éri el az agyat. Mindebből az következik, hogy Bill Casey Reagan elnök egyik legtehetségesebb és legközelibb munkatársa a halál árnyékába került és noha a Fehér Ház azt mondja, hogy nem neveznek ki helyére mást, a helyén marad, — ez a döntés felsőbb hatóságra tartozik! 90%-a a valószínűsége annak, hogy a CIA további vezetésére Casey képtelen és a gyászjelentést írók nyugodtan nekifoghatnak gazdag élettörténetének. Bill Casey felderítő mesterségét a II. Világ- háború során tanulta, alapító tagja volt az OSS-nek, amelyből később a CIA született. Tudását gazdagon kamatoztatta, amikor ő lett a CIA főnöke egy gyenge elnök, Jimmy Carter és egy gyenge előd, Turner admirális után. Mr. Casey újjáépítette a demoralizált és az első Watergate hajtóvadászok által gúzsba kötött CIA-t. Hat esztendő alatt önbizalmat öntött beléje,de ez sajnos most kezd elpárologni, mert a CIA megint egyszer célpontja azoknak, akik olyan ellenszenvvel tekintenek rá, mint ha nem az USA védelmét szolgálná, hanem az ellenségét. Az, hogy ezekben a napokban erős vezetője Casey nem tudja védeni szervezetét és tanáccsal ellátni az elnököt, egyike az Ayatollahgate számos tragédiájának. Hetente 100 zsidó érkezik Iránból az Osztrák Köztársaságba, hogy innen azután Izraelbe, vagy az Egyesült Államokba utazzanak tovább. Eddig csak a Szovjetunióból érkező zsidóknak adott átmeneti menedéket Ausztria, de most, hogy az Iránnal határos Törökország a mullahok megtorlásától tartva nem meri az iráni zsidókat felvenni, így ismét Ausztria ugrott be, mint segélyállomás. Egyes becslések szerint jelenleg 800 Perzsiából származó zsidó él Bécsben. Joint és HIAS igyekszik segítségükre lenni az új menekülteknek. A bécsi zsidó hitközség a sajtónak adott interjújában cáfolta, hogy közvetlen kapcsolata lenne a menekültekkel. Noha az eddig titokban tartott akció a napfényre került, de az iráni zsidók exodusáról a nemzetközi zsidó segélyszervek vezetői nem akarnak a nyilvánosságnak nyilatkozni. Ennek ellenére kiszűrődött hírek szerint, még további 15.000 zsidó tartózkodik Khomeini diktatúrájában, akiknek túlnyomó része már idős ember. Az osztrák hivatalos szervek a háttérbe húzódva, igyekeznek csöndben a menekültek segítségére lenni, annak ellenére, hogy Bronfmanék támadják őket. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!