Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-31 / 5. szám

A bezúzott ,Tiszatáj Fáy István „Elég, elég volt, elég volt a hallgatásból, a dögletes hallgatásból elég volt elég, elég, elég. Undorodik tőlem a föld, csillagokat borzong az égbolt, a dögletes hallgatásból elég, elég volt." (Utassy József) Nemrégen említettem egyik cikkemben, hogy milyen gyümölcsöző az író és az olvasók személyes kapcsolata. Ezáltal megismerjük műveltségük fokát, érdeklődési körüket és igényeiket. Tehát kiki a maga rovatában szélesíteni tudja látókörüket és fokozatosan emelni az írás nívóját. Nagyon szerencsés helyzet, mikor az írók ilyen irányú törekvését a szerkesztő támogatja. Lapunk ezen a téren példamutató és innen van az, hogy szellemi szintje egyre emelkedik, mert emelhető. Az olvasókkal való állandó érintkezésem révén jól tudom, hogy legnagyobb részük a hazai híreket olvassa el először és érdeklődésük egyre növekszik szülőföldünk elnyomatásban sínylő szellemi elitje iránt. Újévi számunk közölt egy rövid tudósítást, mely a Londonban megjelenő „Independent” c. folyóirat cikkét ismerteti. Ezek szerint a fiatal, bátorhangú, szellemi szabadságot követelő írók és költők elhallgattatása mind nagyobb erővel folyik. Csoóri Sándor, Csurka István nyakukat kockáztató bátor kiállása után, most az őket követő költőkre került a sor és a kiváló Nagy, Gáspár verséért, melyben az 1956 szellemét megcsúfolókról írt és azt közölte a Tiszatáj, a júniusi számot elkobozták, zúzdába küldve annak valamennyi példányát. Mert a rendszer, mely nem ismeri a lelkiismereti kérdéseket, nagyon fél az igazság kimondásától és képtelen lenyelni, hogy a Magyar Írószövetség közgyűlése egyhangúan kiállt az üldözött írók és költők mellett. A fent említett cikk megjelenése után, Újév napján négy olvasónk telefonált és csaknem szó szerint, ugyanazt kérdezték tőlem: Ismerem-e a Tiszafáját? Olvastam-e Nagy Gáspár versét és van-e arról tudomásom, hogy a lap júniusi, elkobzott száma valakinek meg van, mert nagyon érdekelné őket. Mindegyiküknek azt válaszoltam, hogy a lap említett száma birtokomban van (senkire nem tartozik, hogy jutottam hozzá), ebben van az inkriminált vers is, de hiába is kérik, nem adom kölcsön senkinek, mert ritka kultúrtörténeti érték és megjegyzéseimet is beleragasztottam már. Ehelyett lapunkban közlöm a költeményt és mindent ismertetek ezzel kapcsolatban, amit szükségesnek látok. Feltehető ugyanis, ha a Niagarán ilyen az érdeklődés, akkor máshol is hasonló. Azzal kell kezdenem, hogy az 1970-es évek dezillúziója óta mind nagyobb akadályokba ütközik szülőhazánkban a gondolat kimondása, leírása és főleg a közlése. Ha valaki ezt szemtanútól, úgyis mondhatnám áldozattól akarja megtudni, vegye meg és olvassa el Hajnal László Gábor „A Júdásidő árvái” c. könyvét. Azzal kezdi mondanivalóját: „...a fájdalmat is bilincsbe verték”, tehát a költők maguknak és egymásnak gyónnak, mert „...félünk, hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy a gondolat és az idő hídja alól menynyien robbantgatják a pilléreket, intellektuális bűnözők árulnak itt-ott hitet és hazát”. Nagy Gábor e fiatal nemzedék kiemelkedő alakja. Az 1981-ben feloszlatott Ifjú írók József Attila Köre tagja volt. A gerincességében és magyarságában kitartó géniuszunk, Nagy László követője, aki belehalt magyarságába, mert nem volt képes elviselni a gondolat elnyomását és a szellemi oxigénhiányt. Szorosan ott áll Csoóri Sándor és Csurka István, egyszóval a vértanúságra is kész hitvalló írástudóink között. Három nagyszerű kötete van a könyvtáramban. Azonfelül 10-12 fiatal, bátorhangú költő legalább egy vaskos kötetet kitevő versei, melyeket egy-két darabonként barátaim juttattak el hozzám, mert tudják, hogy nagy érdeklődéssel és aggodalommal kísérem sorsukat. Valamennyit a már-már reménytelenségbe torkolló teljes elkeseredés és az ebből logikusan következő önvédelem elszántsága jellemzi. Ez az, amitől a kommunista rendszer jobban fél, mint egy atomfegyverekkel felszerelt hadseregtől. A Tiszatájnak kb. tíz éve vagyok olvasója. Egyike szülőhazánk legigényesebb folyóiratainak, melynek szerkesztői és állandó munkatársai nemcsak nagyszerűen képzett írók, de kiváló taktikusai a szerkesztésnek és az újságírásnak is. Ez azt jelenti, hogy jobb meggyőződésük ellenére megadják a császárnak, vagyis a mindenható pártnak, amit az elvár tőlük, ugyanakkor hallatlanul bátor kiállású költőink és íróink műveinek közlésével népünknek is azt, amit szeretnének hallani. Pontosabban, megadták ezt, mert Nagy Gáspár versének közlése és a júniusi szám elkobzása (negyvenedik évfolyam 6. szám) után bilincsbe verték őket, sárba tiporva a gondolat és sajtószabadság Helsinkiben ratifikált egyezményét. Ezek után olvassuk el a költeményt, mely olyan nagy feltűnést keltett országszerte. Ám nemcsak ez a vers döbbenetes, de más költők számtalan, hasonló műve is. Mindegyik különös hangú hazafias költészet, magyar érzésvilág, melyet másképpen nem mondhatnak el a jelen helyzetben, mert az elnémított szellem nem nyilatkozhat meg úgy, hogy folytatása legyen a négyszázéves hagyományokra visszatekintő hazafias líránkEz a helyzet a „kádári szabadság” honában, ahol „hivatalos szókimondók” bírálatával manipulál a rendszer, nak a szó szabad, őszinte kimondásával. Ennek az új, kétségbeejtő nemzeti pesszimizmusnak, — mely messze túltesz Kölcsey Ferenc „Zrinyi második éneke” c. költeménye reménytelenségén is — megrendítő dokumentumaképpen alant közlöm Döbrentey Kornél versét, melynek olvasásakor hideg futkos az olvasó hátán, hogy e silány kábítószerrel ejtse bámulatba a hazalátogató „idegenbe szakadt honfitársakat” akik aztán nem győznek ájuldozni a nagy „szólásszabadság” varázsáról. Az persze mellékes, hogy időközben lehetőséggé vált az írószövetség feloszlatása is, mert mégsem lehet eltűrni, hogy a kommunista rendszer neveltjei az egész nemzet előtt kijelentsék az igazságot, melyről saját elnyomottságuk tesz bizonyságot, hisz amit eddig beléjük akartak sújkolni, az nem volt más, mint hazugság és egész életükben a rendszer által becsapott áldozatok lesznek, ha ezen nem tudnak valami módon segíteni. Olyanok ma, mint egy szétszórt hadsereg és ha megkísérlik is igazságuk hirdetését, nem áll rendelkezésükre más, mint a szellem „thermophyles szorosa”, ahol falanxba tömörülve talán visszaverhetik a megsemmisítésükre törő, túlnyomó többség állig felfegyverzett kohorszait. Mégis hisznek, bíznak és remélnek, mert tudják, hogy a morál, a hit, a patriotizmus, az intellektus és az igazság fegyvereit soha senki nem csavarhatja ki a kezükből. Mi is hisszük ezt és imádkozunk, hogy Isten, aki egy ezredéven át megtartotta fajtánkat, ne hagyja el őket küzdelmükben. A fiú naplójából ...és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa; ezüstnyár rezeg susog a homály követeinek útján s kitünteti őket lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn... ...és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság a rémület hókuszpókusza? — akkor eljönnek ablakod alá a szegényes alkuvások vénei-ijjai mint mindenre elszánt hittérítők s beárad a dögszag, a teletömött gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek tócsafénye és fénytelen homálya... ...csupán el kéne hinned... de nem hiszed, hogy éppen ők jöttek-szöktek el a maszkabálból, hogy éppen ők azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon tökéletesítik a morgást-harapást... nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent hogy együtt nézzük ugyanazt az eget folyót hangyafészket és másképp vert a szívem másért pirultam el másért szőrűit ökölbe a kezem és másképp láttam ugyanazt áfát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így mondhatom: míg a szemét látni kell fele-Barátaim! Ballada (Melyben a költő egy „kuka” belvilágról értekezik) Guberálók istene, éjszakád fölénk görnyedő boltívét búskomor elefántlábak, ormótlan kukák tartják, közöttük korcs ebfajta lohol, és fröccsöntésük perzsegve-marva forr a sorskicövekelő oszlopsoron. Fogyó bűntudat a hold e toron hol ilsó haza-maradékot hullajt, s vagyunk gazdag penész a nyomoron. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Patkány nassolgat kiköpött ostyát, önjáró hitünk szemétben araszol, szaglik a romlott konzerv-szabadság, érett vörösbe édesül a pokol. Halszemekből gyöngyöt gyújt a bal lator,, ezüst kompromisszum a tó, kompon is dögletes mocsárba fúl a hon, míg ebédszünetre hív a véres kard. Mi nem támadunk fel harmadnapon. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Óvszerek, leharcolt sperma-varsák, megannyi intim kis pusztulás-bugyor, mellyel egy mesehős nép nekivág és önként a semmibe kivándorol. Reménytelen palackposta az alkohol s benzin: elszivárványodott alkalom, lelkünk rothadó cellatartalom. Késő! — hasznot már a halálunk se hajt. Szennyes az ikon — szennyből az ikon. Eljön értünk a szeremeskocsi majd. Ajánlás helyett: Nincs felmentés, éljünk bár gyarmaton mit gyűjtöttünk, júdásárnyú haszon. Előre megrontottuk, mi tán kihajt. Tőlünk tisztátlan e testámentom. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. 1Párizs, 6 Párizs... Széke Klári --------------------------------------------------------------------------------------------| Csaknem mindenkinek kellemes emlék a Karácsony. Az ember igyekezett örömet okozni, amit rendszerint vissza is kap. Nem úgy itt Párizsban! Soha annyi elkeseredett, ingerült, káromkodó embert nem láttam, mint ezekben a napokban. Éppen az ünnepek előtt bejelentette az SNCF (a vasutak), hogy sztrájkba kezdenek béremelésért. És a vasutak leálltak a karácsonyi csúcsforgalom idején. „Másnak tán nem kéne több fizetés?” — kérdezték az emberek ingerülten. Minden pályaudvar tömve volt vonatra várakozókkal, mert azért úgy négyet óránként indítottak egy vonatot. Csomagokkal megrakodva, sokan gyerekekkel, kutyával, órákig fagyoskodtak várakozva a nagy bizonytalanra. Indul-e vonat, s ha indul, merre? Egy idős hölgy nyolcvan éves édesanyjával a fiához (aki vidéken orvos) és unokáihoz akart Karácsonyra menni, mint minden évben, de az idén elmaradt a családi ünnep. Ugyanis az egyetlen vonatot, ami arra ment, olyan kétségbeesetten rohanták meg, hogy a két gyönge, idős asszony lemaradt, sok mással együtt. Amikor bejelentették, hogy ezután már egyáltalán nem indul vonat, az elkeseredett emberek odavágták ajándékba szánt karácsonyi csomagjaikat és szétrúgták keserűségükben. Hogyne, hiszen asszonyok, gyerekek vártak Párizsban dolgozó apákra, vagy ami a legtöbb volt, fiatal gyermekes családok igyekeznek ilyenkor haza vidékre a szülői házba közös családi ünneplésre. Az iskolák kiadták a téli szünetet. Számosan a hegyekbe tartanak, ahol hó van, s a téli örömök várnak rájuk. Hegyi hotelek hiába várták vendégeiket (ott is számottevő kár volt) bár a rugalmasabbak autóbuszt béreltek és rádión keresztül meghirdették párizsi vendégeiknek hol várnak rájuk. Minden vonalon teljes káosz volt. Sokan kocsikra kéredzkedtek, de ezek aránylag csak közelbe tartottak. A távoli vidékeken szomorú Karácsony volt, valaki mindenütt hiányzott, sok helyen éppen a családfő, az édesapa. Kerekre nyílt gyermekszemek válasz nélkül maradt kérdések (mert egyesek kaján vigyorral több pénzért tülekednek) „az idén nem jön a Jézuska?” Kegyetlen, gonosz korban élünk, ahol az emberek egymást tapossák. Mi szerencsések, kik helyben maradtunk, mi sem voltunk boldogok, hiszen az emberre ránehezedik a többiek bánata. Bár a mi „szerencsés” helyzetünkről is külön lehet regélni. Rokonainkkal, már évek hosszú sora óta csak gondolatban lehetünk együtt, — minden ünnepen — lévén a magyar szétszóródva a világban. Hogyan írhatnék Párizsból kellemes beszámolót, amikor ebben a megveszekedett városban keserűségben úszunk. Húsz napja tart már a vasutasok sztrájkja, s január közepén csatlakoztak a villanyművek is. Jelenleg a téli nap gyér fényénél írok, mert nincs villany. Hűl a lakás, mert ilyenkor a központi fűtés is leáll. Odakint csöpög a hűtőszekrényem s az előbb amikor leöntöttem, arra gondoltam, még szerencse, hogy víz van. El ne kiabáljam! A szomszéd fogorvos ajtóban beszél páciensével, nyilván kezelés közben akadtak meg s az most távozik. A lépcsőházban magassarkú cipők kopognak, lift sincs, szerencsére senki nem ragadt bent amikor a villanyt kikapcsolták. Mi lehet a toronyházakban? S a péknél szegénység, tegnap is panaszkodott mennyi kenyere, süteménye tönkre ment, amikor rajtaütésszerűen kikapcsolták az áramot. Mennyi kár, mennyi méreg, s mindez azért, mert a másik „szegény embernek” módja van rúgni egyet társain. Hej, de sokszor eszembe jut a magyar ötvenhatos forradalom! Micsoda fenséges, lélegzetelállító, nemes forradalom volt az! Soha olyan sehol nem volt. Amikor a teljes pokol ránkszabadult, akkor is volt villanyvíz-szolgáltatás civilek hordták a pékségeknek a lisztet a központi raktárakból, hogy egyszerű embertársaik és kisgyermekeik a lehető legkevésbé szenvedjék meg az eszmék harcát. S ez a nép pusztul... Ugyanaz keveri itt is a kártyát, aki nálunk, már mindent elfoglalt. Az ő befolyásuk alatt álló szakszervezetek hirdették meg a sztrájkot. Sok vasutas, már régen dolgozna, amint az egyik mondta „mi vagyunk a túszok!” Igaza van! Mert nem engedik őket, hogy ismét munkába álljanak. Itt is a jól ismert módszerekkel dolgoznak, a terror és megfélemlítéssel. Nem is szeretek az idei ünnepekre visszavonni. Mély szomorúság fogott el, amikor Újév napján — ez már tradíció — a bécsi hangverseny közvetítést hallgattam. Hangversenyterem, Kék Duna keringő, odakint nagy hó. Mennyi szép régi emlék bukkant föl nyomán. Egy elsülylyedt világé... Együnk húst, vagy zöldséget? Korunk — többek között — a különböző diéták kora. Minden diéta orvosa és követője esküszik a sajátjára. Egyre több híve akad a vegetáriánus diétának és hívei — egyáltalában nem indokolatlanul — szívesen hivatkoznak G.B. Shawra, az ír származású angol Nobeldíjas íróra, aki soha életében nem dohányzott, nem ivott alkoholt, nem evett húst és hoszszú életű volt. Ezzelszemben, a mértékletes életmód és a vegetárianizmus ellenzői — ugyancsak nem indokolatlanul — hivatkoznak Sir Winston Churchillre, a modern világ egyik különleges tehetségű államférfiára, akit az angolul beszélő népek történetéről szóló könyvéért ugyancsak irodalmi Nobel-díjjal jutalmaztak, s aki egész életében ifjú korától szivarozott, pezsgőt reggelizett, imádta s steaket és ugyancsak hosszú életű volt. Mi hát az igazság? Dr. U.D. Register, az amerikai Loma Linda University, professzora: — Mindenképpen vegetáriánus diétát ajánlok. Statisztikai adat bizonyítja, hogy a 35 évesek közül általában hosszabb életűek azok, akik vegetáriánus étrendet követnek, mint azok, akik ezt nem teszik: a férfiak általában öt évvel, a nők általában 3 és fél évvel hosszabb életűek, mint azok, akik nem vegetáriánusok. Ugyanekkor, egy másik statisztikai adat szerint a húsevők lehetősége négyszer annyi a szívbajra, mint a vegetáriánusoké és körülbelül kétszer annyian lesznek közülük cukorbetegek, mint a növényevők közül. Dr. Robert Olson, a State University (N.Y.) professzora, viszont így vélekedik: — Egyensúlyozott diétát tartani, amelyben húst és zöldséget a megfelelő arányban fogyasztunk, egészségesebb, mint a kizárólagosan vegetáriánus diéta. A statisztikai adatok, amelyek szerint a vegetáriánusok általában hosszabb életűek és egészségesebbek, mint a húsevők — megtévesztők. Ennek nem a növényevés az oka, hanem az, hogy a vegetáriánusok általában óvatosabbak és jobban vigyáznak egészségükre, mint a húsevők. Például: általában nem dohányoznak, nem isznak alkoholt és fizikailag általában aktívabbak, mint a húsevők. — A vegetáriánus étrend — tehát a hús teljes kikapcsolása — legnagyobb kockázata a vérszegénység. A vegetáriánus étrend nem tartalmaz B12 vitamint, amelyet csupán az állati húsban találhatunk. Amennyiben valaki nem fogyaszt B12 vitamint, vérszegény lesz. A teljes B12 vitamin hiánya olyan veszélyes, hogy emberek belehalhatnak. A vegetáriánusok olyan módon kerülhetik el ezt a veszélyt, ha B12 vitamin tablettát szednek rendszeresen. Végezetül, Dr. William Castelli, harvardi cardiológus, véleménye, nye: — Semmi mágikusan rossz, vagy mágikusan jó nincs a vegetáriánus étrendben. Tény, hogy a vegetáriánusok között kevesebb a szívbeteg, ritkább a túlhízottság, alacsonyabb a vérnyomásuk, ritkább a cukorbetegség és ritkábbak a bélproblémák, mint a húsevők között. Mindenképpen szedjenek azonban állandóan B12 vitamin tablettákat és járjanak rendszeresen orvoshoz. 9. oldal Ez is Amerika... Fekete G. István Lindát abban a csikágói sportklubban ismertem meg, melynek amerikai emigrációs életem kezdetén „nagyképzettségű és hangyaszorgalmú vezetője” voltam. Az ifjú hölgy dicséretreméltón szép és bájos volt. S mi több, rendkívül jó ízléssel is rendelkezett, ami nemcsak divatos öltözködésében nyilvánult meg, hanem lovagjai kiválasztásában is. Ezt a fene nagy jóízlést mi sem bizonyítja jobban, minthogy jó egy évig — teljesen érthetően — bennem látta a férfiúi tökéletesség megtestesülését. Lindának, — aki mint lakberendező kereste a mindennapi betevő falatot, a jó tulajdonságai mellett, egy súlyosan elítélendő fogyatékossága is volt. És pedig az, hogy rajongott az antik dolgokért. Ezért aztán hetente egyszer-kétszer el kellett kísérnem különböző bemutatókra és árverésekre, melyek antik dolgokkal voltak kapcsolatosak. (Mit meg nem tesznek a férfiak egy nőért!) A „Winnetka Antiques Show” a legemlékezetesebb, melyen Lindával részt vettem. Talán azért maradt meg ilyen tisztán emlékezetemben, mert Mike is velünk jött. Pontosabban az ő kocsijával mentünk mindhárman, ami Linda ötlete volt. Csak azért nem ellenkeztem, nehogy azt gondolják, hogy féltékeny vagyok az ellenszenvesen jóképű bájgunárra, aki egyetemista korukban „majdnem vőlegénye” volt Lindának. Barátságukat azután is fenntartották, hogy a szerelmi kapcsolat megszűnt köztük. Mike iránti ellenszenvemet még súlyosbította, hogy ő is antik imádó és szakértő volt. (Nem kérdeztem, de biztos, hogy ő oltotta Lindába ezt az idétlen szenvedélyt.) Irigyen és féltékenységemet gúnyos mosollyal leplezve néztem és hallgattam őket, ahogy időnként szinte átért lelkesedéssel egymásra borultak, úgy elbűvölte őket egyikmásik antik tárgy. Nem mondom, magam is kellő elismeréssel néztem azt a 16. századból való hindu kézifaragású, intarziás mahagóni könyvszekrényt, melyet csekély hatvanezer dollárért!s vesztegettek. (Szerencsére soha nem hordok magamnál ennyi készpénzt és a csehkönyvem sem volt nálam, mert amilyen könnyelmű fráter vagyok még elcsábulok és megveszem.) Mike hamarosan kiderítette, — megvallom igazán nem volt nehéz dolga, — hogy antik ügyben hatökör vagyok. Ami aztán arra inspirálta a pimasz frátert, hogy megvető és sértő hangnemben társalogjon velem. Egyszer például ezt mondta: — A magához hasonló sörivó és sport imádó tömegemberek nem is tudják, hogy az antik bemutatók milyen szellemi gazdagodást és esztétikai gyönyöröket jelentenek a kultúrembereknek... Ezekben a súlyt emelő és karatézó éveimben könnyen begerjedő, vérmes alak voltam, s Linda látta rajtam, hogy sértőn röhöncsölő ex-lovagjának pillanatokon belül lecsavarom a fejét. Ezért gyorsan megcsókolt és azt mondta: — Tévedsz Mike! Elsősorban is Steve soha nem iszik sört... és, ha látnád milyen sok könyve és ízlésesen berendezett lakása van, szégyelnéd igazságtalan megjegyzésedet... Linda ugyan sokszor megkritizálta lakásom ízléstelen bútorzatát és giccs festményeimet, de kedves hazugságával némiképp lecsillapított. A továbbiakban feszült hangulatban — én sokszor messze elmaradva tőlük — néztük a kiállítás érdekességeit. Úgymint: A Biedermeier bútorokat, a Navajo indián szőtteseket, a mexikói cserépedényeket, a perzsa szőnyegeket, a spanyol majolikákat, az angol klasszikus „Windsor” székeket ete, etc... Amint már említettem, Mike kocsijával mentünk a „Show”-ra és miután kigyönyörködték és kiálmélkodták magukat, a piszok alak először engem vitt haza. Kiszállva kocsijából, elővettem zsebemből azt a kézzel kovácsolt ezüst karperecét, melyet akkor vettem, mikor elmaradtam tőlük a kiállításon. — Láttam darling, hogy mennyire tetszett neked ez a svéd mütyürke... Fogadd szeretettel... — és a nyitott ablakon benyújtottam Lindának ajándékom. Döbbenten nézte a karperecét, s amikor ráismert kiugrott az autóból. — Köszönjük a fuvart Mike, de úgy döntöttem, hogy még nem megyek haza... — mondta és a nyakamba csimpaszkodott. A „majdnem vőlegény” csalódott arcát és Linda kacagó boldogságát látva arra gondoltam, hogy az ötven dollár, melyet a karperecért fizettem, nem volt teljesen kidobott pénz.