Chicago És Környéke, 1988 (83. évfolyam, 7-49. szám)
1988-07-23 / 30. szám
Levél Tollas Tiborhoz Fáy István Kedves öreg Kenyeres-pajtásom! Hónapokkal ezelőtt jelezted, hogy új könyved, melyet hosszú betegséged, szanatóriumban töltött hónapjaid magányában az élet és halál küzdelmét végigélve írtál, júniusban megjelenik. Azt is megígérted, hogy „madárszárnyakon” juttatod el hozzám. Néhány nappal ezelőtt váratlanul ide is ért (azt hittem 3-4 héttel későbben jön) ez a szíved vérével írt ragyogó lírai önéletrajz. Egyszerű a köntöse, de éppen ez benne a legszebb, mert gazdagsága minden hivalkodás nélkül tárul elénk. Varázskor a címe, ami egészen érthető, hiszen a születés pillanatától a léleknek a test zárából való felszabadulásáig megtett 360 fokot, az életnek nevezett kört adod bennük. Ebben a térfogatban pedig minden jó és rossz megfér egymás mellett. Világosan megmagyarázod hát, mi ad erőt e kör megtételéhez, mely életutunk. Bűvös varázskor az élet, csigavonalán bolyongunk, így tágul a kör túl az ég falán, áttörve, el nem szakadva, nem üres az űr! Isten szíve vonz, — dobogja, — nem vagy egyedül. Három éjszaka alatt olvastam el a 120 verset, melyekből 18 1950— 1986 között készült és nyilván azért iktattad be, hogy teljessé tegye életedről való gyónásodat. Azt ígértem, hogy recenziót írok munkádról, de nem tudom megtenni, mert társadalmi osztályunk, életkorunk, érdeklődési körünk, örömeink, bajaink, magyar munkánk, vagyis egész életünk annyira hasonló, hogy csak meghatott elfogultsággal lennék képes erről és rólad beszélni. Mikor a könyvet elolvastam, villanásszerűen egy ősi udvarhelyszéki népmese jutott eszembe. A daliás királyfi boldogtalan, mert örök életre vágyik és azt apja udvarában nem találja meg. Elindul hát, hogy megkeresse az ég és föld között lebegő várat, ahol vágya megvalósulhat. Sok kalandon megy át és mindig vigyáznia kell, mert a Halál nyomában jár, hogy elhurcolja. Végül súlyos megpróbáltatások után odaér a lebegő várhoz. Varázspálcájával hidat állít a föld és célja közé. Mikor aztán egyik lábával már átlépte az örök élet kapuját, utoléri a Halál és megragadja a küszöbön kívül álló lábát. Igen, de a másikat az Élet királynője fogja meg, így huzakodnak, ám nem bírnak egymással. Ezért megegyeznek, hogy közös erővel feldobják a semmibe, a végtelenbe, aztán mikor az energia kimerül, viszszahull és ha a küszöbön kívül esik, akkor a Halálé, ha belül, az örök életé. Ki is hajítják az űrbe és egyszercsak a nagy messzeségből éppen a Királynő karjaiba zuhan, legyőzve a dühösen elkotródó halált. Ez pontosan a Te történeted Tibor. Ott álltál a küszöbön és sem az orvosok, sem Te nem tudtad, ki lesz a győztes. Tudom jól, hogy a lebegés állapota, amikor a lélek és a test egymással harcolnak, felnyitja a tudat és a tudatalatti én kincstárát. Ilyenkor aztán minden emlék előkerül és nem a részletek, hanem a teljesség válik láthatóvá a maga kendőzetlenségében. Ezt élted át hosszú betegséged alatt. Újraélted eszmélni tudásodtól egész életedet és elédállt a minden salaktól megtisztult múlt, melynek eredménye az így született 102 versed. Láttad anyai ősödet, a nagy Géléi Katona Istvánt, hóna alatt az „Öreg Graduállal”. Hallottad, amint az úrnője, Bethlen Gáborné, Károlyi Zsuzsa fejedelemaszszony előtt énekli érces baritonján az örök magyar fohászt: „Perelj Uram perleimmel,/ Harcolj én ellenségeimmel”. Ott állt előtted Kohlmann József dédnagybátyád, a volt császári tiszt, szabadságharcunk egyik neves katonája, aki a magyar oldalon harcolt. Láttad édesapádat, akinek ezredesi rendfokozatát Linder Béla letépette, mert „nem akart többé katonát látni”, felejthetetlen Édesanyádat, akinek Kőszegre küldött kisfia ma is zokogással mondja, hogy ő az egyetlen vigasz és örök szeretet Istenen kívül, aki mindenütt meghurcolt fiával van eleitől fogva. Hiába fedi testedet a föld, mindennap látom. Magamban így temettelek, s viszlek át hét határon. Nővéred, húgod és Tamás bátyád is ott állnak betegágyad mellett. Tamás nagy részvéttel, hogy megvigasztalja szeretett öccsét. Elgyönyörködsz szülőfaludban, Nagybarcsban, mely a mögötte lévő szelíd dombokkal olyan gyönyörű a távolból, a láz féleszméletlenségében, hogy ha nem lenne valóság, azt kellene mondani róla: giccs. Középen a templom, ahol nagy komolyan fújtatod az orgonát, a megszokott templomi rendben ülők pedig éneklik az égbekiáltó zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Isten háza mellett van az egészséges falusi iskola, melyben Szűcs Lajos tanító úr neveli magyarnak, kereszténynek, embernek és írástudónak a gondjaira bízott gyerekeket, míg Te csak Erzsikét — a feledhetetlent — nézed, akit „természetesen” feleségül veszel, ha megnőtsz. 10 éves korodban már céget vagy Kőszegen, melyet a „Civitas fidelissima” (Sopron) katonai reáliskolájában eltöltött hét felejthetetlen esztendő követ, Ágota Pista bácsi szeretetteljes szigora alatt. Utód az érettségi után az Üllői útra vezet, s a Ludovika Akadémia hallgatója vagy Farkas Ferenc és utóda Sáska Elemér kemény keze és Mathia Károly nagy tudása irányításával, hogy 1941. augusztus 20-án a napfénytől felvilanó kirántott kardok alatt felzúgjon a többszáz fiatal hadnagy esküje: „A Hazáért mindhalálig”. Háborúba sodródott hazánk bukásával a boldog élet végetér és 1945- ben ott állsz a vesztesek között, de nem adod fel a harcot, mert megtanultad, hogy a katona álcázza magát, ha győzni akar. Ezt teszed Te is. Vállalod a gyanút, vádaskodást és megalázást, mert meg akarod menteni és meg is mented a Kárpátalja halálra ítélt három magyar faluját, melyet a szovjethez akartak csatolni. És amikor ez kiderül, a megvető szemek, a nagyszájú „óvatosak” szégyenkezve eltakarodnak, látva igaz magyarságodat, melyért az életedet is kockára tetted, mert tudtad, hogy Isten fogja a kezedet. Csak sejted, föl nem foghatod, mit üzennek a csillagok, száguldva szakadatlan. Naparcú Isten biztató mosolya az útravaló, hogy nem vagy egymagadban. Mindezért kilenc évet kínlódsz az ÁVÓ váci És felvonóinak előttetek a lángos, a disznótor, a töltöttkáposzta, a mazsolás császármorzsa (smarni), az aranyhaluska, a rétes és minden földi jó. Aztán Isten, aki „Azt bünteti, kit szeret” látva, hogy lélekben megerősödtél, kiszabadít. Rádbízza a „Füveskertet” próbaképpen és egy nap elindít Nyugatra, hogy megalapítsd a Nemzetőrt, magyarságtudatunk egyik fellegvárát. Megírod az „Irgalmas fák” és az „Évgyűrűk” csodálatos zenéjű líráját. Elindít utadon, mert a magyar nyelv és tudat apostolává tett, hogy biztatója légy széthulló fajtánknak. Azóta járod a világot Ausztráliától Dél-Amerikáig, Európától Kanadáig, hogy gyerekeinket megmentsd a magyar jövőnek. Nagy feladat ez Tibor, jól tudom. Azt kívánom nemcsak én és nemcsak az a sok igaz barátod, akiknek 120 költeményedet névszerint ajánlottad, hanem minden magyar, aki csak egyszer is hallotta varázslatos szavaidat, hogy ez a „hosszú, téli, fásult dermedés” (Arany) minél későbben következzen be, ha már Isten rendeléséből elkerülhetetlen, mert példa nélkül álló munkádra, áldozatvállalásodra és nagyszerű költészetedre valamennyiünknek szüksége van, hogy lelkünket erősítve fegyházában, a Gyűjtőben, rabmunkás vagy és fejted a szenet Tatabánya tárnáiban. Nagy nyomorúságotokban, az éhezés szemetek előtt vibráló sárga karikái káprázatában — mint ősidők óta minden rab — főzőcskét játszotok bajtársaiddal. A magyar konyhaművészet remekeit olyan nagyszerűen írod le, hogy Krúdy Gyula is gyönyörködhet abban a túlvilágból is, hogy ebbe belerokkan egyszer a legerősebb fizikumú ember is. Ez lett a Te sorsod is és megható, amikor a szanatóriumban hallva a TV- a rádió üvöltését és a betegek torzsalkodását, a cella csendjét kívánod, hogy a „gyöngyház kagylójába zárt magyar szavak kinyílhassanak, mint a néma tó tükrének mélységében.” Hozzatok hírt a mélybe hullt világról, — ott még az a csend, hol drága gyöngyöt rejt a múlt és gyermekkorom földereng, — hazátlan is otthont teremt. Nem recenzió ez Tibor, legalábbis remélem, hogy nem az — ahogy ígértem, — csak ismertetése annak, amit életed elszámolásaként meghatóan szép, őszinte hangú könyvedben, a többnyire dalformában megírt szépséges verseidben meggyóntál. Végül: igaz magyarok maradhassunk sorsunk mostohaságában. További sok sikert és jó egészséget kívánok, igaz barátod: Pista. • • • Külön elismerést érdemel két nagytehetségű lányod: Csilla és Krisztina az ízléses borítólap megtervezéséért. A könyv megrendelhető: Danubia Press, Ferchenbach Strasse 88, München 50,8000 West Germany. Ára: 15.00 USA dollár. Hazai ízek, velem menekültek, cserepes nyelvem eresze alatt. Fűszerükből hűtlenül kirepültek szivárványtollú vándormadarak. A kör bezárul, nincs vég és kezdet. "Nincs zord határ,,csak téli álom. Az első női közigazgatási doktort hatvan éve avatták Budapesten Június végén volt hatvan esztendeje, hogy Farkas Évát a Budapesti Közgazdasági Egyetemen közigazgatási doktorrá avatták. Dr. Farkas Éva így lett az ország első női közigazgatási doktora. Dr. Farkas Éva, aki ma 82 éves a Benedekrend tagjaként Ausztriában él, a magyar határ közelében, Soror Martina Farkas néven. Doktorrá avatását Budapesten annak idején csak úgy engedélyezték, hogy ünnepélyes ígéretet tett, hogy kormánytisztség viselésére soha nem fog kísérletet tenni. Gróf Teleki Pál volt annak idején egyik tanára, aki rokonszenvvel kísérte a női jogok terjesztésére irányuló kísérleteket. Mi is gratulálunk Dr. Farkas Évának, Soros Martinának áldozatos munkájához, aki egyébként a hosszú éveken Torontóban élő és sokak által jól ismert Vaszary Rózsa nővére. Ez is Amerika... Fekete G. István Magyarországot 1956-ban hagytam el, soraim írásakor pedig már 1988-at mutatják a naptárak. Ebből aztán még a nagyon gyenge matematikusok is kiszámíthatják, hogy 32. éve élek emigrációban. Bár az is lehet, hogy diaszpórában élek, csak nem tudok róla. Azóta vannak kételyeim, hogy emigráns vagyok-e, avagy „diaszpórás”, mióta néhány éve meginterjúvoltam dr. Szathmáry Lajost. A Chicagóban élő író, restauranteur, egyetemi tanár, szakíró, TV- és rádió személyiség, filantróp stb. ugyanis határozottan állította, hogy ő nem emigráns, hanem diaszpórában élő magyar. Márpedig, ha egy ilyen sikeres ember azt tartja magáról, hogy ő nem emigráns, akkor legyen nekem is jó a diaszpóra. Szokás szerint most is elkalandoztam a témától amiről írni szándékoztam, mert csak annyit akartam mondani, hogy amióta idegenben élek, legalább egy tucat foglalkozást űztem. Csodálatosképpen ezidáig még egyetlen állásból sem rúgtak ki, — pedig néha megérdemeltem volna. Mindig én cseréltem nemcsak munkahelyet, hanem gyakran szakmát is. A legtöbb munkakört azért hagytam ott, mert főnökeim — a kapitalista munkaadókra jellemző arcátlansággal, — elvárták tőlem, hogy a fizetésemért dolgozzam is! Akik rendszeresen olvassák az írásaimat, — nem beszélve azokról akik közelebbről ismernek, — jól tudják, hogy a munka nálam soha nem volt becsület és dicsőség dolga, hanem azé a sajnálatos tényé, hogy nem születtem milliomosnak, és ha nem dolgozom, akkor a családommal együtt éhenhalunk. Amikor egyes munkaadóim már sokat maceráltak, hogy nagyobb lelkesedéssel végezzem munkámat, új állást kerestem magamnak, — vagy saját vállalkozásba kezdtem, és udvariasan leköszöntem az állásomból. Pedig sokszor erősen népies nyelvezettel akartam bejelenteni a főnökömnek, hogy keressen magának más rabszolgát. Végül azonban mindig felülkerekedett bennem a fene nagy jóneveltség, és „hungarian gentleman”-ként távoztam. Évek óta gyűjtöm a zaftosabb történeteket, ahol a „dolgozó” jól elküldte a főnökét oda, ahol nem szakad a part, meg egyéb más helyekre. Ezeket a storykat nem írhatom meg ezen rovatomban, mert a főszerkesztőm sajnos sokat ad a morális nüánszokra és nem közölné. Vagy ami még rosszabb, kihúzná, vagy virágnyelvre „lektorálná” a poénjaimat. Ezért aztán az alábbiakban csak néhány rajtnélküli leköszönést fogok megemlíteni: Egy Eastern Airlines pilóta két órát várt a zsúfolt chicagói repülőtéren, hogy engedélyt kapjon a felszállásra. Végül megunta a dolgot, közölte az utasaival, hogy ő ezennel állást változtat és otthagyta a gépét, valamint az évi 150 ezer dolláros keresetét. Lousianaban egy bíró tanúkihallgatás közben felállt és bejelentette a megdöbbent ügyésznek, vádlottnak és vagy félszáz jelenlévőnek, hogy: — Hölgyeim és uraim, csináljanak amit akarnak, mert én ettől a pillanattól kezdve nyugdíjaztam magam. .. — és kimasírozott a tárgyalóteremből. Michiganban egy autóbusz sofőr az egyik megállónál szó nélkül otthagyta a zsúfolt autóbuszát, és csak négy hónap múlva írt a Közlekedési Vállalatnak, hogy a jövőben nem kíván nekik dolgozni! Egy ohioi kárpitos miután kétmillió dollárt nyert a Lotteryn, tizenöt tagú zenekart bérelt, akik a vezérlése mellett a kárpitos műhely előtt eljátszották volt főnökének a kedves dalocskát, hogy: Take this job, and SHOVE it! Amit magyarul és szabadon úgy lehetne fordítani, hogy: Nesze a munkád stb... Pszichológiai szakdolgozatom frappnás befejezéseként elmondok egy nagyon tanulságos történetet. Új alkalmazott lépett be a vállalathoz és az egyik jóindulatú kollégája kioktatta, hogy viselkedjen a főnökkel: — A főnök vicceket szokott mesélni. De figyelmeztetem, hogy soha ne nevessen hangosan, mert azt nem szereti! Mosolyogni se mosolyogjon, mert akkor a főnök azt hiszi, hogy kineveti őt. Ha pedig egyáltalán nem nevet a viccén, akkor azt fogja gondolni a főnök, hogy nem tetszett a vicce. Hát ehhez tartsa magát! Az elmúlt húsz év folyamán — hála Isten — mindig a saját főnököm voltam, vagy pedig főnöki pozícióban dolgoztam. Én persze melegszívű, humánus és közkedvelt főnök voltam mindig és az „alantasaim” tudták, hogy amíg dolgoznak mint a rabszolgák, nem kérnek fizetésemelést, és a vicceimen hahotázva nevetnek, az állásuk biztosítva van! tán szorgalmasan manyok legfelső csücskéig, gyárrá fordította ne- bizony nagyon sok sárga künk a dalszövegeket. épületben gyönyörköd- Mit mondjak, ez sem hennénk. A Ramada és volt mindennapi élmény Gold Coast International számunkra, szállodák oldalára nincs Budapestről Ausztrál nagybetűkkel kiírva, hátha kivándorolt ma- hogy melyik nagy tokyói gyár apa négyéves kis pénzérdekeltség benne a lánya japán dalokat éne- háziúr. De a sok flekkelt egy sydneyi vendég- dal hangzású szálló-névlőben egy Tokyóban élő mellett ma már rákerült japán hölgynek, akit a turista térképekre ad szöveget a társaság ked- Iwasaki Resort is. És a véért magyarra vissza- Sumimoto Biztosító, fordította, vagy a Mido és Hiedo — És hol tanult japá- Kurasawa építkezési nál a kislányod — tag- vállalatok nevei ma már gattam később a papát, olyan megszokottan most már nagyobb ér- csengnek itt, mint a pesdeklődéssel. ti magyar fülnek a Ma— Ausztrália egyet- Jakovszky utca és az len engedélyezett több- Osztyapenko köznyelvű iskolájába irat Nekem a legnagyobb tam be pár hónappal ez japán építkezési vállalat előtt — válaszolta — neve tetszik különösen egyelőre japán szakra. — ami mostanában már — De csak tizenegy sok építkezési daru ötéves koráig tanulja dalán olvasható: Kumamajd a japánt. Addigra cai Gumi Nem tehetek gondolom tökéletes lesz róla, magyar fülem ebben a nyelvben. Az azonnal társítja valami után beíratom német kutyával kapcsolatos szakra és abból fog kifejezéssel és eszemérettségizni. be jut, ha nem vigyáz Akkor aztán az anzunk, bizony ez marad golon kívül beszélni fog csak az ausztráloknak, japánul, németül és ma- Közben a helyi repülőgyárul, társaságok, utazási irod Mert tudod, ez a hádák és buszvállalatok rom nyelv fontos ma a egyre több japánul bevilágban. Ez a három or- szélő alkalmazottat keszág vesztette el a híresnek. És ezen a békés borút... megszálláson az se se Néha különös, és hihetetlennek tűnő történetért nem kell nagyon messze mennünk. Ilyenek nem csak a Pravdában látnak napvilágot. Amit itt közölni készülök, az a blacktowni Szent Erzsébet magyar ápolóotthonban történt. Nem is olyan régen. Helyi magyar rádiónk legutóbbi műsoros délutánjának utolsó számaként három magyar kislány szerepelt a dobogón. A legkisebb közöttük mindössze három éves volt. Az apró előadó, először nem várt bátorsággal elénekelte a „Mennyből az angyalt”. Azután külön bejelentés után logikai készségéről tanúskodott, amikor hibátlanul elmondta, hogy „az ipafai papnak fapipája van ezért az ipafai fapipa, az papi fapipa.” Ezt a logikus igazságot egyikünk se merte megkontrázni. A műsort követő kis uzsonna közben aztán — többekkel együtt — én is gratuláltam a kislány édesapjának. De mielőtt tovább mennék, meg kell említenem, hogy az illető papa két különös helyi csúcseredmény büszke tulajdonosa. A helyi viszonylatban nagy múltra tekintő rangos és rátarti Sydney Egyetem mérnöki karának ő az első nem angolszász professzora és ugyanott, ő az első katolikus professzor is. Aki ismeri az angolszász világot — főleg az egyetemi világot — az ez előtt az eredmény előtt külön kalapot emelhet. — Nagyon ügyes a kislányod — mondtam neki elismerően. — Igen, meglehetősen ügyes — válaszolt a papa, szülőktől szokatlan szerénységgel. De aztán még megtoldotta. — Tudod, otthon az elektromos számológépen már a négy alapművelettel dolgozik. Több ezerig... Nos, ekkor már megállt kezemben a söröspohár, azt hittem cigányútra ment az utolsó korty. De mielőtt bármit szólhattam volna, így folytatta: — És képzeld, néhány héttel ezelőtt meg fájt a torka. Elvittem az orvoshoz. Mikor kijöttünk a rendelőből, a titkárnő megkért, hogy írjam alá a betegsegélyző űrlapot a gyerek helyett. — Miért írjam alá én — mondtam a titkárnőnek — hiszen nem én vagyok a beteg. Ő a beteg. Ő volt benn az orvosnál, írja alá ő. Amit aztán a gyerek meg is tett. Elvette a hirtelen megnémult titkárnő elől a tollat és aláírta a nevét... • • • Hónapokkal később kerültünk össze újra. Az adelaidei találkozónkon részt vett magyarul beszélő japán hölgyvendégünket, Hiroko Yamadát búcsúztattuk, hazaindulása előtt egy sydneyi vendéglőben. Kis hősnőnk is ott ült közöttünk. Szerényen, törékenyen, kissé megilletődve a nagy társaságtól. Vacsora vége felé aztán bátrabb lett, japán dalokat énekelt a Tokyóba visszainduló vendégünknek, aki azígít, hogy a „hazafia-A második világhábosabb’ érzésű ausztrálok fú alatt a japánok el- bosszúból rossz irányjutottak közeli szomszédba küldik az eltévedt érdunkba Új Guineába,deklődő japán turista- Egyszer Darwint is kát bombázták, de partra jól meglátott összegeszállni sehogyan se tud- zésként múltkorában tak. Ezt az amerikai így panaszkodott egyik hadsereg akadályozta gazdasági szakírónk: meg. „minek örülünk mi any-Az ausztrálok mindnyira a japán turistákezt most azzal háláljáknak?” — kérdezte, meg, hogy a nyugati vi- Ezek otthon Tokyóban lágban sehol nincs olyan megveszik a jegyet valamesterségesen táplált melyik japán utazási Amerika-ellenes hangú irodától. Iderepülnek ltt, mint éppen itt. Vi saját légitársaságaik szont ami nem sikerült gépein. Itt megszállnak a felkelő nap fiainak valamelyik japán tulajnegyvenhat évvel ezdonban lévő szállodába, előtt, most elmondhat- ahonnan az elköltött ják, hogy „partraszál- pénz visszagurul Tokyólájuk” szépen halad, ha, aztán ők is hazate- Ha valami különös ál- pülnek. Mi ebből a milami védő törvény foly- hasznunk? — kérdezi, tán sárgára kellene fel- Hát igen hogyan is teni minden japán pén- mondták ezt valamikor zen épült turistaszállót a pesti kávéház mára queenslandi Arany ványasztalainál: Hát Part-tól fel a korall-záto- jó ez nekünk Hugó? ... ! Brezsnyev vejét megvesztegetésért bíróság elé állítják A Sovietskaya Rossiya nevű napilap a moszkvai pártkonferencia kellős közepén közölte, hogy Leonid Brezsnyev a korábbi vezető vejét, Yuri Churbanovot hamarosan bíróság elé állítják, megvesztegetési ügyének vizsgálata befejeződött, vádat emelnek ellene. Churbanov, aki a belügyminiszter első helyettese volt, rendes bíróság helyett a Legfelső Szovjet Bíróság elé áll majd, ami sejteti, hogy ügyét milyen fontosnak ítélik. Üzbekisztán korábbi belügyminisztere lesz Churbanov vádlotttársa, annak két helyettesével és öt vidéki rendőrtiszttel egyetemben. Ez a közép-ázsiai köztársaság a korrupció egyik fészke volt az elmúlt esztendők során, több száz hivatalos közegét függesztették fel, illetve vetették börtönbe. Churbanov nyolc vádlott társát azzal vádolják, hogy megvesztegették őt és összesen 640,000 rubelt fizettek neki. A lap szerint két magasrangú vádlott az öngyilkosságba menekült, akárcsak Churbanov főnöke, Nikolai Sholockov ex-belügyminiszter. 9. oldal