Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)

1989-10-14 / 41. szám

Hatvan perc költészet Fáy István „Az első szó, mit magad szívtál, hallgató hegyek csendje, nem vész el, örökül veled marad, hordod a végtelenbe.” Tollas Tibornak Isten azt a feladatot adta, hogy fajtájának a szolgája, tanítója és együtt-tartója legyen. Haladjon töretlenül az iránta érzett megbecsülés, vagy gyűlölködés falai között. Ezért több, mint három évtizede járja a világot, viszi lelkében és szavaiban a logost, a magyar Igét, mert hisz abban, hogy a hazájából kiszakadt magyarság megtartható ősei nyelvében, kultúrájában és hagyományaiban, csak példaadás kell hozzá, apostol, kinek a hite és áldozatvállalása legyőzi a fizikai megpróbáltatásokat. Modern korunk közlekedési eszközeivel hidalja át a glóbus nagy távolságait, hirdeti a magyar Igét és a jövőnkben vetett hitet. Nagyon kemény feladat ez, mely előbb-utóbb felőrli a legszívósabb fizikumú ember egészségét is. Ő a hónapokig tartó utak fáradtságát azzal enyhítette, hogy dalolt. Dalolt szülőfalujáról , Nagybarcáról, őseiről, szüleiről, pajtásairól, égről, erdőkről, virágokról. Dalolt a börtönökről és szénbányák tárnáinak kínjairól, az éhségről, nyomorúságról, végül emléket állított szabadságharcunk hőseinek. Tette ezt azért, mert tudta, hogy az emlékek éltető ereje mindennél erősebb. Nagy tartozást rótt le és elmondja, hogy mindezzel adósa volt Szülőfalujának, ha pedig valaki annak adósa, akkor hazájának is az, így aztán mindent elmesélt, amit gyónásaiban be kellett vallania, mert az idő sürgetett és meglátta, hogy az emberi élet dimenziókhoz kötött. s „Minden lépésem egyre nehezebb, tudom, hogy súlyos adósod maradtam.. Fogyó évekkel erőm kevesebb, de hangosabb a holtak panasza: amíg nem késő, amíg csak lehet, kimondani, mi kimondhatatlan.” Világjárása pihenéseként eldalolja három remek ciklusát, melyek Eszterlánc, Irgalmas fák és Évgyűrűk címmel jelentek meg. 1987 őszén aztán elkövetkezik a sorsdöntő pillanat, amikor a „lélek kész, de a test erőtlen.” Hónapokat tölt kórházban súlyos betegen. Sem ő, sem az orvosok nem tudják, hogy túléli e a válságot, melynek egyik partján a halál, másikon az élet várja. Győzött a lélek ereje és felépült. Talán azért volt szüksége e nagy megpróbáltatásra, hogy az eszméletlenség és az öntudat határán vergődve számot adjon önmagának, belelásson a tudatalatti Énbe és megírja 120 versből álló nagyszerű önéletrajzát, melyhez hasonló nagyon kevés van irodalmunkban. Felépülése után ez a dalciklus Varázskor címmel jelent meg. Egy évvel ezelőtt ismertettem lapunkban. Gyönyörű, ahogy a felvillanó reménységről beszél „Éji zsoltár” című költeményében, mely sorstársaival együtt éltetője volt a megkínzatás kilenc esztendeje alatt és az a válságos hónapokban is. „Verseimnek mentőövét azoknak dobom, kik szerettek, kezeikben megkapaszkodom. Új özönvíz Ararátja, szép emlékezet, békét lelünk partjaidon meggyötört sereg.” Könyve rendkívüli sikert aratott. Éppen ezért igen megörültem, amikor június közepén kelt levelében tudtomra adta, hogy a Varázskor költeményeiből egy válogatást hangszalagra mondott és rövidesen küldi. Néhány nappal ezután a kazette meg is érkezett. Már a kitűnő ízléssel készített borítólap is meggyőző, mely két tehetséges lánya Csilla és Krisztina munkája. Ezután izgalommal vártam az estét, hogy semmi mással nem törődve, dalaiban gyönyörködjek, hallgassam költészetét és megismerjem válogatását. Az ilyen finom lírát csak teljes koncentrációval, a leheletszerű árnyalatokat is megfigyelve kell és lehet hallgatni. Ki kell küszöbölni minden vizuális zavarást, mert ezek a nagy művészettel megfogalmazott dalok szívből fakadtak és a fülön keresztül szívünkhöz szólnak. Mindezen felül különös jelentőséget ad nekik, hogy maga a költő adja elő. Furulyán játszott ősi dal, — melyet talán a Meotisz ingoványok vidékéről hoztak magukkal őseink — vezeti és fejezi be a 60 perces „költői estet.” Négy részre osztotta műsorát és ennek keretében 43 versét olvassa fel, ami egészen rendkívüli teljesítmény. Első a gyerekkor, a család, iskolái és szülőfaluja. E megkapóan bensőséges költemények közül kiemelkedik az Anyám, Az iskolánk és Fürdés a malomnál elmondása. Ezt követi a börtönök és a szénbánya sínylődésében leírt kedvenc ételeinek emléke. Aki valaha élt a büntető intézetek, a hadifogoly, vagy menekülttáborok nyomorúságában, megismerte a kínzó éhség „láncos komondorát”, az jól emlékszik, hogy ott mindenki főzött. Ez volt az egyetlen téma, nem a politika, vagy valami más. Az ő „szakácskönyve” is így született meg. Sajnos a váci AVO fegyházból való áthelyezésekor mindenét elvették, így csak emlékezetből írta le a sorozat néhány darabját: Pogácsa, Öt kiló alma, Szalonnasütés, Egy csajka bab, melyek ínycsiklandozók voltak még akkor is ha csak rágondolt valaki. Mikor sikerült egyszer csomagot kapnia, ujjongva mondja kínzó éhségében: „Ne állj, ne ülj, csak térdepelj. Minden falatra énekelj. Se vers, se festmény, csak zene lehet méltó dicsérete.” A kórház magányában élet és halál között víziószerűen látja a múltat. Tipikusan a lélek által sugall költemények ezek, amikor nem fizikai ereje, hanem jószelleme fogta a kezét, hogy meggyónja, amit kell és elmondjon mindent, amit fontosnak lát. Egymásra épített sziklatömbökhöz hasonló e ciklus, melyből a Hajnali varázslat, Két part között, Magad maradtál és Bújócska Istennel címűek elmondását tartom a legjobbnak. Negyedik rész a háborút és az azt követő évek szomorú élményeit foglalja magában. Kiemelkedik közülük a Szegedi ballada monoton keserűséggel megszólaltatott, requiem-szerű előadása. Nagy élmény ez a kazetta. A magyar szó és költészet, mellyel a költő kopogtatott be a házunkba, hogy pár perc alatt úgy érezzük, mintha ott ülne mellettünk és szobánk csendjében mesélné el örömökkel és bajokkal teli életét. Tiszta líra, melyet kizárólag így lehet tolmácsolni, mert az érzések melege, a nyelv árnyalatainak finomsága nem dinamika, hanem zeneiség kérdése. Ezeknek a verseknek pedig minden strófája muzsika. Egy pillanatig sem vitás, hogy vannak kiváló előadóművészek, akik szebben mondanák el e költeményeket. Viszont senki előtt nem lehet kétséges, hogy ennél hitelesebben soha! így csak az képes e finom lelki rezdüléseket tolmácsolni, aki átélte amiről beszél, azonkívül Isten tehetséget adott neki, hogy ilyen pompásan megörökítse. Köszönjük Tollas Tibornak e váratlan meglepetést és szívből kívánjuk, hogy még sok ilyen értékes ajándékot adhasson tisztelőinek és irodalmunknak. (A kazetta 10 US Dollár beküldésével megrendelhető a következő címen: Tibor Kecskési- Tollas, Ferchenbach Strasse 88, D-8000 München 50, West Germany) Szent István és a szocializmus Zámbó Enikő Igen, kedves olvasóim hazánkban elkezdődött a Szent Istváni szocializmus építése és a Szent Istváni modellváltás ideje, természetesen a társadalom vezető ereje, a kommunista párt vezetésével, annak kezdeményezésére. Augusztus 20-a az idén már nem a sztálinista modell hagyományos Alkotmány ünnepe volt, hanem államalapító királyunk, Szent Istváné. A fővárosban főpapjaink által celebrált szentmisékkel, Szent Jobbkörmenettel, országszerte méltó ünnepléssel emlékezett a hálás (?) utókor a keresztény Magyarország alapítójáról. Hová is nyúlhatna vissza ez a lelkileg, szellemileg pőrére vetkeztetett nemzet mai kilátástalan helyzetében, ha nem a legtisztább forráshoz, a legnemesebb gyökerekhez? Igaz örömmel tölt el mindannyiunkat, hogy odahaza elemi erővel csap fel az eddig tiltott hit megvallása, újravállalása, de ugyanolyan keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy az eddigi és lelkük mélyén ma is makacs vallásüldözők már egyházi ünnepeinket is igyekeznek kisajátítani, az egyházak és a kommunista párt céljait öszszemosni, közös mederbe seperni. Hogy lehetséges az, hogy az ország szinte minden fontosabb nagyvárosában MSZMP vezetők voltak az egyházi ünnep szónokai? Hogy lehetséges az, hogy szinte kivétel nélkül mindannyiuk a keresztényi tanokra hivatkoztak, hangsúlyozottan kiemelve a megbékélés, a tolerancia, a megbocsátás keresztényi erényeket, az országépítés Szent Istváni kötelességét? Úgy, hogy az újsütetű vallástűrők roppant súlyú vöröscsillag-terheit nem hajlandó a társadalom továbbcipelni, így a keresztterhet ajánlja helyette, hiszen a cél majdnem közös: megmenteni a szocialista, avagy — ha úgy tetszik — a Szent Istváni Magyarországot. Bár egyetlen prominens pártvezető sem mert elmenni addig a megállapításig, amelyet még jó 10-20 éve szívesen hangoztattak MSZMP-tagok, hogy ugyanis Krisztus volt a világon az első kommunista, de a vallás fontossága mellett — kivétel nélkül — mindegyikük hitet tett. Nem, nem őszinte meggyőződésből, pusztán remek taktikai megfontolásból nyújt a párt békejobbot a megalázott, kisemmizett, megfélemlített egyházaknak és a hívőknek. Először Németh Miklós miniszterelnök ceglédi ünnepi beszédéből idézünk: „Mi a Szent István-i példázat alapján radikálisan szakítottunk azzal a forradalmi demagógiával, amely lebecsüli a közösségek formálásában az egyház szerepét”... „Szent István ezer évvel ezelőtt modellváltást hajtott végre... én az egyháznak ezért stratégiai szövetséget kínálok fel a modellváltásra, az új honalapításra.” A párhuzam István király és az MSZMP céljai között talán még merészebb (a krisztusi tanítások és a kommunista ideológia közötti összehasonlításnál is, de keresztényi szerénységet) mégsem várhatunk egy kommunista miniszterelnöktől. Ópusztaszeren az országgyűlés elnöke, Szűrös Mátyás volt a reformkeserveit élő párt szónoka: „Volt ez ünnepe az új Alkotmánynak, az új forintnak, a munkás-paraszt szövetségnek, a nép azonban nem tudott azonosulni a hamisnak tűnő ünnepekkel” ... „Az ország, a nemzet érdekeinek felül kell emelkedniük a szűk pártoskodás keretein és az egyéni sérelmeken.” Üzenete világos: fátyolt a múlt sérelmeire, keresztényi megbocsátást az elszenvedett bűnökért. Nyers Rezső pártelnök miskolci beszédéből csak azért idézek, mert nekem úgy hatottak, mintha egy kezdő kispap első miséjét hallottam volna: „Emlékezetünkbe idézzük ezen a napon a történelmi magyar állam alapítását, a Krisztus utáni ezredik esztendőben. Tisztelgünk államalapító királyunk, a szentté avatott István király emléke előtt!” Nos, Isten nevében, Szent István örököseként tán könnyebb lesz az MSZMP-nek a szocialista Magyarország újraépítése. Az sem zavarja őket, hogy most éppen nem az ellenzék, hanem a „klerikális reakció” jelszavait vette kölcsön ideig-óráig, amíg szüksége van rá. A ravasz marxisták még idejében jöttek rá, hogy az önpusztító közöny és a kommunisták ellen felgyülemlett lángoló gyűlölet ellen a vallás sokkal hatásosabb fegyver, mint a golyószórók, ágyúk és a tankok, azok ugyanis visszafele is elsülhetnek! Verdi is gyanús a kínaiaknak Pekingben temetői nyugalom honol, de a hatóságok nyugtalanok. Félnek, hogy a diákmegmozdulások véres leverése óta eltelt századik napon, vagy utána megemlékezésre kerül sor. A rend éber kínai őreinek még Verdi is gyanús. Száz nap telt el a Mennyei Béke terén lezajlott brutális katonai akció óta. A rendfenntartó alakulatok erre az alkalomra újabb nagyszabású erődemonstrációt rendeztek a tragikus események színhelyén, torlaszokat emeltek, járőröznek, igazoltatnak. Az egyetemi városban is növelték jelenlétüket, és mindenféle agitációs eszközökkel árasztják el a diákokat. Kiterjedt nyomozás folyik egy névtelen falragasz miatt, amely arra szólítja fel az egyetemistákat, hogy ezen a héten ne rendezzenek partikat és ne menjenek el táncolni, hanem emlékezzenek meg a június 3-án és 4-én lemészárolt társaikról. Dal és tánc viszont lesz bőven, a tervek szerint, október elsején ugyancsak a Tiananmen-téren, amikor is grandiózus ünnepséget tartanak a Kínai Népköztársaság fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából. A tűzijáték és rezesbanda azonban csak a válogatott közönségnek szól majd, mert a katonaság, biztos, ami biztos alapon körül fogja zárni a teret, és a közrendű tömeget nem engedi a látványosság színhelyére. Mint az egyik legkeményebb hangú pekingi újság írja, a nyugatiak a szocializmus megdöntésére törekednek Kínában, és a hadseregtől „ellopott” fegyvereket sem sikerült mind összeszedni a lakosságtól, úgyhogy ebben a helyzetben nem szabad csak úgy táncolni és dalolni, hanem váratlanul igen ébernek kell lenni. Újabb mozgolódásoknak azonban semmi jele, csak az egyik belvárosi üzlet falára festette fel valaki az éj leple alatt, hogy: „Nincs vége.” Azon kevés diák közül, aki még egyáltalán szóba mer állni külföldi újságírókkal, az egyik elmondta, hogy a hangulat nagyon rossz, senki sem bízik a másikban, a szobákban sem tanácsos beszélni semmiről. A hatóságok gyanakvására jellemző, hogy betiltottak egy koncertet is, amelyen az állami filmharmonikusok az egyetemi városban Verdi rekviemjét adták volna elő. A campuson felcsendülő gyászzene azonban óhatatlanul a fiatalok mártírjaira emlékeztetett volna, ezért az illetékesen idejében észbe kaptak, és lefújták a koncertet. Hivatalosan ezt azzal indokolták, hogy a zenekar néhány kulcsembere hiányzott, és nem tudtak eleget gyakorolni, a filharmonikusok azonban elmondták, hogy rendszeresen készültek és csak az utolsó pillanatban közölték velük, hogy elmarad az előadás. A századik napról egyébként Hongkongban és San Franciscóban is megemlékeznek. Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt... A közelmúltban elhunyt Márai Sándor évszázadunk egyik legnagyobb európai írója, gondolkodója és legműveltebb fője, közel fél évszázadon, át írta naplóját. A hosszú idő alatt rendszeresen feljegyezte — naponként néhány sorban — ami a világban és környezetében történt. Elmondta bírálatát mindenről, amit arra méltónak talált. Gondolatait 1983-ig a Naplókban tette közzé. Halála után azonban hagyatékának gondnoka meglepetéssel fedezte fel, hogy ezeknek a jegyzeteknek mindössze töredéke látott napvilágot. Nyilvánvalóan azért, mert vannak dolgok, melyekről nem akart életében nyilvánosság előtt beszélni. E felbecsülhetetlen szellemi kincseket viszont bűn lenne, ha nem tárnánk fel valamennyiünk okulására. Ezért lapunkban közöljük időrendi sorrendben, hétről-hétre az eddig nem publikált napló-részleteket, mert véleményünk az, hogy nagy géniuszunknak mindannyian örökösei vagyunk, tehát részesei szellemi hagyatékának. 1945 Sorsok. Sokan rettegve várták az oroszokat, sokan reménykedve, szívrepesve. S az oroszok megjöttek és sokan, akik rettegtek tőlük, kitűnően megtalálták velük a kapcsolatot, trafikáltak velük, előléptek hivatalban, mesterségben, meggazdagodtak, s mások, akik lelkendezve várták őket, most orosz fogolytáborokban sínylődnek és senyvednek. Nem elég előrelátónak lenni, még az sem elég, ha valakinek igaza van. Úgy látszik, szerencse is kell az igazsághoz. ☆ Az angolszászok, mint a csábító, megint a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével, most az orosszal. De nem ígérik, hogy elveszik feleségül, ha szakít. Ma egy éve pontosan így bíztattak, szakítsunk a németekkel. Csak éppen nem segítettek, akkor sem. Nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan bíztatják: legyen „gerinces”. Csak éppen, közben, eltörik a gerince. De erről senki nem beszél. ☆ Az ősz. Tiszta, hideg reggel, mint a forrásvíz. Ez a hidegség üdítő, pezsdít. A rozoga pesti élet után a színes, deklamálóan tarka táj, a levegő illata, a csend, a hosszú, tücsökszavú éjszaka, nagy ajándék. ☆ Az irodalomból megint egyfajta szakmát szeretnének csinálni, s nem is a kommunisták, hanem egypár hazai féltehetség, aféle ipartestületet. Ez ellen tiltakozom, az egyetlen lehetőséges módon: nem veszek részt semmiben. ☆ Belvárosi grófi palotában járok. A palotában most a Magyar-Szovjetorosz Társaság hivatalos helyiségeit rendezték be. Volt idő, mikor meglehetős sűrűn jártam ebbe az épületbe. Az öreg komornyik fogad, most ő a portás. „H. elvtárs úr” — mondja zavartan — „most alszik. De ha tetszik parancsolni, bejelentem a méltóságos urat.” A nagy társalgóban, ahol két óriási, — rossz, — olasz kép, — a palota egykori gazdájának szerencsétlen szerzeményei, féktelenítette a falakat, most meszelnek, szeretnek. A szovjet demokrácia egyik kultúrdíszhelye lesz itt. Minden zavaros, meszes, törmelékes, semmi sincs a helyén, ember, meggyőződés, bútor, lakás, épület, semmi. ☆ H. elvtárs úr nem alszik és a jövőről beszélgetünk. Mint képzelem a jövőt? Azt felelem, hogy én a kereszténységben hiszek; nem a vallásos, dogmatikus, hanem az etikai kereszténységben. A marxista szocializmus önmagában sivár. Ha nem tudunk az emberi fajzatnak a létezéshez egyfajta erkölcsi pátoszt adni, dögvész követi a dögvészt. ☆ Lakást vettem Budán, s iparkodom rendbehozni. Most nagyon olcsó, mert csak százezrekbe és milliókba kerül, de egy napon majd ötszáz, vagy hatszáz pengőbe kerül minden, s az ötszázat sokkal nehezebb lesz előteremteni, mint a milliót. Ma libát vacsoráztam, mert csak tizenkétezer pengő egy liba. Lehet, hogy egy napon, ha nyolc pengő lesz megint egy hízott liba, kénytelen leszek sült krumplit vacsorázni. ☆ Hírek: Lengyelországban és Jugoszláviában valóságos anarchia van, teljes felbomlás, gazdasági, társadalmi, szellemi hűdés. Olaszországban, mint nálunk, egyfajta banditizmus van kialakulóban. Hivatal, egyén, mindenki önmagáért és mások ellen, szemérmetlen önkénnyel. A fasizmus vékony szorító abroncsa lepattant ez országokról, s a brigantinizmus fogát villogtatja. Az amerikaiak Olaszországban lenéző közönynyel szemlélik ezt a bomlást, s néha odalöknek a kéregetőknek néhány dollárt, egy vagon csokoládét. ☆ Kiadóm értesít, hogy „Zendülők” című regényem új kiadását a miniszterelnökségen működő „előzetes könyvcenzúra” nem engedélyezte. Nincs kifogásuk a könyv tartalma ellen, — ezt a regényt, melynek pacifista, háború-ellenes alaphangja félreérthetetlen, az előző, fasiszta kormányzatok alatt nem lehetett új kiadásban megjelentetni, — de „ebben az évben Révai már elég könyvet adott ki.” S ezért nem engedélyezik. Holott papírt sem kértünk, mert kiadómnak egyelőre még van vászna, papírja, melyet most elkótyavetyél az inflációban, s aztán bajosan tudja pótolni. S a Révai mindössze nyolc könyvet adott ki ez évben, s mindegyik irodalmi értékű, közöttük az „Orlando” és Hemingwaynek a spanyol polgárháborúról írott regénye, — kétszáz alkalmazottat, munkást kénytelen fizetni. S nem engedik, hogy dolgozzon, — miért? Az „előzetes könyvcenzúrá”-t nem követelik az oroszok, sem az angolszászok Magyarországon; lapokban, színpadon sincs előzetes cenzúra. Csak a könyveket akarja ellenőrizni, megbénítani valamilyen csuklyás, kámzsás titkos társaság, melynek tagjait a pártok küldik a miniszterelnökségre. Ez a társaság a „fasiszta veszélyre” hivatkozik, mely — szerintük, — indokolja az előzetes könyvcenzúrát. Ez a kifogás, ez az olcsó ürügy átlátszó. Egy könyv nagy anyagi befektetéssel készül, szerzőjét, kiadóját, magát a megjelent könyvet nagyon könnyű lakat alá tenni, ha ártalmas. Az ügyészség könnyű szerrel elbánhat egy könyvvel a megjelenés után is: néhány könyvkereskedésben összeszedik a példányokat, ha ártalmasak, a nyomdászt előveszik, stb. Illegális könyv megjelenését és illegális nyomda működését a cenzúra amúgy sem tudja megakadályozni. Köteles példány és ügyész, aki vigyáz a könyvekre, mindig volt. Nem, a betiltás igazi oka a konkurrens, pártok kezébe csúszott nagy kiadóvállalatok terrorja. Nem akarják, hogy más is éljen, írjon, legalább is nem úgy és annyit, ahogy az író és kiadó tervezik, hanem úgy, ahogyan ők megengedik. Ez az inzultus erős. A Magyar- Szovjet Irodalmi Társaság ülésén felszólítom az írókat, tiltakozzanak az előzetes könyvcenzúra ellen. Az írók lelkesen vállalkoznak, egy-kettő kivételével. Ez az „egy-kettő” kommunista. Kertelnek, úgy vélekednek, a cenzúra kívánatos. S ezt írók mondják... Nyilván pártparancsra mondják. Kínos csend. A nyilatkozatot megfogalmazzuk, de kommunista írók nem járulnak hozzá. Ezért volt minden? A sok szenvedés, megaláztatás, hogy a gondolatszabadságnak ezt az elemi jogát se követelhessük? ... Ez a valóság. S ezért kell elmenni innen. ☆ Nincs kenyér, s ezt el kell viselni. Nincs szabadság, s ezt nehezebb elviselni. Mi van hát?... Egyfajta banditizmus. Pénzért mindent kapni, mindent elintéznek. Ez nagyon szomorú. Nem vártam sokat, de ami történik, meglepően és fájdalmasan silány. ☆ Madarsaga a kereszténységben és a szabadelvű humanizmusban hisz. Sokan hiszünk a kereszténységben és a szabadelvű humanizmusban, csak abban nem hiszek már, hogy a kereszténység, a szabadelvűség és a humanizmus nevelni és másítani tudja az emberi természetet. (23. folytatás) 7. oldal Copyright © 1989 hy Vorosvary Publishing Co. Ltd., Toronto, Canada All rights reserved. No part of the text may be used without formal permission from Vorosvary Publishing Co. Ltd.