Confessio, 1991 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 3. szám - A MAGYAR REFORMÁTUSOK II. VILÁGTALÁLKOZÓJA - Békássy N. Albert: Hittel a magyar értelmiség jövőjéért Európában
BÉKÁSSY N. ALBERT nek módját, de nem határozza meg annak irányát, a korábbi hasonlathoz kapcsolódva, a computert irányító DOS-program. Református magyar pedig az a kis töredék, akik ebben a keretben működve, Isten utáni vágyakozással irányt adnak az életemnek: a computer software-je. Ismeretes a kálvinisták jellemzése, miszerint mi „az Ige egyháza vagyunk”. Itt szövegmegértésről és a beszédről van szó, az egész élet megértéséről és elemzéséről, nyilván az intellektus működésének egy egészen specifikus jelenségéről. A magyar történelme folyamán gyakran nyugat felé tartott. Sokan elindultak nyugatra s annak árvaságában felfedezték, hogy magyarok. Szivük megtelt különös szeretettel és visszamentek élni és halni egy népért. Tulajdonképpen ez egy missziós gondolat, ami megadja az én előadásom létjogosultságát. Megkísérlem meglátni azokat az új kihívásokat és törekvéseket, amelyeket az Európában élő református szórvány magyarsága megváltozott körülmények között sikeresen megvalósíthat. Talán nem hangzik idegenül, ha nagy zsoltárköltőnk és tudatos nyelvművelőnk, Szenczi Molnár Albert példáját ajánlom követésre, aki 16 éves korában nyakába vette a világot,s kétszeri megszakítással, rövid otthontartózkodás után több mint 30 évig járta Nyugat-Európát. Miközben tanult és dolgozott, nem ő volt az első magyar értelmiségi, aki életének javát külhonban töltötte, szellemi boldogulását másutt találta meg. De ő volt az első magyar, aki külhoni tevékenységét kizárólag a magyarság és a magyar nyelv megismertetésére, a magyar anyanyelvű kultúra kiművelésére fordította. Akár a szótárt és magyar nyelvtant készítette, akár a zsoltárokat költötte át magyarra. Csodálatos megszállottsága, ahogy a folytonos vándorlások, számtalanszor igen súlyos megélhetési gondok közepette is ragyogó szellemi képességét nyelvünk és kultúránk terjesztésében, hitünk és öntudatunk erősítésében értékesítette. Aki a latint és a németet oly tökéletesen ismerte, miért nem akart kutatási területet váltani — etnikai tárgyköröket cserélni? Miért nem jutott eszébe egyszer is, neki — aki Germániát a civilizáció és kultúra eszményi hazájának tekintette, hogy felkészültségét, tudását a sokkal sikeresebb karriert ígérő német tudományosságban kamatoztassa? Talán azért, mert a szeme kétfelé volt nyitott egyszerre: a külhoni és hazai viszonyok összehasonlításából, szembesítéséből, a kettő ütköztetéséből született élete legnagyobb élménye, fogalmazódtak meg nehéz tanulságai. Ez az egybevetés kínos érzéseket keltett benne, ám ezek nem bénították, hanem sürgető cselekvésre sarkallták. Valamennyi munkájával azt bizonyította, hogy a magyar egyetlen népnél és nyelvnél sem alább való, hogy egyenrangú tagja s társa szeretne lenni az európai népeknek és nyelveknek, hogy alkalmas a tudományok, magasrendű gondolatok kifejezésére, megfogalmazására, alkalmas az irodalom művelésére. Zsoltáraiban a magyarság sajátos sorsa és mindennapos létélménye hangzik fel. Konok bizakodás, a megmaradás hite szólal meg a kálvinista himnusz, a XC. zsoltármindenséget átölelő vallomásos lírájában is. Ez pedig hit kérdése, amit a Világtalálkozó mottójául választott és Kádár Ferenc versére, Gárdonyi Zsolt oly hatalmas erővel zengő „Magyar éneke” is hirdet. De Tollas Tibor is erről tesz vallomást 1987-ben az amerikai Phoenixben élő reformátusoknak írt, „Élő sípokba” c. versében.