Criticai Lapok, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1992-10-01 / 1. szám
A TÁVOLI CÉL Wassermann-Leigh-Darion: La Mancha lovagja Arany János Színház * * Öreg színházi rókák pontosan tudják, hogy bizonyos előadások sokkal erősebb rokonszenvet, pártoló szeretetet ébreszthetnek, mint amennyit a játék kvalitásai indokolnának. Gyakorta így van ez, ha a produkció ilyen-olyan nehézségeket legyűrve jön létre; ha régi kedvenc tér vissza a színpadra (talán nem is „teljes fegyverzetben"); ha maga a szerző vagy más civil vállal szerepe; és így tovább. Nem is kell ehhez teátrumi bennfentesnek lenni. Aki csak egy kicsit is ismeri ezt a villanyáramosan bizsergető művészeti ágat, szinte a bőrén megérzi a jótékony, drukkoló izgalom, a ráhangolódó közös beleélés kisütését. Ilyenkor még találóbb Nádas Péternek a színházi élményre alkalmazott, szép és találó szava: az összidegzés csodája. Dale Wassermann, Mitch Leigh és Joe Darion ügyes dramaturgiája meghitten emberarcú, zeneileg azonban közepeske musicalje, a jó öreg La Mancha lovagja az Arany János Színházban igazán félszer elkezdi mindenfajta kellékekkel, hogy ezt a fokozott szereidet kiváltsa. Legfőképpen is lelke, suta bája van az eőadásnak: megkap a valamennyi jzénetből sugárzó alkotásvágy, művészi akarat. Kanda Pál személyében olyan fiatal színész vállalkozott a színrevitelre, akinek ambíciózussága már a tavalyi évadban is újabb kísérleteket ígért. A figuraformálásban sem járatlan, nyűtt arcú kamasz, a kitűnő rendező, Ács János elvállalta (haspókság és pótpocak nékül) Sancho karakteralakját. Az ezüstös hajúvá emberesedet, bölcsen görnyedt Ivánka Csaba, a hagyományosabb és a modernebb zenés színi műfajok „voleránja" vendégként bújt Cervantes (és így Don Quijote) bőrébe. A szintén vendég és szintén elsőrendű énektudású Papadimitriu Athina izzása, temperamentuma egy tőről fakad a darabbeli Aldonza indulatos kifakadásával, szelídülő jóságával. Hans Vander Péter a kormányzó szerepének eljátszása melett a díszlettervezésbe is belekóstolt. Végül: a La Mancha lovagját a lelkes csapat önszántából, a biztos bemutató reménye nélkül kezdte próbálni hosszú hónapokkal ezelőtt. Azaz a remény nyilván egy pillanatra sem hunyt ki bennük - de eredményes munka kelett, szponzori pénz és direktori áldás a repertoárba nemigen tervezet premierhez. Az 1605-ben a spanyol inkvizíció börtönében játszódó történetre, a „színház a színházban" régi trükkjére, a magát Don Quijotéré mesélő Cervantes erkölcsi intelmeire nem szükséges sok szót vesztegetni. A távoli - és titokzatos - célvágya még a kérges emberi szíveket is megdobogtathatja, bármennyire közhelyes is ennek a kimondása, kidalolása (Blum Tamás egyébként ötletes fordításában). Ennek a musicalnek - az elfogadható zenei színvonalon kívül, amit Silló István m. v. és a hangmérnökök biztosítottak is - „csupán" annyi a döntő kérdése, miképpen sikerül a semmiből világot teremteni. Hiszen egy börtönben nyilván semmi sincs, ami a dús és extenzív Don Quijote-históriához elengedeetlennek tűnik. Kopár falak közé beszorítva kell országnyivá tágítani a teret, a „levegőből" kell lovat, szélmalmot, várat varázsolni, a komor valóság és a valójában még komorabb álom szerves egységét őrizve. Mi jelent meg ebből a szemünk előtt Kanda Pál érdes, illúziótlan, mégis érzelmes értelmezésében? Néhány szép mozzanat. A számalomharc (ekkor még nem búsképű) lovagja egy kerékbetört szerencsétlennek a tömlöcfalra vetülő, forgó árnyékát rohamozza, saját csatakiáltásai és a kinti halálhörgés közepette. A Tükörlovag-jelenetben a véresre vert herceg lesz a címszereplő mása: a naiv reménykedés bajnoka a kegyetlen élő csontig meztelen megkínzottjával néz farkasszemű (a látvány szimbolikája szerint birkózva öldik egymást). Egy enyhén szólva mocskos alsónemű mint diadalmi lobogó ugyancsak sokjelentésűen kapcsolja össze a bugyborgó valódi életet és a Cervantes tekercsein megírt, kitalált létet. E tekercsek féltett bőrtokja hirtelen pálcává vagy karddá lényegülhet, amikor a kormányzó végül - fölmentő ítéldet hozva a játék tárgyát képező „bírósági" procedúrában - Búsképynek kereszteli és lovaggá üti Cervantes de la Manchát. S hogy ne csupán a tárgyilágra hivatkozzunk Ivánkával nem vág össze. A habitus fejlődését igyekszik érzékeltetni, fokozatosan tolva el a hangsúlyt a dühödt krakkélerségtől a „nemes lélek" őszinte, mély „nyersesége" felé. Megkapó gondolat, ám a darab szerkezete nem támogatja, a szakadásos jellemfejlődés rajza pedig kidolgozatlan. Nagy-Kálózy Eszter a szerelmében és tüdőbajában elsorvadó leány szentimentális közhelyét emberi szépséggel tölti fel. Neki köszönhető az előadás legáttetszőbb pillanata. Ahogy vat boldogsága utolsó percében elkuncogja magát hímzőkerete fölött, az maga a testet öltött tragédia. Világossá válik: ez a nő soha nem lesz asszonya - társa senkinek. Ez a lény csak áldozat lehet. Olyasvalaki, akit többszörös gaztett elveszejteni. Kiss Jenő Guilbertjének végzetszerű tisztánlátása, Takács Katalin Sophie-jának meleg, dajka-közhelyektől mentes asszonyisága, Csankó Zoltán kornírtan becsületes Buencója teszi teljessé a tragédia veszteseinek érzékldes arcképcsarnokát. Az előadás szervesen illeszkedik a színház meghirdetett programjába. Ellenségesen nevető, már csak megszállottságra és gumibotütésekre reagáló, tapintatosan szólva magas ingerküszöbű társadalomnak próbál lelkiismeretről, hűségről, elkötelezettségről szólni. Azt a szellemet hívja hozzá segítségül, aki Timur Lenk mondja című költeményében egykor arról elműködett, hogy az embernek azért kötelessége kitölteni morális formátumát, mert embernek és nem féregnek született. Aki ezt mulatságosnak találja, ám nevessen. Aki hisz benne, szánjon egy estét a Radnóti Színház Clavigójára. MARTON GÁBOR :Komoly szavalj /Komoly időidben „Nagy, végre teljes idő az, amellyben élünk. Mintha valamely lázas ingerültség ragadta volna meg földrészünk népét, Tájótól a Neváig rendtlen izgatottsággal lüktet a vér a megvénhedt Europa minden ütereiben. Bárhová nézünk, mindenütt csak forrongást, aggasztó nyugtalanságot látunk, hasonlót az elemek ama zavarodottságához, melly a jegesülést szokta megelőzni." Riedl Szende) KRITIKAI LAPOK, 1862. 3