Criticai Lapok, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
MÉLYEN CEK Trevor Griffiths: Komédiások Komédium Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház (Ti a’ollaki szeretné megérteni, hogy si miért kell ma Trevor Griffiths— Komédiások című darabját bemutatni, akkor menjen el a Komédiumba. Ha a kérdésre nem sikerül választ kapni, akkor nézze meg a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadását. Ha mindezek után sem érti - akkor egy véleményen vagyunk. Két színművész vállalkozott rá Egerszegen Palásthy Bea, Budapesten Dörner György hogy színre segítse a kortárs angol darabját, amely minősítésre váró színészhumoristák vizsgáját kíséri végig, a közvetlen előzményektől egészen az események lecsengéséig. Ez eddig remekül hangzik. Színész rendez színészt, aki szerepe szerint színészt játszik. Ám a kitűnően megkonstruált alaphelyzetet mintha a szerző maga igyekezne már az elejétől fogva elrontani. Óvakodik attól, hogy kabarétréfákat írjon. Griffiths a többnyire a társadalom perifériájáról érkezett humoristatanoncok élethelyzetéből szándéka szerint sorstragédiát szeretett volna írni. A zsidó, az ír (Angliában vagyunk), az egyszerű deviáns valamint hajdan híres, lecsúszott tanáruk meg a többiek sorsából megdöbbentő társadalomrajzot kerekíteni. Amit tesz, nem más, mint amitől a tanoncok sorsáról döntő Bert Chellenor a leginkább óvja vizsgázóit. Griffiths mélyenckedik, ahogy mindvégig mélyenekednek a figurái is, vagyis mélységet próbálnak mutatni ott, ahol éppen csak a felszín borzolódik. A legszomorubb az, hogy közben elmegy a humoruk. A szerzőé is és ebből eredően a figuráié is. Griffiths olyan művi nyelvi világot hoz létre az iskolai nyelvtörő feladatoktól kezdve a vizsgán előadott tréfák erőltetettségéig -, amely a maga kuszaságával és szándékolt ordenáréságával sem képes közvetíteni a magyar néző számára azt a társadalmi szituációt, amelyből messzemenő következtetéseket kellene levonni az este végeztével. (Hogy ebben van-e szerepe a fordításnak - Bart István munkája -, vagy épp ellenkezőleg, valamit javít is a helyzeten, arról most kár elmélkedni. A rendező dönti el, hogy milyen, színpadon érvényesíthető szöveggel dolgozik.) Túl nagy mulatságot tehát a Komédiásoktól nem várhatunk, de ezt akár alapkoncepciónak is fölfoghatnánk. A kínos az, hogy a szerző nyilvánvalóan egy sokkarikás zsonglőrmutatványra vállalkozik, de már az első karikától összegabalyodnak a végtagjai. A mutatvány a következő (lenne): néhány, a szociális kilátástalanság helyzetéből érkező leendő humorista egy éjszakai lokálban tanáruk és az övétől gyökeresen eltérő ízlésű vizsgáztató jelenlétében sorban előadja magánszámát. Mindezzel az áhított minősítést és a vele járó szerződést kívánják megszerezni. A műsorba ennek megfelelően beleadnak apait-anyait, azaz az élethelyzetükből eredő komplexusokat, azt a tragikusan fanyar társadalomképet, amely kialakult bennük, s amelyet ki-ki a maga ízlésének, tehetségének, humorérzékének, pillanatnyi pszichés állapotának megfelelően tud közvetíteni. Mindez megannyi sors, személyiség tükrében, hol ordenáré, hol savanykás, hol nagyon, hol alig mulatságos, hol egyenesen tehetségtelen humorba csomagolva. Nos, ami mindebből a darabban sikerül, az néhány rossz, jobb esetben közepes poén, hosszan előadva. Az a bizonyos „mélyenekedés", amiből nem jön ki semmi. Se sors, se személyiség, se társadalomkép, semmi... Még csak azt sem sikerül megértenünk, hogy a vizsga után miért éppen az minősül humoristának, aki annak minősül. (Valójában ezt a két népszerű exhumorista, tanár és vizsgáztató ízléskülönbségének kellene megmagyaráznia, de ez csak akkor lehetséges, ha előtte nem azonosan szánalmas színvonalú, semmitmondó magánszámokat adnak elő az aspiránsok.) A néző tehát fészkelődik - a Komédiumban is, a Hevesi Sándor Színházban is -, nevettetik, de nem tud nevetni, nem nevettetik, de becsületből röhincsél itt is, ott is. Egyszóval nem tudja, mit várnak tőle, és ez a dilemma nem vezet semmire. Mindkét színházban zavarban vannak a színészek és a rendező is, miközben nagy határozottságot igyekeznek mutatni. Ha attól a balfogástól eltekintünk, hogy mindkét rendező bedőlt a darab címének (Dörner játszotta is a mű egyik szerepét annak idején) és csalóka ígéreteinek, a két előadás mérlege egyértelműen a zalaegerszegi javára dől el. Egerszegen a színház stúdiójából kitűnő tanterem lett, melynek ablakain mindvégig szomorú eső csorog, mi nézők pedig egészen benne érezhetjük magunkat a miliőben, annál is inkább, mert az iskolapadok között kell a helyünkre zarándokolnunk. Aztán az éjszakai mulatóba - amelyet a nézőtéri büféből alakítottak ki - le kell gyalogolnunk két emeletet, pezsgőt rendelhetünk, mellettünk biliárdoznak, hivatásos közbekiabálók vesznek körül, egyszóval egész keretjáték alakul ki, visszafelé, a tanterembe menet pedig egy diszkrét pultnál még a lokálban reklámozott férfialsót is megvásárolhatjuk. Néhány dramaturgiai beavatkozással (dramaturg: Faragó Zsuzsát a tanár banálissá koptatott melodrámája (egy koncentrációs láger meglátogatásakor ment el a humora) mélylélektani aspektussal, így egyéni színnel gazdagodik. A szöveg, persze, itt is olyan, amilyen; inkább csak annak ellenében lehet létrehozni egy-egy figurát. A Komédium előadása erre a szövegre bízta rá magát szinte teljes egészében. A hagyományos színpadon a tantermet néhány pad és egy tábla jelzi, az éjszakai mulatót az összehúzott függöny, a vizsgázóknak ez előtt kell előadniuk magánszámaikat. Ez a környezet nem igazán dobja föl a Komédium válogatott színészcsapatát. Az igazi figurát talán csak Kállóy Molnár Péter hozza, mint deviáns, lázadó hajlamú Gethin, ám ugyanebben a szerepben Kiss Ernő Egerszegen több szánalmat képes kiváltani. A tanár alakjában Fülöp Zsigmond csupán megtört alaknak mutatkozik; Zalányi Gyula a másik előadás legjobbja eljátssza még azt a tanítványai iránt érzett ügyetlen szeretetet is, amely a levitézlett humoristát, Eddie Waterst életben tartja. A pedellus figurája a Hevesi Sándor Színházban ki van találva (Jager Szabolcst, a Komédiumban nincs. Wellmann György elegáns zsidófigurát hoz, Kerekes József a Komédiumban nekihre veszi. Szokolay Ottó hűvös könyörtelenséggel oszt ítéletet és szerződést, Borhy Gergely Egerszegen a kiérdemesült bohóc báját szuszogja a szerepbe. Amúgy mindenki teszi a dolgát, jól-rosszul leplezett zavarral. Itt is, ott is. Palásthy Bea javára még annyi írható, hogy nem csalták meg az érzékei, s ha már ráérzett, hogy a darab szövegéből egyebek között a humor is erősen hiányzik, megpróbált valamennyit belecsempészni az általa szerkesztett műsorfüzetbe. Woody Allantől például, akitől nem csak Griffithsnek volna mit tanulnia, a következőket idézi: „Van egy óriási sztorim az orális fogamzásgátlásról. Megkértem egy lányt, hogy feküdjön le velem és nemet mondott/' KÁLLAI KATALIN