Criticai Lapok, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

cselédlányok kiszolgáltatottságát állítja pre­mier plánba. Haragot a nyolcvanas években az emberi kapcsolatok társadalmi determináltságánál már jobban foglalkoztatta a két nő személyes, pszichológiai konfliktusa, a kiszolgáltatottság kompenzálására fogant birtoklási vágy. Erre hegyezi ki, s lényegében erre is redukálja a drámai konfliktust. Ebből következik, hogy az ő Annája nem munkáltatóival, hanem csak saját ellenfelével, Vizynével számol le, egyedül őt öli meg. A szélsőséges stilizáció, ami emlékeim szerint meghatározó stílusje­gye és meglepetése is volt az előadásnak, bi­zonyos távolságot teremtett a nézők és a hő­sök között. Az elismerés, a reveláció Buda­pesten sem maradt el, de azért az igazi Édes Anna továbbra is megmaradt regényhősnek. Harag György után egy akkor még inkább csak színészként számon tartott rendező szá­mára istenkísértés lehetett az Édes Anna ka­posvári újraidézése. (Ha emlékezetem nem csal, eredetileg Babarczy László készült Kosz­tolányi regényének dramatizálására.) Bezeré­­di Zoltán még nehezítette is saját helyzetét azzal, hogy egy bájos, de csak felejthető ala­kításra képes naivára, Német Mónikára bízta a címszerepet. A Merényi Annával együtt készített adaptáció vezérelve a hűség lehetett: hűség a regény szövegéhez és a színházat körülvevő kisvárosi valósághoz. Az előadás választott és a színlapon feltüntetett műfaja - talán éppen ebből a meggondolásból - élet­kép. Aki az előadásra jegyet váltott, műsor­füzetként egy kékpapírba kötött, majdnem igazi cselédkönyvet kapott a kezébe - az Édes Annáét. A produkció díszletben, jelmezben és játékban egyaránt megnyilvánuló realiz­musa kissé provokatívnak tűnt: mintha a rendezés egészében „lefokozta" volna a kisvá­rosi kispolgárság szintjére Vizyék úri világát. Az előadás legmarkánsabb és legemlékezete­sebb figurája ez alkalommal Vizyné volt. Molnár Piroskát egyszerre hihettük közönsé­gesnek és saját környezete koronázatlan ki­rálynőjének, bűnösnek és áldozatnak. Leghi­telesebben neki sikerült az előadás szatirikus színeit is a bekövetkező tragédia szolgálatába állítani. A vázlatos színháztörténeti áttekintés epi­lógusaként eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha valami csoda folytán összetalálkoznának az égi cselédkorzón, vagy egy földi színházi társalgóban a valaha volt Édes Annák. És elképzelem, ami álomnak is naiv, hogy a ve­télkedő Annát tiszteletbeli elnöküknek Törő­­csik Marit, Fábry Zoltán filmjének törékeny, légies és mégis hihetetlenül erős Édes Anná­ját választanák. Igaz, nem ellenszavazat nél­kül. Hiszen annak idején - majd negyven éve - Fábry Zoltán filmjének kritikusai kö­zött voltak, akik az eszményi parasztlány testi alkatát is meghazudtoló vaskosságát, a természettől kapott elemi energiákat hiányol­ták Törőcsik Mariban. Számomra viszont éppen az ő légies lebegése, valóságos és ér­zelmi védtelensége jelentette azt az Annát, aki szívből talán soha sem szolgált másokat, mint a regény íróját és olvasóit, a művészet hitelesítette igazságát. Számomra - megval­lom - máig Törőcsik maradt Kosztolányi­­ és a magam­­ Édes Annája. Talán nem is így, az ortográfia szabályai, hanem csak a szívem szerint - ami édesanyánk. Édes Anna, 1997 A regény adaptációjának hat évtizedes tör­ténete akár intő jel is lehetett volna a rakéta­sebességgel a hírnév felé tartó írónak, Tasnádi Istvánnak és a pályán most induló rendezőnek, Léner Andrásnak. Figyelmeztetés, hogy nem elég az ihlet, a jó szándék: Édes Anna és a Kosztolányi-regényt a maga lelke színpadán utolérhetetlenül megrendező olvasó ellenáll. Nagy elődök után, nem könnyű feltételek kö­zött bizonyára akadt volna hálásabbnak ígér­kező, dramaturgiai szempontból egyszerűbb feladat is, mint Kosztolányi Dezső elsüllyedt és mégiscsak jelenlévő világának megidézése. Az adaptációt jegyző Tasnádi István nyi­latkozatából tudjuk, ők Léner Andrással nem is (elsősorban) erre törekedtek. Őket is, akár­csak Harag Györgyöt, a két párhuzamos asszonysors, a két magányos nő érdekelte, „akik arra születtek, hogy megvigasztalják egymást", de sorsuk szembefordította őket. Ezt a gondolatot mindaddig az adaptáció kul­csának hittem, amíg nem láttam az előadást. A Madách Kamarában tapasztaltak után viszont már mindenképpen megkérdőjelez­ném Harag ihlető koncepciójának dominan­ciáját. Tasnádi István és Léner András szín­háza ugyanis - lehet, hogy szándékuk ellen­ére, a szöveg parancsára? - jelentős részben és nagy hangsúllyal a korról, korunkról, az átélt történelmi fordulatnak az egyes ember­re gyakorolt hatásáról szól. Vagy legalábbis­­ a damaszkuszi úton kezdődik a játék. Az új és minden korábbinál szöveghűbb színpa­di változat expozícióját, hangütését megha­tározza a házmester, Ficsor elvtárs színevál­tozása, a proletárdiktatúra nyomása alól fel­szabaduló, a hatalomba visszakerülő budai úriemberek, dzsentrik, lateinerek és a felesé­geik megkönnyebbülése, az emberi kapcsola­tokban láthatóan megnyilvánuló restauráció. Nem véletlen, hogy a színpadon is hangsúlyt kap a cselekményhez szorosan nem tartozó, a szerzőt kipellengérező regényvégi dialógus. Amikor Kosztolányi kesztyűt hajít saját kor­társai és kritikusai arcába azzal, hogy helyet­tük teszi szóvá saját politikai pálfordulását. Utólag elvitatkozhatunk azon, hogy az önk­ritika nyomatékosabb-e a jelenetben vagy az irónia, de az biztos, hogy az író, a művész, az értelmiségi, aki „mindenkivel és senkivel tart", aki a szélfújás vagy éppen a felkínált bér szerint változtatja nézeteit, jó ismerősünk­­ és nemcsak a történelemből. Igaz, Tasnádi azt sem engedi elfelejteni, hogy e margón megidézett politikai szélkakas az őt megszóló üresfejűekkel szemben egyszerre két gondolat megfogalmazására is képes volt. Erre utal az is, amiről az említett epizódban direkt for­mában természetesen nem esik szó, hogy Kosztolányi ebben a művében szembesített hősei, Édes Anna és Vizyné személyes igaz­ságát, az életben átélt veszteségét, kiszolgál­tatottságát egyszerre és majdnem azonos empátiával viseli. És itt közelít az előadás mégiscsak a nyilatkozatban megfogalmazott, korábban megkérdőjelezett koncepcióhoz. Tasnádi István - a Kaposvárott bemutatott polgárpukkasztó kokainfutár után - korrekt és lelkiismeretes „társszerző". A Kosztolányi­tól kapott íratlan instrukció szerint, a lehe­tetlent is megpróbálva, maximális hűségre, epikai teljességre törekszik. író elődeivel el­lentétben nem hoz be a színpadra új szerep­lőket, nem szerkeszt a regény olvasói számá­ra ismeretlen jeleneteket, hanem hűségesen, mondhatnánk tisztelettudó alázattal, ráérő­sen követi Kosztolányit. Ennek következtében hiteles és megkérdőjelezhetetlen a párbeszé­dek irodalmi rangja, nyelvi ereje és a jellem­rajzok eltökélt pontossága. (Ez a törekvés csak Patikárius János színrelépésekor kap gellert: Szűcs Gábor első perctől kezdve kíno­san harsány, taszító karikatúra. Partiképes bankfiú helyett idegesítően ostoba, már-már kültelki stricit játszik.) A vállalkozás természetéből eredően még­iscsak elkerülhetetlen változtatások tudatosan nem érintik a mű lényegét, sem történetét, sem hangnemét; jobbára csak a színpadi „for­dításra", a közlésmód áttranszponálására szorítkoznak. Jelentéktelen, de mégis jellemző példa erre Anna és Vizyné első találkozása, amikor is Vizyné (a regényben) hosszan ké­szül, rangjához illő toalettet ölt az új cseléd fogadására; míg a színpadi változatban egyet­len gesztus, a fülbevalók felcsatolása jelzi a tekintélyteremtő megfelelni akarás lélekálla­­potát. Ugyanakkor Anna azonnali ellenérzé­se, idegenkedése és az azt leplező megadás a színpadon nyíltabbá és hangsúlyosabbá vá­lik. A kis cseléd első, zsigeri tiltakozása Léner beállításában kimondatlan fenyegetés, a be­következő tragédia előrejelzése. Másféle, de hasonlóképpen helyeselhető csúsztatásnak érzem, hogy Tatárék hajdani cselédjének a regényben elbeszélt félszegsége, illetve az ar­ra jellemző történet - a macska magázása - itt jelen idejűvé válik, és ezáltal kever Anna portréjába némi groteszk árnyalatot. A regény­ben a Vizyék családjával való azonosulásra valló nyelvi kifejezéseknek - amilyen „a mi szitánk", „a mi dugóhúzónk" - pusztán hangulati értéke van. Ugyanez, amikor Anna Ficsor arcába vágja, szemrehányó hangsúlya révén dacos állásfoglalássá keményedik. A színpadilag és lélektanilag jó érzékkel alkalmazott indokolt hangsúlyeltolódások között az egyik legfontosabbal azonban, vele-

Next