Criticai Lapok, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
cselédlányok kiszolgáltatottságát állítja premier plánba. Haragot a nyolcvanas években az emberi kapcsolatok társadalmi determináltságánál már jobban foglalkoztatta a két nő személyes, pszichológiai konfliktusa, a kiszolgáltatottság kompenzálására fogant birtoklási vágy. Erre hegyezi ki, s lényegében erre is redukálja a drámai konfliktust. Ebből következik, hogy az ő Annája nem munkáltatóival, hanem csak saját ellenfelével, Vizynével számol le, egyedül őt öli meg. A szélsőséges stilizáció, ami emlékeim szerint meghatározó stílusjegye és meglepetése is volt az előadásnak, bizonyos távolságot teremtett a nézők és a hősök között. Az elismerés, a reveláció Budapesten sem maradt el, de azért az igazi Édes Anna továbbra is megmaradt regényhősnek. Harag György után egy akkor még inkább csak színészként számon tartott rendező számára istenkísértés lehetett az Édes Anna kaposvári újraidézése. (Ha emlékezetem nem csal, eredetileg Babarczy László készült Kosztolányi regényének dramatizálására.) Bezerédi Zoltán még nehezítette is saját helyzetét azzal, hogy egy bájos, de csak felejthető alakításra képes naivára, Német Mónikára bízta a címszerepet. A Merényi Annával együtt készített adaptáció vezérelve a hűség lehetett: hűség a regény szövegéhez és a színházat körülvevő kisvárosi valósághoz. Az előadás választott és a színlapon feltüntetett műfaja - talán éppen ebből a meggondolásból - életkép. Aki az előadásra jegyet váltott, műsorfüzetként egy kékpapírba kötött, majdnem igazi cselédkönyvet kapott a kezébe - az Édes Annáét. A produkció díszletben, jelmezben és játékban egyaránt megnyilvánuló realizmusa kissé provokatívnak tűnt: mintha a rendezés egészében „lefokozta" volna a kisvárosi kispolgárság szintjére Vizyék úri világát. Az előadás legmarkánsabb és legemlékezetesebb figurája ez alkalommal Vizyné volt. Molnár Piroskát egyszerre hihettük közönségesnek és saját környezete koronázatlan királynőjének, bűnösnek és áldozatnak. Leghitelesebben neki sikerült az előadás szatirikus színeit is a bekövetkező tragédia szolgálatába állítani. A vázlatos színháztörténeti áttekintés epilógusaként eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha valami csoda folytán összetalálkoznának az égi cselédkorzón, vagy egy földi színházi társalgóban a valaha volt Édes Annák. És elképzelem, ami álomnak is naiv, hogy a vetélkedő Annát tiszteletbeli elnöküknek Törőcsik Marit, Fábry Zoltán filmjének törékeny, légies és mégis hihetetlenül erős Édes Annáját választanák. Igaz, nem ellenszavazat nélkül. Hiszen annak idején - majd negyven éve - Fábry Zoltán filmjének kritikusai között voltak, akik az eszményi parasztlány testi alkatát is meghazudtoló vaskosságát, a természettől kapott elemi energiákat hiányolták Törőcsik Mariban. Számomra viszont éppen az ő légies lebegése, valóságos és érzelmi védtelensége jelentette azt az Annát, aki szívből talán soha sem szolgált másokat, mint a regény íróját és olvasóit, a művészet hitelesítette igazságát. Számomra - megvallom - máig Törőcsik maradt Kosztolányi és a magam Édes Annája. Talán nem is így, az ortográfia szabályai, hanem csak a szívem szerint - ami édesanyánk. Édes Anna, 1997 A regény adaptációjának hat évtizedes története akár intő jel is lehetett volna a rakétasebességgel a hírnév felé tartó írónak, Tasnádi Istvánnak és a pályán most induló rendezőnek, Léner Andrásnak. Figyelmeztetés, hogy nem elég az ihlet, a jó szándék: Édes Anna és a Kosztolányi-regényt a maga lelke színpadán utolérhetetlenül megrendező olvasó ellenáll. Nagy elődök után, nem könnyű feltételek között bizonyára akadt volna hálásabbnak ígérkező, dramaturgiai szempontból egyszerűbb feladat is, mint Kosztolányi Dezső elsüllyedt és mégiscsak jelenlévő világának megidézése. Az adaptációt jegyző Tasnádi István nyilatkozatából tudjuk, ők Léner Andrással nem is (elsősorban) erre törekedtek. Őket is, akárcsak Harag Györgyöt, a két párhuzamos asszonysors, a két magányos nő érdekelte, „akik arra születtek, hogy megvigasztalják egymást", de sorsuk szembefordította őket. Ezt a gondolatot mindaddig az adaptáció kulcsának hittem, amíg nem láttam az előadást. A Madách Kamarában tapasztaltak után viszont már mindenképpen megkérdőjelezném Harag ihlető koncepciójának dominanciáját. Tasnádi István és Léner András színháza ugyanis - lehet, hogy szándékuk ellenére, a szöveg parancsára? - jelentős részben és nagy hangsúllyal a korról, korunkról, az átélt történelmi fordulatnak az egyes emberre gyakorolt hatásáról szól. Vagy legalábbis a damaszkuszi úton kezdődik a játék. Az új és minden korábbinál szöveghűbb színpadi változat expozícióját, hangütését meghatározza a házmester, Ficsor elvtárs színeváltozása, a proletárdiktatúra nyomása alól felszabaduló, a hatalomba visszakerülő budai úriemberek, dzsentrik, lateinerek és a feleségeik megkönnyebbülése, az emberi kapcsolatokban láthatóan megnyilvánuló restauráció. Nem véletlen, hogy a színpadon is hangsúlyt kap a cselekményhez szorosan nem tartozó, a szerzőt kipellengérező regényvégi dialógus. Amikor Kosztolányi kesztyűt hajít saját kortársai és kritikusai arcába azzal, hogy helyettük teszi szóvá saját politikai pálfordulását. Utólag elvitatkozhatunk azon, hogy az önkritika nyomatékosabb-e a jelenetben vagy az irónia, de az biztos, hogy az író, a művész, az értelmiségi, aki „mindenkivel és senkivel tart", aki a szélfújás vagy éppen a felkínált bér szerint változtatja nézeteit, jó ismerősünk és nemcsak a történelemből. Igaz, Tasnádi azt sem engedi elfelejteni, hogy e margón megidézett politikai szélkakas az őt megszóló üresfejűekkel szemben egyszerre két gondolat megfogalmazására is képes volt. Erre utal az is, amiről az említett epizódban direkt formában természetesen nem esik szó, hogy Kosztolányi ebben a művében szembesített hősei, Édes Anna és Vizyné személyes igazságát, az életben átélt veszteségét, kiszolgáltatottságát egyszerre és majdnem azonos empátiával viseli. És itt közelít az előadás mégiscsak a nyilatkozatban megfogalmazott, korábban megkérdőjelezett koncepcióhoz. Tasnádi István - a Kaposvárott bemutatott polgárpukkasztó kokainfutár után - korrekt és lelkiismeretes „társszerző". A Kosztolányitól kapott íratlan instrukció szerint, a lehetetlent is megpróbálva, maximális hűségre, epikai teljességre törekszik. író elődeivel ellentétben nem hoz be a színpadra új szereplőket, nem szerkeszt a regény olvasói számára ismeretlen jeleneteket, hanem hűségesen, mondhatnánk tisztelettudó alázattal, ráérősen követi Kosztolányit. Ennek következtében hiteles és megkérdőjelezhetetlen a párbeszédek irodalmi rangja, nyelvi ereje és a jellemrajzok eltökélt pontossága. (Ez a törekvés csak Patikárius János színrelépésekor kap gellert: Szűcs Gábor első perctől kezdve kínosan harsány, taszító karikatúra. Partiképes bankfiú helyett idegesítően ostoba, már-már kültelki stricit játszik.) A vállalkozás természetéből eredően mégiscsak elkerülhetetlen változtatások tudatosan nem érintik a mű lényegét, sem történetét, sem hangnemét; jobbára csak a színpadi „fordításra", a közlésmód áttranszponálására szorítkoznak. Jelentéktelen, de mégis jellemző példa erre Anna és Vizyné első találkozása, amikor is Vizyné (a regényben) hosszan készül, rangjához illő toalettet ölt az új cseléd fogadására; míg a színpadi változatban egyetlen gesztus, a fülbevalók felcsatolása jelzi a tekintélyteremtő megfelelni akarás lélekállapotát. Ugyanakkor Anna azonnali ellenérzése, idegenkedése és az azt leplező megadás a színpadon nyíltabbá és hangsúlyosabbá válik. A kis cseléd első, zsigeri tiltakozása Léner beállításában kimondatlan fenyegetés, a bekövetkező tragédia előrejelzése. Másféle, de hasonlóképpen helyeselhető csúsztatásnak érzem, hogy Tatárék hajdani cselédjének a regényben elbeszélt félszegsége, illetve az arra jellemző történet - a macska magázása - itt jelen idejűvé válik, és ezáltal kever Anna portréjába némi groteszk árnyalatot. A regényben a Vizyék családjával való azonosulásra valló nyelvi kifejezéseknek - amilyen „a mi szitánk", „a mi dugóhúzónk" - pusztán hangulati értéke van. Ugyanez, amikor Anna Ficsor arcába vágja, szemrehányó hangsúlya révén dacos állásfoglalássá keményedik. A színpadilag és lélektanilag jó érzékkel alkalmazott indokolt hangsúlyeltolódások között az egyik legfontosabbal azonban, vele-