Criticai Lapok, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
ményem szerint, nem lehet egyetérteni. A regény titokzatosságát és logikáját is sérti, hogy a ház urának államtitkári kinevezését ünneplő estély végén a ház asszonya nemcsak idegesen, szeretetlenül, vagy éppen undokul bánik Annával, de olyan hisztériás agresszivitással támadja, ami saját kórképébe belefér ugyan, de a jelenetbe csak akkor, ha az író közvetlenül, direkt módon is meg kívánja vele magyarázni Anna reakcióját. A sérelemnek ez a külsőséges, feltupírozott megjelenítése sokat elvesz a bosszú drámaiságából. Azzal a veszéllyel jár, hogy a mélyről feltörő elemi erők és energiák végzetes kirobbanása, a megfejthetetlen és mégis megfejtett gyilkosság a közvetlen magyarázat által szimpla cselédbosszúvá degradálódik, tett műhöz közeledik. Az elmondottakból, az epika alázatos konvertálásának szándékából korántsem következik az, hogy Édes Anna „unalommal élne". Még ha igazuk van is azoknak, akik már a ruhatárban némi szerkesztői szigort reklamáltak, a darab - a második rész tempóvesztése ellenére is - kitölti a rendelkezésre álló kereteket. Nem hoz forradalmi, lélegzetelállító újítást, nem Tasnádi önmegvalósításának melldöngető bizonysága, de Kosztolányi művének tiszteletteljes tolmácsolása. Arról győz meg, hogy a fiatalok vállalkozása nem valami helyett és főként nem valami (vagy éppen a színre alkalmazott mű!) ellenében, hanem annak szolgálatában született. Kosztolányi minden rajongója úgy érezheti, mintha egy hosszú téli estén újra kezébe vette volna a regényt, és ha nem zárkózik el eleve az eszközök és a környezet másságától, újra találkozhat Édes Annával. Vitatkozhat, sőt csalódhat is, amiért ez az Anna nem azonos azzal, akinek emlékét saját képzelete színpadán őrzi, de azért az újratalálkozás örömét így is megadja az előadás. Megadja még azoknak a fiatal nézőknek is, akik - tartok tőle - csak ebből a vitathatatlanul tiszta forrásból ismerik meg Anna tragédiáját. Ennek tudatában a magam részéről semmiképpen sem kárhoztatnám Tasnádi István és Léner András szerénységét, alkotói alázatát. Márcsak azért sem, mert ezúttal a kelme minősége és az alkotók - alakítók - szakmai tisztessége a divattal dacolva egy tartalmas estét is szavatol. FÖLDES ANNA Anna és a többiek A címszereplő, Varga Klári egyelőre nem rendelkezik a fiatal Bulla Elma színháztörténetben jegyzett, kritikákban megőrzött sugárzásával; nem tüntet Anna földöntúli jóságával, a megkínzottság krisztusi alázatával és nem kínálkozik fel (ahogy Bulla tette) beteljesülő végzetének. Viszont képes egyetlen tekintettel kifejezni a mártírsors ellen lázadó, hús-vér teremtés bensőjéből vezérelt tiltakozást, a vesztes győzelmét. Varga Klári nem jelképhordozó, mitikus alak, inkább földönjáró, esetlen és elesett kis cseléd, aki Édes Anna szerepében, még annak jelentéktelenségében is, önmagát adja. Hogy lesz-e valaha összetéveszthetetlen saját arca, vagy megmarad a tragédia mezsgyéjén innen, naivának az még a jövő zenéje. Piros Ildikó mintha a költő Úriasszony című verses szatíráját illusztrálná: sebzett és hisztérikus Vizynéje expresszív, megfelel az adaptáció elvárásainak, de alakításnak kissé külsőséges. A háziasszonynak a cselédkérdéssel kapcsolatos lamentációit épp olyan szívből jövő panaszként adja elő, mint a kislányát sirató anya fájdalmát. Az úri társaság tagjai együtt olyan súlytalan és arctalan filiszterekből és asszonyságokból összeállt tablót alkotnak, amiből Moviszter doktor nemcsak jellemben, játékban is kiemelkedik. Az arctalanok között Némethy Ferencnek saját arca, sőt véleménye és stílusa is van. Tatárné (Pap Éva) megjelenése és modora viszont meglepő módon jobban illene egy budai cselédszobába, mint az Etelt játszó Fazekas Zsuzsa intelligenciája. Horesnyi Balázs díszletének szándékolt, de nehezen feloldható ellentmondása az úri lakás nyomasztóan proli konyhája. A jelmeztervező, Federits Zsófi egyetlen „eredeti" ötlete Anna regényben gyakran említett pepita ruhájának mellőzése volt, szegény Varga Klárit ehelyett jellegtelen, semmilyen szempontból nem jellemző, ám előnytelen göncökbe öltöztette. Vizyék estélyén viszont úgy tűnt, mintha egy másfajta, szatirikus stílusban tartott előadás szereplőire szabta volna a budai úri társaság konvenció-tisztelő ízléséhez, pénzzel igazolt rangjához kevéssé illő toaletteket. Nem hibátlan tehát a Léner András rendezte előadás. De a hivalkodó semmitmondás, az agyonbonyolított és tupírozott üresjáratok korában tiszteletet ébreszt az az alázat, amivel az általa választott és érezhetően szere IRMA, TE ED ES Molnár Ferenc: Az üvegcipő Új Színház Z / T l lehet ezt rontani? Csak kérdezgessük egy kicsit magunktól, s hamar Z__t rájövünk, hogy igen. Ebben a bűbájosnak tudott klasszikus műben rengeteg a buktató, a félresiklató taposóakna. Könnyen lehet belőle gügyögő bájolgás vagy magánszámok kiszakított füzére, de el lehet vinni az anti-romantika sivársága, a keménykedő puritánság felé is, így is, úgy is elvész valami ebből a lebegő, abszurd szépségből, ebből a molnári kegyelmi pillanatból, ami ezt a darabot az ő munkásságában is különleges magasságba emeli. Irma a neve, és a cselédek s angyali rafinériájú kóristánék rokona. Ha van Irma, már megvan a színpadra állítás fele. Ács János pontos, önsajnálattól mentes, mégis szívekhez beszélő rendezésében Irma nagyon a helyén van. Tóth Ildikó bármit csinál, még hibáival együtt is: gazdag színpadi személyiség. Most a nehéz váltásokkal együtt is végig bírja gyermekséggel, mesés vágyakkal, kitárulkozással és vad bosszúvággyal a „strapás" szerepet: néha még, öntudatlanul, a Demján Edit-i orgánum is visszacsendül a hangjából. Irmának lenni irigylendően szép, ám pokolian nehéz. Elvégre mennyire hihető, hogy egy tizenkilenc esztendős leányka beleszeret, sőt kitartóan imád egy három évtizeddel idősebb, rigolyás asztalost, szolgálja, gyámolítja, álmai lovagjának látja. Majdnem semennyire. Ahhoz azért az asztalosban is kell legyen valami, nemcsak a színésznő láttató tehetségében. Szilágyi Tibor jó Molnár-színész, Veszprémben láthattuk a Játék a kastélyban komédiájában. Most igen jókor jött ez a szerep, a Sipos Lajosé, túl sokat vesztegelt Szilágyi egyenetlen teljesítményeket is toleráló helyzetekben. Ez a Sipos még tud vonzó lenni, szenvedélyesen csókolni, bölcsen meglátni az élet alapigazságait. Tudja, hogy tartozik a szeretőjének a tíz évért, s azt is tudja, hogy nem kéne a boldogságával tartoznia. Szép, kitartott, nagy pillanatai vannak ennek a saját korlátait felismerő férfiúnak, aki majdnem elszalasztja a számára is egyedül fontos nagy érzelmet. Az engedékeny vagy a nagy indulatú Síposnak szinte jobban hihetünk, mint a kanalát, papucsát, házikabátját, ajtaja becsukását mániákus pontossággal kikövetelő, különc agglegénynek. Fel-felizzik ez a józsefvárosi asztalos, s valahol álmaiban találkozik a panzió tulajdonosnőjének gyámoltjával, a cseléd Irmával. Takács Kati a remekbe szabott zalaegerszegi Muskátné után hasonlóan nagy találkozásként éli meg Adélt, a panziósnőt. Szép, de hervad, tehetős, de nincs férje, nevelteti a zabigyerekét, s nem beszélhet róla. Szeretői kerülnek a lakói közül, lám, ez az alapjában derék Sipos is, de szerelme csak egy van: a fiatal ékszerészgyerek, a Császár Pali. És Adél kőkemény: végigviszi a maga ellen szőtt tervet, a kényszerű férjhez menést, csakhogy elhallgattassa a szívét. Szinte feláldozásként hat rá Irma öngyilkossággal felérő tette, ami után Sipos már csak egyet tehet. Egy napos házasságukat fogja felbontani - s így Adél is boldogan mehet a kárhozatba. Nem menekülhetünk önmagunk elől: ha Császár Pali a végzet, akkor legyen ő, a sorsot nem lehet kicselezni. Ez a nagy belátás, az önfegyelem időnkénti fölfeslése az a szín, amit Takács Kati hozzáad ehhez a nyolcadik kerületi markotányosnő-filozófushoz. Néha bizony fönnakad a lélegzet, mikor Sipos Lajos Szilágyival tépik egymást, racionalitás keveredik a szado-mazochizmussal. Szigorúan végigvitt, következetes alakítás Takács Katié, egy újabb pályaszakasz remek nyitánya. Ács János a három főszereplő köré autentikus környezetet épít tárgyakban és mellékalakokban egyaránt. Roticsné ziccereit Koós Olga elképesztő megjelenésével is learatja: finom, méltóságos özvegy - ki hinné, hogy nyilvánosházat vezet. Angol társalkodónője (Szabados Zsuzsa nyársat nyelt misse) abszolút comme-il fault-vá avatja. Remek az egész, nem felpörgetett, hanem inkább elhúzódó, titkokat nyitogató harmadik felvonás, a rend- 4