Criticai Lapok, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

ményem szerint, nem lehet egyetérteni. A re­gény titokzatosságát és logikáját is sérti, hogy a ház urának államtitkári kinevezését ünnep­lő estély végén a ház asszonya nemcsak ide­gesen, szeretetlenül, vagy éppen undokul bánik Annával, de olyan hisztériás agresszi­vitással támadja, ami saját kórképébe belefér ugyan, de a jelenetbe csak akkor, ha az író közvetlenül, direkt módon is meg kívánja ve­le magyarázni Anna reakcióját. A sérelemnek ez a külsőséges, feltupírozott megjelenítése sokat elvesz a bosszú drámaiságából. Azzal a veszéllyel jár, hogy a mélyről feltörő elemi erők és energiák végzetes kirobbanása, a meg­fejthetetlen és mégis megfejtett gyilkosság a közvetlen magyarázat által szimpla cseléd­bosszúvá degradálódik, tett műhöz közeledik. Az elmondottakból, az epika alázatos konvertálásának szándékából korántsem következik az, hogy Édes Anna „unalommal élne". Még ha igazuk van is azoknak, akik már a ruhatárban némi szer­kesztői szigort reklamáltak, a darab - a má­sodik rész tempóvesztése ellenére is - kitölti a rendelkezésre álló kereteket. Nem hoz for­radalmi, lélegzetelállító újítást, nem Tasnádi önmegvalósításának melldöngető bizonysága, de Kosztolányi művének tiszteletteljes tol­mácsolása. Arról győz meg, hogy a fiatalok vállalkozása nem valami helyett és főként nem valami (vagy éppen a színre alkalmazott mű!) ellenében, hanem annak szolgálatában született. Kosztolányi minden rajongója úgy érezhe­ti, mintha egy hosszú téli estén újra kezébe vette volna a regényt, és ha nem zárkózik el eleve az eszközök és a környezet másságától, újra találkozhat Édes Annával. Vitatkozhat, sőt csalódhat is, amiért ez az Anna nem azo­nos azzal, akinek emlékét saját képzelete szín­padán őrzi, de azért az újratalálkozás örö­mét így is megadja az előadás. Megadja még azoknak a fiatal nézőknek is, akik - tartok tőle - csak ebből a vitathatatlanul tiszta for­rásból ismerik meg Anna tragédiáját. Ennek tudatában a magam részéről semmiképpen sem kárhoztatnám Tasnádi István és Léner András szerénységét, alkotói alázatát. Már­­csak azért sem, mert ezúttal a kelme minősé­ge és az alkotók - alakítók - szakmai tisztes­sége a divattal dacolva egy tartalmas estét is szavatol. FÖLDES ANNA Anna és a többiek A címszereplő, Varga Klári egyelőre nem rendelkezik a fiatal Bulla Elma színháztörté­netben jegyzett, kritikákban megőrzött sugár­zásával; nem tüntet Anna földöntúli jóságá­val, a megkínzottság krisztusi alázatával és nem kínálkozik fel (ahogy Bulla tette) betelje­sülő végzetének. Viszont képes egyetlen te­kintettel kifejezni a mártírsors ellen lázadó, hús-vér teremtés bensőjéből vezérelt tiltako­zást, a vesztes győzelmét. Varga Klári nem jelképhordozó, mitikus alak, inkább földönjá­ró, esetlen és elesett kis cseléd, aki Édes Anna szerepében, még annak jelentéktelenségében is, önmagát adja. Hogy lesz-e valaha össze­téveszthetetlen saját arca, vagy megmarad a tragédia mezsgyéjén innen, naivának­­ az még a jövő zenéje. Piros Ildikó mintha a költő Úriasszony című verses szatíráját illusztrálná: sebzett és hisz­térikus Vizynéje expresszív, megfelel az adap­táció elvárásainak, de alakításnak kissé külső­séges. A háziasszonynak a cselédkérdéssel kapcsolatos lamentációit épp olyan szívből jövő panaszként adja elő, mint a kislányát si­rató anya fájdalmát. Az úri társaság tagjai együtt olyan súlytalan és arctalan filiszte­­rekből és asszonyságokból összeállt tablót al­kotnak, amiből Moviszter doktor nemcsak jellemben, játékban is kiemelkedik. Az arcta­lanok között Némethy Ferencnek saját arca, sőt véleménye és stílusa is van. Tatárné (Pap Éva) megjelenése és modora viszont meg­lepő módon jobban illene egy budai cseléd­szobába, mint az Etelt játszó Fazekas Zsuzsa intelligenciája. Horesnyi Balázs díszletének szándékolt, de nehezen feloldható ellentmondása az úri la­kás nyomasztóan proli konyhája. A jelmez­­tervező, Federits Zsófi egyetlen „eredeti" ötle­te Anna regényben gyakran említett pepita ruhájának mellőzése volt, szegény Varga Klárit ehelyett jellegtelen, semmilyen szem­pontból nem jellemző, ám előnytelen göncök­be öltöztette. Vizyék estélyén viszont úgy tűnt, mintha egy másfajta, szatirikus stílus­ban tartott előadás szereplőire szabta volna a budai úri társaság konvenció-tisztelő ízlé­séhez, pénzzel igazolt rangjához kevéssé illő toaletteket. Nem hibátlan tehát a Léner András ren­dezte előadás. De a hivalkodó semmitmondás, az agyonbonyolított és tupírozott üresjáratok korában tiszteletet ébreszt az az alázat, ami­vel az általa választott és érezhetően szere­ IRMA, TE ED ES Molnár Ferenc: Az üvegcipő Új Színház Z / T l lehet ezt rontani? Csak kérdezges­s­­ük egy kicsit magunktól, s hamar Z__t rájövünk, hogy igen. Ebben a bűbá­josnak tudott klasszikus műben rengeteg a buktató, a félresiklató taposóakna. Könnyen lehet belőle gügyögő bájolgás vagy magán­számok kiszakított füzére, de el lehet vinni az anti-romantika sivársága, a keménykedő puritánság felé is, így is, úgy is elvész vala­mi ebből a lebegő, abszurd szépségből, ebből a molnári kegyelmi pillanatból, ami ezt a da­rabot az ő munkásságában is különleges ma­gasságba emeli. Irma a neve, és a cselédek s angyali rafiné­­riájú kóristánék rokona. Ha van Irma, már megvan a színpadra állítás fele. Ács János pontos, önsajnálattól mentes, mégis szívek­hez beszélő rendezésében Irma nagyon a he­lyén van. Tóth Ildikó bármit csinál, még hibái­val együtt is: gazdag színpadi személyiség. Most a nehéz váltásokkal együtt is végig bír­ja gyermekséggel, mesés vágyakkal, kitárulko­zással és vad bosszúvággyal a „strapás" sze­repet: néha még, öntudatlanul, a Demján Edit-i orgánum is visszacsendül a hangjából. Irmának lenni irigylendően szép, ám poko­lian nehéz. Elvégre mennyire hihető, hogy egy tizenkilenc esztendős leányka beleszeret, sőt kitartóan imád egy három évtizeddel idő­sebb, rigolyás asztalost, szolgálja, gyámolítja, álmai lovagjának látja. Majdnem semennyi­re. Ahhoz azért az asztalosban is kell legyen valami, nemcsak a színésznő láttató tehetsé­gében. Szilágyi Tibor jó Molnár-színész, Veszprém­ben láthattuk a Játék a kastélyban komédiájá­ban. Most igen jókor jött ez a szerep, a Sipos Lajosé, túl sokat vesztegelt Szilágyi egyenet­len teljesítményeket is toleráló helyzetekben. Ez a Sipos még tud vonzó lenni, szenvedé­lyesen csókolni, bölcsen meglátni az élet alap­igazságait. Tudja, hogy tartozik a szeretőjé­nek a tíz évért, s azt is tudja, hogy nem kéne a boldogságával tartoznia. Szép, kitartott, nagy pillanatai vannak ennek a saját korlá­tait felismerő férfiúnak, aki majdnem elsza­lasztja a számára is egyedül fontos nagy ér­zelmet. Az engedékeny vagy a nagy indulatú Síposnak szinte jobban hihetünk, mint a ka­nalát, papucsát, házikabátját, ajtaja becsuká­­sát mániákus pontossággal kikövetelő, kü­lönc agglegénynek. Fel-felizzik ez a józsefvá­rosi asztalos, s valahol álmaiban találkozik a panzió tulajdonosnőjének gyámoltjával, a cseléd Irmával. Takács Kati a remekbe szabott zalaegerszegi Muskátné után hasonlóan nagy találkozás­ként éli meg Adélt, a panziósnőt. Szép, de hervad, tehetős, de nincs férje, nevelteti a zabigyerekét, s nem beszélhet róla. Szeretői kerülnek a lakói közül, lám, ez az alapjában derék Sipos is, de szerelme csak egy van: a fiatal ékszerészgyerek, a Császár Pali. És Adél kőkemény: végigviszi a maga ellen szőtt tervet, a kényszerű férjhez menést, csakhogy elhallgattassa a szívét. Szinte feláldozásként hat rá Irma öngyilkossággal felérő tette, ami után Sipos már csak egyet tehet. Egy napos házasságukat fogja felbontani - s így Adél is boldogan mehet a kárhozatba. Nem mene­külhetünk önmagunk elől: ha Császár Pali a végzet, akkor legyen ő, a sorsot nem lehet ki­cselezni. Ez a nagy belátás, az önfegyelem időnkénti fölfeslése az a szín, amit Takács Kati hozzáad ehhez a nyolcadik kerületi mar­­kotányosnő-filozófushoz. Néha bizony fönn­akad a lélegzet, mikor Sipos Lajos­ Szilágyi­­val tépik egymást, racionalitás keveredik a szado-mazochizmussal. Szigorúan végigvitt, következetes alakítás Takács Katié, egy újabb pályaszakasz remek nyitánya. Ács János a három főszereplő köré auten­tikus környezetet épít tárgyakban és mellék­­alakokban egyaránt. Roticsné ziccereit Koós Olga elképesztő megjelenésével is learatja: fi­nom, méltóságos özvegy - ki hinné, hogy nyilvánosházat vezet. Angol társalkodónője (Szabados Zsuzsa nyársat nyelt miss­e) abszo­lút comme-il fault-vá avatja. Remek az egész, nem felpörgetett, hanem inkább elhúzódó, titkokat nyitogató harmadik felvonás, a rend- 4

Next