Criticai Lapok, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9-10. szám
nekrofoiába torkolló történettel. A Hegyiféle szeretkezési modell „a minden pillanat egyben születés-meghalás” koncepcióját hordozza. A pillanat itt a gőzölgő próbateremben és a páradús barlangban egyaránt egy-egy óráig tart. Ki hal meg jobban? Ki élvez jobban? Férfi vagy nő? Milyen nemű a világ? Erős várunk a test! Ám ebben az olvasatban - és erről szólt az imént felidézett, a próbafolyamat során kikristályosodott anekdota is - a férfiak és nők teste nem sokban különbözik egymástól. Ajtó ajtónak nyílik meg. A „kapu-testnyílás" testnyílás kérésére-hívására válaszol. Talán Judit az, aki jobban megmutatja zipzárjait, réseit és a behatolások lehetőségeit. A szellemi princípium a Kékszakállúé. Ő a szavak embere. Ő ad. Kulcsot, kulcsokat, a játékszabályok értelmében. Persze valódi vaskulcs nincs, itt sincs, nem is lehet, hisz jelképes ajtókról van szó. Vagy nagyon is valóságos testnyílásokról, stratégiai behatolási pontokról mindkét oldalon. Egyik test a másiknak nyílik meg. S javarészt Judit a kezdeményező, a kivitelező. Őrült. Megszállott forgása, keringése a herceg körül meghatározó eleme a koreográfiának, s az egész est látványszintjének. Kertész Marcella énekesi ereje is abban áll, hogy igen gyorsan képes a legmagasabb hőfokra hevíteni a helyzetet. Felejthetetlenül gyönyörű, amint az utolsó két kapu esetében felfogja a helyzetet, reménytelen, semmibe veszett tekintete arról árulkodik, hogy eljött a vég, a beteljesedés, a halál. A többi, régi asszony a világítás jóvoltából kerül majd be a térbe. Bábok, Judit pedig egy élőhalott, egy zombi közönyével tűri a herceg utolsó, hamvába hulló, s immár eleve kudarcra ítélt akcióját, amely aztán elvezeti őt is a cseppkőlétbe. De mi lesz Kékszakállúval? Újrakezdi? Próbálkozik új lánnyal, az egyértelmű bartóki lezárás ellenére? Vagy eltűnik ő is a semmibe? Nyitva marad a kérdés. Taps. Mutatja a videó. Szellemi környezetszennyezés zajlott. Az előadás lenyomata talán szemmel nem is látható, de az idők végezetéig ott marad a barlang falán. A cseppköveken. A vizek folyásában. A karszton. A természeten. Az ősember barlangi pecsenyesütéseinek füstnyomai, az áldozatok felspriccelő vérének rózsaszínje mellett. A rothadás kigőzölgésének nyomai mellett (vagy alatt) felsorakozik egy új réteg, egy talán szellemi színárnyalat. Nyoma marad annak, hogy Hegyi Árpád Jutocsa és kis csapata „tudva és akarva vétkezett" itt. A karszt emlékezete megőrzi ezt az előadást. A természet igen. Hát a „város", az emberi környezet, az épített jövő vajon kíváncsi-e továbbra is Bartókra, arra a hatalmas pluszra, ami egy pillanat alatt létrejött, hatalmas erőfeszítéssel, rüszttel és hangadással? Kíváncsi-e rövid távon a világ operára, szellemi, társadalmi, kulturális kalandokra? Kell-e valakinek Borsodban vagy szerte a világon az a fajta őrület, amit operajátszásnak hívnak? Kérdőjelek. És egyelőre bezárt, sötét kapuk. Hány fekete csukott ajtó? ZALA SZILÁRD ZOLTÁN 33 HALLGASSÁTOK ÉS HALLJÁTOK Melis László: The Apocalypse of Enoch - BMC, 2000 Armenian Legend - BMC, 2001 A 49 éves Melis László - az egykori Zi 180-as csoport alapítója - az utóbbi 11 két évben két új CD-vel jelent meg a boltokban, a BMC jóvoltából (Budapest Music Center Records). Az egységesen megkomponált design (Yasar Meral különlegesen szép munkája) már messziről jelzi: sorozatszerűen bővülő kollekcióra számíthatunk, folyamatos és töretlen zeneszerzői életműre, és ez optimizmusra ad okot. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy fel is tettük a lemezeket, az optimizmus fogalma egyszerűen eltűnik a látóhatár szélén: merőben más dimenziókban mozgunk ezután. Határainkat a kereszténységhez köthető fogalmak fogják bejelölni, ráadásul program-, illetve látképszerűen, amelyen belül bizonyos kérdések alapvetően el vannak döntve, így sem a remény, sem a reménytelenség fogalmát nem érdemes fölvetni, annál inkább érdemes a kétségbeesést és a vigaszt. Az egyik mű, a Henoch apokalipszise (1997) egy Krisztus előtt 200 körül keletkezett apokrif írásig megy vissza, a másik pedig, amelynek Örmény legenda a címe, a kereszténység felvételének egy közösségi pillanatáig. A Henoch apokalipszise című kantáta ugyanazzal a fajta „feszített víztükrű", a világot szervesnek látó és arra teljes egységében rátekintő attitűddel indul, amellyel a klasszikusok is éltek, elsősorban a szimfóniáikban, és kevésbé a kantátákban. A kép, amely az „igazak", a tisztalelkűek ugyancsak elkerülhetetlen részvételét hivatott bevezetni az apokalipszisben, ilyen módon a lehető legnagyobb otthonossággal, szinte a pasztoralitás érzetével indul. (Igen, a kép indul - a zene az egyetlen művészetfajta, amellyel kapcsolatban nyugodtan leírhatunk efféle képzavarokat anélkül, hogy ezek valódi képzavaroknak minősülnének. Hiszen a zene egyszerre kép és folyamat - tehát indul.) A basszus konoksága és a teraszosan építkező dallam kissé dermedt karaktere azonban hamar megtöri ezt az otthonosságot. S bármennyire is meghatározó és mindent felülíró a ritmus, itt most mindaz az érzékletesség és érzékiség, amellyel az elmúlt korok felruházták és barátságossá tették, háttérbe szorul. Ugyanakkor felnagyítódik a konokság, a kérlelhetetlenség és a végítélet elkerülhetetlen mivoltának kifejezése. Emellett a ritmus - amikor egy énekhang dallamához kötődik - tud itt igencsak életszagúan lüktetővé meg kacérrá, kárörvendővé és megveszekedetté is válni. S mindezeken belül igen gyakran fontos asszociációk hordozójává. Melis nemcsak itt, hanem másik művében is szereti idézni az ókori görög költészet alapritmusait és egyúttal modális hangsorú dallamfordulatait. Az igen nagy erejű elementáris lüktetés érdekes módon itt akkor jelenik meg, két nő interpretálásában (az énekesek: Fodor Ildikó és Lukin Zsuzsanna), amikor a kantáta vegyes szerzőkből álló szövege rátér Henoch szövegére és azon belül is arra a részre, amely az univerzum örökkévalóságáról és az ember számára teremtettségéről beszél. A passzusok mindegyike így kezdődik: „Nézzétek...", és kissé lamentáló jellegű leírásokkal folytatódik („Nézzétek meg a földet, és lássátok meg a dolgokat, amelyek születésüktől fogva halálukig annyira megváltoztathatatlanok, mint Isten egyetlen műve sem. Nézzétek meg a nyarat és a telet, s hogy a földet mennyire megtölti a víz és a felhő és a harmat, és az eső száll fölötte...”) A zene itt négy tételen keresztül (s nem mellesleg etióp szakrális nyelven) a lehető legigazibb módon szerves és életközeli. Dallamai a párhuzamok és az összekapcsolódások izgalmas váltásaira épülnek, s olykor egymás folyondárszerű körbeindázásaivá válnak. Melis nemcsak itt, de általában is elképesztő feladatok elé állítja női énekeseit, akik hihetetlen munkát fektettek abba, hogy énekük ne csak virtuóz produkció, hanem a szó minden értelmében együtténeklés legyen. Igencsak ritka jelenség, amit itt Fodor Ildikótól és Lukin Zsuzsannától hallunk, hogy tudniillik a zene minden egyes rezdülésénél kidolgozott a hangzás, és minden egyes lendületvétel mindig a másikkal együtt és a másikra reagálva zajlik. Ennek értékét csupán halványan rontja, hogy a zeneszerző olyan nagy magasságokban vár el tömör, testes és átfűtött hangzást, hogy azt énekes nem teljesítheti, így időnként a koloratúrszoprán minden tehetsége ellenére sem tudja kellően kitölteni beláthatatlan magasságokba fölkergetett és ugyanakkor túldinamizált szólamának anyagát. ZENE CRITICAI LAPOK