Criticai Lapok, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9-10. szám
AKI SÓTLAN, PÓRUL JÁR -I AVAGY MITŐL VÍG A VIGOPE, Bartók+Bel canto Nemzetközi Operafesztivál Miskolc i „új” színház akkor kezdődik, amikor az addig kacagtató jelenetek megkeserednek. Amikor a színház ráébred, hogy a boldog végek után nem jöhet igazi boldogság, a három felvonásnyi bonyodalomban annyi aljasság és átverés történt, hogy a „lakodalmi kijózanodás" után nem lehet tisztán a másik szemébe nézni. S innentől másképpen szól és másnak látszik minden... No persze Mozart, Shakespeare adja magát a mélyre ásáshoz, de mit lehet kezdeni a vígoperák meglehetősen bugyuta kis szövegkönyveivel?! Nos, tudjuk Miskolcon például a néhány évvel ezelőtti, Kesselyák Gergely rendezte Szerelmi bájitalból hogy a naiv kis mesékből is meglepően mély dolgokat lehet kibányászni. De rögtön ott a másik kérdés - ezt inkább az átlagnéző teszi fel a sznob szakmabeliek megbotránkoztatására kell-e mindig nekikeseredni a dolgoknak? Biztos, hogy az az egészséges, ha keserű szájízzel állunk fel a játék végén? Nem elég időnként minden hátsó szándék nélkül jót nevetni? Nos, Miskolcon a Bartók + Bel canto operafesztivál vígoperacsokrát végignézve nem nagyon keseregtünk. Érezhetően minden rendezés arra kereste a választ, hogyan lehet a műfajt a határokon belül maradva élvezetessé tenni. Kemény dió ez, s nem csak a nemegyszer az operettekhez képest is gyermeteg szüzsék miatt. Bizony nehezíti az élvezetet a régies dramaturgia. Annak idején - többek közt a sok „félre” kiszólással - elég rendesen megmagyarázták a nézőnek a szituációkat, az operakomponista ráadásul minden sort még háromszor-négyszer újraénekeltet. Prózai előadásban semmi gond, könnyen fog a ceruza, feszesre lehet rántani a nehezen előremozduló darabokat, de hát a partitúrát mégse lehet nagyon meghúzogatni. Társulat legyen a talpán, amely bírja humorral, ötlettel. A fesztiválon a végpontokat A sevillai borbély két előadása jelentette. A bevett vígoperajátszást, amitől mozdulni lehet, mozdulni kell, a salzburgi marionettszínház hozta el. Náluk az a bravúr, hogy teljesen hagyományos alapokon nyugvó nagyszínházi produkciókat adnak elő a bábokkal, épp ezért külön rendezői kunsztokra nincs szükség - így gyakorlatilag konzerváltak egy operajátszási stílust. Amit előadnak, az tényleg „a" Sevillai borbély. Békebeli bája van a dolognak, de azért a néző várja, hogy történjenek olyan trükkök is, amit csak a báb tud... A „legmesszebbre" pedig a lipcsei főiskolások jutottak el. A sevillaivál azt hozták, amit főiskolásoktól „elvár” az ember: a műfajjal, a színházzal játszó jókedvű bolondozást. A színpad elején hatalmas mozgatható betűkkel a Sevilla felirat olvasható, ami ránézésre nem poén, de később beindul a „játék a betűkkel” - ha éppen nem verekedésre használják azokat, akkor az újabb jelenetnek megfelelően újabb szavakat raknak ki belőlük. Valahogy így játszanak a darabbal is: stílusokat, műfajokat kevernek, nem spórolva a poénokkal. Commedia dell'arte hangulattal indítanak, majd aktualizálnak a jelmezekkel, Basilio énekmester egyenesen Elvis Presley-utánzat. Vannak divatos, felszínes poénok - Figaro női álruhában menekülve érkezik a színre, s a nyílt színen öltözik át munkaruhájába. Ugyanakkor a viharjelenet a Rosinában lejátszódó lelki viharokat is érezteti: a megpróbáltatások hatása alatt a lány aléltan esik össze, s rémálma máris láthatóvá válik - őrült kavalkád a színen az összes szereplővel, belesűrítve az egész darab „freudi" mélyrétegét. A borbélyt játszó szép szál Alexander Voigt azzal dobja meg az eredeti figurát, hogy body builderek és múlt századi operaénekesek szépelgő pózában tetszeleg, s ezzel a bájgúnárkodással ügyesen el is tolja tőlünk a figurát. A legjobban Rosina esetében feszegetik a hagyományos kereteket: nemcsak az énekesnő, Ruth Engel vampos alkata és iróniája áll messze a bájos fruska karaktertől, de a madárkaként fogva tartott lány bezártságát itt egyenesen abszurd komédiába hajló megoldásokkal érzékelteti a rendező, Matthias Oldag. De üzenete van annak is, hogy egyedül a felsülő Bartolo doktor alakja nélkülözi a humort: aki sótlan, pórul jár... A spoletói és a kassai opera közös előadásában, az Olasz nő Algírban című produkcióban Giorgo Pressburger nagy ötlete a technika: a színpad feletti vetítővásznon időről időre egyszerű számítógépes animációs jeleneteket vetítenek ki - mintha csak a szereplők fejébe vagy lelkébe pillanthatnának be, ahol bizony eléggé „háborog a tenger". Sok újat persze nem mondanak, a színpadi helyzetekből és Rossini zenéjéből ugyebár sejthető, mi megy végbe a szereplőkben, mégis a hagyományos beállításokhoz jól illeszkedik az animáció finom iróniája, ami ötvözi a diafilmek békebeli naivitását a modern rajzfilmek vad forgatagával. A Szlovák Nemzeti Színház Az ezred lányában a díszlettel operál: elrajzolt tiroli tájat varázsolnak a színre a rivaldánál hatalmas fehér papírmasé állatok, a háttérben a régi idők színházát idéző, nevetni valóan elfestett színű hegyek. Középen pedig egy hatalmas sajt, amelynek lyukaiból szemtelen egér táncol ki, aki jellemét tekintve inkább sajtkukac, zászlót lobogtatva harcra buzdít minden színpadra lépőt - nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. (A tömegjelenetekben újból és újból a szín közepére pörgő táncosnőt egyébként elég rendesen megdolgoztatják - az ezred egére, ha kell, kerekezik is a színpadi forgatag közepén...) S van még egy hatalmas kettétört szív is, amit a szerelmesek egymásra találásukkor illesztenek össze. Nincs hiány tehát ironikus gesztusokban - és mégis, a játékteret s egy-két poént leszámítva úgy érezhetjük magunkat, mintha száz évvel ezelőtti színházban ülve lelkesednénk. Az egész színpadi statisztéria úgy rajong a nádszálvékony és gyönyörű hangú Lubicas Varghováért, ahogy nagyapáink szédelegtek városkájuk ügyeletes primadonnája körül. Jelenetről jelenetre behozzák a statisztériát tánckarostul, kitartják a jelenet végét, „ahogy az a nagykönyvben meg van ír- 17 ZENÉS SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK