Criticai Lapok, 2017 (26. évfolyam, 1-13. szám)

2017 / 1-2. szám

láttam később Párizsban. A sokszínűség jelenik meg az irodalmi művek, Shakespeare vagy a görög drámák színrevitelekor is, akárcsak a kollektív alkotások, illetve a Théátre du Soldi számára készült művek esetében. Többször foglalkoztak a menekültsorssal, az Utolsó Karavánszeráj (2003) című előadásukban például­ a XX. századi történelemről szóltak Az Őrült Remény hajótörötteiben (2010) vagy a Les Éphéméres-ben (kb. A tovatűnők), mely a nagy XX. századi történelmi tablót végül a II. világháborúra, a zsidóüldözésre hegyezte ki. Mindhárom fantasztikus előadás volt. 2015 őszén a Théátre du Soleil már készült egy következő előadás tervével a dél-indiai utazásra Pondichéry-be, ahol korábban is dolgozott a társulat,­­ Mnouchkine második hazájának vallja Indiát, s színházi kultúrájának nagy csodálója. Közbejött azonban a párizsi terror­­támadás. A rendezőnő - mint egy interjúban elmondta - először rettenetesen kétségbe esett, majd düh fogta el, olyannyira, hogy képtelennek érezte magát a munkára, s le akarta mondani az utat. Az első kétségbeesése után azonban úgy gondolta, a színháznak választ kell keres­nie, tennie kell valamit a maga eszközeivel a világban uralkodó káosszal szemben. Ezen kezdtek először dolgozni Pondichéry-ben, improvizációk formájában, így született a kollektív alkotás. A társulat magyar tagja, Jancsó Judit, találkozásunkkor megemlítette az előadás születésének nehézségeit is, hiszen az első hónapokban nem láthatták előre, mindez hogyan fog összeállni, hogyan lesz belőle előadás. (Jancsó Judit 2010 óta a társulat tagja, Az Őrült Remény hajótöröttei előadásában is fontos szerepet kapott.) A feladat rendkívül nehéz volt: a színház lényegéről szólni, a tár­sadalomban elfoglalt helyéről, és alternatívát kínálni a borzalommal, a széteséssel szemben. Az előadás kerete a társulat vezetését kényte­lenül vállaló rendezőnő lidércálma, melyben a világ betör az indiai szobába, ahol játszódik: a jelenetek egyik vezérfonala a terrorizmus réme, mellette vissza-visszatérnek az indiai társadalom problémái is, főleg a nők helyze­tének kérdései. A nyugati színházi kultúra mellett erőteljesek az indiai népi színház, a Mahabharata előadásának részletei indiai élőzenei kísérettel - ezeket a színészek s a zenészek csodálatos jelmezekben adják elő.­­A Mahabharata egy másik világhírű rendezőt, Peter Brookot is megihlette. 1985-ben mutat­ták be az ő varázslatos 9 órás előadását, most ennek mesteri „minimalista” átgondolását, a Csatateret hozta el nemrégiben a Trafóba.) Mnouchkine előadása állandó konfrontáció az indiai népi színházi hagyományok és a nyugati színház között. Az előadás rituáléja már jóval a kezdés előtt indul: része a legalább egyórás út Párizs központjából a vincennes-i erdőig, majd az ülőhelyek kiválasztása, illetve a ma már Párizsban mindenütt (múzeumokban, be­vásárló központokban egyaránt) kötelező táskaellenőrzés után a találkozás a társulatve­zető-rendezőnővel, Ariane Mnouchkine-nal, aki kedves mosollyal minden egyes nézőtől személyesen veszi el a jegyét, s kíván neki kellemes előadást. Már a színház épületébe való belépéstől kezdve minden Indiának, az előadás színhelyének hangulatát idézi. A kez­dés előtt a közönség indiai ételeket, a francia árakhoz képest igen olcsó és ízletes ebédet vagy vacsorát fogyaszthat, aszerint, hogy mikor van az előadás. A színház dolgozói készítik, s ők is szolgálják fel. A bensőséges hangulatot teremtő, lényegében közös étkezést követően a közönség még a „negyedik nyitott falon”, azaz az átlátszó függönyön keresztül benézhet a nagy öltözőbe, s láthatja, hogyan készülnek, sminkelnek a színészek. Az előadás metaforikus szobájának központi helyén egy nő alszik a kétszemélyes ágyban. Két oldalon ablakok, ezeken keresztül tör be a legváratlanabb módokon a rendezőnő rémál­mában a világ. A szoba másik oldalán hosszú asztal, s az ablak mellett egy másik hosszú asztal telefonnal, az előadás ennek csörgésével kezdődik. A hálóinges nő bosszúsan botorkál a telefonhoz, beleszól: itt még éjszaka van, ez nem Európa, hanem India! Ekkor derül ki, hogy a társulat vezetője, akit véletlenül épp Learnek hívnak, bejelenti, elhagyja a társulatot, a Bataclan elleni terrorista merénylet után nem képes már színházat csinálni. Később még hallani felőle: összetépte útlevelét, s tiltakozásul meztelenül felmászott a város Gandhi szobrára óriási botrányt okozva... A társulat irányítása

Next