Család és Iskola, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1964-05-01 / 5. szám
MW Wewfatt IWar? MWwietm Mm' Van nekem egy tanítváványom, hatodik osztályos komoly fiú. Ezt a fiút szándékosan elrontottam egy kicsit. Pisti — így hívják — jó gyerek volt. Nem kellett rászólni hétszámra. Tudta a leckéjét, sohase kapott rossz jegyet, tanárai sohasem panaszkodtak rá. Hetek múltával vettem csak észre, hogy ez a mintaszerűen jó gyerek nem tud játszani. A többiek nem szerették, mert ügyetlenül mindent összezavart, elrontott, és ő félrehúzódott tőlük. Rajtacsíptem, hogy titokban sír. A gyerekek közé kényszerítettem. De Pisti sírva hagyta ott őket és néhány ilyen csalódás után nem akart többé közéjük menni. Közben megfigyeltem, miben ügyetlen különösképpen és megmagyaráztam neki, mit hogyan csináljon. Társaival meg azt beszéltem meg, hogy a játékban milyen szerepeket adjanak Pistinek. Tíz hónap alatt Pisti megtanult játszani. Egyenjogú tagjává vált korosztályának. Nem mindenben ügyes még ma sem. A terepen, a szabadban nem éri utol a többieket. Sok év lemaradása húzza vissza, nagy hátránnyal indult. De irodalmi vezetője és igazgató helyettese, Szabó Kálmán. Felelősségteljes kulturális hivatást tött be a Tankönyvkiadó a magyar közéletben. A tankönyveken, nyelvkönyveken, a felnőttoktatás könyvein kívül sok száz általános pedagógiai, lélektani és egyéb szakkönyv, tudományos mű, pedagógiai folyóirat jelent meg az elmúlt évek során a kiadónál, a szobajátékokban eljutott a bajnokságig, elérte azt, amit a tanulásban: a legjobbak között van. Tavasz óta Pistit már nevetni is láttam. Néhányszor rosszalkodáson fogtam a fiút, vagyis rajtakaptam, hogy önfeledten játszik, „rossz” — azaz A pedagógusok a kiállítás alkalmából neveléstudományi könyvkiadásunk problémáit is megvitatták. A kiadó vezetői örömmel fogadták az elhangzott észrevételeket, bírálatokat és javaslatokat. A Tankönyvkiadó az őszi hónapokban más nagyjelentőségű iskolavárosokban is bemutatja kiadványait, legközelebb valószínűleg Debrecenben. B. M. hangos, „rossz” — azaz fut és kiabál. Most, hogy a jó Pistit egy kicsit elrontottam, azt is el merem mondani, hogy én a televízió Mazsoláját azért szeretem, mert Mazsola olyan, mint a legtöbb gyerek, mint az én kisfiam, vagy akárki másé. Közkeletű felfogás szerint amolyan rosszcsont. Mazsola makacs, Mazsola engedetlen, igyekszik kijátszani Manócskát. Este lefekvéskor fedezi fel, hogy éhes, hogy enni akar, csakhogy ezzel is elhúzza az időt. Amikor ki kell öntenie az udvaron a vizet a vödörből — mert így egyszerűbb — csak az ajtó elé önti. Bogánccsal megdobálta, ha jól emlékszem, a komoly és méltóságteljes Bagoly bácsit. Aztán felment a háztetőre és nem tudott lejönni. Mazsola tehát olyan, mint a mi gyerekeink. Ezért szeretem. Manócska persze zsörtölődik, de csodálatosan türelmes. Nem zavarja el maga mellől Mazsolát, nem inti le, nem hallgattatja el erőszakosan. Olyan mint az igazi okos felnőtt. Manócska nagyszerű. Mert nehéz dolog a türelem. Talán a legnehezebb. Mert a gyerek nemcsak pajkosságával teszi próbára, de vágyaival is. Mindent szeretne — és mindent azonnal. — Hagyj engem békén — utasítja el bosszúsan a felnőtt — nem vagyok én varázsló! Pedig az. Minden felnőtt varázsló. A játék, a türelem és a jó szó varázsával vezetheti rá a gyereket, hogy küzdés, munka és eredmény nélkül nem teljesülhetnek kívánságai. És talán pontosan arról van szó, hogy ezt a varázslatot mi felnőtt nyelven ú°v hívjuk, hogy — nevelés. TÁMADI GÁBOR