Csongrád Megyei Hirlap, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-01 / 231. szám

Ma gyar államférfiak üdvözlő táviratai Kínai Népköztársaság vezetőihez ,o Ce-tung, a Kínai Népköztársaság elnökének, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága elnökének, Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság országos népi gyűlése elnöksége elnökének és Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság államtanácsa elnökének a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 9. évfordulója alkalmából üdvözlő táviratot küldött Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára és dr. Münnich Ferenc, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke. Dr. Sik Endre, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere pedig Csen Ji-t, a Kínai Népköztársaság külügyminiszterét köszöntötte táviratban az évforduló alkalmából. Megalakult a Hazafias Népfront megyei katolikus békebizottsága Papi békegyűlést tartottak Szegeden A Hazafias Népfront Csongrád megyei bizottsága meghívására békegyűlésre jöttek össze tegnap, kedden délelőtt a Hazafias Népfront szegedi székházában a Csongrád megyei katolikus papok. Czukor György, a Hazafias Népfront Csongrád megyei Békebizottsága titkárának megnyitó szavai után — amelyben többek között hangoztatta, hogy a Hazafias Népfront számít a papok békeharcos tevékenységére — dr. Beresztóczy Miklós címzetes prépost, az Opus Pacis katolikus bizottságának főtitkára tartott előadást. A prépost beszédében a béke-világmozgalom létrejöttének 10. évfordulója alkalmával foglalkozott azokkal az eredményekkel, amelyeket ez a történelmi jelentőségű mozgalom egy évtized alatt elért. Idézte a béke szolgálatának legújabb módszereit, állomásait. Tíz évvel ezelőtt mintegy 500 különböző nemzetiségű, főleg tudósokból álló küldöttség határozta el, hogy az egész világon kibontakoztatják a békemozgalmat. Azóta Varsó, Berlin, Bécs, Budapest, Stockholm, Colombo, Helsinki jelzi, hogy az e városokban megtartott béketalálkozók, kongresszusok nyomán egyre hatalmasabb tömegek mozdultak meg és követelték a vitás, ellentétes politikai, gazdasági nézetek tárgyalások útján való békés megoldását. — Ma már egymilliárd ember, az emberiségnek mintegy fele — hangoztatta Beresztóczy Miklós — hirdeti, hogy a háború elkerülhető, a békét meg lehet védeni. Kiemelte a továbbiakban, hogy a szocialista országok tették legtöbbet a béke megvédése érdekében, majd foglalkozott a katolikus papok béketevékenységével és szólott arról, hogy a papi békeharcot tovább kell fejleszteni a Hazafias Népfrontmozgalmon belül is. Nagy tetszéssel fogadott előadása után számos Csongrád megyei katolikus pap szólalt fel. Az elsőként felszólaló Széll József kisteleki esperes-plébános javasolta, hogy a Hazafias Népfront békebizottságán belül alakítsák meg a katolikus békebizottságot. A kezdeményezést egyöntetű lelkesedéssel fogadták el. A javaslat mellett Merx Elemér püspöki helynök, Borsos József makói kanonokplébános, Kiss József földeák esperes-plébános, Sulyok Béla szentesi főesperes, Szilas József teológiai tanár, Lzló János balástyai plébános, Szikora Károly kiszombori esperes-plébános és dr. Pataki Kornél püspöki irodaigazgató kanonok is nyilatkozott hozzászólásában. A felszólalók közül többen példázták azokat az eredményeket, amelyeket népünk a felszabadulás óta elért, és kifejezték, hogy az életkörülmények jobbáfordulását a béke fenntartása is lehetővé tette. Ezután a békegyűlés megválasztotta a Hazafias Népfront megyei békebizottságának 15 tagú katolikus bizottságát. A gyűlés után a megválasztottak nyomban összeültek és elnökükké Molnár Antal kanonok-plébánost, elnökhelyettessé dr. Sulyok Béla szentesi főesperest, titkárrá pedig Pozsgay Pál címzetes esperes-plébánost választották meg. Országos értekezlet a pedagógus továbbképzésről A központi pedagógus továbbképző intézetben kedden megkezdődött a továbbképzési szakfelügyelők országos tanácskozása. Vadász Ferencnének, az intézet igazgatójának előadása után több hozzászólás következett. Szerdán, a tanácskozás második napján Hámori Ferencnek, a központi pedagógus továbbképző intézet marxista tanszékvezetőjének tájékoztatóját hallgatják, illetve vitatják meg az értekezlet résztvevői az ideológiai továbbképzés feladatairól. Bekopogtam az első emelet 4-be, Bordásékhoz. Hatvan év körüli, galambősz bácsiba nyitott ajtót .— Bordásékat keresem. Az öreg tanácstalanul tárta szét karját. — A fiamék éjszakai műszakban dolgoznak ... Magam vagyok idehaza, ha esetleg én megfeleltnék... — mondta kissé furcsán ejtve a magyar szót... — Csak nem Bordás János bácsi? — örültem meg. — De igen, John Bordás vagyok, vagy ahogy idehaza mondjuk: idős Bordás János, amerikás magyar. — Akkor nem jöttem hiába — örvendeztem és Bordás papa szívélyesen betessékelt a szépen berendezett lakásba. Hellyel kínált, valahonnét süteményt kerített elő, majd várakozó arccal leült velem szemben. Vettem a süteményből, s illendőségből ő is majszolgatni kezdett. Közben eszembe jutott mindaz, amit eddig Bordás bácsiról hallottam a »házi híradó«, a sohasem szünetelő szóbeszéd útján. Bordás János a huszas években emigrált Amerikába. Mint a Vörös Hadsereg volt katonáját, éjt nappallá téve üldözték a Horthy kopói. Ausztrián át vágott neki a tengerentúlnak, s 1957 tavaszán tért haza. Látogatóba jött, de végleg itthon maradt a gyermekeknél, meg a két kis unokánál... — Azért jöttem, hogy összeírjam magukat is — tértem a tárgyra. — Azt hiszem értesült arról, hogy minden magyar állampolgárt választói névjegyzékbe kell felvenni. — Én nemigen tudok olvasni, elszoktam egy kissé .— szabadkozott az öreg —, de a fiam említette, hogy a napokban valószínűleg jönni fognak. Sajnos, mint mondottam, nincsenek itthon. — De Bordás bácsi, én magához is jöttem! Meghökkent az idős ember. — Hozzám? De hiszen én... én csak tavaly jöttem vissza... No, meg hát, hogy is mondjam csak... Biztosan félreértés lesz az egész... Válasz helyett megmutattam neki az összeírólapokat. Mind a hármat. Egyik a fiáé, a másik a menyéé, a harmadik pedig az övé. Bordás János kezébe vette az egyszerű kis fehér lapot és hitetlenkedő arccal nézegette, forgatta kezében. Majd fürkésző tekintetét rám szegezve, kutatóan nézett rám. Álltam a pillantását. Mosolyogtam. Erre leolvadt a ráncos arcról is a feszültség. Előbb csak ellágyult, majd ő is mosolyogni kezdett. — Hát erre nem is mertem gondolni ... Hogy én is újra számítok valakinek idehaza. Köszönöm, fiam, ugye megengedi, hogy így szólítsam, hiszen vagy harminc esztendővel idősebb vagyok magánál ... Bólintottam, az öreg pedig elérzékenyülten hallgatott. — Hát akkor kezdjük — javasoltam és hozzáláttam az adatok kitöltéséhez. Amikor a végére értünk, az öreg nem hagyott elmenni. Egy kis szilvapálinkát javasolt. Nem akartam megsérteni —, ráálltam. Töltött, ittunk. Nem tudom, hogy az elérzékenyülés, vagy a szesz tette-e, de egyszercsak kibuggyant a szó Bordás bácsiból. Bizalma jeléül már tegezett is. — Tudod, fiam, én most egy kicsit meg vagyok illetődve!... Csodálkozol? Megértem, hiszen te már ebben a rendszerben nőttél fel, sok mindent talán el sem tudsz képzelni... Várj csak, most eszembe jutott valami. Hány éves is vagy te?... Huszonnyolc? És téged is írtak már össze? Kétszer? No látod, nekem is ez a második alkalom az életemben, noha ez évben töltöm be a hatvanegyedik esztendőmet... Először 1919-ben, a tanácsköztársasági választásnál, meg most írtak össze... Csodálkozol? Akkor elmondok neked egykét epizódot az életemből... Újra töltött a »szilvából«, majd egy kövér szivarra gyújtott. Kis ideig csendesen eregette a füstöt, láthatóan a gondolatait rendezgette, emlékeiben kutatott. Majd nagyot sóhajtva, belekezdett: — 1921-ben előbb egy Sopron megyei kisközségben, majd Ausztriába kényszerültem a Horthy vérebei elől. Ott sem volt maradásom. Jó emberek elmondták, hogy a kiadatásunkról tárgyaltak. Kénytelen voltam tovább menekülni... Hamburgból indult a kivándorló hajó velem és sok száz honfitársammal 1922 tavaszán. Irány: Amerika... Megérkezésem után napszámosként dolgoztam egy farmon, New York államban... Ekkor huszonhárom éves voltam, tele elképzelésekkel, tettvággyal... Sajnos, nem sokáig maradhattam a farmon, a »boss« tönkrement, s nekem is tovább kellett állnom ... Szörnyű idők következtek ... Vándorlás egyik államból a másikba, nélkülözés, megaláztatás, kiuzsorázás mindenütt... Éheztem, lerongyolódtam, nélkülöztem... Valósággal ünnep volt az életemben, ha átmenetileg munkához jutottam, dolgozhattam... Óvatosan elnyomta szivarja parazsát a hamutartóban, majd folytatta: — No, de nem is erről akartam én beszélni, hanem arról, hogy miért is »felejtettek« ki több, mint harminc éven át a választói névjegyzékből ... Emlékszem, 1928- ban, azért nem írtak össze, mert még nem voltam 30 éves. Ott ugyanis ez a korhatár, nem 18 év, mint idehaza ... Néhány évvel később, Texas államban elbuktattak egy »intelligenciavizsgán«, ezért nem kerültem a névjegyzékbe ... A második világháború előtt azzal ütöttek el az összeírásról, hogy megkérdezték: mióta lakom Arkansas állam területén? Megmondtam, hogy negyedik hónapja ... Előzőleg a szomszédos államokban bolyongtam munka után... A szemembe nevettek, mondván: jöttment csavargó, örüljön, ha meghúzhatja magát, ne ugráljon még jogaiért is! Ha majd több éves otttartózkodást tudok igazolni, s bizonyos vagyonnal is rendelkezem, akkor majd előállhatok igényekkel, de addig? Jobb, ha elhordom az irhámat, amíg nem késő ... Később, amikor már sikerült valamennyit összekuporgatnom és »huzamosabb egyhelyben lakást« is tudtam igazolni, akkor sem jártam jobban. Valamiképpen kiderítették, hogy a Vörös Hadsereg soraiban harcoltam a Tanácsköztársaság bukásáig, s ettől kezdve csak »vörösnek« hívtak, akit közel sem lehet ereszteni a becsületes emberekhez ... Gondolhatod fiam, hogy belefáradtam a küzdelembe, az egyoldalú harcba .. Félrehúzódtam hát , és többször már nem is próbálkoztam. Igaz, senki sem keresett, a kutya sem ugatott utánam ilyenfajta ügyekben ... Nagyot sóhajtott, majd hirtelen mosolygósra derült. — No, de ez már a múltté. Szerencsére. Megérted fiam, hogy számomra nem is volt olyan magátólértetődő ez a látogatásod? Bólintottam, s indulni készültem. Bordás bácsi keményen megszorította kezemet és egészen az ajtóig kísért. Legközelebb akkor láttam viszont, amikor nagy gonddal ellenőrizte, hogy neve benne van-e a megtekinthető választói névjegyzékben? Amikor meglelte nevét a fiáé mellett, elégedett arccal indult unokáival a szeptemberi napsütésben fürdő játszótér felé ... Barkovits István ÖSSZEÍROH Juhleit . ------------ 4^1 ' ■ ------------ Első exportjára a Makói Cipő KTSZ A Makói Cipő KTSZ készítményei a belföldi kereskedelem piacán megállták helyüket, sőt sok esetben több cipőgyár árujával sikeresen vették fel a versenyt. A jó eredmények következtében határozták el az üzem dolgozói, hogy készítményeikből külföldre is küldenek. Kétféle női cipő mintadarabjai készültek el a napokban: a rámán varrott női félcipőé és egy tűsarkú cipőé. A ktsz vezetője, Szűcs elvtárs az újtípusú cipőfajtákból egy-egy párat vitt el az országos kisipari szövetkezet központjába és a »TANNIMPEX« elfogadta exportra a készítményeket. A tervek szerint a jövő év első negyedében a két cipőfajtából mintegy ezer párat készítenek a ktsz-ben exportra. Szerda, 1958. október 1. 3 « »»»»"») Ha a párt és a nép egysége szilárd, nagy tettek születnek Osztályellenségeink kissé megszürkült, de néha még most is célt érő demagógiájának az a lényege, hogy a pártonkívüliek elnyomásáról beszélnek, ezt állítják: »a párt elnyomja a tömegeket, a pártirányítás és a pártvezetés érvényre juttatása gúzsba köti a dolgozó nép alkotó energiáját«. Népünk — tanulva saját keserves tapasztalataiból — mindinkább felismeri ezt a báránybőrbe bújtatott »farkaspolitikát«. Mert ki beszél nekünk »pártdiktatúráról«, a pártonkívüliek háttérbeszorításáról? Az, akinek nem tetszik, hogy a nép van hatalmon Magyarországon, aki a proletárdiktatúrát a leplezett úri diktatúrával, a kapitalisták és nagybirtokosok uralmával, a munkásosztály pártjának vezetőszerepét pedig a régi úri pártok vezetőszerepével akarja felcserélni. De milyen jogon akarnak a nép levitézlet és gyűlölt elnyomói ilyen változást? Hosszú évszázadokig korlátlan lehetőségük volt bebizonyítani, hogy értenek-e a nép vezetéséhez, hogy boldogságot tudnak-e teremteni a népnek. Azok beszélnek mar nekünk népszabadságról, demokráciáról, akik a két világháború között az egyik legvéresebb diktatúrát valósították meg, akik azzal kérkedtek, hogy már a hitleri fasizmus előtt meghirdették a »szegedi gondolatot« és ezzel példát mutattak a faji őrületnek és a demagóg uszításnak. Azok akarnak jajongani és sírni ma a nép nevében, akik a Tanácsköztársaság bukása után a Horthyrendszer 25 éve alatt a magyar nép legjobbjait küldték a bitófa alá, akik csendőrpofonnal válaszoltak a dolgozók legkisebb panaszára, legkisebb megmozdulására is? Azok követelik a hatalmat, akik nem tudtak mást tenni, mikor uralmon voltak, mint töméntelen bajt, szenvedést zúdítani a nép nyakába, pokoli nyomorba taszítani a dolgozókat és végül a Szovjetunió elleni háborúba rántani a nemzetet? Nem, urak, ebből elég volt! A nép és a történelem ítéletet mondott. Hiába kísérelték meg a nép ellenségei visszaszerezni a hatalmat az 1956-os ellenforradalom idején, kísérletük már eleve kudarcra ítéltetett, mert a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni, a hatalom végérvényesen a nép kezébe került Magyarországon! A felszabadulástól eltelt 13 év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar nép nagy tettekre képes, ha látja, hogy igaz ügyet szolgál. A magyar kommunisták pártja pedig a legigazibb ügyet, az elnyomott magyar milliók, a hárommillió, földre éhes koldus és a városi proletárok ügyét képviselte. Ezért a magyar dolgozó tömegek támogatták is a párt harcát a szocializmus megteremtéséért. A szocializmusért folytatott küzdelem során hibákat is ejtettünk. Mi, kommunisták azonban nem vakon nézünk a világba. Tudjuk, hogy a marxista- leninista párt képviseli legteljesebben a dolgozók érdekeit, de ha a párt nem tart szoros kapcsolatot a néppel, akkor hibák csúszhatnak számításaiba. Így történt ez az 1950—53-as időszakban is. Mi őszinte önkritikával beismertük és feltártuk hibáinkat. Ezt az ellenség arra használta fel, hogy a kommunisták, a párt kudarcáról, vezetésre való képtelenségéről beszéljenek. Sajnos néhányan beugrottak a demagógiának. 1956-ban meg is ittuk ennek a levét. Akik hittek annak, hogy a kommunisták legalábbis nem tudnak jobb életet teremteni a népnek, egyszerre azon vették észre magukat, hogy cseberből-vederbe estek. A régi jól ismert és ezerszeresen gyűlölt ellenségükkel, a régi rendszer vérszomjas hiénáival találták szembe magukat. Ezért 1956. novemberében a magyar kommunisták történelmi feladatot teljesítettek azzal, hogy miután felismerték az események lényegét, idejében szálltak szembe az ellenforradalommal. Akkor sokan nem értették és ellenezték ezt a lépést, de ma már igazat adnak a kommunistáknak, mert tudják: olyan elnyomás és kizsákmányolás szakadt volna a magyar népre, amelyet nagyon nehezen tudott volna lerázni magáról. Az elenforradalom óta eltelt idő meggyőzően igazolja, hogy a népalkotó tevékenységét csak a párt szilárd vezetése teheti eredményessé. Az ellenforradalom után annyi idő sem telt el, mint 1953-tól az ellenforradalomig, amikor a revizionista árulók aknamunkája és a szektás hibák miatt nem megfelelően alakult a párt és a dolgozó tömegek viszonya. Most mégis sokkal nagyobb sikerekről számol■dhatunk be, mint akkor. Ma a dolgozó nép, a munkásosztály és a parasztság megfeszített erővel dolgozik, mert tudja, hogy a saját javára , és a haza érdekében munkálkodik. Gazdasági életünk fejlődése talán sohasem volt olyan egyenletes, olyan egészséges, mint most. A magyar ipar cikkei újra keresettek külföldön. A kormány helyes intézkedései, szorgalmas és hazafias műszaki értelmiségünk munkája meghozta első gyümölcsét. A magyar ipar a legtöbb ágban újra elérte a világszínvonalat és a legutóbbi 2—3 évben több új és korszerű ipari terméket gyártott és dobott a világpiacra, mint azelőtt 7—8 év alatt. Munkásosztályunk reálbére 1957-ben 22 százalékkal, a parasztság jövedelme pedig 12 százalékkal emelkedett. Hazánk a dolgozóknak élelmiszerrel való ellátása tekintetében előkelő helyet foglal el Európában. Magyarország lakóinak átlagos naponkénti »kalóriafelvétele« 1958 elején meghaladta a 3120-at. Ausztriában ugyanakkor 2910, Jugoszláviában 1650, a Német Szövetségi Köztársaságban 2840, az Amerikai Egyesült Államokban pedig 3100 a naponkénti egy főre eső átlagos kalóriafogyasztás. Országunkban ma minden dolgozó elmondhatja, hogy sohasem élt olyan jól, mint most. Ezt nem azért hangsúlyozzuk, mert a választási agitáció így kívánja, hanem azért, mert így van. Eredményeink még nagyobbak lesznek, ha továbbra is erősítjük a párt és a nép egységét, mert egész felszabadulás utáni történelmünk azt bizonyítja, hogy akkor születtek nagy tettek, mikor a párt és a nép egysége szilárd volt. Tamási Mihály