Csongrád Megyei Hírlap, 1981. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

Társasmunkák hagyományai A kukoricamév A kukorica fontos szerepet töltött be és tölt be ma is, min­dennapi életünkben. Változatossá teszi táplálkozásunkat, de még fontosabb, mint állati takarmány. A gyenge kukoricát csövesen megfőzték, vagy nyárson meg­sütötték. Az utóbbit a pásztorok kedvelték. Ha nem volt kéznél alkalmas tűzrevaló, a megszáradt árvagoné is megtette. Ilyenkor nemcsak a füst érződött rajta, hanem a tüzelő is sajátos mel­lékízt kölcsönzött neki. Télen szemes kukoricát főztek. Levét cukorral ízesítették és köhögés ellen fogyasztották. Aki újév napján főzött kukoricából eszik, annak sok ércpénze lesz egész évben — tartja a néphiedelem. Pattogtatva böjti eledel. Nagy­pénteken csak ezt fogyasztották. Ami megmaradt cérnára fűzték, eltemették az állatgyógyításnál használták. Karácsonykor az asz­tal alá szakajtóba tettek pár cső kukoricát. Az ünnep után le­morzsolták, egy részét a jószá­gokkal etették meg, de tettek be­lőle a vetőmag közé is. A kukoricalisztből is többféle étel készül. A kukoricagaluskale­­vest tejjel csinálták, leginkább vacsorára fogyasztották. Ha el­spórolták belőle a zsírt, a ga­luska kemény lett. Úgy tréfál­ták meg a gazdaasszonyt, hogy másnap az ökrök szarvára húz­ták az ehetetlen gombócokat. A kukoricaganca. Forró vízbe ad­dig engedték bele a kukorica­­lisztet, amíg be nem sűrűsödött. Aztán kanállal kiszaggattak és olajjal, zsemlemorzsával, cukor­ral meghintették. Olykor birka­túrót tettek rá. A málé kukori­calisztből készült sütemény. Gör­be, görbemálé, görcse, porolya, csiramálé neve is hallható. Állati takarmányként sertést hizlalnak vele, a lovak és a bir­kák abrakként kapják. A barom­fiak elé szemesen kerül, a tehe­nek és a kocák moslékban fo­gyasztják. Az aprójószágot ku­­koricadarával etetik. A sokoldalú felhasználás to­vábbá a­ gyenge termésátlagok miatt a kukorica betakarítása nagy gonddal történt. A csöve­ket héjával együtt törték le a száráról. Kocsira rakták és a tanyaudvar egyik védett sarké­ban pakolták le. Amíg látták a héjas kukoricát hordták be a kukoricaföldről. Amikor besöté­tedett, ellátták a jószágot és va­csora után jöttek a mórások. A háziakkal együtt megkezdődött a kukoricafosztás. Ki ki kedve sze­rint helyezkedett el a kukorica­csövek tetején. Bal kézzel meg­fogták a héjas csövet, a jobb kéz csuklójára erősített zsineg másik végén lévő pocok segítsé­gével felhasították a héját, aztán mindkét kézzel egyszerre- jobbra is, balra is lehúzták. Amikor a cső aljára értek, egy csavaró mozdulattal a cső végéről a hé­jat letépték és a bajusztól is megtisztított csövet az odakészí­tett nagy kosárba dobták. Ami­kor az megtelt, férfiak vállukon a padlásra vitték, vagy góréba, katálkába, katálkába sütögették. A kukoricacső héját is össze­gyűjtötték és takarmánynak hasz­nálták föl, vagy csuhé néven, szatyrok, falvédők, szőnyegek, lábtörlők készültek belőle. Az éretlen csöveket külön rak­ták és csefle névvel illették. Lo­vak elé adták. A móvázás, lassú, kényelmes munkát jelent. Nem kellett siet­­niök, tellett az éjszakából. A móvásoknak nem fizettek, bor­ral, süteménnyel, esetleg­ gyü­mölccsel kedveskedtek nekik. Évődtek, tréfálkoztak, dalolgattak. Éjfélnél tovább nem dolgoztak. A fosztás jó termés esetén több napot vett igénybe. Az utolsó este úgy irányították a munkát, hogy korén befejeződjék és kukoricabál zárta a mórázást. Előkerült a tambura, a bőrduda és mulattak éjfélig. A borról a gazda gondoskodott. 6 ********************************I Irodalom, művészet, közművelődés ******************************** L­exikonaink nem említik nevét, vagy csak igen szűk­szavúan. Legtöbbször csupán annyit írnak róla, hogy szegényen vándorolt ki Amerikába, és mint újság­szerkesztő, lapkiadó, nagy vagyonra tett szert. Pulitzer Jó­zsef több volt egyszerű milliomosnál. Neve az általa alapí­tott díjak révén fogalommá vált a sajtó történetében, míg egyes módszereit a kapitalista újságírás máig követi. A dualizmus korának nincstelen, felemelkedni és meg­gazdagodni vágyó magyar kivándorlói számára Pulitzer alakja méltán lehetett példakép. A huszadik század elejére világhírű lapkiadó-politikus ugyanis önerőből, igazi „self­­made man” módjára, hatalmas vagyonnal rendelkező nagy­tőkéssé, az uralkodó osztály vezető rétegéhez tartozó sze­mélyiséggé vált az Egyesült Államokban. A múlt századi, tengeren túli magyar kivándorlás eme érdekes, kiemelkedő alakja egyéniségében, tevékenységében meglehetősen ellentmondásos. Reformer szerepe az ame­rikai és ezen keresztül az egyetemes sajtó történetében alig­ha vitatható, nem különben hozzájárulása a magas szintű újságíróképzés megteremtéséhez. A­ politikára igen érzé­kenyen reagáló alkat, aki az olcsó, szenzációkeltő tömeg­sajtó, az úgynevezett sárga sajtó módszereinek tökélyre emelésével először háborúra ösztönző, majd pedig mono­póliumellenes magatartásával lapjai útján jelentős mérték­ben befolyásolja az ország politikai életét, közhangulatát. Az üzleti vállalkozássá váló és akkor még egyedüli tömeg­tájékoztatási eszközként létező sajtót első ízben teszi igazi, mai értelemben vett politikai hatalommá é­lete utolsó periódusában, korábbi stílusával felhagy­va, óriási példányszámú lapja, a World révén szembe­száll a korra jellemző politikai korrupcióval, s a ki­zsákmányoltak védelmében társadalmi reformokért szót emelő — és ilyen értelemben haladó — polgári újságírás világszerte elismert képviselőjének számít. Pulitzer a sza­bad versenyes kapitalizmusból az imperializmus korába lé­pő Egyesült Államok jellegzetes történelmi személyisége, kinek váltakozóan negatív, illetve pozitív indítékú tényke­dését mindenekelőtt az érvényesülés vágya, az egyéni érde­kek biztosítása hatotta át. Elszegényedő kereskedőcsalád harmadik gyermekeként született, 1847. április 10-én, Makón. Apja a szabad­ságharcot követő években, gabonaüzletének feloszlatása után, feleségével és négy gyermekével Budára költözött, ahol újabb vállalkozásba kezdett. Idő előtti halála azon­ban még nagyobb szegénységbe taszította a családot, erő­sen megnehezítve a gyermekek további iskoláztatását. Azzal az elhatározással, hogy katonai szolgálatra jelent­kezzék, 1864-ben Pulitzer elhagyta otthonát. Apjának, majd fivérének halála, anyja újbóli férjhez menetele, melyek ál­tal családjának élete megbomlott, tehették számára elvi­selhetetlenné a maradást. Az osztrák hadseregnél azonban rossz látása és gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak mi­nősítették. A francia idegenlégiónál, majd az angol gyar­mati hadseregnél tett próbálkozásai sem jártak több siker­rel. Hamburgban ekkor az Egyesült Államok északi állam­szövetségének megbízott ügynökei toboroztak a még dúló polgárháború részére, ők szinte bárkit hajlandók voltak felvenni, így a magát csak katonai pályán elképzelni tudó Pulitzert is. Tehetségéhez méltónak vélt célját elérve, egy kivándorlókkal megrakott hajón, üres zsebbel indult el ti­zenhét éves korában az Újvilág felé. Régi hazájába ezután már csak egyszer tért vissza: 1873-ban ellátogatott Buda­pestre is. A polgárháború utolsó esztendejében az egyik New York-i lovas ezredben szolgált, és négy kisebb ütkö­zetben vett részt. A hadseregben szerzett keserű tapasz­talatai végleg letérítették a katonai pályáról. Ezt követően St. Luisba ment, ahol a legkülönfélébb alkalmi munkák­ból volt kénytelen élni — volt hajómunkás, felszolgáló, ló­ápoló, kolera idején hullaszállító , de szabad idejében ta­nult, könyvtárba járt, állandóan képezte magát. Beküldött jó írásaiért rövidesen az egyik helybeli, német nyelvű na­pilap, a Westliche Post munkatársa lehetett, és mindössze huszonkét éves volt, amikor közéleti tevékenysége alapján — öt esztendővel kivándorlása után — Missouri állam tör­vényhozó testületének tagjává, az alsóház képviselőjévé vá­lasztották. Előbb a republikánus, majd a demokrata párt aktív támogatójaként, mindinkább bekapcsolódott a poli­tikai életbe. A törvényhozásban első dolga volt, hogy ja­vaslatot nyújtson be az állami bíráskodás rendszerének megváltoztatására. Átmenetileg St. Louis város rendőrfő­nöki teendőit is ellátta. Lapkiadói és szerkesztői pályafutását a hetvenes évek­ben alapozta meg. Immár elegendő tőkével rendelkezett ahhoz, hogy a helybeli lapokat sorra megvásárolja, és mint tulajdonos, egy kézben egyesítse őket. Az eredmény egy tekintélyes, független politikai napilap, a ma is létező St. Louis Post-Dispatch lett. Pulitzer sikerének titka a gazda­sági reformokért való küzdelemben, a korrupció elleni tá­madásokban rejlett. Közben jogot tanult, ügyvédi képe­sítést szerzett. Amikor 1882-ben lapjának főszerkesztője politikai vi­tájában agyonlőtt egy helybeli személyiséget, Pulitzer érez­te, hogy St. Louis többé nem alkalmas terület számára. Tulajdonjogát fenntartva, New Yorkba tette át székhelyét, és 346 ezer dollárért megvásárolta a csőd szélén álló World című lapot. Ez 1883-ban történt,­­ karrierje ettől kezdve meredeken ívelt felfelé. Tudta, hogyan lehet a népszenve­dély felkorbácsolásával lapja példányszámát és jövedelmét hallatlanul fokozni.. A World, később létrehozott esti kiadáséval együtt, a legnagyobb mértékben szenzációhajhászó lappá vált. A terjesztés érdekében azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy független platformról a dolgozó osztályok ér­dekeit védi: a magánérdekekkel szemben mindig a közér­deket támogatta, pártját fogta a sztrájkoló acélmunkások­nak, de később szerepet játszott Grover Cleveland elnökké választásában is. Pulitzer, miután kongresszusi képviselő­ségéről lemondott, nagy riválisával, Hearst-tel való vetélke­dése közben fejlesztette ki az olcsó tömegsajtó módszereit: a képes anyag, a színes karikatúrák, a terjedelmes, riport jellegű tudósítások bevezetésétől kezdve az események hát­terének mértéktelen felfújásáig. Az alacsony emberi ösztö­nök kizsákmányolásától, a hazugságtól sem riadt vissza célja elérése érdekében. A spanyol—amerikai háború ki­törését sokan lapjának tulajdonították, amely a kilencve­nes években koholt híveivel keltett hangulatot a kubai spa­nyol uralommal szemben. Amikor a századforduló táján túlkapásai miatt a World hírneve forgott kockán és számításai a jövedelem terén is már régen teljesültek, Pulitzer kénytelen volt változtatni módszerein. Szeme világát csaknem teljesen elveszítve, mégis mindenre kiterjedő figyelemmel a háttérből irányí­totta lapjait, igen színvonalas újságírógárdát szerződtetett, s a szenzációk közlésével felhagyva, újfent széles körű el­ismerést vívott ki magának. Ettől kezdve a World bátor, független nézetek hangsúlyozásával, sorra indította félel­metes támadásait a politikai korrupció megnyilvánulásai, a nagy biztosítótársaságok, trösztök manipulációinak lelep­lezésére. Feljegyezték, hogy az amerikai kormány vádeme­lési javaslattal élt Pulitzer ellen, amiért lapja útján nyil­vánosan bűnrészességgel rágalmazta meg Theodore Roose­velt elnököt, Morgarrt és társait a Panama-csatorna építé­sének pénzügyeivel kapcsolatban. A szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött Vasvéry-gyűj­­temény dokumentumaiból kiderül, hogy a megvakulástól való félelmében, örökös depresszió alatt élő Pulitzer igen különös egyéniség volt. Mikor már milliomos lett, úgy élt, hogy mellette az indiai maharadzsák fényűzése apró kraj­­cároskodásnak tűnt. Ő volt talán az egyetlen ember, aki nem egyszer az egész New York-i szimfonikus zenekart le­utaztatta vidéki otthonába, hogy magányos vacsorájához zenét szolgáltasson. Nyugtalan, tépelődő alkat volt, aki ir­tózott a zajtól. New York-i palotájába kétmillió dollár ér­tékű, fölösleges márványt építtetett be, hogy abszolút csendben maradhasson — mégis, mindössze háromszor tet­te be a lábát. Élete végén vett egy drága jachtot, és állan­dóan a tengeren tartózkodott onnan küldötte utasításait a szerkesztőségbe. Magyar származását sohasem tagadta, bár nem is han­goztatta — az uralkodó osztály szig-vérig amerikaivá váló tagja lett. Az egyetlen emlékezetes esemény, amely kiván­dorlása után Pulitzert a magyarokkal kapcsolatba hozta, 1886-ban, Munkácsy Mihály ünnepélyes fogadtatása idején történt. A tiszteletére rendezett banketten a New York-i magyarok felkérésére, a város vezetőinek jelenlétében elis­meréssel adózott a művész tehetsége előtt. Lapjai hasábjai élén magyar felirattal köszöntötte és anyagilag is hozzájá­rult útja sikeréhez. H­etven esztendővel ezelőtt, 1911. október 29-én bekö­vetkezett halálakor lapjai összesen napi 700 ezer példányban jelentek meg. Mintegy tizennyolc és fél millió dolláros hagyatékról végrendelkezett, melyből né­pes családja mellett a New York-i Columbia egyetemnek kétmilliót juttatott újságíró-iskola létesítése céljára. Az alapítvány évi jövedelméből osztják ki 1917 óta rendszere­sen a Pulitzer-díjakat a különféle újságírói, szépirodalmi, drámaírói, történetírói és zenei teljesítményekért. DR. CSILLAG ANDRÁS Pulitzer, az újságkirály Parcz Anna Csönd napi haldoklások közt egyetemes törmelékben építgetem mostoha gépiességből csöndjeimet * anti­ világban anti-óraszerkezet forgatja a benső időt a másnap nem éri meg az első és a harmadik napot s nem igazolnak az igazságaim csak a felszínen csak egy töredék halállal a fokról-fokra fojtottabb baleset előtt * ■ áthidal a néma ég valami olyan közegben járok mint a vágóhidak naponta lemosott vére mindig a gyenge pontokra ráomolva . emlékezem az életemre Demján Gábor Talán Talán a fel­scn ékről az ablak üvegét kuckásító gyöngyszemekről ez áttetsző hepehupáról ahol cigarettázó jobbkezemről születik kéknek a távol talán az elmúlásról a legszorgalmasabb munkásról aki kockás Ingben gondolatban a­ garázstető fehér vízszintesei alatt botorkál sohasem volt ennyire tétlen ... talán talán a játékokról ahogy előbu­jik egy mackó megszólít csupa szánalomból KOTSIS NAGY MARGIT: KÖNYÖRGÉS A tányérk­amera A kukoricatáblák szélén egy­­egy sor tányéricát is vetettek. Csupán annyit termeltek, ameny­­nyi böjti időben ellátta zsír helyett a paraszti konyhát. Be­takarítása a kukorica után kö­vetkezett,­ a kocsi aljába pony­vát terítettek, majd a fogat las­san haladt a sor mellett. A tá­nyérb­a fejeket késsel levágták és a kocsiderékba rakták. Amikor megtelt, a tanyába vitték. Ta­­karmányosban vagy szín alatt, előre eltakarított helyre lepakol­ták. Eső nem érhette, ezért fe­dett helyre került. Este aztán jöttek a mórások. Ki-ki kényel­mesen elhelyezkedett és maga elé vett egy-egy fej tányérk­át Mintegy 40 cm hosszú botikával addig veregette, amíg minden mag kihullott belőle. Kisebb fe­jeket bal kézbe fogták és ma­guk előtt tartva ütögették. A búgát kihordták a tanya mellé és a tehenek válogattak belőle, de nagyobb részét összetaposták és az akolba került alomként. A tányérk­amera egy estét betöltő munka volt. Korántsem tartott addig ameddig a kukoricafosz­tás. A segítő, ingenes, móvás munkásokat szívesen látták és a legkülönfélébb módon kedvez­tek nekik. A társasmunkát nagyon ked­velték. Szívesen mentek az év bármelyik részében segédkezni, mert az egyébként zárt tanyai életforma egyhangúságában olyan színfolt vegyült, amire szívesen emlékeztek. DR. BÖRCSÖK VINCE VASÁRNAP*, 1981. NOVEMBER L

Next