Csongrád Megyei Hírlap, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-02 / 258. szám

10 . •­­­v­f , ■ ' , világpolitikai híradó IV. A DRÁMAÍRÓ M. Satrov az életét tette fel arra, hogy az októberi forradalom, a lenini korszak valóságos, történelmileg hiteles képét drámai konfliktusok formájában (hisz ilyenek bőségesen adódtak a szovjetrend­­szer is jókorában) tárja a nézők, olvasók elé. Ez az elkötelezettség korántsem volt mindig könnyű, hisz irodalmi munkássá­ga az úgynevezett „pangás” időszakában bontakozott ki, amikor a konfliktusok hőseinek nevét sem lehetett kimondani és — legjobb esetben, ha nem rágalmazták meg őket — zömük eltűnt a Lenint kö­rülvevő „és mások” névtelen, amorf tö­megében. A szerző friss, újszerű történe­lemszemlélete a jó szemű magyar nézők­nek is feltűnhetett, hisz műveinek né­melyike magyarul is hozzáférhetővé vált, sőt egyik-másik darabját nálunk is be­mutatták. Satrov ma divatos író, s egyúttal — bi­zonyára, nem alap nélkül — politikai té­nyezőnek is tekintik. Amikor az írószö­vetség peregyelkinói alkotóházában talál­koztunk vele, épp egy amerikai forgató­­csoportot váltottunk. Ám mindez mit sem változtatott elkötelezettségén, amelyet — megtudtuk — személyes okok is motivál­nak, hisz az író szülei, régi bolsevikok, szintén a sztálini repressziók áldozataivá váltak. Satrov drámaírói munkásságának köz­ponti alakja Lenin. Természetes, hogy az ő figurájának értelmezésével kezdődött a beszélgetés. Az író nagyon határozottan fellépett Lenin emberfeletti, istenítő be­mutatása ellen, amelynek elemei ma is elevenek. Hangsúlyozta: Lenin nem szent, s a leninizmus nem vallás, az ilyen meg­közelítésnek csak­ a kaszárnyaszocializ­mushoz van, lehet köze. Kitért a régi Lenin—Sztálin párhu­zamra is, hangsúlyozva, a két történelmi személyiség ellentétét. A sztálini korszak súlyos csapást mért a szocializmus, az ok­tóberi forradalom ügyére. Az 1934-től in­tézményesült terrort nem lehet egyszerű­en törvénysértések sorozatának felfogni, ez jóval több volt annál: a forradalom vezérkarának lefejezése. A méretekre utalva megemlítette: a párt vezető testü­leteinek (például az 1934-ben, a XVII. pártkongresszuson megválasztott közpon­ti bizottságnak) döntő többségét megsem­­misítették, lefejezték a Vörös Hadsereg vezérkarát, a külügyi apparátust, a re­pressziók óriási károkat okoztak a kul­túrában, a tudományban, a pártban, s az egész szovjet társadalomban. E kár mér­tékéhez közismert adalék a háború első időszaka, de elgondolhatjuk, miként dol­gozott legtapasztaltabb munkatársai nél­kül a szovjet diplomácia, milyen haté­kony volt legjobb elméi nélkül a szovjet tudomány. Mindez, úgy gondolom — mondotta Satrov —, a legsúlyosabb bűn­tett volt a szocializmus ellen. Mégis, so­kan úgy vélik, hogy Sztálin személye ösz­­szefonódott a szocialista építés, a honvédő háború nagy győzelmeivel, amiért is Sztá­lin bírálata a szovjet emberek számára szent dolgokat sért. Számunkra, így Sat­rov, a legszentebb nem egyetlen személy, hanem azok az eszmék, célok, amelyeket maga elé tűzött a forradalmárok első nemzedéke. Azzal, hogy kimondjuk az igazságot, csak megerősítjük ezek hatását az új nemzedékek tudatában. A most ki­bontakozó bírálat egy csodálatos tisztulá­si folyamat. Meg kell végre mondanunk, hogy az októberi forradalom tényleges vezetői nem voltak árulók, idegen hatal­mak ügynökei, ahogy ezt róluk a sztálini korszak rágalmazói állították. A lenini gárda el fogja foglalni méltó helyét a forradalom, a párt történetében. Határo­zott és feltétlen rehabilitációjuk egyúttal igazságtétel magával a forradalommal szemben is. Az igazság megismeréséhez hozzátartozik az is, hogy kiadják példá­ul a 20-as évek alapvető pártdokumen­tumait, amelyek megvilágíthatják a fejlő­dés alternatíváit, amelyekből megérthető, mi, miért történt az ország, a párt életé­ben. Reális történelmi képre van szükség, és nem a sztálini hírhedt Rövid tanfo­lyamra, amelynek torzításaitól sokan ma sem tudnak szabadulni. A peresztrojka bontakozó folyamata ál­lásfoglalásra készteti az alkotó értelmisé­get, különösen az olyan elkötelezett alko­tókat, mint Satrov, így természetesen szó esett az ő közérzetéről is. „Szerencsés ember vagyok — mondotta —, mert mindazt, ami úgy két éve nálunk történik, azt hittem korábban, hogy nem érem meg, bár a fordulat eljövetelében bíztam. Az elmúlt két esztendő alatt gondolkodó nép­pé váltunk. Az emberek nyugodtan él­nek, szabadon kimondják gondolataikat, a tévedéshez is joguk van. Ez óriási do­log. Ám rengeteg a javítanivaló, öröksé­günk az élet bizonyos szféráiban valósá­gos Augiász istállója, és a javításhoz he­­raklészi erőfeszítésekre van szükség. A fékező, tehetetlenségi erő gyakran önma­gunkban, a bennünk élő rossz tradíciók­ban van. A forradalmi változások azon­ban mégis megindultak, s mind jobban kibontakoznak, mert egyre jobban felis­merjük a fékező mechanizmusokat, s te­szünk is ellenük. Ami ma történik, az a valódi leninizmushoz való visszatérés. Nincs itt az ideje, s talán szükségtelen is, hogy jelzőkkel minősítsük a mai kor­szakot. Az ilyesmivel az ember gyakran melléfog. A megelőző időszakot nagy pangásként minősítjük, de annak idején lenini útnak nevezték, noha az országban sok olyasmi történt, aminek kevés köze volt a lenini úthoz. Most viszont a tettek lényege összhangban van a szavakkal.” Satrov végezetül arról szólt, hogy mun­kássága azért járja körül újra és újra a lenini időszakot, a forradalom történetét, mert így tudja megérteni a jelen problé­máit, a mai konfliktusok eredetét, és kap — talán — lehetőséget arra, hogy némi­képp bepillantson a jövőbe. Úgy látja, hogy a leninizmusnak mindig lesz üze­nete minden korok változtatói számára, és mindig veszélyt jelentenek majd ezek a tanítások a konzervatívok számára, jár­janak bár forma szerint a „lenini úton”. A leninizmus forradalmi lényege és poli­tikai realizmusa nem fér össze az ön­csalás színes díszleteivel, a liturgikus po­litikai jelzőkkel. A lenini gondolatok bú­vópatakja előbb-utóbb felszínre tör, hogy anyagi erővé válják, ahogy ez napjaink­ban a Szovjetunióban történik. KENDE JÁNOS A nagy október M. F. Satrov író 2 Pravda-kommentár a közelgő csúcstalálkozóról Az újabb szovjet—ameri­kai csúcstalálkozó bejelenté­sét az egész világon elége­detten és­ nagy megkönnyeb­büléssel fogadták, remélve, hogy Washingtonban majd konkrét megállapodások szü­letnek a bizalom erősítésé­ről, a leszerelésről, a tartós béke megteremtésének útjai­ról — hangsúlyozta vasárna­pi nemzetközi összefoglaló­jában a Pravda, Eduard Se­­vardnadze washingtoni tár­gyalásainak első visszhangja­it értékelve. Az SZKP KB­ tetőponti na­pilapja emlékeztet rá, hogy Genf és Reykjavik után ez már a harmadik legfelső szintű találkozó lesz a Szov­jetunió és az Egyesült Álla­mok vezetői között. Komoly erőfeszítésekre is van szükség egy-egy ilyen­­ megbeszélés előkészítéséhez,­ most is alig egy héten belül két külügy­miniszteri megbeszélés volt Moszkvában,­­illetve Wa­shingtonban, s Mihail Gor­bacsov külön üzenetet inté­zett Ronald Reaganhez. Ezek az események újólag bizo­nyítják, hogy dinamikusabbá váltak a szovjet—amerikai politikai kapcsolatok és a tárgyalási folyamat is. A decemberi csúcstalálkon Az alábbi gyorshír pénteken este, jóval lapzárta után érkezett: december hetedikén kezdődik meg Washing­tonban Mihail Gorba­csov és Ronald Reagan csúcstalálkozója, F­zt Reagan elnök személye­sen jelentette be pénte­ken, Sevardnadze szovjet külügyminisz­terrel tartott találkozója után. A csúcstalálkozó idején írják alá a szov­jet—amerikai szerző­dést a közepes és rövi­­debb hatótávolságú nukleáris fegyverek fel­számolásáról. Jó tartalmas napirendjét is­mertetve, a Pravda rámutat, hogy a két ország vezetői a szovjet—amerikai kapcsola­tok egészét tekintik át, a fegyverezet csökkentését, az emberi jogi és humanitárius kérdéseket, a regionális konfliktusok rendezését, va­lamint a kétoldalú együtt­működés fejlesztését. A csúcstalálkozó — minden kétséget kizáróan — jelentős előrelépést hoz majd minden érintett kérdésben — állapít­ja meg a lap. A washingtoni tárgyalások középpontjában a fegyverke­zési hajsza beszüntetésének problémái szerepelnek majd. Befejezéséhez közeledik a közepes és rövidebb hatótá­volságú rakétákról szóló megállapodás előkészítése, a „kettős nullamegoldás” dokumentumának aláírása, valóban történelmi jelentő­ségű esemény lesz. Korunk realitásai azonban óva intenek az eufóriától, hiszen e fegyverek felszámo­lása csak a nukleáris arze­nál három százalékát érinti, így tehát csak a radikális csökkentésekhez vezető első lépésként szabad értékelni. A hadászati támadó fegyver­­­zet kérdése — amely szoro­san kapcsolódik az űrfegy­verkezés megakadályozásá­hoz, az ABM-szerződés meg­szilárdításához — viszont valóban kulcsfontosságú a nukleáris leszerelés tekinte­tében: ezt a washingtoni ta­lálkozón meg fogják vitatni, s az 50 százalékos csökken­tést szabályozó szerződés gyors előkészítésével azt alá is lehetne írni Reagan elnök moszkvai látogatásakor — hangsúlyozza végezetül a Pravda. Befejeződött a kínai pártkongresszus Vasárnap délben ünnepé­lyes záróüléssel fejezte be munkáját a Kínai Kommu­nista Párt 13. kongresszusa, amelyen több mint 46 millió párttag képviseletében 1959 küldött és meghívott delegá­tus vett részt. A nyilvános záróülést megelőzően tartották meg a kongresszus második teljes ülését, amely zárt ajtók mö­gött zajlott le. Az ülés első napirendi pontja volt az új központi bizottság, a köz­ponti tanácsadó bizottság és a központi fegyelmi és el­lenőrző bizottság titkos­­sza­vazással való megválasztása. A küldöttek tetszés szerint módosíthattak a szavazólapo­kon szereplő jelölőlistákon, kihúzhatták neveket és más neveket írhattak be a kihú­­zottak helyett. A küldöttek 175 teljes jo­gú tagot és 110 póttagot vá­lasztottak be a Kínai Kom­munista Párt új központi bi­zottságába. Az új központi tanácsadó bizottság 200 tagú, az új központi fegyelmi és ellenőrző bizottság pedig 69 tagú­. A határozatok elfogadása után elhangzott zárszóban Csao Ce-jang kijelentette: az egész pártnak arra kell törekednie, hogy határozot­tan ültesse át a gyakorlatba a párt alapvető vonalát a szocializmus kezdeti szaka­száról, következetesen hajtsa végre a kongresszuson elfo­gadott határozatokat, töre­kedjék a kijelölt feladatok valóra váltására, és vezesse a kínai népet a folyamatos előrehaladásban a kínai jel­legű szocializmus építésének útján. Csao Ce-jang köszönetét fejezte ki mindazoknak a politikai pártoknak és szer­vezeteknek, amelyek a világ különböző részeiből üdvö­zölték a 13. pártkongresszust. Külön megköszönte a kínai demokratikus pártok és pár­­tonkívüli személyiségek üd­vözleteit és jókívánságait. A körülbelül félórás zá­róülést az Internacionálé hangjaival fejezték be. 4 (Folytatás az 1. oldalról.) hogy teljesítse a gazdasági, a szociális és a szellemi szférában meglévő feladato­kat. Az ön tevékenysége, Ká­dár elvtárs, elválaszthatat­lan a Szovjetunió Kommu­nista Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság eszmei egy­ségének és testvéri együtt­működésének nagyszerű eredményeitől. Ennek kö­szönhetően országaink és kitüntetési ünnepség Moszkvában népeink közelebb kerültek egymáshoz, őszinte barátsá­gunk alapot ad ahhoz, hogy magabiztosan haladjunk elő­re a szocializmus, országaink fejlődésének, új feladatainak megoldása felé. Kívánok önnek jó egész­séget, sok erőt és alkotó energiát. E napon és ebből az alkalomból a legszívélye­­sebb üdvözletét és gratulá­cióját küldi önnek Mihail Szergejevics Gorbacsov, az SZKP Központi Bizottságá­nak főtitkára. Újabb sikere­ket kívánok önnek, a szo­cialista társadalom magyar földön történő építése, or­szágaink szorosabb együtt­működése érdekében, a bé­ke és a szocializmus javára kifejtett tevékenységéhez. Kádár János köszönő szavai — Kedves Gromiko elv­társi Kedves szovjet bará­taink! Elvtársak! Mindenekelőtt köszönöm azokat a meleg szavakat, amelyeket ön most hozzám intézett, és Gorbacsov elv­társ üdvözletét. Amikor hí­rét vettem, hogy a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 75. születésnapom alkalmából ilyen magas ki­tüntetésben részesített — én is ember vagyok —, megha­tott a figyelmesség. Külön köszönöm azt a magas érté­kelést, amellyel ennek a ki­tüntetésnek az adományozá­sát­ indokolta. Az ember a saját cselekedete megítélé­sében nem illetékes, s ha Önök így ítélik meg, az ma­ga kitüntetés számomra. Ami a Szovjetuniót illeti, régen, amikor mint munkás a kapitalizmus viszonyai között öntudatra ébredtem, kezdtem megérteni a Szov­jetunió hatalmas, világtörté­nelmi szerepét. Ez a tiszte­letem, becsületes értékelé­sem azóta szünet nélkül nö­vekedett. Amikor én azt az utat jártam, hogy a magyar munkások és népünk tisztes­séges szolgálatára töreked­tem, az mindig elválasztha­tatlan volt számomra a Szovjetunió barátságától. Végtelen megelégedésül szolgált számomra, hogy ma mind a nagy szovjet nép, mind a magyar nép közös úton, a szocializmus útján jár. Országainkat, népeinket megbonthatatlan barátság, s növekvő, egyre szélesedő együttműködés köti össze. Én mindig úgy tudtam, hogy a mi népeinket sorsközös­ség kapcsolja össze: nehéz­ségben, jó időben, jó sors­ban egyaránt. A szocializmus építésének útja nem könnyű út, nehéz út. De népeink érdekeinek becsületes szolgálata más úton számomra elképzelhe­tetlen. Most, amikor még egyszer megköszönöm a magas ki­tüntetést, megbecsülést, fi­gyelmességüket, csak annyit mondhatok, hogy én ezután sem leszek hűtlen a magyar —szovjet barátsághoz, mert ezt a barátságot, ennek szol­gálatát eszem és szívem na­gyon mélyen diktálja. Most, hogy éppen Moszk­vában egy ilyen különleges alkalom adódik számomra, hogy átadták nekem ezt a kitüntetést, meg szeretném mondani, nagyon örülök ne­ki, küldöttségünk többi tag­jával együtt, hogy részesei lehetünk ennek a nagy tör­ténelmi eseménynek, a szov­jet állam fennállása, az ok­tóberi forradalom győzelme 70. évfordulójának. Szeret­ném hangsúlyozni, hogy a Szovjetunió párt- és állami vezetése népe jelenlegi irányvonalának végtelenül örülök. Ez az út nehézségek­kel jár. De a boldogulás egyedül reális útja. Törek­véseiket a legmelegebben üdvözöljük, s gondolom nem tévedünk, amikor azt mond­juk, hogy a magyar nép ugyanezen az­ úton jár. A valóságot reálisan nézve, a dolgokat néven nevezve, s a valódi feladatokhoz hozzá­­állva bízunk abban, hogy meg fogjuk oldani az út­közben adódó igen nehéz feladatokat is. A magyar— szovjet barátság és együtt­működés ebben segít ne­künk. Ez az ünnepség, amely itt, Moszkvában kezdődik, vi­lágra szóló ünnepség. Én azt hiszem, hogy a magyar párt, minden magyar kommunis­ta, a szocializmust építő ma­gyar nép drukkol önöknek a sikerekért. Azt hiszem, hogy az önök jelenlegi irányvonalához, ehhez a kurzushoz a társadalmi ha­ladást, az igazságot, az em­beriség békés és biztos jövő­jét óhajtó minden embere sikert kíván. Szívemből, egészséget, teljes sikert kí­vánok önöknek, pártjuknak, országuknak. Még egyszer köszönöm. Moszkva ünnep előtt Történelmi számvetéssel kezdődik hétfőn az az ün­nepségsorozat, amellyel a szovjet fővárosban a nagy októberi szocialista forrada­lom 70. évfordulóját kö­szöntik. Hétfőn, délelőtt tíz órakor kezdődik meg az SZKP KB, a szovjet és az oroszországi legfelsőbb tanács, valamint a szovjet kormány együttes ünnepi ülése. Ezen hangzik el Mihail Corbacsovnak, az SZKP KB főtitkárának he­tek óta nagy érdeklődéssel várt beszéde, amelyet 75 nyelvre fordítanak le. Eb­ben részletesen szó lesz a szovjet állam hét évtizedes történelmi útjáról, a tapasz­talatokról. A várakozások szerint a főtitkári beszéd — melynek téziseit október kö­zepén hagyta jóvá az SZKP Központi Bizottsága, — elemzi a szovjet történelem mindmáig „fehér foltként” kezelt időszakait is, kijelöl­ve a párt által követendő­nek tartott irányt a törté­nészek szakirányú kutatásai­hoz. A történelmi mérleg megvonása mellett a beszéd nagy teret szentel a mai szovjet társadalom elemzé­sének, és a jövő feladatai­nak. A hétfői ünnepséget a szovjet televízió és­ a rádió egyenes adásban közvetíti mind az öt földrészre. HÉTFŐ, 1987. NOVEMBER 2.

Next