Debreceni Szemle, 1997 (5. évfolyam - Új folyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Nyyssönen, Heino: A múlt politikai eszközeként. Finnország 1918-as és Magyarország 1956-os eseményeinek összehasonlítása
A múlt a politika eszközeként Finnországban fontosságát tekintve minden máson felül volt Kekkonen értelmezése, amelyben az elnök egyben a kutatások bírójává is helyezkedett (Vihavainen 1991, 188). 1970 áprilisában Kekkonen elnök a Helsinki Egyetemen tartott beszédet, és megfeddte azokat a kutatókat, akik megkérdőjelezték Lenin függetlenséggel kapcsolatos indítékait. Kekkonen ismerete saját értelmezését arról, hogy mi volt a leninizmus és mi volt a marxizmus alatt elért internacionalizmus: „Lenin remélte és hitte, hogy Finnország függetlenné válása után Finnország és Oroszország népei az eddiginél jobban közeledhetnek egymáshoz és segíthetik egymást az együttműködésben, méghozzá nemcsak gazdasági területen, hanem a művelődés és az emberi kultúra minden területén is” (uo. 188-189). Ha megfelelően értelmezték a történelmet, akkor annak politikai haszna is volt. Timo Vihavainen szerint a Kekkonen által kifejtett nézet politikai haszna nyilvánvaló volt Finnország számára: amennyiben a finn szuverenitás elismerése Kekkonen számára "valódi leninizmus" volt, az állam, amely azt mondta, hogy betartotta a leninista elveket, nem egykönnyen sérthette meg saját elveit (1991, 187). A gondolatmenet konklúziója az, hogy a múlt értelmezése — és különösen a megfelelő értelmezése — hasznos a jelen politikájában is. Hayden White (1987) nézete szerint a kutatásra és politizálásra való felosztás nem világos. Mint ahogy az elmélet feltételezi a gyakorlatot és annak következménye, úgy az értelmezés is feltételezi a politikát (1987, 59). White számára az értelmezés politikai, mikor auktoritást igényel más interpretációkhoz viszonyítva. De szükséges-e az auktoritást mindig igényelni? Nem válnak-e könnyen auktoritásokká azok az értelmezések is, amelyeket az „auktoritások” alkotnak, még ha nem is igényelnének maguknak auktoritást? Mikor a dologhoz a nyelv és a retorika nézőpontjából közelítenek, meg lehet kérdezni, hogy milyen mértékben befolyásolja az értelmezést annak ismertetője (étosz). Az értelmezéseket másoknak is megindokolhatják, mint csupán az egyetemi közönségnek. Magyarországon Kádár 1972-ben beszélt először arról, hogy 1956-ban „nemzeti tragédiáról” volt szó. Kádár azt mondta, hogy ennek tudományos neveként az ellenforradalmat határozták meg (vö. Shawcross 1974, Lendvai 1988). Arról van szó, hogy a történelemkutató csak egy része a történelem írásnak. A kultúrák történelemértése más tényezőkből is áll mint a történelemkutatók leírásaiból. A retorika szempontjából a közönséggel folytatott dialógusról van szó. A közönségnél nem lehet teljes „agymosást” végezni, hanem inkább annak saját tapasztalatai is részei a történelemírásnak. Finnországban a hatalom inkább Vainö Linna típusú igazsággal rendelkezik 1918 első felének történéseiről (Vares 1993), bár a regénysorozatról erős kritikák is elhangzottak a történelemkutatók részéről. Talán ebben is van egy tényezője annak, hogy miért nem volt hihető Magyarországon az ellenforradalom elnevezés. Magyarországon „1956-os eseményekről” beszéltek, még ha a beszélő valójában „forradalmat” is érzett ez alatt. Ha Finnországban a baloldali hangfekvések erősödtek elsősorban az 1960- as évektől kezdve, nehezebb válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen politikai