Debreceni Szemle, 2014 (22. évfolyam - Új folyam, Válogatás szám)

2014 / Válogatás szám - Romsics Ignác: Az első világháború - 100 év távlatából (2014/2. pp. 168-180)

32 ROMSICS IGNÁC A nyugati fronton harcoló szövetségesek a háború utolsó szakaszában sikere­sen hangolták össze a gyalogság, a páncélosok és a légierő manővereit, amellyel a II. világháború támadó hadműveleteinek tipikus metódusát előlegezték.­ A haditengerészetek már a háború előtt kifejlesztették az úszó erődökhöz ha­sonló, páncélozott és nehézfegyverekkel felszerelt csatahajók (dreadnought) és a tengeralattjárók különböző típusait. A brit és a német flotta egyetlen nagy össze­csapása 1916 májusában Juttlandnál döntetlenül végződött. A németek ezután a tengeralattjáró-háborúra helyezték a hangsúlyt, amellyel az ellenük irányuló és kiéheztetésüket célzó tengeri blokádra válaszoltak. A német U-boatok 1917-től minden olyan kereskedelmi hajót felszólítás nélkül elsüllyesztettek, amely a brit kikötők felé tartott. Az Egyesült Államok erre hivatkozva üzent hadat Németor­szágnak 1917. április 6-án. Valószínűleg nem tévedünk azonban nagyot, ha a német tengeralattjárók aktivitását csak ürügynek tartjuk, s a valódi okot a februá­ri orosz forradalom miatt körvonalazódó német győzelem világpolitikai perspek­tíváinak washingtoni percepciójában véljük megtalálni. Erre utal Robert Lansing külügyminiszter egyik 1915-ös memoranduma, amelynek kulcsmondatai így hangoznak: „Nem engedhető meg, hogy Németország nyerje meg ezt a háborút, sőt még az sem, hogy kiugorjon... Az amerikai közvéleményt fel kell készíteni arra az időre és alkalomra, amikor félre kell majd tennünk semlegességünket, és a demokrácia bajnokai közé kell állnunk”.­ A háborús erőszak különleges aspektusa volt, amikor nem katonák álltak szemben katonákkal, hanem katonák a fegyvertelen civil lakossággal. Ennek legszégyenteljesebb esete a törökországi örmények 1915 és 1917 közötti kitele­pítése és jelentős részüknek a lemészárlása volt. Erre a szövetségesek gallipoli partraszállása szolgáltatta az ürügyet. A török hatóságok attól tartottak, hogy a külső ellenség összefog a belső ellenségnek tartott és régebb óta orosz támoga­tást élvező örmény közösséggel. Soknemzetiségű államuk teljes szétesésétől tartva ezért a népirtás útjára léptek. A fatális logika szerint ahhoz, hogy saját kiirtásukat elkerüljék, másokat kell kiirtaniuk. A deportálások során és a siva­tagban létesített koncentrációs táborokban mintegy 6-800 ezer - az örmény becslések szerint akár másfél millió - ember pusztult el.­ Jóval kisebb mértékben ugyan, de a civil lakossággal szembeni erőszakosko­dások és véres megtorló akciók más frontszakaszokon is előfordultak. A keleti fronton főleg az orosz hadsereg kegyetlenkedett az ottani zsidókkal, Flandriában . Christian Habbe: A mérnökök versengése. In Az első világháború. Szerk. Stephan Burgdorff­ Klaus Wiegrefe. Bp., Napvilág Kiadó, 2010, 75-79.­­ Taraszovics Sándor: Amerikai békeelőkészületek az I. világháború alatt és tervek egy új Magyarországról. In Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Teleki László Alapítvány, 1995, 65. Karen Andresen: „Egy nép a vágóhídon”: Az örmények tömeges legyilkolása. In: Az első világháború, i.m. (2010), 195-197.

Next