Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

dollárt. Mondtam, nem eladó, akkor 60-at, mondta. Hát 70-ért csináltam ennek a volt szom­szédnak az elsőt. Ma meg én vagyok itt a kovácsolt vas dísz­tárgyak főelőállítója. — Na­gyon szép gyertyatartók, utcai lámpák, kerítés rácsok valóban tehetséges, valóságos művésze Tamás úr Lancasterben. Ráadá­sul még jól is élnek az asszony­nyal. Csak _ nincs — aki az egészet felbecsülje, vagy hát megbecsülje. Már úgy, hogy lás­sa. Értékelje. A pápai helyzet­hez mérten. — Szóval nincs kivel arról beszélgetni, amiről szeretne az ember. Ez a honvágy elvtársnő, vagy nagyságos asszony? Nem tudom, most hogy szokás oda­haza. Idehaza üzletben, villamoson, nem szólítják az embert sem elvtársnőnek, sem kartársnő­nek és persze nagyságos asz­­szonynak sem. Leginkább nem használnak semmi megzsófítást. A Fiastyúk utca új lakói úgy szólítják a pesti embert, hogy „nézze mán aranyom’, meg „kedves”, „Jaj drágám”, azt csak a piacon mondjuk, egy kis­sé lekezelő hangsúllyal. Az új városrészek új Csemege és ABC önkiszolgálós üzleteiben a pénz­tár most mindig megköszöni mi­kor fizetünk. Egyelőre még túl is teljesíti az udvariassági kam­pányt, mert azt mondja szegény jó hosszan és hányszor egy nap!: — NAGYON SZÉPEN KÖ­SZÖNJÜK. Nekem egy „kösz” is elég volna, és az is jólesne, ha a 10—15 éve fennálló közértek régi, udvariassági versenyen kí­vül rekedt alkalmazottai nem kiáltanának rám: várjon sorá­ra, ne lopja az időmet­ szavak­­kal, nem ordítanák: nincs!! Mit képzel? A­mikor még ki sem böktem, hogy mit is mernék sze­retni? A villamoson a 30 évet meghaladott nőket „hallja néni” „nézze néni”-nek szólítják a Pápa és más honi vidékről Pest­re jött kedves családias kalauz­leányok. A KN jelzésű, KALAUZ NÉLKÜLI kocsiba nem tanácsos felszállni, mert nincsen benne egy persely, amibe jegyváltás helyett beletenné az utas az elő­re elkészített pénzt, hanem ins­­pekciós kalauznő-ellenőr van benne, aki azt lesi, szállt-e fel a KN kocsira villamos bérlettel NEM rendelkező utas. Hazaér­kezésem másnapján két megál­­­lónyi utamon 15 forint bírságot fizettem, mivel itthon még nem láttam volt KN kocsit, külföldön meg, ahol nem volt kalauz, be­dobták az emberek a perselybe a pénzt. Azt hittem, itthon is úgy lett, míg én kint jártam. Mikor már édesanyámat is el­emlegette az érceshangú ellen­őrnő, azt dadogtam, bocsánat, nem ismertem az új szokást, külföldön voltam, mire ő így szólt: — Akkor igazolja magát, vagy rendőrt hívok. Nem vett nálam az útlevél, itthon már személyi igazol­vánnyal közlekedik az ember, azzal nem tudhattam igazolni, hogy külföldön voltam, inkább fizettem. Nyugtát a bírságról nem adott. Leszálltam. Egy-két apróság változott itt­hon, míg távol voltam! Semmi tekintélye, semmi előnye an­nak, aki külföldön járt! Fütyül­nek a fejére. KI NEM járt már? Vagy ki nem fog jövőre, ha ad­dig is helyes magatartást ta­núsít? Még az idegenek iránti előszeretetük sem egészen ugyanaz, mint teszem azt: egy évvel ezelőtt Akkor még annyira előnyös volt idegennek lenni — vagy legalább látszani — a pesti ut­cán, hogy én, merő önvédelem­ből, többször idegennek adtam ki magamat; angolul vagy franciául közlekedtem. Jöttem haza a Balatonról, a Kelenföldön sorba álltam taxi­ért, de valahányszor rám került a sor, valaki mindig félretolt, egy asszonytárs oldalba is vá­gott s a taxiba ő ült bele. Kof­feremen egy „Gare du Nord Pa­ris” feliratú, félig lekopott cé­dulával álltam, áltam szótlanul. Már 65 perce vártam, mikor négy férfi jött a standhoz, egy az enyémnél későbben érkezett vonatról és ők is félretoltak. Ekkor megfogtam a kofferem fülét és mosolyogva motyogni kezdtem, hogy: je ne sais pas, mais je crois, c’est maintenant moi, — mindegy, hogy mit. A férf­ik egyszerre utat adtak. Sőt. Az egyik megszólalt: — Te, ez valami francia. — Adjuk fel azt a vacak kof­ferét. — Voálá! — mondta a har­madik s még a végre éppen odaérkező taxi ajtaját is kinyi­totta előttem. — Régi történet. Éves. Tavalyelőtt, mikor autó­buszon mentem a színházhoz, sikerült a kocsi éppen nyíló aj­tajáig préselődnöm a tömegben, de leszállni már nem tudtam a szükséges megállónál, az ajtó máris becsapódott, ám jaj! Nem eléggé későn! A fekete köröm­cipőmet, a bulikat leszállásra sóvárogva felemelt lábamról még az ajtó megnyílása pillana­tában úgy lerúgta egy hátam mögött előre nyomakodó fiatal­­asszony, hogy ki is repült a ko­csiból. Éppen esett az eső. De én azzal a fülcsikordítóan rossz angolommal azt kezdtem hirte­len mondogatni: What can I do now. I am so sorry ladies and gentlemen, how to get off, — és az autóbusz érettem, a cipőtlen idegen kedvéért — megálló­tt. Csak hosszan tudnám ecsetelni azt a lovagiassági rohamot, amivel három leguva és vissza­törtető férfiú egymással vete­kedve hozott vissza egy félpár vizes cipőt. Más kérdés, hogy annál a leszállónál lelépni már megint nem volt időm, mert ők soronkívül a felszálló ajtónál ugorhattak le, de megvolt a ci­pőm. Mert mi kedveljük az ide­geneket, udvariasak vagyunk velük. Szinte szeretjük őket? Nem mindig ugyanazt a nem­zetiségű idegent szeretjük. „Hol a törököt, hol a németet. Fő, hogy idegen legyen? Bonyodalmas dolog ez. Felmé­rése meghaladja szellemi képes­ségemet. Csak úgy, honi buta fejemmel töprengve, azt vélem — már a honvágyas amerikai új ismerősökre, respective Lajkó dr.-ra gondolva —, hogy ne bú­suljon, jöjjön haza­ Pestre. Elég nagy város vagyunk már, itt élvén és közlekedvén s ma­gyarul, a kutya sem fogja is­merni s megtapasztalhatja, hogy: LEHET az ember idegen a honi utcákon is. MAGYARUL jövő-menő járókelőben csak azt tiszteljük, AKIT SZEMÉLYE­SEN ismerünk . Él Afrikában egy, a romániai Borszékről odaszakadt régi is­merősöm (tavalyelőtt itt járt, találkoztam vele, meg is hi­vott), rendkívül érdekes sorsa vett s van, színes embere felesé­ge, 9 nyelven tud nagyon rosz­­szul — helyesen írni egyiken sem, mégis kiváló ember s meg­állja a helyét. — nos, azt vet­tem a fejembe, hogy őt szeret­ném meglátogatni, mert nagy témát, az idegenség , nem ide­­genség, a nemzetköziség emberi­­asszonyi érzelmi megoldásának a példáját gyanítom benne, er­ről az útról álmodozom most, nem látszik egészen lehetetlen­nek, Egyiptomig mindenesetre már lehet forintért repülni. Hátha. Van s lesz persze hazai tárgyú innivaló is bőven. Lük­tető iramban fejlődik, változik nálunk is az élet, hiszen ha az 4 • FREE HUNGARY, 1966. I.

Next