Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
dollárt. Mondtam, nem eladó, akkor 60-at, mondta. Hát 70-ért csináltam ennek a volt szomszédnak az elsőt. Ma meg én vagyok itt a kovácsolt vas dísztárgyak főelőállítója. — Nagyon szép gyertyatartók, utcai lámpák, kerítés rácsok valóban tehetséges, valóságos művésze Tamás úr Lancasterben. Ráadásul még jól is élnek az asszonynyal. Csak _ nincs — aki az egészet felbecsülje, vagy hát megbecsülje. Már úgy, hogy lássa. Értékelje. A pápai helyzethez mérten. — Szóval nincs kivel arról beszélgetni, amiről szeretne az ember. Ez a honvágy elvtársnő, vagy nagyságos asszony? Nem tudom, most hogy szokás odahaza. Idehaza üzletben, villamoson, nem szólítják az embert sem elvtársnőnek, sem kartársnőnek és persze nagyságos aszszonynak sem. Leginkább nem használnak semmi megzsófítást. A Fiastyúk utca új lakói úgy szólítják a pesti embert, hogy „nézze mán aranyom’, meg „kedves”, „Jaj drágám”, azt csak a piacon mondjuk, egy kissé lekezelő hangsúllyal. Az új városrészek új Csemege és ABC önkiszolgálós üzleteiben a pénztár most mindig megköszöni mikor fizetünk. Egyelőre még túl is teljesíti az udvariassági kampányt, mert azt mondja szegény jó hosszan és hányszor egy nap!: — NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNJÜK. Nekem egy „kösz” is elég volna, és az is jólesne, ha a 10—15 éve fennálló közértek régi, udvariassági versenyen kívül rekedt alkalmazottai nem kiáltanának rám: várjon sorára, ne lopja az időmet szavakkal, nem ordítanák: nincs!! Mit képzel? Amikor még ki sem böktem, hogy mit is mernék szeretni? A villamoson a 30 évet meghaladott nőket „hallja néni” „nézze néni”-nek szólítják a Pápa és más honi vidékről Pestre jött kedves családias kalauzleányok. A KN jelzésű, KALAUZ NÉLKÜLI kocsiba nem tanácsos felszállni, mert nincsen benne egy persely, amibe jegyváltás helyett beletenné az utas az előre elkészített pénzt, hanem inspekciós kalauznő-ellenőr van benne, aki azt lesi, szállt-e fel a KN kocsira villamos bérlettel NEM rendelkező utas. Hazaérkezésem másnapján két megállónyi utamon 15 forint bírságot fizettem, mivel itthon még nem láttam volt KN kocsit, külföldön meg, ahol nem volt kalauz, bedobták az emberek a perselybe a pénzt. Azt hittem, itthon is úgy lett, míg én kint jártam. Mikor már édesanyámat is elemlegette az érceshangú ellenőrnő, azt dadogtam, bocsánat, nem ismertem az új szokást, külföldön voltam, mire ő így szólt: — Akkor igazolja magát, vagy rendőrt hívok. Nem vett nálam az útlevél, itthon már személyi igazolvánnyal közlekedik az ember, azzal nem tudhattam igazolni, hogy külföldön voltam, inkább fizettem. Nyugtát a bírságról nem adott. Leszálltam. Egy-két apróság változott itthon, míg távol voltam! Semmi tekintélye, semmi előnye annak, aki külföldön járt! Fütyülnek a fejére. KI NEM járt már? Vagy ki nem fog jövőre, ha addig is helyes magatartást tanúsít? Még az idegenek iránti előszeretetük sem egészen ugyanaz, mint teszem azt: egy évvel ezelőtt Akkor még annyira előnyös volt idegennek lenni — vagy legalább látszani — a pesti utcán, hogy én, merő önvédelemből, többször idegennek adtam ki magamat; angolul vagy franciául közlekedtem. Jöttem haza a Balatonról, a Kelenföldön sorba álltam taxiért, de valahányszor rám került a sor, valaki mindig félretolt, egy asszonytárs oldalba is vágott s a taxiba ő ült bele. Kofferemen egy „Gare du Nord Paris” feliratú, félig lekopott cédulával álltam, áltam szótlanul. Már 65 perce vártam, mikor négy férfi jött a standhoz, egy az enyémnél későbben érkezett vonatról és ők is félretoltak. Ekkor megfogtam a kofferem fülét és mosolyogva motyogni kezdtem, hogy: je ne sais pas, mais je crois, c’est maintenant moi, — mindegy, hogy mit. A férfik egyszerre utat adtak. Sőt. Az egyik megszólalt: — Te, ez valami francia. — Adjuk fel azt a vacak kofferét. — Voálá! — mondta a harmadik s még a végre éppen odaérkező taxi ajtaját is kinyitotta előttem. — Régi történet. Éves. Tavalyelőtt, mikor autóbuszon mentem a színházhoz, sikerült a kocsi éppen nyíló ajtajáig préselődnöm a tömegben, de leszállni már nem tudtam a szükséges megállónál, az ajtó máris becsapódott, ám jaj! Nem eléggé későn! A fekete körömcipőmet, a bulikat leszállásra sóvárogva felemelt lábamról még az ajtó megnyílása pillanatában úgy lerúgta egy hátam mögött előre nyomakodó fiatalasszony, hogy ki is repült a kocsiból. Éppen esett az eső. De én azzal a fülcsikordítóan rossz angolommal azt kezdtem hirtelen mondogatni: What can I do now. I am so sorry ladies and gentlemen, how to get off, — és az autóbusz érettem, a cipőtlen idegen kedvéért — megállótt. Csak hosszan tudnám ecsetelni azt a lovagiassági rohamot, amivel három leguva és visszatörtető férfiú egymással vetekedve hozott vissza egy félpár vizes cipőt. Más kérdés, hogy annál a leszállónál lelépni már megint nem volt időm, mert ők soronkívül a felszálló ajtónál ugorhattak le, de megvolt a cipőm. Mert mi kedveljük az idegeneket, udvariasak vagyunk velük. Szinte szeretjük őket? Nem mindig ugyanazt a nemzetiségű idegent szeretjük. „Hol a törököt, hol a németet. Fő, hogy idegen legyen? Bonyodalmas dolog ez. Felmérése meghaladja szellemi képességemet. Csak úgy, honi buta fejemmel töprengve, azt vélem — már a honvágyas amerikai új ismerősökre, respective Lajkó dr.-ra gondolva —, hogy ne búsuljon, jöjjön haza Pestre. Elég nagy város vagyunk már, itt élvén és közlekedvén s magyarul, a kutya sem fogja ismerni s megtapasztalhatja, hogy: LEHET az ember idegen a honi utcákon is. MAGYARUL jövő-menő járókelőben csak azt tiszteljük, AKIT SZEMÉLYESEN ismerünk . Él Afrikában egy, a romániai Borszékről odaszakadt régi ismerősöm (tavalyelőtt itt járt, találkoztam vele, meg is hivott), rendkívül érdekes sorsa vett s van, színes embere felesége, 9 nyelven tud nagyon roszszul — helyesen írni egyiken sem, mégis kiváló ember s megállja a helyét. — nos, azt vettem a fejembe, hogy őt szeretném meglátogatni, mert nagy témát, az idegenség , nem idegenség, a nemzetköziség emberiasszonyi érzelmi megoldásának a példáját gyanítom benne, erről az útról álmodozom most, nem látszik egészen lehetetlennek, Egyiptomig mindenesetre már lehet forintért repülni. Hátha. Van s lesz persze hazai tárgyú innivaló is bőven. Lüktető iramban fejlődik, változik nálunk is az élet, hiszen ha az 4 • FREE HUNGARY, 1966. I.