Délamerikai Magyarság, 1957 (29. évfolyam, 3822-3871. szám)

1957-10-25 / 3862. szám

1957. október AZ AND (Folytatás a 2 politerról.)zsef, aki azt kívánta, hogy írjam ki a valódi nevét, fogadkozni kezdett: — Volt Kanadában két magyar nyelvű kommunista újság. Nekem most már egy feladatom van az életben: visszamenni Kanadába és küzdeni az ellen a két újság ellen. Annak idején is gondoltam, hogy hazudnak és csodálkoztam, mi mindent ígérgetnek. Most már nem fogok csodálkozni semmin. — A magyar kommunisták 1951 től 1956 ig tartottak börtönben. Le sem tudom írni milyen rosszul bántak velem. Miért? Azért sejtették, hogy átláttam a kommunista kormányzat hazugságain. Mondok önöknek valamit: akármilyen rosszul bánjak velem, soha nem felejtettem el, hogy kanadai állampolgár vagyok és hogy egyszer ki fogok szabadulni. De Isten legyen izgalmas azoknak a kanadai magyar kommunistáknak akik be akarják oda csempészni a kommunizmust, ha én összeakadok velük. Kormány Józsefnek hívják, az Ontario állambeli North Hamilton városába való s számomra még egy különleges okból is rendkívül értékes volt az ismeretsége Valamivel előbb hallottam a világbajnok hajmeresztő történetét Gombóc őrnagyról, a szadista női hóhérról. Nagyon szerettem volna megírni ezt az esetet, de erőt vettem magamon, attól tartva, hogy esetleg hazugságot írnék meg, vagy egy kis igazságból nagyra felfújt történetet. Megkérdeztem már vagy egy tucat menekülttől: - Hallott Gombóc őrnagyról? Egyik sem hallott róla. Elhatároztam tehát, hogy ezt a történetet nem használom fel. Ekkor jött Kormány Józsi !. Hogy ismertem e? Azt kérdezi, ismertem e! A Sztálin út 60-ban működött. Harmincöt év körüli, himlőhelyes, vastag ajkú, vörös hajú nő. Aki a Sztálin út 60 ban volt, mint én is, mind ismeri a Gombócot — • Arra céloz, hogy szadista volt? — kérdeztem csak úgy, mintegy véletlenül. — El sem mondom önnek, hogy miket szokott csinálni. Ha tehát valaki kételkedik a Gombóc őrnagyról szóló beszámolómban, írhat Komány Józsefnek az Ontario állambeli North Hamptonba s majd megtudja hogy a borzalmaknak csak válogatott morzsáit ittam meg. Kormány majd szolgál újabb részletekkel. Jöttek a menekültet a sötétségben. Emberek, akik száztíz mérföldet gyalogoltak Budapesttől odáig s gyakran hoztak magukkal valami egyszerű igazolványt, amely bizonyította, hogy becsülettel vettek részt a szabadságharcban. Valami pislogó fény világánál előhúzták a cipőjükből a gyűrött és értékes papírt. Bartók Lajos három napig harcolt a Kilián Laktanyánál. Egyik testvére Los Angelesben él, a Queen Street 81. számú házban. A Forradalmi Bizottság. Ilyen pislákodó fényben húzta elő egy fiatal szürke szemű, barna hajú munkás, aki három gyerekéből és fáradt feleségéből álló családját vonszolta magával, a következő iratot: — Ajánló levél. Csepel, 1956 november 3. A Csepeli Forradalmi Bizottmány felkérte Szabó Györgyöt, hogy a forradalom védelmében végzett munkája idején szükség esetén gépkocsit vezessen és géppuskát használjon. Ivanitch István, a Nemzeti Bizottság elnöke: — Az iraton bélyeg is volt. Szabó történetét mondtam el a csepeli munkásokról szóló fejezetben Miután feleségének idegei felmondták a szolgálatot azon az utolsó csepeli éjszakán, több mint száz mérföldet gyalogolt le a család a szabadság felé vezető úton, úgy, hogy a szülők az út legnagyobb részén karjukon hozták két gyermeküket. Mások még drámaibb körülmények között jöttek ki. Geiger Imre, a keménykötésű, ócska puskáin és lógó cigarettájú legény csodálatos hidegvérrel sétált végig a Nickelsdorf (Hegyeshalom - a föld ) felé vezető nyílt vasútvonalon, a legveszélyesebb menekülőúton, miután ott oroszok portyáztak. A vitéz fiatal harcos magával hozta a puskáját is az osztrák őrség felé, amelynek a hadijog értelmében el kellett volna őt fognia, le kellett volna fegyvereznie és vissza kellett volna küldenie Magyarországra. Egy másik menekült, aki már biztonságban volt osztrák területen, a vasútvonal fele rohant és rákiáltott Geigerre: — Dobd el azt a fegyvert! * —Soha! kiáltott vissza a ruganyos, halálra szánt fiatalember. — Visszaküldenek Magyarországra! Az ifjú Geiger Imre elképedten állt meg a nickelsdorfi vasúti pálya közepén. Sohase fogom megérteni, miért nem lőtték le. Visszaküldenek? kérdezte harsány hangon és csak állt ott, eleven céltáblául az oroszoknak. — Fuss Fuss! A figyelmeztető visszaf felé kúszott, hogy megmentse. Borzadva látta, hogy a fiatal Geiger Imre a határvonalon túl marad, alakja kirajzolódik a felhőtlen égre s csak áll, a puskáját nézve. Végre, mint ahogy az ember a fegyverétől vagy az anyjától búcsúzik, letette a puskát és folytatta útját a vágányokon sétálva. Egyetlen egy magyarországi menekült sem érkezett vakmerőbb AUI HID módon. Furcsa elgondolni, hogy míg ő fegyverrel jött át az oroszok vonalán, a morotvák között sokkal óvatosabban, csöndben és lappangva előretapogatózó csoportokat fogtak el. Minden éjszaka meghozta a maga csodáját. Számomra az volt a megkapóbb, amikor egyszer hajnali négy óra felé ottálltam Barrett McGunnnal, a New York Herald Tribune munkatársával a határon. Menekültek csoportja jött, énekelve, egymást csókolgatva, sőt, mivel egyesek bütyköst is hoztak magukkal, áldomással köszöntve a szabadságot, amikor osztrák földre léptek. Senki sem jött magányosan, hanem mindig csoportban, hogy bátorítsák egymást az utolsó hosszú útdarabon, a mocsaras területeken való átkelés során. Pattanásig feszült hangulatú éjszaka volt, amint figyeltük ezeket, a sötét csatorna felől szerencsésen felbukkanó és énekre gyújtó árva lelkeket. S akkor, amikor már úgy éreztük ebben a metsző hidegben egy percig sem bírunk tovább ottmaradni, odalent egy magányos alak bontakozott ki a sötétből, akit sem McGunn, sem én nem fogunk soha elfelejteni. Egy asszony volt, egyes egyedül a csikorgó éjszakában. Magas, szürke hajú és csinos arcú nő. Olyan kabát volt rajta, amilyet egy operai estén is lehetne viselni. Kis prémes gallérú, de nem meleg kabát. A ruházata vékony volt és a salja sem volt megfelelő ilyen alkalomra, úgy merült fel a sötétből, mint valami Shakespeare-darab őrült királynője. Sohsem tudtuk meg, miért volt egyedül. Amikor meglátott bennünket, habozott egy pillanatig s biztosra veszem, ha orosz katonák lettünk volna, beugrik a csatornába és úgy keres menekvést, de meghallotta, hogy angolul beszélünk, hozzánk jött a jeges éjszakai levegőben s gyorsan beszélni kezdett, franciául. — Három napot gyalogoltam, mondta, aztán az oroszok elfogtak és negyvennyolc órán át egy kiserdőben tartottak bennünket. Néhárnyunkat agyonlőtték. Én megszöktem. Messzire kell még mennem? Csak egy kilométer, a kunyhóig, hazudta McGunn, hogy bátorságot öntsön belé. Azt még kibírom. Ha kibírtam az utolsó három évet, kibírom még az utolsó kilométert is. Eltűnt a hideg ködben. Ki volt? Soha sem tudtuk meg. Milyen gyötrelmek elöl menekült? Csak sejthettük. De ahogy jött lefelé a néma csatorna mentén, mint egy tető fokára hágó tragédia nagy, szomorú alakja, aki egyesegyedül száll szembe a sötétséggel, olyasvalamit láttam, ami belém fojtotta a szót. Magassarkú cipője volt. Ebben a cipőben tette meg a hosszú mérföldeket, ezt viselte az oroszok fogságában és a mocsaras talajon. Min nem voltam tanúja a legvakmerőbb andaui tettnek, de Dan Karasik, a CBS vöröshajú tudósítója nem csak látta, hanem részben le is fényképezte ezt a szép hőstettet. Egy esős napon, amikor járhatatlan volt a déli láp, sok magyar, köztük jónéhány család igyekezett átkelni a keleti pocsolyákon s ott a rohanó vizek és a nád között reménytelenül eltévedtek. Az orosz irányítással dolgozó ÁVÓ rájött erre s elindult, hogy összefogdossa a szökevényeket és fogolytáborokba szállítsák őket. Karasik ekkor meglátott egy körülbelül húsz éves magyar fiút, aki keletről, az embermagasságú nádból bukkant ki. Nem volt se sapkája, se felsőkabátja. Nyers fickónak látszott. Amint elérte, a sekély levezető-csatornát, amely a kelet felé elnyúló nádasokat Ausztriától választja el, merészen belegázolt, vizet fröcskölve utat tört magának azon át és csak egy szót kérdezett: —»■ Ausztria? — Igen, felelte Karasik. Jól van, morogta németül a fiatalember, azzal megfordult, újabb vízfröccsködéssel visszagázolt s vagy tíz perc múlva tizenöt kékre fagyott magyart vezetett át a biztonságos területre. Ausztria, mondta nekik a fiatalember, de mielőtt még a megmentettek megköszönhették volna, újra eltűnt a nádasban. Karasik egy ideig hallotta, ahogy körbe jár, aztán váratlanul újra megjelent egy másik csapattal és azoknak is csak az egyetlen bűvös szót mondta: — Ausztria. Három további utat tett meg, de az azután következő útja io ''én meglátta a toronybeli figyelő s fényjelekkel és lövéseive s felhívta a két határőrből és egy ÁVÓ-sból álló s a nádasban portyázó járőr figyelmét a hatodik útjára induló fiatal életmentőre. Lövöldözés, dulakodás hallal szőtt aztán az osztrák területen figyelő amerikaiak rémülete..? megjelent a járőr s fogolyként hozta magával a fegyvertelen magyart. A csoma -menti ösvényen a torony felé vezették, de a fiú, mielőtt odaértek volna kiugrott közülük s bevetette magát az atom." partján húzódó, nádasba, őrült rohangálás követezett, de a fiatal vezető pár percnyi feszült várakozás után megint felbukkant a nádasból és átevickélt a biztonságos területre. — Nagy ujjongás fogadta. (Folytatás a 4. oldalon.) Film • Zene Irodalom A Magyar (Viene de la página 2.) mío no pude escuchar el de Mozart- en el recita^ que d e ra en el Teatro Colónj de tan diferentes estilos, pusieron en evidencia la ductibilidad del conjunto como su ad mirable maestría. Me despido de Vd. con el mayor afeeto y simpatía> que ruego transmitir a sus prestigiosos compatriotas. Carlos Pessina Vonósnégyes (Folytatás a 2. oldalról.) Kussy vonósnégyeseinek előadásában nemcsak a különböző stílusok ismerete hanem az együttes művészi tökéletessége is bámulni való volt. Búcsúzóul tiszteletemet és rokonszenvemet fezem ki önnek és kérem , tolmácsolja ezeket az érzéseket elragadó honfitársainak is. Buenos Aires 1957. szept. 19. Carlos Pessina 3. oldal Húsz szem cseresznye (A váci fegyház balladáiból) Irta : TOLLAS TIBOR Valaki húsz szem cseresznyétkapott. Amit rabok csak álmaikbanlátnak Húsz apró piros bogyóját anyárnak Mely frissen hozta szabad égalól Otthoni tájak fészek-melegét, S lángolt mint láthatatlan (húsz levélen Húsz piros pecsét. Valaki húsz szem cseresznyétkapott És könnyű szívvel úgy osztotta szét A szabadságnak és aszeretetnek Tíz év óta már elfelejtett Lüktető izét. Hogy nem veszett el dúskincséből egy sem Míg szomjas szemek itták (illatát Rab rabnak adta tovább, g (érintetlen így járt körbe a gyümölcsös (ige: Piros bogyóktól virágzott a (börtön És megtelt véle mindnyájunk (szive: Teljesebben dr.Iliként a tónak (partján Kenyérrel hallal szelíd (éhezők Cseresznyés úton itt a (Mester sétált És a megosztott öröm (maradékát Kosárba szedtük, fényeegyre nőtt... S ]ágyúlt bennünk ehalhatatlan Égig röpítő pillanat: Isten fenséges emberarcban Lehet olykor leggazdagabb Hol szenvedésből énekzeng fel Gyűlnek a holnap percei_ Mit eszmék ígérnek, az ember képes csak megteremteni. S vittük a tüzet. Élő fáklyák. Lángoltak fenn a madarak. Fonnyadt virágok kelyhük (tárták S a fénnyé olvadt, nap alatt Kiszáradt ajkunk öblögette Gyümölcsös Isten örömét S mint vérerek az élő testbe■’ Patakzott bennünk szerteszét, S eggyé lettünk mint (jegyzettek) Krisztus testinek sejtjeit Kikben EGY lélek fénye ( reszket De nem bírják kizengeni. Kiket golyó vagy kard nem (érhet) — Kötél se fojtja el daifam.— Mert szerettünk'— sgyümölcsös élet Vár ránk az örök hajnalon, 1954. nyarán, ( Nemzetőr ) Menekültek Vers Jugoszláviából Alattuk nedves szalma sóhajt. Hideg a homály vág a fagy S dideregve hül homlokukra A lassan múló pillanat. Rothadt almon —mind .. (tűzre vár. Mind fényre vágyik\ (szeretetre, De rájuk hull az éjszaka Tegnap jöttek át s zöld . (reménytől' Zsibony szivükbe’ száz határ \ Nyitott pillákkal néznek S most itt fekúsznék ólba \ (egyrezárva, Nyugatra...és haza haza.... 1957. január, Palicsi tábor. ( Nemzetőr ) MEGJELENT az AMQAUI HÍD James E. Michener Pulitzer-díjas amerikai író műve a magyar forradalomról Mikszáth Antal fordításában A buenos airesi DANUBIO-nyomda kiadása művészi kivitelben. —Ára : 62.-- peso