Délamerikai Magyarság, 1957 (29. évfolyam, 3822-3871. szám)
1957-03-15 / 3830. szám
1957. március 15. FILM - ZENE - IRODALOM Tollas Tibor: PÉTER (A névtelen milliókhoz szól ez a vers, akik kiábrándultak a közelmúlt eszméiből, de tévedésük ellenére is erősebbek azoknál, akik sohasem tévedtek. Mert megingathatatlan bennük a jószándék és szeretet. A szeretet, mely közelséget kivon, mint Péternél, aki nem futott el, mint a többi tanítványok; s ha szájával meg is tagadta Mesterét, szivében mindhalálig hűséges maradt.) Suhant a hold. Tömör vörösréz inga Ütött a Getsemane kert fölött. Túl csillagszögek verték szét a kék Csend zománcát. — Idők lapjára írva Sötét csütörtök csorba számjegyét. Betelt a perc. Mint fák olajba mártva Csapzott fáklyasor, vonuló csapat. Valahol Krisztus zokogott magába, S a szederjes hegyek homlokára Vért izzadtak a lángoló falak. Égett a város, Uj Péterek kardja Szilánkká tört a poroszlók vasán. Míg Jeruzsálem utcáin halálos kerítést vert a rácsos rémület, S belénk döfött a százados magány. Kakas gyóntatta künn az éjszakát, S falak rejtette pincék bűneit A háztetőkről rikoltotta szét, S riadt arcodba vert a szolganép, Kérdés ostora csattant, mint a vád. " Nyögött a föld is. Zöldesszürke árnyak Szivárogtak a holt városon át. Karót ácsoltak, fekete karok. A fojtó éjben ítélt Kaifás, S kezüket mosták a Pilátusok. ■ S mint tojás héjjá új életnek titkát Szived burkában úgy becézte őt. De élned kellett, s ahogy megtagadtad, Torz árnyékában az új kakasnak Vörös tarajként égtek a tetők. Ki Judás lett, ki messze menekült, Ki Krisztusként halálig hű maradt. Péter! Nyomodban gyarló milliók Ma vajúdva Veled virrasztanak, S hajnalt ígér a Harmadik Kakas. Aranyló tolla Husvét sugarát ■ önti a koldus dombjaikra szét. Péter ne higgyj! A fény csak Benned ég, S kisértő színes kakasok után Egy jóslat hangja majd szívedbe tép. És szól: „— Te hűtlenül is hű maradtál, Engem szerettél, mikor megtagadtál, Mert megtagadtad egyben önmagad, Hogy éjszakámban is velem maradj. Nem vádollak, jobban szeretlek, S míg könnyeink együtt peregnek, Leszel a rögből talp és sziklacsúcs, Benned fölégett minden visszaút! Kisérje lépted virág vagy tövis, Uj Atlaszként vállaidon nyugszik Az én országom itt, a földön is!“ (NEMZETeK-ből) iBudapestCíjnéd Kedves Barátom! Arra kértél, hogy írjak egy cikket nektek arról, hogy miként látom az eseményeket, és miként mérlegelem az elmúlt hat napot. Mit írjak? Elmondtam, hogy annyi halált láttam az elmúlt napokban, s lélekben annyiszor meghaltam magam is és támadtam fel újra, hogy magam sem tudom hányszor. Egyet tudok. Magyar vagyok, ez az egyetlen biztos, erős tudatom. Magyar, aki e halálos és magasan izzó napokban százszor is összeomolhatik, de százegyedszer is feláll, mert dolog vár rá itt, kötelesség és elalkudhatatlan hivatás. Dolga a becsületes és igaz betű, kötelessége, népe és nemzete, s hivatása: az éberség és a tisztánlátás. Mert nem szabad még egyszer csalódni. Lásd, a mai kijárhatnál időt nem élelmiszer utáni futkosással töltöttem, hanem csendes sétával. Hogy elgondolkodjam s megpróbáljak valami összegezést és értékelést csinálni. Mentem, mentem rajta utcákon át. Egy agyonlőtt öregasszonyt láttam. Egy öreg koldusaszszonyt, amint serény és jótékony kezek gyorsan becibálták egy kapu alá. Jól ismertem őt életében, hisz nálunk is megfordult az évek folyamán elégszer s úgy ette az ajándéklevest, hogy az Istennek se ült volna székre. Mindig a konyha kövén ült, úgy eszegetett. Csámcsogott szegény, mert hiányosak a fogai és a főzeléket soha nem ette meg, hanem az ócska karkosarában mindig ott bújó kopott kis lábasba öntötte. — Ő — mondta, mikor kérdeztük — nem szabad falánknak lenni! Milyen jó lesz ez vacsorára és még le se kell mennem érte? — Nem tudom, most is ott volt-e a kosarában a lepattogzott lábos és azt se tudora, ott volt-e benne a vacsorára va- SZÓZAT Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon, vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai. Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság, itten hordozák Véres zászlóidat, Elhulltanak legjobbjaink A hosszú harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet, vagy halált!” Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hókebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jöni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ayakán. Vagy jöni fog, ha jöni kell A nagyszerű halál. Vörösmarty Mihály Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet süllyed el Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászkönyül. Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar, Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar, A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely Áldjon, vagy verjen sors keze Itt élned, halnod kell. ■ ’ (1836) (Szalag Lajos rajza, „El Drama de Hungría") 3. oldal Legyilkolták a magyar hazafiakat, a férfiakat, nőket, gyermekeket. (Szalay Lajos rajta „El Drama de Hungría" ) lő. Csak azt tudom, hogy agyonlőtték. Miért lőtték agyon? Kinek volt szíve fegyvert fogni rá? Nincs felelet. Valahonnét messziről még géppuskák kegyetlen kattogását hallottam. Hazafelé indultam akkor és egyre az öregasszony vacsoralábasa járt az eszemben. És ahogy befordultam egy utcasarkon, váratlanul és ijesztően elémdöbbent egy halott. Kezét kétfelé vágva, ott feküdt az utca közepén, mintha Krisztust A Szovjetunió a magyar nép ellen. (Szalay Lajs rajza, „El Drama de Huengría.) utánozná, körülötte meg nagy tócsa vér. Odamentem, megnéztem. Még fiatalember sem volt, csak amolyan fiú. Ahogy néztem az arcát, nem lehetet több tizenöt évesnél. De leginkább a vérét néztem, s belső látásom előtt ugyanekkor elvonult egész tragikus történelmünk s rémülten kiáltottam fel magamban. — Vigyázzunk, mi a bukott vagy a fél forradalmak népe voltunk. Dicsően tudtunk harcolni, dicsően tudtunk meghalni is, de a termést még sohase tudtuk félig sem betakarítani! Félig? Talán a tizedéig sem. Hát meg kell újulnunk, egész forradalmárokká kell születnünk e gyermekek s a mögöttünk elmúlt hat nap harcainak özönnyi véréből, olyan forradalmárokká, akik nemcsak dicsően harcolnak és dicsően esnek el, hanem okosan s józan fejjel végig jelen vannak a cselekvésekben s kemény és szoros fentekbe fonják maguk és nemzetük számára nemcsak a dicsőséget, hanem azt is, amiért harcoltak: az eredményeket. Nehogy megint ellopják tőlünk, elhazudják, elpolitizálják. Vigyázzatok, ébren kell lennünk s a legkisebb eredményre is úgy vigyáznunk, mint a szemünk világára. Ezt üzenem Neked s valamennyiünknek. (Irodalmi Újság)