Délamerikai Magyarság, 1961 (34. évfolyam, 4019-4065. szám)
1961-10-20 / 4057. szám
4. oldal Tollas Tibor: OKTÓBER 23. Rian a föld, a falak dőlnek, Kék harsonákkal zeng az ég, S barlangjából a dohos kőnek Az ember újból fényre lép. Fonnyadt testünket záporozza, Sápadt arcunkra hull a nap, S szédülten, szinte tántorogva Szabadság, szívjuk sugarad. Sötétből tárul ki a szivünk, Nyíló virág a föld felett. A szolgaságból fényt derítünk, Fegyver nélkül is győztesek. Dánér Lajos: FIATAL MUNKÁS HALÁLA Gép mellett görnyedt éjjel-nappal: kohót, fűtött és szenet hányt, fehér kenyeret nem látott még és nem látott még tiszta lányt. Gyerekévei elsuhantak, de karácsonyfát nem kapott, csak azok kaptak, akiknek verejtéket és vért adott. Most fekszik, széttörött gerinccel. Véresen Rongy és hús,cafat. Nem szól. Hörgő szava sincsen és nem szór hangos átkokat. Csak fekszik. Roncsolt ember-hulla. Elkapta egy forgó kerék. Nem szól. Csak néz. Jaj! Nézzétek meg nyitvafelejtette két szemét... “OKTÓBER 23” Faludy György: Egy élésért ifjú emlékének (Földváry Elemér pesti bölcsészhallgató halálára). I. öt év előtt, a börtönvackon nem hitte volna senki se, hogy elsőnek ő bújik vissza kagylóhéjjunk, a semmibe. Ép ő, a legszebb, a legifjabb! Rábíztam néhány versemet, hadd mondja majd :tovább, ha engem éhség, kór vagy kín eltemet. Fordult a kocka: én maradtam,ő elesett. A londoni buszon ezért kezdtem ma este őróla verset mondani. Mert nem rejtőzhetem előtte, ki élek, eszem-iszom itt, • az őszi divaton keresztel lesem a lányok mellett, ki pecsenyék és csirkesültek felé lepakszol, vén hiúz, s mindannyiszor elfog a szégyen, mikor görögös és fiús árnyékát újra megidézem, mert bármily szerény is az élő: ő a krőzus s a Dárius, de rongy kéregetők a holtak, kik sírkövek és sírkeresztek fehérlő koldusmancsait kitárva, bennünket keresnek s emlékezésért esdenek. Jöjjön hát e„ a hőt, a sértett, a könnyülábú, szép kisértet,— madárszeméből hol a fenség, hová lett kamasz-mosolya? Zörög, zize, a régi emlék: szalmában ráncos naspolya, szórtak görögtüzet, mint vasvértes szüzek, Eszét » hallatlan bájú tastét ugyan hogy mondom néktek •1. Nincs annál vászon, véső, festék, ki géppuskák közt énekel. Szebb volt, mint Adonisz, a pásztor, akit felöklel a bika, fejében kergetősdit játszott a ráció s a misztika s három mérföldről elszállt hozzá minden hétpettyes katica. De testében Klátó vigyázott a rendre, s Szent Tamás, amíg csuklóján Kant fogta keményen reflexeit meg izmait. Szebb volt, mint minden görög isten, s mikor a recski erdő sarkán átment ,hogy közelebről lássa, lejött a tölgy kérgén a harkály. Szebb volt, mint József Peteprének és úgy hallgatott, kipirulva. A sir felé fordul a költő, hol nincsen visszhang, kérdező pózzal: Meghalni akkor éjjel toronyirányt mért ment el ő? Mondhatná: végső bölcsességként sugalja ezt a sok bölcselő, Szókratész is: eleven rabnál vidámabb a szabad halott, és Kant jobbjával egyenesen a Corvin elé mutatott. Szólhatna így: ezt kérték számon, kiknek felesküdt valamit, Losonczy István, Gábor Áron Balassi Bálint, Zrínyi Boldizsár, s míg Bem szobránál szállt az ének, s a kürt a lengyel himnuszt fújta. Szebb volt, mint a Sistína ifja, Ezékiel póféta balján, mikor letért a Margit-hídról 3 egy karabély volt már a karján Aztán a Corvin áruháznál harcolt, mikor golyó találta, a vére piros kardvirág volt, mit hernyótalp tiport a sárba. Aztán, mikor hordágyra tették, ingéből úgy bomlott ki sápadt mellének kék viaszpecsétje, mint egy levél, melyet lezártak. Halott volt, mikor leemelték s olyan szép, mint forradalmunk, így lett énnékem ő e jelkép, okos, vakmerő, meztelenszép s ifjú, mint a láng. Vagy így: a golyót és gránátot e nemzedék megszokta, mint óvodáik vagy iskoláik padjain a papirgalacsint.I Vagy tán így: a haza szervimdült nászt veled, szent gyűlölet s ha felsorolnám valamennyit, még ez sem lenne felelet. Mert nagy érzelmek s nagy eszmélés földi és égi szerelem nélül eltöltött hosszú évek után ez volt a kedv s a csíny, kamaszkaland az éjszakában, mígnem a hajnal rózsaszín Azon az éjszakán házak, szívek, rakéták azon az éjszakán az égen felhők jártak, azon az éjszakán Karthágó régi női nézt a pesti nőkre, azon az éjszakán * ♦ kölyök-Leónidászok ültek a háztetőkre, azon az éjszakán vért s vodkát izzadt a rörösülkü ukrán azon az éjszakán sok zsoldosa sült bifsztekké az utcán, azon az éjszakán az égre borzadt Uljanov szakálla, azon az éjszakán libabőrös lett Sztálin cserzett álla, azon az éjszakán pernyévé égtek mind az ócska káték, azon az éjszakán hazát talált, ki addig nem talált még, azon az éjszakán magyarnak lenni többé nem volt szégyen, azon az éjszakán esett el ő a Blaha Lujza téren. III. V. Lehull a lomb, felszíne mocskos s halvány, de titkos nedvek erjednek az alján. Sarat s meszet zabál a holtak szája, de tarka marad az avar viszálya. Arkász-csizmák rugdossák szét, azonban ki fejti meg, hogy mi készül a lombban? Ködök forognak, kárognak a varjak, a sárba terült az ország avarnak. Rémálmok járnak. Szelek fúnak. És Valaki dönt, hogy lesz-e ébredés? Jobbágy Károly: A RÁDIÓ MELLETT (Megjelent: Irodalmi Újság, 1958 nov. 21 Rólunk beszélnek minden nyelven, sikong az éter és csodál: “Dávid harcol Góliát ellen.” Népmilliók aggódva nézik, hányan indulnak halni még? S küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek s füttyöngő golyók hangja közt támadnak neki a pribéknek. Nem , akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmikép, hisz a bánatunk volt végtelennyl, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon s fiaink kapják a golyót. Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, a falról Petőfi figyel, ahogy járkálok egymagamban, így járkált ő is átkozódva: “Európa csendes, újra csendes. ..”! Csak minket húz a sors karóba! Csak minket öl száz év után is ugyanaz, aki hajdan ölt, hogy hányan hullunk, — sose számít! Mások csodálják bátorságunk, mi meg naponta meghalunk, dzsidas golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul s csak a rádiók kiabálnak, mint akiknek már mindenképen minden mindegy, hát Életet adunk Szabadságért cserébe. És ha a Sors minket így büntet, mert hogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket és tudjuk, hogy mindent megbocsát. Budapest, 1956. okt. 29. 1981. október 28. Magyarország és a szabad világ “Nem hiszem, hogy a szabad világ még sok “Magyar ország”-ot viselhet el — és szabad maradhat. Nem állhat féle s nem nézheti, hogy egy szabadságszerető nemzetet a szeme előtt pusztítsanak el, anélkül ,hogy valamit tenne ellene. Az ilyesminek a megismétlődése végső fokon egész bizonyosan Nyugat pusztulásához vezetne. Mit tehettünk volna? Valóban, jelenlegi helyzetünkben nem sokat. De egészen bizonyosan többet tehettünk volna, mint amennyit tettünk ... Legközelebb elegendő készenlétben álló erővel kell rendelkeznünk, hogy lehetővé tegyük a Nyugat számára (lehetőleg az UNO eszközeként), hogy beavatkozhasson egy ilyen helyzetbe. — Egy olyan operációnak a célja a törvényes rend helyreállítása és egy, a nép kivánságának megfelelő reprezentatív kormány felállítássá lenne — s nem egy olyan kormány jóváhagyása, amelyet Moszkva helyezett a nép nyakára a Vörös Hadsereg páncélos hadosztályai segítségével... Nehéz vezetőink kijelentéseit összeegyeztetni a megtett intézkedésekkel... (A szándékról szóló dokumentumok világosan beszélnek). Elismertük azt a tényt, hogy a szabadság oszthatatlan és hogy szögesdrótos kerítés vagy földrajzi határ nem oszthatja a népeket szabad és rabszolga népekre és — hogy a világ nem maradhat fenn félig rabszolgaként, félig szabadon... Most tegyük meg az Intézkedéseket, melyek erőssé tesznek bennünket s Így biztosítják, hogy nem lesz több "Magyarország?". Ha emberek készek feláldozni életüket a demokrácia ilyen koncepciójáért, akkor legyünk hajlandók segíteni őket, s ne csak hajlandók, de legyünk képesek is segíteni. Legyen még továbbá az az erkölcsi bátorság bennünk, hogy szembenézzünk a helyzettel s tekintsük annak, ami: a demokratikus életformák veszélyeztetésének. "Magyarország bizonyos tekintetben ugyanolyan kihívás volt jelentőségre és nagyságra nézve, mint bármely más támadás az USA ellen Oroszország részéről. Mi nem húzódhatunk vissza ilyen támadás elől, s nem tagadhatjuk létét, ha fenn akarunk maradni". (James M. Gavin Ward and peace In the space age. New York, Harper, 1958. p. 207- 210). (Hírünk a Világban, Washington)