Délmagyarország, 1975. december (65. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

10 Mocsár Gábor Csakugyan nem fontos? Mostanában jó néhány ankéton, találkozón, vitán vettem részt s — szokásom szerint — nemcsak sokat beszéltem, hanem oda is figyelgettem, így aztán most jó néhány — nem éppen karácsonyra való — gondolat kavarog bennem. Természetesen mesterségemről, az írásról, és párjáról, az olvasásról. Vannak köztük kellemetesek is meg másmilyenek is. Kezdjük egy értesüléssel. Döntse el ki-ki, jó-e az nekünk, hogy a legeslegújabb tanügyi reform egyik vívmányaként az általános iskolai irodalom-tankönyvekből Csokonai — akire korábban három óra jutott — kimarad. Egyetlen órát sem hagy Csokonaira a bölcs belátású tanügy. Úgy látszik, Csokonai nem fontos. Engem ez a hír szíven ütött. Megdöbbentett. Nem akarom elhinni. Hát végülis csalóik, ismét csalódik Vitézünk, aki pedig éppen miránk, a most élőkre vetette reménykedő tekintetét? „Ha írok is, a minthogy én a nélkül,nem tarthatom fen lételemet. Írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz vagy igazán semmi sem." Persze az is mindig igaz, hogy bukott szerzők is rendszerint az utókorba vetik reményük horgonyát, de hát — mondjam-e? — Csokonai nem bukott szerző. Nem lesz az a XXI. században sem, de nem ám! Legföljebb kimarad a középiskolai tankönyvekből is. Mert — ezt is hallottam — korunk hallatlan méretű információáradata, meg a tudományok, a technika rohamos fejlődése, a diákok túlterhelésének veszélye azt követeli, hogy csökkentsük a nem fontos dolgokra fordítandó időt az iskolákban. Kiváló gondolat! Most már csak az a kérdés, ki mit tart nem fontosnak. Gondolható, hogy én már mesterségem elfogult rabjaként is úgy gondolom, hogy az embernevelő intézményekben az emberközpontú, vagyis humán tárgyak a legfontosabbak. Irodalom, történelem, művészeti ismeretek, földrajz — mert minden más híreszteléssel szemben a földrajz a „legemberibb” tantárgyak közé sorolandó, mert míg az előbbiek az ember belső épülésének „tantárgyai”, a földrajz az emberi lét külső, s nem kevésbé meghatározó feltételeinek tudománya. Az volna a természetes, ha így gondolnám. Csakhogy én egykori tarisznya hitű, és az élet vad kihívásaival minduntalan szembekényszerült elődeimmel azt vallom: „Lélek, lélek, de miből élek?" Mire szélsőséges, de talán meggyőző bizonyíték, hogy Bukarestben, néhány ottani író barátommal a magyar nyelv romániai állapotáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetve, azt a számukra is meghökkentő, szinte irodalomellenes véleményt hangoztattam, hogy szén, szén az irodalmi nyelvi műveltség fejlesztése a klasszikusok meg a maiak megismertetése, terjesztése által, de vajon nem éppily fontos-e, hogy a most felnövő, fiatal munkásnemzedék megismerhesse a szerszámoknak, a munka fogásainak, a technikai fogalmaknak a nevét — magyarul? Mert egyre kevésbé ismeri. Mondom: gondolataim meglehetősen kuszák, gubancosak a sok okos vita után. Itt van például mesterségünk — az irodalom — alapanyaga, a nyelv. Magyar nyelvünk. Nekem szokták szegezni a kérdést a mindenre kíváncsi olvasók: „Mit olvasott az író utoljára?" Ez tulajdonképpen ravasz keresztkérdés, mert a válaszból mindjárt kiderül: olvas-e az író egyáltalán? Válaszom legutóbb meglepte a kérdezőt mert így hangzott: legutóbbi olvasmányom a Biblia, közelebbről a Jób könyve volt. „Ennyire vallásosnak tetszik lenni?" — jött a következő keresztkérdés. Hát nem. Hanem mivelhogy most a Rákóczi-korról írok regényt, a korabeli magyar nyelvvel minden úton-módon meg kell ismerkednem, s a kuruc-kori magyar nyelv — Károli Gáspár nyelve. S mivel a Jób könyve egyike a legirodalmibb bibliai fejezeteknek, nyelvi tanulmányként olvasgattam. Ez eddig az író magánügye, ha úgy tetszik, „műhelytitka”. De ami olvasás közben mellékesen eszembe jutott, az már közügy. Arról van szó, hogy a magyar nyelvépítés egyik hallatlanul fontos teljesítménye. Károli Gáspár fordítása olyan korban született, amikor az olvasni tudó magyar művelt közvélemény „hivatalos” nyelve a latin volt. Akkori és még későbbi magyar nyelvű magánlevelek, krónikák zsúfolásig teletűzdelve latin szavakkal, mondásokkal, az okmányok hivatalos szövegéről ne is beszéljünk. Olvasom Károli fordítását, visszaidézem azt a latinos kort, s íme, a szövegben alig találok latin vagy más nyelvből jött szavakat. Elképzelem, micsoda keserves küzdelmet folytatott az akkori nehézkes, elvont fogalmakkal alig élő magyar nyelvvel a fordító, csakhogy tengernyi töprengés árán magyar mondatokat kalapálhasson — egy latinos nyelvi környezetben. Mondhatnám: a latin nyelv mindenen eluralkodó terrorja közepette. Állítsuk szembe ezzel a hűségesen konok odaadással, hazafiasnak is mondható nyelvépítő buzgalommal azt a henyeséget, kényelmes gondatlanságot, ahogyan nálunk manapság a közönség elé szánt közlések készülnek, akár idegen nyelvből fordítva, akár eredetileg is „magyarul” fogalmazva, közismert magyar szavakat is — műveltségünket fitogtatandó — a legelső kéznél levő idegennel „helyettesítve”. Nemde közös a gyökér azzal a lompos közönyösséggel, amely Csokonait kihagyandónak ítéli? Hát kinek fontos ez ma már — így a közönyösség. Könnyen meghozható az ítélet: Vitézünk— akár életében volt — úry látszik, ma is védtelen. Legalábbis a tanüggyel szemben. Annyira fontos volna az efféle „nem fontos” dolgoknak a védelme? Nagyon fontos! Mennyire tévednek, akik fedőszervül a korszerű technikai-tudományos ismeretek bővítésének igényét állítják szembe ezekkel a „nem fontos” dolgokkal! Tanúi lehettünk, hogy egyik legkiválóbb hazai orvosprofesszorunk a tévé nagy nyilvánossága előtt milyen meggyőzően fejtegette néhány egyetemi felvételi vizsgatétel és tantárgy fölöslegességét. Nem humán-tárgyakat emlegetett! De mi hozzátehetjük. — ő bizonyára tapasztalásból tudja —, hogy a teljes emberség kialakulása — ami az orvosi hivatás gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges — nem megy az orvosi, de más szakmák esetében sem a humán, vagyis az emberi, a művészeti, köztük a nyelvi műveltség nélkül. Nem sok bizalmam lenne az olyan orvos iránt, am egy műtét lehetőségeit latolgatva így beszélne: „Ilyet el tudnák képzelni, de hát majd meglássuk”. De áll ez az igény a közéleM szerepvivők nyilvánosság előtti fellépésére is. Lőrinczéék hitbu-«-»qi. ma Itt már kevés, itt másról, többről is szó van. Nemcsak irodalmi, nyelvi tájékozottságról. Ez olykor már politikai kérdés. Személyes tapasztalataim köréből is hozhatnék cáfolatot arra a szemléletre, amely félszárnnyal is röpíthetőnek véli az emberi szellemet. Amely úgy gondolja, féloldalasan is épülhet a tudás, a felkészültség a mai világban Elég gyakran hívnak meg fiatalok közé középiskolákba, felsőbb oktatási intézményekbe, hogy írásról, olvasásról, irodalomról beszélgessünk. S milyen különös — talán nem is különös —, hogy legtöbbször nem úgynevezett humán iskolákba szól a meghívás, hanem alsóbb és felsőbb szinten szakmára oktató iskolákba, meg egyéb felsőoktatási helyekre. S talán nem veszik rossz néven az előbbiek — hiszen őérettük is kongatom ezt a harangot —, ha azt mondom, az utóbbiakban, épp a „nem-humán” iskolákban és intézményekben elevenebb az érdeklődés, kevesebb az igény az írás, és az olvasás mikéntjének megismerésére, itt élénkebb a vita, izgalmasabbak a kérdések. Ezt a különös jelenséget más írók is tapasztalták, mások is beszámoltak róla. Pedig épp ezekben az intézményekben csökkentették minimálisra, vagy éppen nullára máris az irodalom oktatását. Mi a magyarázat? Talán az, hogy ez is bizonyítja: az önmaga és a vilá megismerésére törekvő ifjúságból nem lehet „kiölni" az egészséges, ösztönös érdeklődést a világ tükre és kritikája, az irodalom iránt. Vagyis: nem lehet meg nélküle, bárhogy zsugorítják ezt a tantárgyat. De akkor meg mi magyarázza a másik fajta iskolákban a látszólagos — ismétlem — látszólagos érdektelenséget? öbelőlük talán épp azáltal lehetett „kiölni” az eleven érdeklődést és vitakészséget, mert az irodalom az oktatás tárgya, tantárgy, és valami hiba van az oktatás krétája körül? Nemrég olvastam egy könyvismertetést arról a kötetről, amelyben amerikai szerzők legkülönbözőbb témájú esszéit, tanulmányait, cikkeit gyűjtötték egybe. Az egyik esszé különösen megragadta a könyvismertetés írójának figyelmét, mert — mint mondja — választ kapott benne önmaga kínzó kérdéseire. Többek közt arra, hogy mi hát a költészet, az „idejét múlt, a nem korszerű, a filmmel, televízióval szemben hatalmas tekintélyveszteséget szenvedett költészet" hatása a társadalomban? (Azt hiszem, nálunk ez a kérdés nem ennyire komor, hiszen a költészet egyik leghatásosabb népszerűsítője épp a televízió.) Nos, az amerikai esszéíró nem kevesebbet bizonyít, mint hogy „a költészet a társadalom, a közösség valamennyi tagjának, az egész népnek a beszédét, az érzékenységét, az életét befolyásolja, függetlenül attól, hogy olvassák és élvezik-e a költészetet vagy sem, sőt még attól is, hogy ismerik-e legnagyobb költőik nevét vagy sem." Magyar példa a tétel igazolására: ha az átlagos újságolvasó egy cikkben azt olvassa: „pató-páloskodás”. Vagy „fülemüle-per”, érti, miről van szó, akkor is, ha nem kapcsolja e kifejezésekhez Petőfi, Arany nevét. Ha a Ludas Matyit kézbe veszi, a lap címe által egy irodalmi hagyomány részese akkor is, ha semmit sem tud Fazekas Mihályról. Ráadásul ezek a szópárok, nevek valóban és tökéletesen a magyar nép szellemi tulajdonai, senki másé, így hát még abban is igaza volna az esszéírónak, hogy „egy homogén nép körében a legkifinomultabb, legbonyolultabb, illetve a legfaragatlanabb, legegyszerűbb emberek körében is Van valami olyan közös vonás, amely nincs meg az azonos réteghez tartozó, de más nyelven beszélő emberek érzéseiben." Nos, ez a közös vonás — nemzeti vonás! — éppenséggel az irodalom által, ennek sugárzásában formálódik ki, így hát mintha abban is igaza lenne az esszéírónak, hogy a vers, az irodalom akkor is hat, ha nem olvassák. Mindez nagyon szépen hangzik — önvigaszként. De ha jobban belegondol az ember ... más a kép, önvigasztalás ez csakugyan, széplelkű balga önámlás. Mert gyönyörködtet-e az a muzsika, amelyet soha nem játszanak, s nem hallhat emberi fül? Meg az festmény, melyet emberi szem sohasem láthat? Kinek világít a gyertyaszál, mely elhagyott, sötét szobában áll? Azt hiszem, most már még ezekből a kusza gondolatokból is kiderül, hogy vajon fontos-e az, ami „nem fontos”? Csokonaihoz visszatérve engem nem az bánt, hogy a jövőben a Lilla nevet hallván, nem költőnk méltatlan szerelme jut az általános iskolát végzett majdankori magyar átlagos állampolgár eszébe, hanem esetleg a Lila akácok című sláger örökzöld dallama, hanem inkább az a kérdés foglalkoztat: vajon ha Csokonai „kimarad” az iskolából, sorsának és munkásságának ismerete nélkül mit lehet megérteni és megértetni a magyar felvilágosodásból; nemzeti történelmünk máig sugárzó, ránk, maiakra személyesen is ható; azt a bizonyos nemzeti vonást ma is érvényesen, erőteljesen meghatározó korról, a kor szellemi és irodalmi mozgalmaiból? Avagy ez sem fontos? Sajnálom szegény, csalódott Csokonait. De nemcsak Csokonait. Csütörtök, 1975. december 25. Tóth Béla Tóth István mecs A Csepel Vas- és Fémművekben lakatos tanulóként huszonöt évvel ezelőtt fogtam meg a kalapácsot. És bár puffantam életem olykor nagyon is kanyargós útjain akkorákat, a saját zuhanásomkor keletkezett portól teli volt szemem és szám, a szerszám soha nem esett ki a kezemből. Időtlen idők óta a Szegedi Fémipari Rtsz-nél keresem kenyeremet. Amikor a céghez kerültem, még a város tizenegy különböző helyén működő egérlyuknyi műhelyeiben kalapáltuk a rézüstöket, szereltük a pálinkakazánorkat, hegesztettük a festékszóró gépeket. Ma, tudtommal kész létünkre mi vagyunk városunk legnagyobb vasipari üzeme, öt nagy szerelő egységre tagolódik az üzem. Mindegyikben úgy forgolódtam, hogy onnét megyek el nyugdíjba. Nem csak a porciót csináltam meg, de tán még szerettem is a melót. Amikor egy-egy gép mercevenedik, amit ezerfelől összehordott vasakból csavarozunk egybe, érzem, s bámulom, hogy valamennyiünk életéből a megfelelő me' mennyiség beleszerelődött az ókor behemót nagy gépállatokba. Attól él, mozdul, dolgozik. Mi több, meg sem mozdul az ember nélkül. S akárhová viszik a masinát, szaharai homokok árkolására, krimi juhok gyapjának műszeres méréséhez az infránkat, tán kicsit melóshoz nem is illő elfogultsággal mondom: mi is ott vagyunk ezekben az eszközökben. Amikorra az unalomig végigkalapáltam, másztam előre és hátra az üzemet, megfújták a tanulj tovább trombitákat. Nagy focikergető voltam világéletemben, dehogy adom én holmi iskollpadi élményekért oda a lasztit! Négy gyerekem volt akkorára, verte az ördög a szérűt a fejem tetején, azazhogy kopaszodtam, úz se akarok lenni, hát mi a fenének gyötörjem magam? De a csihom is tördelte az önérzetemet, hát mért ne tanuljam meg inkább későn, mint soha, amire világéletemben kíváncsi voltam. Köteles vagyok én humort szemmel járni ? Nincs bennem annyi keményítő, ami ehhez kell? Akkor is megöregszem, ha szabad időmben a hasamon malmozok az ujjammal! Beugrottam a dolgozók gimnáziumába. Amikor a kalapács mellé kezemben szorítottam a ngy év utáni érettségi papírt, mondom, ugyan hány dekával nehezedhetett meg a fejem? Az elnök velünk járt hajnalonta a kenyérkeresetbe, ismeri a népét családostól, hóbortostól együtt, ezért bit érdekődgetett naponta: na, te úrje’ölt, hát hol tartasz? Mondtam néki, most meg kellene mázsáljam magam! Megmázsál’ak én, azt mondja, éppen nyugdíjba ment egy öreg szak, üres a diszpécseri kosár, szállj bele! No, beleóvakodtam, a régi szaktársamra psogva. Mert az üzemben van ám olyan fene hangos észre térítő közvélemény, hogy az fölér a leghatályosabb törvényekkel. Körül álltak, na, elválnak útjaink? Mért válnának? De aztán föl ne told az orrod, mert rákoppintunk! Évekig diszpécserkedtem. Eleinte idegesítően szokatlan foglalkozás az. A gyártmány terve a kezemben. Nekem kell atomjaira bontani az anyagát, mennyi csavar, szeg, lemez, vas, csapágy, mikor m\ melyik géphez szükségeltetik, hogy a kész termék a vállalat terveinek megfelelő időben lepottyanjon a szalagról. Tíz alvó ügyintézőt húsz értetlent harminc lábát lógatót, negyven műszak alatt alvót kellett fölverni, ajtóján dörömbölni, asztalán döngetve hadakozni, hogy mindenkihez minden anyag idejében odaérjen. Amikor volt olyan erős a cég, gazdasági szempontból, hogy ráoszthatta mű- és csoportvezetőkre az anyagellátást, a diszpécserséget megszüntették. Az üzem alparancsnokainak diszpécser nélkül is érdekes, hogy a termelés menjen, ennek megfelelően törjék magukat rajta, hogy a szükséges anyag és eszköz a szakemberek kezébe kerüljön. Legyek meós! — mondta a gazda. Na, hiszen, hetven közvetlen munkatársammal kerültek szembe. Eddig affféle irodakukacok meóztak, akik a szabványokat ismerték, de a termékkel járó szakismerettől messzi jártak. Kezükben a selejt jegyzőkönyv. Ha valami hibádzott írták a jegyzőkönyvet. A rengeteg emberi erőt, és pénzt már magába foglaló termék mehetett az olvasztóba. Nehéz ám a meósnak társai munkáját bírálat alá venni. Különösen eleinte. „De erős vagy! Piszkálódni akarsz? Jó akarsz lenni valahol? Ne szólítsalak másnak?” A meós nem az ember ellen dolgozik, hanem egy kis kanyarodóval éppen érte. Ha nem dobálódnak selejtbe a félkész termékek, nagyobb az üzem fizetőképessége. Évente szembe álltunk a hibásan termelő emberekkel. Rámentem, hogy a hiba forrását szüntessük meg. Például az égőfejek már az öntőből nem mehetnek további százféle megmunkálásra csak, ha hibátlan a minőség. Megtanultam, hogy minden munkafolyamatnál vannak fordulópontos hibaforrások. Ha megfogjuk a bajok gigájét, a megengedettre szorítjuk, de együtt és nem egymás ellen azt az átkozott selejtet. Hát micsoda károk keletkeznek, ha a hatszáz forintos forrasztó lámpáknál az utolsó ellenőrzéskor derül ki, hogy a MÉH-be való. A lámpába beleépítettünk több száz forintba emberi erőt, és anyagot, eldobjuk tíz forinton aluli összegért, az ócskavas telepen. Azt csőszöli hát a meós, hogy a gyár, a benne dolgozó, holmi hitvány figyelmetlenségek, kényelmességek miatt kárt ne tegyen a saját vagyonában, dolgozói jövedelmében. És amikor jönnek a szovjet meósok a számukra készült munkát minőségileg megvizsgálni, vagy az USA partner műszerezi a termékeinket, nem ég a képünk szíjazata, és nem ég a zsebünk, hogy visszadobják az árut. Nyugodtan állom a próbákat, a hátam mögött eleinte öklüket rám rázó munkatársaim nevében is. És minőséget a mennyiséggel együtt produkálunk volt kozmetikusnők, pincérek és más területekről átképzett munkatársakkal is. Belépésük után sokáig nekik is nehéz kenyér, bár csábító a magas kereseti lehetőség miatt, de a meós biztatása ilyenkor nem apellálhat a szakmai önérzetre. A meós az anyja előtt született, akár a többi földön járó ember, öt gyerek áll a hátam mögött Két nagyobbik fiam lakatos, mi is lehetne más. É sányaim még tanulnak, ki tudja m képp alakul a sorsuk. 2000-ben 64 éves leszek, ha megérem. Akkor Tr*r lézersugárral fúrjuk tán a v *t', és a hegesztő p’sztorok a múzeumokban pihennek, helyettük tubusból kinyomott masszák kapják össze a szerelvényeket. Szabadidős passzióm között szívesen babrálok filmre vevő masinákkal, és találmányokon töröm es’em örökkön motorlá’a kerekeit Egy lámpafajtát bevésettem már a Találmányi Hivatalban, és egy forrasztási masszám mostanában várja a bejegyzés előtti próbafutamát. Se gazdag, se híres nem akarnék lenni, csak a világgal szeretném megtartani a lépést És megtudni, mi mindenre való készség lehet ez zárva bennem. Úgy tudom, jön az automatizálási főiskola kihevezettje Szegedre. Én azzal még próbát teszek!